Habár napjaink zenehallgatási szokásai egyre jobban tolódnak a direkt, rövid slágerek felé, amikhez képest a hosszabb zenei formátumok a különböző rétegműfajok sajátosságai maradnak, ennek ellenére én a mai napig kitartok az albumformátum mellett, mint a zeneírás király kategóriája. Nyilván slágert (értsd: egyetlen jó dalt) írni is óriási alkotói teljesítmény (az igazi választóvonal a no hit wonderek és a one hit wonderek között van), de megírni egy olyan lemezt, ami az elejétől a végéig sorra hozza a jó dalokat, amelyben jó ritmusban követik egymást a különböző egyaránt átugorhatatlan szerzemények (vagy éppen olyan etűdök, amik a többi dal kontextusában ikonikusak) az már egészen más. Ezeknek a tökéletes (közeli) lemezeknek igen gyakori elem az intró, amely a komolyzenei nyitányok könnyűzenei utódainak tekinthetőek.
Azonban még azok között is, akik szeretik az albumélményt is ellentmondásos megítélése az intróknak és az outróknak, ami valahol érthető: ezek olyan zenei felvezetők, amelyek nagyon ritkán értelmezhetőek önálló daloként és inkább tűnnek koncepciótlan zajongásnak vagy prüntyögésnek, ami húzza az időt a rendes dalok előtt. Azonban a mostani írásomban olyan intrók toplistájával jönnék, amelyek szerintem jelentősen hozzáadnak egy-egy album élvezeti értékéhez, kontextusba helyezik őket vagy ad absurdum magukban is megállnak, mint rövid dalocskák.
Ezeknek a dalocskáknak/etűdöknek a funkciója legtöbbször egy-egy nagyobb high concept lemez felvezetése, hangulati megalapozása, tematikus vagy zenei témák felvezetése (nyitány funkció), esetleg dramaturgiai építkezés az első dalhoz (build up). De előfordulnak poénos/vicceskedő intrók (például a Type O Negative életművében) illetve nem zenei, hanem prózai intrók különösen a rockopera jellegű lemezeken.
Nem állítom, hogy ez a toplista objektív és kikezdhetetlen lesz, és biztosan erősen tükrözni fogja az ízlésemet, de a „kedvenc lemezek/zenekarok” elvén túl igyekezetem más szempontokat is érvényesíteni. Így a listába azok az intrók kerültek be és végeztek előkelő helyen, amelyek zenei önértéküket tekintve is jó szerzemények voltak, ikonikusak voltak egy-egy lemez vagy zenekar vonatkozásában. Persze az intrók toplistáján nagyon fontos, hogy egy igazi klasszikus (5.0 pontos vagy ahhoz közeli) lemezt vezessen fel, illetve nyilván jót tesz a megítélésének, ha szép az átmenet egy szuper dalba.
Ebből következően a jó albumkezdő dalok erős intrókkal nem kerülnek be (így nem lesz Smells Like Teen Spirit, Where the Streets Have No Name, Mein Herz Brennt, Battery vagy Fireball). Ezekre talán egy külön listát kellene gyártanom.
Még egy utolsó dolog: tudom, hogy különösen a hiphopban nagyon komoly hagyománya van az intróknak, de a zenei ízlésem (vagy annak hiánya) miatt ez a lista a rock és metal stíluson belül marad. De nyitott vagyok az ezirányú inputra.
Eredetileg húszas listát szerettem volna csinálni, de menet közben annyi kis intró összejött, hogy nehéz volt ellenállni, hogy még több szerzeményről beszélhessek. Végül a befogadhatóság miatt 25+1 intrót választottam. Nem is magyarázkodom tovább. A lista végén lesz két Spotify műsorlista az egyik csak az intrókkal, másiknál az intrók és az őket követő dalok jönnek.
