„I fell asleep in a world dressed in grey
Only to awake in a garden divine
There was song and dance and untarnished flesh
A feast for the body and eyes
It was you who brought me here
Yours, whose face greeted me, in the garden of light
You are the face of god
You are my breath
My life, my death”
Isis: Garden of Life
1. Gondolkodó ember metalja és a 2000-es évek progresszív metal felfutása
Ezt a retrospektívet nagyon szerettem volna megírni, és a rákészülés is az egyik legkedvesebb elfoglaltságom volt a rovat történetében, mert az az igazság, hogy amennyit hallgattam nyolc-tíz évvel ezelőtt a zenekart és amilyen nagy a fanboy voltam az elmúlt években eléggé kikoptak a lejátszómból, de a kellemes emlékek megmaradtak. A mostani posztra készülve egyfelől újra hallgattam többször is a diszkográfiát, sőt kicsit alaposabban meghallgattam a korai kislemezeket is. Meg kellett állapítanom, hogy ezek a lemezek semmit sem veszítettek az erejükből és relevanciájukból, viszont a sok zenehallgatás után valami értelmeset is kellett mondanom, ami már nehezebb volt. Plusz ott volt ez a Neurosis-cikk, ami teljesen leszívta az energiáimat. Szóval megírni nehezebb volt mint rákészülni, ennek ellenére örülök, hogy megszületett ez a cikk. Ennél többet és mélyebben talán csak akkor tudnék mondani, ha ténylegesen is értenék a zenéhez a laikus zenehallgatáson kívül.
Habár a 90-es évek egy igazi Janus-arcú évtized volt a gitárzenében: egyrészről az évtized elején még volt egy igazi nagy felfutása a gitárzenének (ami együtt járt a 80-as évek heavy metaljának háttérbehúzódásával), majd a hype által talán túltoltnak tűnő grunge látványos földbeállásával és az elektronikus zene és a rave térnyerésével a rock és a metal mainstream relevanciája mintha elhalványodott volna. Sokan a „rock zene haláláról” értekeznek a mai napig, ami részben megállja a helyét, de csak akkor ha nem figyelünk az undergroundra, mert álláspontom szerint a metalnak pont jót tett az, hogy kikerült a reflektorfényből és a szórakoztatóipar megbízható lakossági üzemmódjából.
A 90-es évek fordulóján a metal undergroundjában több párhuzamos sztori is futott, ahol a 80-as évek mainstream metal hangzását és formanyelvét próbálták meghaladni. Voltak, akik a technikai virtuozitást emelték még magasabb szintre, mások különböző stílusokat ötvöztek vagy esetleg a zene „keménységét” próbálták még magasabb szintre emelni
Az első technikai kategóriába tartoztak a különböző rendű és rangú progresszív metal zenekarok, amely néha inkább tűntek technikásabb Iron Maidennek (bármennyire is szeretem a Queensrÿche-t idesorolom) vagy esetleg a 70-es évek progresszív rockjának formanyelvét kezdték használni Metallica-rajongó srácok (Dream Theater és társai). A második kategória volt a stílusötvözés (hello numetal!) vagy az alternatív metal a maga besorolhatatlan sokszínűségével. Aztán ott voltak azok, akik egyszerűen csak hangosak és zajosak szerettek volna lenni (erre már utaltam a tegnapi Neurosis-posztomban).
A „gondolkodó ember metal zenéje” a világ egyik legarrogánsabb kifejezése, és jelen retrospektív-poszt tárgyát az Isis-re is gyakran aggatták ezt a jelzőt. A metal és rock színtérnek évtizedes vissza-visszatérő hullámai vannak a „komoly”, „felnőtt” és „agyas” zenekészítésének, amely félig-meddig abból is adódnak, hogy a rockzene a maga korai korszakában egy eléggé lenézett stílus volt, viszont ettől a fiatalabb generáció szerette volna az idősebbek és a mainstream megmondók elismerését is kiváltani a művészi kísérletezésen túl. Álláspontom szerint a progresszív rock az akkori technikai fejlődés által megnyílt lehetőségek kihasználásán túl azért is lett olyan, amilyen, mert a rockzene 70-es évekbeli új generációja már a komoly zene tekintélye felé kacsintgatott. Nem véletlen, hogy a legtöbb zenekar a szimfonikus és jazzes elemekkel próbálta meghaladni a „közönséges” rockzenét, mert ezek már évszázados vagy évtizedes hagyománnyal rendelkeztek és a magas kultúra fénye vette őket körbe. A rock és pop zenei kísérletezés és a progresszió nem állt meg, de 80-as évektől (kb. a punk után) nagyon sokfelé elágaztak a különböző irányok.
