“Heaven weeps with my sorrow
Through the clouds’ veil of black lace
An infinity of angels
Share the tearstreams I pour away
Within the storms of sadness
I’ll eternally remain
Love is lost forevermore
You are mourned by this rain
Forever Weeping”
While Heaven Wept: Sorrow of the Angels
Don’t Fear the Epic Doom
A mostani retrospektív alanyának kiválasztásánál kifejezetten arra törekedtem, hogy az előző Isis retrospektív után egy pár fokkal dallamosabb és befogadhatóbb zenével foglalkozzak. Aztán kicsi beütött a krach és a májusi retrospektív cikk kimaradt, mert kiderült, hogy a terveimhez képest kicsit lassabban és nehezebben született meg ez a cikk. De most már itt van.
Elöljáróban annyit elmondhatok a mostani zenekarunkról, hogy az amerikai While Heaven Wept története nem volt egy sétagalopp és igazából sosem sikerült olyan szintű ismertségre szert tenniük, amit megérdemeltek volna. A zenei stílusuk gyökerei talán túl régre nyúltak vissza és a legjobb korszakukban a metal zene túlságosan is kilengett az extrém irányba ahhoz, hogy ne tűnjön a zenéjük „ciki őskövületnek”. Pedig – nyilvánvaló gyengeségei ellenére – ennél elhamarkodottabb ítéletet nem is lehetne mondani az életműről.
A heavy metal ősformáját és formanyelvét hagyományosan a Black Sabbath első lemezéhez szoktuk kötni. Ebből a szempontból nem fontos, hogy voltak, akik már hasonlót csináltak, mert effektíve a későbbi generációk Tony Iommi és bandája által inspirálva vették a kezükbe a gitárokat és kezdtek egyre súlyosabb zenét játszani. A korai Sabbath lemezek igazából csíráiban majdnem minden későbbi alzsánert tartalmazták magukban, de egyértelműen a sajátosan belassult gitárhangzású doom volt a Black Sabbath életmű legtöbbet másolt stíluseleme.
A Black Sabbathot követő későbbi doom metal zenekarok másodvirágzását a 80-as évekre lehet tenni az olyan ma már saját jogukon klasszikus bandákkal, mint a Witchfinder, Trouble, Pentagram, Saint Vitus vagy a Candlemass. Persze a doom olyan lett, mint a „progrock” vagy a „post-metal” egy idő után annyira mindenhol jelen volt, hogy elveszítette az önállóságát, és például a 90-es évek death doom zenekaraiban (My Dying Bride, Paradise Lost, a korai Katatonia és Anathema) már csak egy fűszer volt egy sor másik zenei hatás mellett. Más irányból pedig a tradicionális doom metal sound egyre extrémebb irányokat vett (a funeral doomnál talán egyike a legnehezebben megszerethető zenei stílusnak, de a mai napig azért vannak gyöngyszemek).
A doom metal alzsánereinek tobzódásából az e havi retrospektívünk főszereplője az epic doom stílusban sorolható. Ennek a 80-as évek végén alakult stílusnak a korai zászlóshajója a Candlemass volt, amely a tradicionális 70-es és 80-as évek heavy metalját ötvözte ezzel középtempós mélyre hangolt gitársounddal. A végeredményt néha nehéz megkülönböztetni a heavy metaltól, de mégis elég logikus folytatásának tűnik a korai Sabbathnak (sőt, igazából a Tony Martin korszak teljesen megfelelt ennek). Az újabb aktív zenekarok közül nekem egyértelműen az Atlantean Kodex a kedvencem.