#+1 Porcupine Tree: What Are You Listening To (Up The Downstair)
Habár a lista összeállítása előtt úgy gondoltam, hogy a What Are You Listening To-nak ennek bérelt helye lesz a lista felsőbb régióiban, végül miután a végére értem annak a 70+ intrónak, amit meghallgattam, ez valahogy kiesett a listából. Ezért egy tiszteletbeli +1-es pozíciót kapott. Az angol Porcupine Tree korai lemezei kellemesen keverik a 70-es évek prog rockját a pszichedéliával (olyan jól, hogy volt olyan urban legend még a 90-es évek elején, hogy valójában ez egy titkos Pink Floyd project). Ez a szerzemény egyértelműen a vicceskedő prózai intrók sorát gazdagítja, amelyben egy száraz retró TV-bemondó stílusban tájékoztatja egy hang a hallgatóságot, hogy éppen zenészeket hallgatnak, akik pszichedelikus muzsikát játszanak egy tudatmódosítószer hatása alatt, amelynek neve… nem derül ki, mert berobban a Synesthesia zseniális billentyűs témája, majd egy szuper elszállós pszichedelikus rock dalt élvezhetünk. Azt hiszem itt az intróból a rendes dalba váltásban rejlik a varázslat. A mai napig mindig mosolyt csal az arcomra.
25. The Ocean: Epipelagic (Pelagial)
Atmoszferikus és természeti zajokat használni gyakori trükk, illetve a hullámzás és tengerzúgás egy eléggé sokat használt toposz. Ennek ellenére a német post-metal titán The Ocean Pelagial lemezének bevezetője szerintem nagyon szépen ágyaz meg a lemez teljes tematikájának. A lemez címe a tengermélységre utal, és a lemez a hullámok és víz mélyére merülést használja átfogó metaforaként, amely során persze nem csak a fizikai alámerülést kell értenünk, hanem a tudattalan mélységeit is. Az Epipelagic finom arpeggioi szinte idilli és könnyed hangulatot varázsolnak, mintha csak a hullámok lágy csapkodását éreznénk, amit tök jól megtámogat Loïc Rosetti tiszta éneke is. Aztán az intrót szépen követi a zseniálisan brutális Mesopelagic: Into the Uncanny, amelyben rohadt jól keveredik a kiabálás és a nagy ívű dallamos ének (mintha csak a felszíni hullámok dobálnák az embert alámerülés közben). A lemez későbbi szakasz aztán a korai könnyedség elillan, ahogy a tenger és a tudatalatti hideg nyomasztó sötétégébe alámerülünk. Ha demonstrálni kell az intrók funkcionális legitimációját, akkor ez egy jó kezdet.
24. The Mars Volta: Son et Lumiere (De-Loused in the Comatorium)
Bevallom, nem szeretem a The Mars Voltát (nekem túl lila zene, pedig több tucatszor és több lemezzel is próbálkoztam). De az első lemezük intróját nagyon szeretem, különösen, ahogy átfolyik Inertiatic Esp-be. A címhez illő szinte fényes hangzásból tök jól bontakozik ki a ritmusszekció építkezése, illetve Cedric Bixler-Zavala éneke is hangulatos. Nagyon gyakori, hogy csak az intró és a váltás kedvéért felteszem ezt a lemezt.
23. Slayer: Darkness of Christ (God Hates Us All)
A God Hates Us All lemez címe a korai metalos éveim egyik legemlékezetesebb „húúúú de durva” élménye volt (#iamfourteenanditssodeep). A Darkness of Christ-ra keresztelt kezdőszám szerintem kurva jó, és Tom Araya kicsit torzított üvöltése nagyon menő. Az ezt követő Disciple aztán legyalulja mindenki arcát. Talán nem ez a Slayer legjobb lemeze, de mivel az Angel of Death önálló dal, ezért nem kerülhet be a legjobb albumintrók közé (pedig egy legjobb albumnyitó dal zsánerben simán ott van). A legjobb pogó-kompatibilis intró a listáról.
22. Lacuna Coil: Anima Nera (Black Anima)
Az elmúlt években az olasz Lacuna Coil szépen megszerettette magát velem (a Comalies a 2000-es évek elején kimaradt, aztán kicsit elkanyarodtam ettől a fajta zenétől), aztán a 2019-es Black Anima lemez miatt kicsit visszamásztam az életműben, és habár nem tökéletes a diszkográfia, de a 2019-es megújulásuk elismerésre méltó. Szóval az Anima Nera egy nagyon hangulatos kicsit hip-hopos felvezetéssel indul, majd ebből jön Cristina Scabbia kicsit rappelős-kántálós vokálja (én nem értek hozzá, de máshol a Die Antwoord-öt nevezték meg referenciának), ami tök jó build up a lemezhez. Igazából ennek az intrónak a legszimpatikusabb vonása mégis az, hogy a zseniális Sword of Anger-t vezeti fel, de így is itt van a helye az én listámon.