Azonban a progresszív rock idővel (a megnevezéssel teljesen szembe menve) megszűnt előremutató és kísérletezős lenni, ahogy a 70-es évek klasszikus progrockjának megszokott formanyelve megszilárdult, és kicsit el is veszítette a frissességét a közönség szemében. A 80-as évek hoz egy sor alternatív zenei műfajt és irányt hoz a pop zenében, a rock és metal színtéren pedig ez a technikás gitáristenek sokadig virágzását tapasztaljuk. Majd a 80-as évektől a régi progresszív rock és a zajos heavy metal lassan elkezdett egymáshoz közeledni. Sokan a Queensrÿche Operation: Mindcrime (1988) lemezét szokták ennek a stílusnak a nyitányának nevezni, de azért a későbbi progmetal dinoszauruszokhoz (Dream Theater, Fates Warning, Symphony X, Tool, Pain of Salvation stb.) képest én őket még mindig egy technikásabb Iron Maidennek érzem.
A 90-es években a progmetal szépen letette a stílusteremtő klasszikus lemezeit, és félig a 80-as évek gitárvirtuozitása részben a technikás zenélés kívánalmának továbbélése miatt is az „igényes metal” összefonódott a virtuozitással. Sosem felejtem el, hogy kamasz koromban am megmondó emberek hörögve mondták, hogy milyen igénytelen x vagy y zene mert nincs gitárszóló vagy két akkordból állnak a számok vagy az énekes nem énekel ki négy oktávot stb. A 2000-es években sokak számára (szerintem az olvasóim egy részének a mai napig) a jó zene a magas zenei képzettséggel volt egyenlő.
Számomra kívülállóként (sajnos nem játszom hangszeren) ez furcsa volt, plusz úgy éreztem, hogy ezek a zenekarok igazából nem nekem, hanem a többi zenésznek játszanak, és minimum bele kell szagolni egy konzervatórium levegőjébe, hogy megértsem, hogy ez tényleg jó zene és nem unalmas blöff. Aztán ahogy már az egyik legelső posztomban a Dream Theater kapcsán leírtam, jött a Train of Thought lemez, amitől annyira kiégtem, hogy direkt módon az egyszerűbb és nyersebb rockzenéhez fordultam. Első körben grunge-hoz, aztán kis csavarral jött a Marilyn Manson, Linkin Park, majd a klasszikus 70-es évekbeli rockot is elkezdtem felfedezni. Az internetnek hála szerintem hetente tucatnyi lemezt és komplett életműveket faltam fel (azért elég felszínesen). Aztán eljutottam a Pink Floydhoz (a Dark Side of the Moont elsőre nagyon nem értettem), de kis türelemmel rájöttem, hogy mi az ami miatt ez a zenekar jó: a Wallt a mai napig túlértékeltnek és koncepcionálisan problémásnak tartom, de az Echoes-tól eldurrant az agyam, szabályos reveláció volt, de imádtam az Animalst és az Ummagumma első (élő) felét is. Szóval duplacsavarral két év alatt egészen közel jutottam a progresszív rockhoz, de a Dream Theater és társainak gitárakrobatikájával szemben a mai napig vannak ellenérzéseim.
Hogy miért releváns ez? Az Isis felfedezésének pontos körülményei ma már homályba vesznek, de az első pár hallgatás után egyfelől nagyon éreztem a Pink Floyd párhuzamokat és azt, hogy ez valahol a progresszív metal rokona, de úgy, hogy annak szinte tökéletes antitézise volt technikailag és hangzásban. Nem voltak klasszikus gitárszólók (nagy gitárdallamok igen), virtuóz tört ütemek és operaénekesi kvalitások, volt helyette repetitív, lassan építkező gitártémákra építkezik, erős ritmusszekció, samplerek vannak, üvöltés és nagyon egyenes, éretlen tiszta vokálok. Számomra ez a stílus nagy rácsodálkozás volt arra, hogy a progresszivitás és a technikás zene lehet másmilyen is. Az Isis a maga post-rockos és post-metalos stílusával a kompozíciók finom és nem hivalkodó összetettségével nyűgözött le. Plusz a zene nyilvánvaló doomos hatása miatt elég jól rezonált velem (pár évbe beletelt nálam, hogy rájöjjek, hogy ez a belassult mélyre hangolt gitárzúgás bejön, kivéve a tiszta drone-t, ami eléggé távol áll tőlem).
Az Isis a 2000-es évek új post-metalnak nevezett zenei stílusának egyértelműen zászlóshajója volt. Ez a Swans, Melvins, Godflesh és Neurosis genetikaivonalról levezethető stílus annak idején kifejezetten népszerű és ma úgy mondanánk „hipszterkedvenc” bezzegmetál volt, ami részben talán annak is volt köszönhető, hogy a legtöbb ilyen zenekar hardcore gyökerekből építkezett és a mainstream zenei újságírás erősen elfogult minden olyan gitárzenével kapcsolatban, amely a családfa punk ágáról származik. De ebben az esetben részben jó felé fordult a figyelem, és körülbelül 2010-ig ez egy tényleg izgalmas és releváns stílus volt, ami megállt a saját lábán, amíg aztán disszeminálódott mindenfelé, és ma már nem sok tisztán post-metal zenekar aktív (a korszak „nagy öregjei” közül pedig a svéd Cult of Luna meg a német The Ocean maradt meg). Cserébe az általuk kialakított formanyelv szinte bárhol megjelenhet búvópatakként. Kicsit az történt vele, mint a „jelző nélküli” progresszív metallal.