A zenekar alakulása és a korai lemezek
A banda kezdetei 1989-re nyúlnak, vissza, amikor a thrash metalban utazó Polaris romjain Tom Phillips és Chris Galvan egy új bandát alapítottak. A Polaris inkább volt egy heavy metal zenekar, amelynek a fő ihletői az Iron Maiden, Judas Priest és a Black Sabbath volt egy kis Metallica beütéssel. Azonban az új zenekaruknak – amelyet először Dream Wÿtch névre „kereszteltek” – már úgy álltak neki, hogy bármi belefér, de főleg Galvan hatására már egy klasszicizáló, finomabb irányba indultak el (ma már azt mondanánk, hogy szimfonikus metal felé indultak el még azelőtt, mielőtt ez egy népszerű márkajelzés lett volna). Habár a korai időszakot sokan a Candlemasshoz szokták kötni a zenekar progos tendenciái is megfigyelhetőek (Phillips főleg a Fates Warningra szokott hivatkozni).
A zenekar szinte végig egy kész átjáróház volt, az első stabilnak nevezhető tagság így nézett ki: Tom Phillips (gitár, ének, billentyűk), Chris Galvan (gitár), Chris öccséből Brendan Galvan (ének), Jim Chappell (dob) és Chad Peevy (basszusgitár). Phillips elmondása szerint rengeteget próbáltak ebben az időben és mindet fel is vették, ezért többszáz kazettányi korai demo anyag kallódik a mai napig ebből az időszakból. Ez az archiválási mánia a későbbi lemezeknél fontos lesz, mert a korai ötletek gyakran több évtizedes távolságból jöttek újra elő, attól függően, hogy azötletnek hol lett meg a helye vagy hol forrott ki az pár gitártéma.
A zenekar tagsága 1991-re teljesen átalakult és egyedül Tom Phillips maradt meg. Ekkorra már While Heaven Wept (továbbiakban csak WHW) néven írtak zenét és adtak koncerteket. A zenekar a saját stílusukat „A romantikus melankólia zenéjének” nevezte, ami nagyon jól leírja a korai időszakot. Hosszú dalok, klasszikus zene felé történő kikacsintások, világfájdalom és pátosz. Phillips a kezdet kezdetétől a banda fő zeneszerzője volt, és innentől nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy eggyé vált a bandával. A korai dalokban a saját lelki problémáira reflektált a maga introspektív és nem kevés patetikus szenvedéllyel (ha szigorúak lennénk, akkor giccs-csel, de én szeretem a jó giccset a metálomban) kevert dalszövegeivel.
1991-től a WHW gyakorlatilag trióként működött (gyakorlatilag hobbi projektként). A tagság: Phillips (ének, gitár, billentyű), Gabe Funston (basszusgitár) és Jon Paquin (dob). A körülmények ellenére dalszerzés szempontjából kifejezetten aktív időszak volt, mégha egyes zenei témák még tíz évvel későbbi klasszikus lemezeiken jelentek meg.
Az Into The Wells of Sorrow (1994) demot már ez trió játszotta fel, hogy kiadót szerezzenek maguknak. Ezen a két dalos lemezen még azért Phillips extrém metalos gyökerei is megvillannak a hörgős vokálokban, de ez szinte teljesen eltűnik később. De az, hogy ez itt még jelen volt arra volt visszavezethető, hogy korai időszakban (egyébként teljesen jogosan) nem volt megelégedve a saját tiszta énekhangjával, így egyszerűbb volt a hörgés. Egyebekben már a banda minden esszenciális stíluseleme megtalálható volt: doomos melankólia, romantikus vonósok és egy Gustav Doré festmény borítónak.
A következő fontos anyag a Lovesongs of the Forsaken (1995) kislemez volt. Ezen a három dalos anyagon már fent volt három tipikus WHW dal korai változata volt hallható (nekem az In Aeternum nagy kedvencem, de a 2003-as nagylemezen változata sokkal jobb). Ez először magánkiadásban jött ki mint demo, majd később kislemezként Sinistrari Records gondozásában.