21. Aeternam: Osman’s Dream (Heir of the Rising Sun)
A legfrissebb intró a listán, mert az Aeternam 2022-es lemezéről származik (lásd a 2022-es Top20-as listámat). Az Heir of the Rising Sun az Oszmán Birodalom felemelkedéséről szóló prog/orientel/death metal lemez felvezetője. Az intróban Oszmánt halljuk, aki egy álmáról számol be, amelyben látja a birodalma fényes jövőjét és elképesztő gazdagságát. A metal lemezeknél a voice acting az esetek 95 %-ában béna szokott lenni, de valahogy itt ez a kicsit színpadias öregember-hang nagyon jó. Plusz a zenei építkezés is teszik: az elején csak valami dudukra emlékeztető fúvós hangszert hallani (aki jobban ért hozzá nyugodtan javítson ki), majd szépen megérkeznek szimfonikus kicsit filmzenés rétegei is a zenének. Az intrót követő Beneath the Nightfall aztán hozza az Aeternam tipikus zenei világát.
20. Within Temptation: Why Not Me (The Unforgiving)
A Within Temptation 2011-es lemeze simán a holland szimfonikus metalosok legjobb lemeze volt (úgy, hogy ez a legkevésbé szimfonikus albumuk). A Why Not Me is egy dumálós intró (egyszerű de hatásos hegedűkkel), ahol a fenti Osman’s Dream-mel szemben egy öregasszony hangját halljuk. Elvileg ez is egy koncept lemez volt egy szörnyvadász női protagonistával, és az intró talán a központi karakter elhivatottságát jelzi. Elsőre nem tűnik túl nagy számnak, de annyira része a lemez karakterének, és annyira emlékezetes volt számomra, hogy nem is volt kérdés, hogy itt a helye a listán. Arról nem is beszélve, hogy a Shot In the Dark-ot vezeti fel, ami annyira jó dal, hogy bármiféle kapcsolat vele a sztratoszférába emeli az intrót.
19. ISIS: SGNL>01 (Celestial)
A post-metal fájdalmasan régóta eltűnt klasszikus zenekarának első lemeze egy kifejezetten egyedi kis intróval indul. Az ütemes billentyűzetcsapkodás a maga módján tök jó, ráadásul szuperül vezeti fel a Celestial brutális riffjét. Egyedi és emlékezetes darab.
18. Blind Guardian: War of Wrath (Nightfall on Middle-Earth)
Aki utálja a power metalt és hidegrázást kap ennek a történetmesélős a fantasy vonalától az biztos azt mondja, hogy ez tök ciki, de én nem értek egyet. A Blind Guardian legjobb lemeze Tolkien Szilmarilokjából szemezgetve írt egy albumnyi dalt. A csatazajjal és kardcsattogtatással kezdődő intró meglepő módon a sztori végét villantja fel: Középfölde szabad népei csatában legyőzik Morgoth hadait és közelednek a Főgonosz föld alatti búvóhelyére, de jobbkeze Szauron jön, hogy felajánlja a segítségét a mesterének a menekülésre. Ám Morgoth megfáradva visszautasítja és útra bocsátja szolgáját, hogy az idők végezetiég folytassa a világ megrontását. Norman Eshley és Douglas Fielding játéka a maga bájosan fantasy-s módján tök király és emlékezetes. Az Into the Storm talán nem az album legjobb dala, de ettől ez még nálam ennek itt a helye.
17. Korn: Twist (Life is Peachy)
A világ legviccesebb intrója. Joanathan Davis szabadjára engedi a belső agresszív csivaváját. Legalább akkor humor-metal crossover, mint a Napalm Death You Suffer (But Why)-ja, vagy Mike Patton életművének egy része. Az ezt követő Chi ehhez képest már szinte unalmas, de sokan esküsznek erre a lemezre a Korn életműből.