Szerintem már halálra unjátok a felvezetést, ezért most már tényleg beszéljünk a zenekarról.
2. A banda alakulása és korai demók
A zenekar a 1997-ben alakult, miután a kaliforniai Aaron Turner (aki már fiatalon 1993-ban egy kis független kiadót hozott létre Hydra Head néven, amelynek a célja az volt, hogy furcsa és extrém metal zenéket adjon ki) Bostonba költözött egy művészi suliba és elkezdett egy zenekart szervezni maga köré. A korai demok alapján egyértelmű a Melvins, a Godflesh és általában a hardcore hatása. Az Isis nevű banda alapító tagja volt Turner (ének és gitár), Jeff Caxidge (basszusgitár), Aaron Harris (dob) és Chris Mereschuck (billentyű és elektronika). A felálláshoz rövid időre csatlakozott még Randy Larsen második gitárosnak, de őt csak az első 1998-as demójukon lehetett hallani, mert után kiszállt a bandából.
Az első dalaikat egy 1998-as demo felvételen hozták ki, ami rövid, zajos hardcore-ba oltott metal számok voltak. Igazából nem sokban lehet a későbbi érett Isis-soundhoz kötni ezeket a számokat, de ekkor például még például voltak igazi gitárszólók is (még ha el is vezstek a mixben kicsit). Később a demo felvételeket a Red Sea kislemezen jelentek meg újra.
A Mosquito Control (1998) kislemez már nagyon durván megmutatta, hogy merre is fejlődik a zenekar: az agresszió és a brutális gitárhangzás gyakorlatilag leviszi a hallgató fülét. A Poison Eggs című kezdő dal talán az életmű egyik legelborultabb szerzeménye, és a lemez nem ad lejjebb az intenzitásból a kislemezt záró Relocation Swarm címú tizenegyperces dalig, ami viszont már a Neurosis és a későbbi post-metalos stílusuk egyfajta előfutárának tekinthető. Szerintem a mai napig megállja ez a kislemez a helyét. A bizarr dalszövegekben a moszkitók talán az emberekkel szembeni elidegenedés és undor metaforái lehetnek, helyenként a biohorrortól sem visszariadva. Kemény cucc.
Az első kislemez után újabb változás állt be a zenekarba, Chris Mereschuk távozott és a helyére jött rövid időre Jay Randal, hogy az elektronikáért feleljen. Fontos változás még, hogy ekkor csatlakozott Michael Gallagher második gitárosként a bandához, és annak egészen a feloszlásáig meg is maradt.
A Sawblade (1999) kislemez egy limitált (200 példányban megjelent) kiadvány volt, amit a Neurosis-szal közös turné során adtak ki. Itt igazából a csomagolás volt az extra: egy szürkére szinterezett (a zenekar logójával ellátott) körfűrész-penge aljára volt a CD-tartó rögzítve. A lemezen két saját dal közé a Godflesh Streetcleaner és a Black Sabbath Hands of Doom című dalainak feldolgozása volt hallható, ami elég jól belőtte a zenekar hatásait. A lemez ma igazi ritkaság (nyilván) elérhető, de a youtube-on meghallgatható. A feldolgozások később másutt is megjelentek. Inkább érdekes, mint fontos hallgatnivaló.
A The Red Sea (1999) egy három számos kislemez volt, amelyhez hozzácsapták az első demójuk dalait is. A Red Sea dalhármas kohézióját a David Lynch által rendezett Hotel Room című sorozatának harmadik epizódjából samplereztek egy részleteket, de megmondom őszintén ez az aspektusa a legidegesítőbb része a kislemeznek. Ettől a női affektálástól pillantok alatt falra mászok, pedig türelmes ember vagyok. Zeneileg már egyre jobban érezni az első lemezen már szépen megjelenő kitekert post-metalos elemeket, de még mindig több az agresszió és a zajongás, mint a lassú ambientes építkezés és a hangulatteremtés (a demo felvételek meg teljesen más világ).
A korai kislemezeknek köszönhetően lassan elkezdett kiforralni a saját hangja a zenekarnak, azonban még egy utolsó tagcserére szükség volt ahhoz, hogy összeálljon a zenekari puzzle. Jay Randall kiszállt a bandából hamar (gyakorlatilag amikor kijött a Swablade és a Red Sea már nem volt tag, de még ő hallható), helyére Bryant Clifford Meyer kerül, aki billentyűsként, alkalmi gitárosként, elektronika felelősként és háttérvokalistaként működött a zenekarban.
A legmeglepőbb, hogy az első lemez előtt gyakorlatilag felállt a zenekari tagság, ami aztán egyáltalán nem változott meg az elkövetkezendő tizenkét évben, egészen a zenekar feloszlásáig: Aaron Turner (ének-gitár), Jeff Caxidge (basszusgitár), Aaron Harris (dob), Michael Gallagher (gitár) és Brynat Clifford Meyer (szintetizátor és elektronika). Ez a tagság igazolt le az Escape Artist Recordshoz, hogy felvegyék kiadják az első lemezüket.