Ami miatt nagyon izgalmas a zenekar, hogy 1989 és 1998 között (alakulás és első lemez) igazából nagyon sok dal meg volt már írva, de amikor a lemezek összeálltak, akkor a hatás kedvéért nagyon sok minden félre lett téve, mert „nem illik most ide”. Ebből a szempontból a 2009-es klasszikus Vast Oceans Lacrymose zenei anyaga kriminális, mert a zene és a koncepció Phillips szerint már 1995 környékén is nagyjából megvoltak, de sokáig érlelődtek. Ez az aprólékosság és átgondoltság kétségkívül jót tett a zenének, de olyan volt, mintha a banda egyik kezét hátrakötve próbálta volna meghódítani a világot.
Az első lemezük Sorrow of Angels (1998) címen jött ki az Eibon Recordnál. A borítón Odilon Redon Láncra vert angyal című festménye díszeleg, és nagyon szépen kifejezi a zene alaphangulatát, szépségét és a romantikus pátoszát. Az albumnyitó monumentális Thus With a Kiss I Die igazából eléggé ellövi azért a puskaport illetve az is érződik, hogy habár ének terén Tom Phillips tisztességesen és érzelmileg kifejezően odateszi magát, azért a zene eme aspektusa nem tartozik a lemez erősségei közé. Ellenben a hangulat és a zene instrumentális része jól össze van rakva, még ha a dalok helyenként talán hosszabbak a kelleténél. Igazi első lemez, ahol az ambíciók zenei rutin még nincs szinkronban. Ha a nagyobb kontextust nézzük, akkor a hármas zenéje 90-es évek underground metaljának művészibb death doomjával rokonítható, erős szimfonikus hatásokkal, amik viszont nagyon máshogy szólnak, mint amit mondjuk a korszak stílusteremtő többi zenekaraitól megszokhattunk.
A banda azonban az első lemez után teljesen átalakult: Funston és Paquin távoztak a bandából, helyükre pedig több zenész is jött. Egyrészük az Arise From Thornsból mások pedig a Twisted Tower Dire-ből: állandó tag lett Jim Hunter (basszusgitár), Jason Gray (dob) és Scott Loose, aki a húgát (későbbi állandó tag) Michelle Loose-t hozta magával billentyűzni. ebből a tagságból a Phillips-Hunter-Loose trió képezte a banda állandó megrendíthetetlen magját, akik vitték előre a zenekart egészen a feloszlásukig.
A zenekar a korai publikált anyagaikat Chapter One: 1989-1999 (2002) címen újrakiadták pár válogatott számmal az első lemezről. Ez látszólag túlzásnak tűnhet, de a korai kislemezek elérhetetlenek voltak ekkorra.
A második lemezhez ismét egy Gustav Doré festményt választottak, a választás az Enigma című képre esett, amely a maga időn túli és szikár angyalos-szfinxes kompozíciójával lehengerlő (a kép születésének körülményei a porosz-francia háborúhoz kapcsolódik, de a kép ágyút és egyértelműen beazonosítható 19. századi elemeit tartalmazó bal oldalát levágták). Az Of Empires Forlorn (2003) lemezen még mindig Tom Phillips énekelt, de érezhetően egyre magabiztosabban kezelte a hangját. A dalok is sokkal jobbak lettek, és a borító által előrevetített sötét hangulat szinte kézzel fogható volt.
A zenekar teljes történetében a dalszövegeket Tom Phillips írta, és többnyire a sajét életéből táplálkozott, de a magánéleti és személyes kríziseit igyekezett mitológiai vagy szimbolikus témák mögé rejteni. Gyakori témája a magány, a szomorúság, a szerelmi bánat és az alkoholizmusával folytatott küzdelme. Nem nevezhetőek lélekemelőnek a korai anyagok, különösen az Empire Forlorn, ahol sorra jönnek azok a tételek, amik teljesen lehúzzák az embert az életről.