16. Iron Maiden: Ideas of March (Killers)
Az Iron Maiden elős számú énekese Bruce Dickinson, de teljesen elfogadom azoknak a véleményét, akik azt mondják, hogy a Paul Di’Annoval felvett első két lemez volt az igazi (én a Blaze Bailey-vel felvett X Factor lemezt is nagyon szeretem). Az angol heavy metal istenek második lemezének nyitányában azonban nem hallhatjuk Paul Di’Annot, ellenben az Adrian Smith/Dave Murray gitárospáros lehengerlő (külön kiemelve Clive Burr dobost és persze Steve Harrist, akik nélkül nem működne a dal). A felvezetésre a koronát az teszi fel, hogy jön az Iron Maiden egyik leglazább dala a Wrathchild.
15. Bathory: Oden Ride over Nordland (Blood Fire Death)
A teljes viking metal színtér genezisét jelentő lemez intrója nem a zeneiségében, hanem az atomszféra teremtésében erős. Ezt a klisét már sokan ellőtték, de a hatása és jelentősége vitathatatlan. A Fine Day to Die-al végül megérkezik a metal illetve a viking metal első klasszikus dala.
14. Nightwish: Takiatalvi (Imaginaerum)
Ezzel kapcsolatban kicsit bizonytalan voltam (ti. ez most intró vagy kezdődal?), különösen úgy, hogy a lemeznek vagy egy záró dala, amely nyitánynak is jó lenne (az Imaginaerum lemez nagyon jó, de felépítésben és egyes ötletek szempontjából egy kupleráj). Végül úgy döntöttem, hogy a Marco Hietala által eljátszott finn nyelvű szerzeménynek van valami felvezető jellege és szépen folyik át a Storytime című dalba. A zenedoboz jellegű zenei téma szerintem nagyon szerethető és az ember önkéntelenül elkezdi énekelni a dal szövegét (legalábbis, amennyit elkap belőle az ember).
13. Annihilator: Crystal Ann (Alice in Hell)
Amikor nekiálltam ennek a listának, akkor gyorsan megnéztem, hogy mások milyen listákat raktak össze. Ennek következtében jött velem szembe ez a dal, mert szégyen szemre eddig nem hallgattam Annihilatort. Ez a virtuóz klasszikus gitáros szerzemény zseniális, és az Allison Hell is szuper dal. Azóta az Annihilator-ignorancia bűnéért vezekelve rendszeresen meghallgatom ezt a lemezt.
12. Rhapsody: Lux Triumphans (Dawn of Victory)
Egyértelmű volt, hogy kamaszkorom egyik kedvenc zenekarának itt a helye a listán, és az egyik legszörnyűbb dilemmám volt, hogy mégis melyik intró kerüljön be? Az első öt lemez mindegyik kórusos-szimfonikus felvezetője nagyon epic és kurva jó dalokat vezetnek fel. Végül a szerethetően béna dumálást is magába foglaló Lux Triuphans nyert a Dawn of Victory-ról.
11. Fates Warning: Part I. (The Pleasant Shade of Gray)
Ez csalás is, meg nem is, mert hivatalosan a Fates Warning késő 90-es évekbeli klasszikusa egyetlen dal tizenkét tételre bontva (lásd az írásomat róla), de ebben az esetben a tételekre bontás a kezemre játszott. Már az első pár akkord ikonikus, de a lemez fő leitmotifját jelentő énekrész teszi fel a koronát erre a szerzeményre. (a rend kedvéért: a Part II.) Atmoszferikus, intim és nagyon melankolikus.
10. Insomnium: The Gale (Above the Weeping World)
Esővel és egyszerű, de hangulatos zongorával nyit a finn melodeath alapvetés korai lemeze (írtam is róla 2020-ban). Nagyon egyszerű és egyből elkapja az ember a gótikus hangulat, amit nem zúz szét teljesen az sem, amikor végre jönnek a torzított gitárok és az első rövid, de annál hangulatosabb vokálos rész. A hatásos felvezetés jutalma az ezt követő Mortal Share egy olyan király csilingelő melodeath gitártémával, aminél kevés jobb dolog van.