3. Korai hullámok: Celestial (2000)
Az első Celestial (2000) című lemez SGNL>01 címre hallgató intrója szerintem legendás a maga ütemes billentyűzetcsapkodásával, ahogy fokozatosan a billentyűhangok felvesznek egy ideges ritmust, amit a berobbanó Celestial (The Tower) átvesz az egyik kedvenc lemezfelvezetésem. A címadó dal szaggatott körkörös gitár riffjére nincs élő ember, aki ne kezdene el bólogatni. A zene hipnotikus karaktere már az első számnál nyilvánvaló, és lehet hallani, hogy a zenekar az első lemezükre tényleg szintet léptek. Az agresszió megmaradt, de sokat finomodott az egész, az elektronikát és a samplereket sokkal okosabban használták, ezzel együtt a korábbi négy-öt perces számok egészen hosszú nyolc-tíz perces monstrumokká növekedtek dinamikus váltásokkal. A Neurosis lemezekből ismerős zúzásból visszahalkuló ambientes kiállások vannak, amikből lassan crescendóig viszik a dalokat. Turner korábbi agresszív üvöltéseiből sok minden megmaradt, de helyenként már belopakodott valami melankolikus fájdalom az egészbe.
Persze a hardcore gyökerek még azért észrevehetőek, helyenként szinte noise szerű hatások is felütik a fejüket, például a Deconstructin Tower eszelős sípolásai és túlvezérelt gitárjai nyomán a dal szinte szétesik darabjaira. A zenekaron álláspontom szerint itt még nagyon érezni a Godflesh és a Neurosis hatását. Azonban Godfelshez képest kicsit organikusabb és kevésbé mechanikus az egész (a Godflesh gépdobja helyett itt Aaron Harris dobolását lehet hallani, ami az egyik legjobb dolog a zenekarban, szerintem súlyosan alulértékelt a csávó). A Neurosis brutalitása pedig mindig is nagyon zsigeri volt, amihez képest az Isis kimódoltabbnak tűnik, míg a Neurosnál elhiszem, hogy tagokból spontán tör ki az őserő, az Isis esetében mindig úgy éreztem, hogy ez egy jól átgondolt és megtervezett folyamat eredménye volt.
A számok közül még az instrumentális C.F.T. (New Circuitry and Continued Evolution) című számot emelném ki, amely már a későbbi lemezek post-rockosabb dalainak előfutára. Az ezt követő Gentle Time már egy tipikus post-metal szám, viszont annak az egyik legjobb a lemezről.
Szövegileg a lemez a megfigyelés és a társadalom finom kontrollját és az ezzel járó paranoiát járja körül. Turnerék később ezt a témát a Panopticonban újra előveszik. Állításuk szerint az első lemezen ezt a témát nagyon elnagyoltan fogták meg, de az igazság az, hogy a zenekarnak sosem a szöveges (nyelvi) kifejezés volt az erőssége. A zenéjükben milliószor több „mondanivaló” volt, mint a fel-feltűnő üvöltött vokálokban, különösen úgy, hogy a szövegek helyenként nagyon homályosak voltak.
A lemezfelvételek során volt pár dal, amelyek nem fértek fel, ezért 2001-ben kiadták a SGNL>05 (2001) kislemezt, amely afféle „utólagos jeladásként” a kimaradt dalokat tartalmazott. Igazából tényleg látszik, hogy a Celestial idején íródhattak, a Divine Mother (The Tower Crumbles) című számuk szerintem meg is állná a helyét a lemezen.
A lemez a maga korában kifejezetten sikeres volt a kritikusok körében, és szerintem is egy erős debütáló lemezről van szó. Azonban a zenekarnak még voltak trükkök a tarsolyában. Ráadásul az első lemez után az Ipecac kiadóhoz kerültek, és ott is maradtak feloszlásukig.
4. A görög tragédia: Oceanic (2002)
Ha a Celestial egy nagy ígéret volt, akkor az Oceanic (2002) volt ennek az ígéretnek a beváltása. A hangzás korábbi zajossága és nyersesége finomodott, de a kompozíciók elmélyültek, a gitárok a szokásos riffelés helyett egyre inkább lüktető hangkollázsokká váltak, amelyek a dobbal, Turner üvöltésével és Harris fantasztikus dobjátékával kerültek egy szintre. A post-metal esztétika lényege a hangszerek egyenértékűsége és az ének hangszerként kezelése, és az Oceanic tökéletesen bemutatta ezt a stílusgyakorlatot. Annak ellenére, hogy az Isis továbbra sem a könnyen befogadható könnyű zenét játssza a hangzás puhább és kellemesebb lett a fülnek a Celestial kérlelhetetlen zajorgiájához képest.
Azonban a hömpölygő gitárok és különös ambientes zajokon túl ennek a lemeznek az egyik titkos csodafegyvere a bostoni 27 nevű zenekar énekesnője Maria Christopher, aki a az agresszív maszkulin energiáktól telített zenének kellemes feminim erőt adott, és a lemez tematikájához mérhető finom érzékiséget. A lemez legjobb dalai (The Begining and the End, Carry és Weight) pont azok, ahol ő is hallható. Ennek a lemeznek nagyon kellett egy ilyen ellensúly, ami nélkül minden kompozíciós igyekezett érett zenésztudás sem ért volna semmit.