A lemez egyedüli rákfenéje az, hogy az első lemezhez hasonlóan ezt is az Eibon Records adta ki, amely viszont csődbement, és a későbbi újrakiadásoknál volt különbség a tracklistben. Az Eibonos kiadásból hiányzik az In Aeternum újrafelvett változata, viszont van egy szép szimfonikus instrumentális szám a lemez végén From Empires to Oceans címen. A következő két kiadásról (egyik a Rage of Achilles a másik Rock Machine Records) az utóbbi szám hiányzik, de fent van az In Aeternum. Sajnálatos, mert a mind a kettő hozzáad a lemezhez. A spotifyos változat talán már egyfajta definitív kiadásként mind a két dalt tartalmazza.
Összeáll a klasszikus felállás
Ahogy a fentiekből kitűnik volt kavarás rendesen a zenekar körül: nem volt kiadójuk, és kínlódtak azzal, hogyan juthatnának előrébb a bandával. 2004-ben elkezdték felvenni a folytatást, amiből később a Vast Oceans Lacrymose lett, de Tom Phillips két évre gyakorlatilag befagyasztotta a zenekar működését, hogy rendezze a magánéletét és pénzt is keressen. A dolog keserédes véget ért, és évekig kellett várni, hogy megszülessen az új lemez, aminek a nagyja egyébként már a 90-es évek közepén meg volt.
Az énekesi pozíciót Rain Irving vette át, akinek a személyében a zenekar végre egy kikezdhetetlen kompetenciákkal rendelkező vokalistát nyert magának. Dobos poszton Jason Gray távozott, de a helyére Trevor Schrotz lépett be, aki korábban szintén az Arise from Thornsban játszott, mellesleg a teljes jogúvá váló Michelle Loose (innentől Schrotz) férje volt. Mondhatjuk, hogy ez a klasszikus WHW felállás, mert ez stabilizálódott a hátralévő időszakra, sőt a későbbi rövid újraalakuláskor is a Vast Oceans… felállás tért vissza. 2010-től még csatlakozott a bandához Jason Lingel plusz billentyűsként, mivel a kései lemezek bonyolult szimfónikus és progresszív témáinak megszólatatásához kellett a plusz ember a hangzáshoz.
Az előzmények dacára (vagy talán éppen ezért?) a The Vast Oceans Lacrymose (2009) egyértelműen a zenekar magnum opusa lett. Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem a lemezt, akkor az a monumentális lenne. Már a The Furthest Shore is olyan lendülettel indít, mint akinek nincs mire várnia, Irving éneke (amit bőségesen megtámogatnak szuper harmonizáló kórusokkal) egészen az égig ér és a dalok is nagyon jól vannak megírva. Én ezzel a lemezzel találkoztam velük először, és azonnal meg is vettem a bandcampen, mert kevés ilyen jó lemez van. A borítón a 19. századi romantikus festő John Martin Christ Stilleth the Tempest című festménye látható, ami nagyon szimbolikus.
Habár a régi melankólia ott van a zenekarban, de mégis felsejlik a fény és a remény a hangokon keresztül. Ez a lemez Phillips szerint is egy vízválasztó lemez volt, amelyben sokat le tudott tenni a lelkiterheiből, amelyeket a korai lemezek során ciplet magán, és beleöntötte azokat a dalokba. Talán pont ez a felszabadulás az oka, hogy a következő nagy kiadós lemez annyira más stílusú és hangulatú lett.
A lemezt óriási kritikai siker fogadta és szolid, de kultikus rajongótábor. A zenekar szekere kezdett beindulni, amit jól jelzett a Triumph:Tragedy:Transcendence (2010) koncertlemez is. Érdekessége ennek a koncertfelvételnek (amely a Hammer of Doom fesztiválos fellépést örökíti meg), hogy ez volt ez énekes Irving negyedik fellépése ekkor a zenekarral. Ahhoz képest viszont nagyon jó teljesítményt nyújt ő és a zenekar is.
A banda pedig végre megkapta a nagykiadós szerződését és a Nuclear Blast-hez igazoltak. Igazából minden adott volt, hogy innentől a zenekar sikeres legyen.