9. The Beatles: Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band (Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band)
A világ egyik legtúlhivatkozottabb (létezik ez a szó?) lemeze, de ez még nem jelenti azt, hogy ne lenne jó. Habár az alapkoncepciót minden boomer rocktörténész elmondja (a banda egy fiktív zenekar bőrébe bújik a lemez során), de ha ez így is van, akkor a világ leginkoherensebb konceptlemezéről van szó. Ettől még az első dal, amit én intrónak értelmezek, nagyon jó, és egyébként egy szuper dalokból álló artpop lemezt vezet fel. A hagyomány és a saját lábán megálló jelleg miatt van ilyen előkelő helyen. Illetve azért, mert a With A Little Help From My Friends-t vezeti fel, ami egyszerűen imádnivaló.
8. The Who: I am the Sea (Quadrophenia)
Egyszer már hosszan hozsannáztam a blogon arról, hogy a Quadrophenia mennyire tökéletes konceptlemez. Az I am the Sea a tengerzúgáson túl tökéletesen vezeti fel a lemez legfontosabb zenei témáit (egyben a főszereplő személyiségének egyes darabjait), aztán pedig jön az überkirály The Real Me, ami simán ott van minden idők legjobb rockdalai között.
7. Opeth: Coil (Watershed)
A Taikatalvihoz hasonlóan ez is kicsit a határán van a rendes dalnak és az intrónak, de összességében (különösen az Opeth sztenderdeket ismerve) inkább tűnik az album felvezetésének, mint teljes dalnak. Mindezt mondom annak ellenére, hogy magában is megáll ez a szerzemény. Egyébként a zenekar akusztikus-folkos oldalának egyik legkommerszebb megtestesüléséről van szó, még női ének is van benne, de szerintem ez semmit sem von le az értékéből, sőt. Egy nagyon szép dalról van szó, dúdolható és egyből megjegyezhető dallamokkal. A dal szépen olvas bele a Heir Apparent-be, ami talán az egyik legjobb klasszik Opeth hangzást hozó dal a lemezről (de azért a Burden a legjobb ebből a dalcsokorból). Viszont előtte ott van a Coil, ami talán az egyik legszebb (konvencionális és nem kifacsart metalos értelemben) két perc az életműből. Annak idején a feleségemet is ezzel térítettem meg.
6. Ayreon: Welcome to the New Dimension (Into the Electric Castle)
Ma már Aryen Lucassen extravagáns prog/power rockoperái szerves részei a metal színtérnek (legalábbis, ha Európából nézzük), de ha belegondolunk, hogy az első két lemez szerencsétlekedése után sikerült összeállni a koncepciónak az Into the electric Castle-ben. A Welcome to the New Dimension hangulatos torzított prózai szövege mindenféle „ijesztegető” effektekkel önmagában is jó, az elhangzott szöveg amellett, hogy tökéletesen írja le a lemez tematikus- és sztori koncepcióját szerintem még jól is van felmondva. A dalt az Isis and Osiris követi, ami a maga tizenegypercével nem egy könnyű darab, de az intró annyira hatásos, hogy egyből berántja a hallgatót, ha vannak szabad vegyértékei az efféle zenére és témákra.
5. Anathema: Shroud of False (Alternative 4)
„We are just a moment in time…” Úgy tűnik, hogy a kedvenc zenekaraim többsége írt egy jó intrót. Az Alternative 4 lemez egyike az életmű egyik legdepressziósabb darabjainak (igen, rudom, hogy az első lemezek súlyosabbak, de egyben teátrálisabbak is a sadboi metalságban). A Shroud of False a maga melankolikus zongorás kezdésével tökéletes felvezetése a teljes lemez világfájdalmának. Illetve nem szabad elfelejtenünk, hogy a Fragile Dreams című dalt vezeti fel, ami legalább akkora sláger az angol búbánat rockerek életművében, mint a Sleepless.