Az Isis minden lemeze valamilyen lazább koncepciót követ. Nem írtak sosem rockoperát, sőt inkább különböző központi témák, gondolatok és motívumok kötötték össze a lemezeket. Mivel az ének és így a nyelvi közlés zenéhez képest háttérbe húzódott, ezért a legtöbbet a zenével próbálták átadni, amihez egy kicsit konkrétabb fogódzót adtak az énekes részek. A zenekar folyamatosan utólag volt kénytelen megmagyarázni, hogy miről is szólnak a lemezek, amiben a fő agytröszt Aaron Turner egy idő után bele is fáradt, mert a túlmagyarázástól úgy érezte, hogy kicsit távolabb került a zenétől és a művészi közlésétől.
Az Oceanic főszereplője egy férfi, aki rátalál élete szerelmére, azonban kiderül, hogy a számára eszményített nő valaki másé, mégpedig egy vérfertőző kapcsolatban él a saját testvérével. Az antik tragédiák bizarrságát idéző sztori a főszereplő széthullásával és vízbefulladásával ér véget. Persze a lemez nem ilyen lineárisan meséli el ezt az egészet, és igazság szerint ha az ember elolvassa a szövegeket, akkor még csak nem is áll össze ilyen tisztán az egész. Igazság szerint így leírva a maga banalitásában kicsit el is áruljuk a lemezt és a művészi szándékot, mert a fenti felszínes sztorin túlmutatva szerintem a lemez a beteljesíthetetlen vágy az azzal járó szenvedés és fülledt érzékiség zenei formába öntése.
Turner nem nagyon él a dallamos vokálokkal ezen a lemezen, sőt énekesként kifejezetten monoton és egyszínű (de hatásos) itt még az eszköztára, de ezt jól ellensúlyozza a zene elképesztő színessége. Iszonyatosan dinamikus a zene és jól megfér egymás mellett hardcore, a punk, a progresszív- és post-rock némi doomos riffeléssel és elektronikával. A lemez nem csak a címében idézi meg az óceánt, a lemez méltóságteljes hömpölygése és hullámzása is folyamatosan megidézi ezt az elemet anélkül, hogy egyetlen hatásvadász tengerzúgást csempésznének a hangképbe.
A lassú építkezésből a dal végére megérkező hegyomlásszerű gitárgörgetés tipikus post-metalos dramatugiáját csúcsra járatják: elég a The Begining and the End ötödik perce után kezdődő részére gondolni, amely aztán egy akkor riffre vált fél perc után, ami még zseniálisan megfejeli az egész dal intenzitását. Vagy hallgassunk bele False Light brutális zárlatára és így tovább.
A lemez egyértelmű csúcsteljesítménye a szinte ambientes, erősen post-rockos Weight, ahol Maria Christopher énekesi teljesítményét a legjobban lehet élvezni. Félre értés ne essék: nem énekli le a csillagokat az égből, sőt, igazából két sor énekel hipnotikusan a tíz perces dalon át hol feltűnve, hol eltűnve mint egy különös szirén. Egy nagyon érzéki dal, amelyet hallgatva részben érthetvő válik a vágy titokzatos tárgyának elérhetetlenségének kínja. Gitárokkal és dobbal ennyire jó atmoszferikus zenét nem sokan csináltak az emberi történelem során, simán ott van az emberi kultúrkincs legfontosabb zeneszerzeményei között.
A zenekar megtalálta az Oceanic-kel a hangját, és kivívta a kritikusok és (a szűk de annál lelkesebb) közönség elismerését. Ők voltak a 2000-es évek bezzeg zenekara, akik valóban előre mutató zenét tettek le az asztalra. A kérdés az volt, hogy hogyan lehet ezt a lemez überelni, amihez ennyire nem volt egyetlen lemez sem hasonlatos?
5. Megfigyelő társadalom: Panopticon (2004)
A különös radarfotós borítójú Panopticon (2004) bebizonyította, hogy lehet überelni a korábbi lemezüket. Nem újultak meg, hanem azt csinálták meg még profibban, mint amit az Oceanic-ban hallhatunk, ebből szempontból nagyon hasonló utat jártak be, mint a Metallica a Ride the Lightning/Master of Puppets párossal. Azonban amíg a Masternél ezt negatívnak éltem meg, itt egyértelműen a profibb lemez mellett teszem le a voksomat.