A zenekar magánkiadásban kiadott egy The Arcane Unearthed (2011) című válogatást régi demókkal és kiadatlan számokkal. Nagy meglepetések nincsenek, de a lemez címe így is minden DnD-játékos szívét megdobogtatja így is.
A nagy kiadós debüt lemezüket Fear of Infinity (2011) címen adták ki, és a Vast Oceans… epikus doomjához képest egyre több zenei stílus felé nyúltak, azt is lehet mondani, hogy a korábbi aprólékos és összeszedett, de azért nem túl kalandos zenéjük telejsen progresszív metal lett. Akik az előző lemez folytatását várták, azoknak óriási csalódás volt a lemez, és tényleg furcsa a korábbi nyolcperces számokat író bandától négy perces művészmetalt hallgatni. Nem mondanám, hogy meglepő volta váltás (tessék meghallgatni, hogyan játszák élőben mondjuk az első lemezes Thus With a Kiss…-et a Triump:Tragedy:Transcendence koncertlemezen), de azért furcsa volt, hogy ebbe az irányba indultak el. A lemezt záró Finality talán az egyik legjobb darab a lemezről, de eléggé öszefolynak a dalok, nem egy könnyen emészthető anyag.
A zenekar habár ment előre, érezhető volt, hogy hamarosan valami véget fog érni. Mindenkinek volt rendes munkája a zenekar mellett, és Rain Irving énekes a következő lemez előtt bejelentette, hogy a munkája mellett sajnos nem tudja tovább csinálni a bandát teljes erőbedobással. Így aztán nekiálltak egy utolsó erőbedobással megírni az elérhetetlen elérésének küzdelmének epikus művét a Suspended At Aphelion (2014) lemezt. Ez a szűk negyvenperces lemez tekinthető egyetlen dalnak, mert a szerzemények igazából nagyon rövidek (habár az Icarus and I tétel még felveszi a versenyt a kora dalokkal), de szépen egymásba fonódnak. Az előző lemez progresszív rockos tendenciái tovább erősödtek, de érezhetően itt már sokkal jobban összeérett a koncepció, és mindenki nagyon odatette magát. Sőt, még a korai időszak károgó vokáljai is tiszteletüket teszik itt-ott, de nem dominálnak. A lemezen a nagy példakép Fates Warning tagjai is session zenészként besegítettek, ami tovább növeli a lemeze progos pedigréjét.
A lemez/dal tematikáját a lemezcím magába foglalja, az aphélium egy égitestnek a Naptól legtávolabb eső pontját jelöli, ezzel a szimbólummal kívánták Phillipsék kifejezni a zenekar hiábavaló küzdelmét a siker és a teljes művészi kiteljesedésért. Ebben a kozmikus távolságban ragadva, de a Naphoz való közeledés örök küzdelmének heroikus és önveszélyes (nem véletlenül van utalás Ikaroszra a második dalban) útját járja be a lemez. Habár nem volt kimondva, de érezhető, hogy a banda tagjai hiába tiszteli egymást, és büszkék arra, amit elértek; a zeneipar általános működési pályája (ami sokkal inkább jelenti azt, hogy ha nem tudsz állandóan turnézni, akkor legfeljebb hobbi zenész lehetsz, ami nem egy fenntartható életpálya) miatt sosem fognak kiszabadulni a perifériából.
Ezután a banda még egy (nyíltan ki nem mondott) utolsó turnéra indult, majd 2015-ben bejelentették, hogy beszüntetik a működésüket. Phillips érezte, hogy nem tudja tovább folytatni a társaival a WHW történetét, ezért a turné után bejelentette, hogy ezzel vége. Csak a rajongók nyomására végül a banda összeállt utoljára, hogy tisztességesen elbúcsúztassák a közös éveket. Még 2018-ban egy évre a klasszikus felállás lenyomott egy búcsú turnét, és a While Heaven Wept végleg befejezte a működését.