4. Pink Floyd: Speak to Me (The Dark Side of the Moon)
Néhányan biztosan felkapják a fejüket: miért ilyen hátul? Itt jön a szubjektivitásom: szeretem nagyon a Dark Side of the Moont és ez az intró minden elemével ikonikus („I’ve been mad for fucking years absolutely years, and probably for more”). Az jó kérdés, hogy a Speak to Me az intró vagy a Speak to Me/Breath, de végül úgy határoztam, hogy a Breath egy önálló dal a rövidsége ellenére. A mögötte lévő hagyomány, okán, és azért, ahogy szépen felvezeti a későbbi dalokat mindenképpen ennek az „album intró” kategóriának a legjobbjai között a helye. De a dobogóról épphogy leszorult nálam.
3. W.A.S.P.: Titanic Overture (The Crimson Idol)
Blackie Lawless 90-es években megírt szóló lemeze végül a W.A.S.P. neve alatt jött ki, és valószínűleg utólag már nem bánja. A tipikus rocksztár felemkedés és bukástörténet rockoperája a legjobb The Who-i hagyományokat követi a különböző zenei visszatérő motívumok összeszövésével, a Titanic Overture talán nem annyira szájbarágós, mint a fent bemutatott I am the Sea, de így is tök jól fel lehet fedezni a lemez hallgatása közben a későbbi főbb zenei témákat. Viszont itt Frankie Banali dobolása, ami szerintem kiemelkedő (azok a kipörgetett dobok szinte végig kísérik a lemezt). A The Invisible Boy talán egy átlagosabb rock dalnak tűnik, de ez ne tévesszen meg senkit. Ez minden idők egyik legjobb rockoperája.
2. Agalloch: A Celebration of the Death of Man (Mantle)
Az amerikai black metal legnagyobb hatású zenekarának második, kicsit „lágyabb”, lemezének folkos-törzsi nyitása számomra világbajnok. Nagyon zsigeri, és szépen idézi meg azt a természetközeli ködös hangulatot, ami a stílus sajátja. Szerintem minden hang a helyén van. Az már csak a ráadás, hogy a zenekar történetének legjobb és legesszenciálisabb dala az In the Shadow of Our Pale Companion követi ezt a szerzeményt.
1. Dream Theater: Scene One: Regression (Metropolis Pt. 2. Scenes from a Memory)
A Dream Theater legjobb lemezének intróját nem lehet nyitott szemmel végighallgatni és nem ösztönösen követni a hipnoterapeuta utasításait. Az ütemes kattogással kezdődő lemezen a főszereplőt hipnózissal visszavezetik az előző életébe, hogy válaszokat leljen annak a különös nőalaknak a rejtélyére, akit rendszeresen lát éjszakánként. A spoken word részt James Labrie éneke váltja fel, majd szépen átcsúszunk az Overture 1928-ba, ami a nevéhez méltó nyitánya a teljes rockoperának. Annyira szuggesztív és annyira jól rántja be a hallgatót minden egyes alkalommal, hogy egyértelmű volt, hogy ez lesz az első helyezett. Pont a határán van a csak lemez kontextusában érthető szerzemények és a saját lábukon megálló magukban is zseniális dalok között. A Scenes… mágikus zenei világának nagyon sok összetevője van, de úgy gondolom, hogy ennek az intrónak sokat köszönhet, még ha nem is szoktuk külön emlegetni akkor, amikor az album erényeiről beszélünk.
Szóval ez lett volna a listám. Biztos sok helyen bele lehetne kötni, illetve kimaradhattak dolgok (és most megállom, hogy ne ömlesszem ide azt a 40-50 dalt, amit még összeszedtem a cikk megírása közben). Ezeket nyugodtan írjátok meg kommentben vagy alternatív TOP3-5-10 listákat. Nem gondolom, hogy az én feladatom lenne a kánon összeállítása. Ez csak pár kavics egy periférikus zenei témáról.
Végezetül nem állhatom meg, hogy ne térjek ki az intrók ellentétére az outrókra, amik mint önálló zenei egységek nem rendelkeznek olyan nemes hagyományokkal, mint a jelen cikk tárgyát képező művek. Emiatt a logikus folytatás (jó albumnyitó dalok) mellett szerintem elkerülhetetlen lesz a legjobb albumzáró dalok toplistáját is összeállítani.
De ez egy olyan feladat, amelynek elvégzésére ne várjatok a közeljövőben.
Top 25 intro műsorlista:
Top 25 intro+ műsorlista (intrók és azokat követő dalok):
Kavicsok a margón 