A Panopticon a francia filozófus Michel Foucault panoptikon koncepciójától megihletve a megfigyelő társadalmak kialakulásának fokozódó veszélyét helyezi középpontba. Foucault az angol Jeremy Bentham börtön-koncepcióját metaforaként alkalmazta a 20. századi társadalmainkra. Az eredeti benthami elképzelés szerint a panoptikon egy olyan kör formájú börtön volt, amelynek a közepén egy torony állt. A börtön cellái efelé nyitottak, de a rabok egymástól el vannak választva, míg a középen álló toronyból a börtönőr minden rabot egyszerre meg tud figyelni és kontroll alatt tud tartani. Foucault szerint a társadalmaink a tudás szerkezet változásával párhuzamosan fokozatosan alakultak át úgy, hogy nagy tömegeket egyszerre lehessen egyetlen pontból megfigyelni és kontroll alatt tartani. Az 1980-as években kidolgozott sci-finek tetsző koncepció akkor még inkább csak egy érdekes metafora volt, de a 9/11 utáni világban egyre valóságosabbá vált, míg napjaink bigdatára épülő autoriter rezsimjei vagy a „teljesen domesztikált algoritmusok” által kontrollált social media korában ennél kevés aktuálisabb téma van.
És mellé még a lemez is rohadt jó.
A zenekar tovább dallamosodott (habár az albumkezdő So Did We nyitása rohadt súlyos), sőt Aaron Turner a zenekar karrierje során először tiszta vokáltémákat is hoz, ami kellemes változatosságot hoz. A gitárok post-rockos csilingelését nem lehet megunni, amikor pedig a dalok felveszik a tempót (jellemzően a dalok végén), akkor szinte letépik az ember fejét. A Turner-Galagher gitáros páros nagyon jól kiegészíti egymást, nincsenek ikergitáros virgázások, cserébe mind a ketten játszák a saját össze-össze találkozó dolgaikat, amelytől az egész sokkal komplexebb és izgalmasabb lesz. Aaron Harris dobolását már többször emlegettem, és itt is nagyon dögös dobtémákat hoz, amik mellé nagyon szépen is vannak keverve. Meyer szintetizátor játéka az elektronika használat nagyon alázatos, de amikor kell, de nélküle nem lenne igazán teljes ez a zenei világ.
De a lemez igazi hőse Jeff Caxidge basszer, aki olyan fenséges basszus futamokkal ajándékoz meg bennünket, amelyet ritkán hallani. Persze nem egy progmetal szintű jazz konziból szalajtott basszusgitáros, cserébe annyira kreatív és mozgalmas játéka van, amit öröm hallani. Nagyon gyakran szinte a hátán cipeli a dalokat, és ennek a legfontosabb példája a zenekar csúcsdal az In Fiction, amiben teljesen mindegy, hogy zúzás van, post-rockos elszállás vagy a dal csúcspontja (amit a dal végén játszik az simán ott van a legjobb metalos basszusgitártémák között): Caxidge ezen a lemezen iszonyatosan nagyot játszott. Én ezzel a dallal szerettem meg őket, és szerintem ezt a dalt mindenkinek muszáj meghallgatnia.
A mostani újrahallgatás során jöttem rá, hogy ez a nehéz fogódzók és valamire való refrének nélküli album mennyire megmaradt a fülemben. A lemez sokkal dallamosabb és kellemesebb hallgatni való, mint bármi, amit ezelőtt vagy ezután csináltak. Turner tiszta ének témái habár helyenként a hamisság határát súrolják szerintem nem vonnak le semmit a lemez értékéből, sőt. A lemeznek van egy jó értelemben vett monumentalitása (ilyen koncepcióval nem is csoda), érdemes többször is nekifutni, mert tele van apró trükkökkel és rejtett rétegekkel. A keverés szerintem tökéletes, annak ellenére, hogy mennyire sok minden szól egyszerre valahogy „van levegő” a hangszerek között.
Számomra ez a definitív Isis lemez, amellyel mindörökké beírták nálam magukat a kedvenc zenekaraim panteonjába. Egyben megmutatták, hogy az igényes metalnak nem kell a Dream Theater-i vagy djentes értelemben vett progresszív metalt játszani ahhoz, hogy zeneileg is izgalmas legyen.
6. Don Quijote és az aszaszinok álma: In the Absence of Truth (2006)
Mit lehet tenni két szinte megjelenésekor klasszikussá kikiáltott lemez után? Az In the Absence of Truth (2006) lemezen a zenkar tovább folytatta az útját a dallamosodás és lágyulás útján. Ezen kívül egyre határozottabban felütötték a fejüket a post-rockos és a Tool hatása is egyre gyakrabban került elő náluk (Justin Chancelor már a Panopticonban közreműködött egy dalban, Aaron Harris egy időben Danny Carrey dobtechnikusa is volt, szóval a kapcsolat megvan).
Az In the Absence of Truth a valóság és a képzelet összekeveréséről, az igazság és a hazugság határátlépéseiről szól, de nincs határozott sztorija, csak visszatérő motívumok (például az idealizált nőről). Turner az előző két lemez értelmét firtató folyamatos újságírói kérdések miatt kevesebbet beszélt (sőt a dalszövegek bele sem voltak nyomtatva a bookletbe), de azért annyit elhintett, hogy az érzékelés határi körül forog a lemez és arról, hogy az érkelésünk mennyire meghatározza a dolgot, amit valóságként ismerünk fel. Megidéződik Cervantes Don Quijotéja, az aszaszinok drogoktól fűtött szertartása, ami miatt a beavatott úgy érzi, hogy egy éjszakára a paradicsomba kerül, hogy később még elszántabban küzdjön és így tovább.