A zenekar életművének elolvasása és több interjú átolvasása után az volt az érzésem, hogy ez a banda (különösen a második időszakban) igazából Tom Phillips egy művészi projektje volt, amelyet a legjobb barátai támogattak. Phillips elmondása szerint olyan volt a banda, mint egy nagy család, és igazából a gyakori tagcserék mögött sem összeveszések álltak, hanem természetes emberi folyamatok. Valószínűleg ezzel a hozzáállással ennyi volt a zenekarban, viszont a zene szeretete és a kérlelhetetlen alkotó- és kísérletezővágynak hála sikerült egy szuper életművet összehozni, még úgy is, hogy még én is úgy gondolom, hogy nem volt tökéletes lemezük.
A jövő azonban az interjúkat olvasva szerintem nem reménytelen. Ahogy az feltűnhetett a cikkből igazából a WHW egyenlő Tom Phillips-szel, így amíg ő él bármikor számíthatunk egy új lemezere a banda neve alatt. A fickó eléggé eltűnt az utóbbi időben, de talán a 2020-2021 közötti időszak nagy lezárásai lehetővé tették, hogy kicsit újrahallgassa a demokazettáit. Ki tudja, hogy mit fog összelegózni az ottani zenei témákból, ha hagyják. De a jelenlegei állás szerint a While Heaven Wept sztorinak vége, és az eddigi ígéretes lemezeket kiadott zenei kollektíva már nem valószínű, hogy visszatér teljes tagsággal. Habár Rain Irving jelezte, hogy ha csak fel kell énekelni a témákat a stúdióban, akkor lehet rá számítani. Minden Phillips kezében van.
Toplista
5. Fear of Infinity (2011)
Bátor húzás volt egy ilyen lemezzel kijönni, de sajnos a dalok nem lettek igazán emlékezetesek. Pedig minden adott volt egy klasszikushoz. A lemez végül összeomlott a saját súlya alatt, és habár a gitárok és a dob harap rendesen, a megelőző lemezükhöz képest Irving szerintem sokkal kevesebb jó énektémát hozott. plusz a lemez meglepően rövid és egyes dalok is azok.
Pontszám: 2.5 (vegyes)
4. Sorrow of Angels (1998)
Az első szám nagyon jó, de nekem az ének gyengesége és a korai amatőrizmusok nagyon lehúzzák, tipikus példa arra, hogy van olyan, hogy a művészi ambíciónak érnie kell, és nem lehet a maga fésületlen nyerseségében a világ elé tárni. De ennek ellenére a lemez szíve nagyon a helyén van.
Pontszám: 3.0 (jó)
3. Suspended At Aphelion (2014)
Ami a Fear of Infinity-ben nem jött össze az itt már sokkal jobban sikerült. Egy izgalmas és összetett lemez született, amelyben minden zenész odatette magát, és itt Rain Irving éneklése is stabilabbnak tűnik. A Vast Oceans Lacrymose emelkedett pillanatai újra itt vannak.
Pontszám: 3.0 (jó)
2. Of Empires Forlorn (2003)
Ez a lemez a zenekar korai éveinek tökéletes lenyomata, egyben a banda történetének egyik legfájdalmasabb és melankolikusabb darabja. A mitológiai és szimbolikus szövegvilágon túl Phillips életének nagyon is valós és hiteles problémái rejtőznek. Nekem a legnagyobb kedvencem innen az In Aeternum második fele, ahol először a földöntúli gitártéma ragadott meg, de a végén Jason Gray rendesen szétveri dobokat. A többi dal sem marad el sokkal ettől, de ez a legemlékezetesebb momentuma a lemeznek.
Pontszám: 3.5 (nagyon jó)
1. Vast Oceans Lacrymose (2009)
Hatalmas lemez, amely könnyedén fulladhatott volna giccsbe, de ennek ellenére megmaradt egy elképesztően nagyívű lemeznek szuper jó dalokkal. A Furthest Shore intenzív nyitása után szinte himnikus magasságokba jutunk.
Pontszám: 4.5 (kiváló)
Kavicsok a margón 
2 thoughts