Ez a lemez már koránt sem olyan tökéletes, mint az őt megelőző kettő, helyenként kicsit le is ül, mert a lemez nem áramlik olyan szépen. Cserébe azok a dalok, amik ütnek, azok nagyon ott vannak. A Not in Rivers But in Drops egy igazi súlyos doom metalos riffel operál, a Dulcinea kétszer is hintába ülteti az embert, mielőtt a dal vége előtt teljes intenzitással meglovagolnánk a hullámokat (a szinti zseniális). Az átvezető ambientes tételek (All Out of Time, All Into Space) talán itt működnek a legjobban, még a látszólag eseménytelen Fridous e Bareen is nagyon erős hangulattal rendelkezik.
A lemez kiemelkedő alkotása a Holy Tears ami már a kezdő tiszta-hörgő vokál váltással megvett első hallgatásra, de az igazi csoda a középső post-rockos ambientes rész, ahol a gitárok a dob és a szinti olyan összhangja hallható, amihez foghatót a Pink Floyd óta nem volt. Simán elhinném, hogy ezt az öreg Gilmour-Waters tandem írta, vagy ha a 2000-es években metal zenészek lettek volna, akkor ilyen zenét játszottak volna. A dalt az utolsó percekben hallható monumentális gitár és szintetizátor dallam koronázza meg. Nálam csak ez a dal tudja megszorítani az In Fictiont.
A lemez lezárásaként még megkapjuk a Garden of Lightot, amely tökéletesen varrja el a szálakat és az utolsó percekben igazi katartikus pillanatokat ad. Ha valahogy le kell zárni a lemezt, akkor az legyen ilyen.
Az In the Absence of Truth egy jó lemez volt, de érezhető volt a zenekar fáradása, amit fokozatos „klasszicizálódással” próbáltak orvosolni. A zene puhulásán túl egyre több lett a tiszta és dallamos vokál (ebből a szempontból Turner nem csak mennyiségileg hanem minőségileg is fejlődött). Habár a sokan már leszálló pályának vélték ezt a lemezt és mégis úgy gondolom, hogy már csak a Dulcinea és a Holy Tears miatt megérte kiadni ezt a lemezt.
7. Álom, amiből nincs ébredés: Wavering Radiant (200)
A Wavering Radiant (2009) lemezre egy picit többet kellett várni (eddig két évente jött ki új lemez), ám itt már én is hallom rajongóként, hogy nem volt minden tökéletes. A zenekar további Toolosodása nem csak abban érhető tetten, hogy Adam Jones két dalban is közreműködik, hanem egyes zenei megoldásokban. Lassan visszakúsznak a klasszikus riffek és a példakép zenekar ritmusnehéz zenei világa (ami igazából nem állt távol az Isistől, de eddig nem volt ennyire előtérbe nyomva).
Ez egy nagyon laza konceptlemez volt, amire állítólag Jung hatott nagyon és az álmokról szóló könyve. A lemez éteribb és dallamosabb volt, mint addig isis lemez bármikor, de paradox módon ettől sokkal felejthetőbbek lettek a zenei témák. Amikor hallgatja az ember, akkor nagyon szórakoztató, de összességében nem érzi az ember, hogy vissza kellene térnie bármelyik dalhoz. Egyet kivéve.
A lemez (és karrier) záró Threshold of Transformation című tíz perces dalban már rögötn az elején elképesztő intenzitással és agresszióval tör elő a zenekar. Aztán innen fokozatosan beúsznak a Pink Floydos billentyűtémák (Bryant Clifford Meyer ezen a lemezen játssza a legkarakteresebb témáit, rajta nem múlott az album sikere), majd a dal közepén váratlanul (rájátszva a dal címére) a korábbi agresszív progresszív metal zúzda egy prog/post-rockos elszállásba fordul át himnikus énekdallamokkal és zseniális gitárszólóval. Akár tudatos volt, akár nem, az Isis egy tökéletes hattyúdalt írt, amelyben a zenekar teljes életművének kvintesszenciája benne van. Amikor az utolsó dobütemek és lágy orgona dallamok is elhalnak a lemez véget ér, és vele együtt (habár ezt akkor még senki sem tudta) a zenekar is.
A Wavering Radiant egy igazi útkereső lemez volt, szerintem nem volt rossz az irány, csak időt kellett volna talán hagyni ehhez a váltáshoz. Ám a zenekar máshogy látta.
8. Feloszlás, utóélet és utódzenekarok plusz a nevetséges nyünnyögés a név körül
A 2009-es utolsó lemez után még kiadtak egy split-lemezt a nagy példaképpen a Melvins-zel, és azt ezt követő években csak turnéztak. Magyarországon éppen a Diesel-ben játszottak, és ekkor már igazi rajongó voltam, de ekkor még az öntudatos szobarocker korszakomat éltem és egyáltalán nem jártam koncertekre. Úgy voltam vele, hogy majd máskor. Aztán 2010-ben a zenekar egy rövid közleményben tudatta a rajongókkal, hogy a zenekar mindent elmondott és megvalósított, ami benne volt, ezért úgy döntöttek, hogy feloszlanak.
Amellett, hogy mindig becsülendő, ha egy zenekar méltósággal fel tud oszlani, mielőtt teljesen eljátszanák a tekintélyüket, persze dühös voltam, mert sosem volt alkalmam élőben látni őket (pont ugyanígy jártam az Agalloch esetében is). Persze a zenekar már a fennállása alatt is több koncertlemezt kiadott, amik igazából bootlegek voltak szépen csomagolva (a Live VI. koncertlemezük viszont elég jó és rajta vannak az esszenciális Isis slágerek, szóval szépségtapasznak megteszi). A zenekar neve alatt még 2012-ben kijött egy válogatás lemez Temporal (2012) címen, amelyen demók, remixek, pár kiadatlan vagy spilt lemezeken kiadott dal (Temporal, Pilable Foe) és a Swablade Ep-n hallható Godflesh és Black Sabbath feldolgozások kaptak helyet.
A feloszlás után a tagok különböző zenei projekteket alkottak vagy a saját zenei karrierjüket építették tovább. Aaron Turner 2012-ben becsukta a Hydra Head Recordsot és a kreatív energiáit album borítók tervezésén től kis millió nagyon hasonló extrém zenei projektbe öli a mai napig (Mamiffer, Old Man Gloom, House of Low Culture, Sumac). Aaron Harris zenei producerként és filmes zeneszerzőként tevékenykedik ma már. Jeff Caxidge különböző zenekarokban játszik (Crone, Palms, Syplacopa). Michael Gallagher kicsit eltűnt egyedül a Mustard Gas and Roses szóló projektje aktív. Bryant Clifford Meyer pedig eleve Red Sparrowsban gitározott, de Turnerhez hasonlóan kismillió zenei projektje van (Blind Spring, Palms, Pression, The Gersch, Taiga, Windmills By The Ocean). Az utód zenekarok közül a Cihno Morello (Deftones), Caxidge, Harris és Meyer által felállt Palms-hoz fűztem, de sajnos a 2013-as első (és szerintem utolsó) lemezük nagyon unalmas volt, pedig nagyon akartam szeretni.
Azonban a zenekar utóélete körül a legröhejesebb (és a 2010-es évek ütödöttségére legjellemzőbb) esemény a zenekar neve kapcsán kezdődött meg. Tudjátok gyerekek, a Közel-Keleten mindig van pár iszlamista terrorista szervezet, akik a legaljasabb vagy brutálisabb módon pusztítanak el embereket és tartanak rettegésben mindenkit (ezért is nevezzük őket terroristának). Nos egy 1999-ben alakult, de 2014-ben a Szíriai polgárháború hullámát meglovagolva a globális köztudatba került egy ilyen terroristsaszervezet, amely két évre rettegéssel töltötte el az egész világot a médiában a maguk perverz módon jól marketingelt terrorakcióikkal (közben sjanos nagyon sok ember meg is halt a világ számtalan pontján). Ezt a terrorista szervezetet Islamis State of Iraq and Syria néven is ismerik, ami röviden ISIS. De ismeretesek Islamic Stat of Iraq and Levant (ISIL), vagy arab betűszóval Daesh néven is.
Nos, sajnos a zenekart vagy hülyék vették körbe vagy ők csavarodtak rá a túltolt óvatosságra, de bejelentették, hogy innentől Isis the Band néven kell rájuk hivatkozni. Sőt, ha valaha összeállnának, akkor talán nem is ezen a néven lenne. Ennél csak az egységsugarú youtube kommentelő hülyébb, aki ki van akadva, hogy hívnak így egy zenekart és szégyelljék magukat. Nem mintha előtte nem lett volna egy ugyanígy hívott ősi egyiptomi istennő (nagyon komoly kultusza volt még a római korban is). De úgy tűnik, hogy a szavaktól való babonás és mágikus félelem a „felvilágosult” huszonegyedik században erősebb mint valaha.
És ha belegondolunk, hogy ami 2014-2015 körül mindent leuralóan fontos volt, az 2021-ből visszatekintve a kontextusba és távolságba helyezve mennyire nem volt igazán olyan szinten lényeges, hogy indexre rakjunk egyetlen szót örökre… De nyilván én nem tudom mások érzékenységét megfelelő empátiával kezelni. (Azért ha az elmúlt hetek google és egyéb keresési előzményeimre ráakad az FBI és nem értik a dolgot, az nagyon vicces lesz.)
A zenekar újjáalakulása a fentieket leszámítva igazából nem lenne lehetetlen. A tagok az elmúlt tíz évben nem fedezték fel magukat, sőt darabokban sokkal kevesebbek lettek (egyedül a hiperaktív Aaron Turner tartja magát). Amikor 2018-ban meghalt Turner zenésztársa Caleb Scofield (Old Man Gloom, de játszott a Cave In és Zozobra bandákban is), akkor az emlékére rendezett koncerten Celestial néven a teljes klasszikus Isis felállás fellépett (setlist: Carry, So Did We, In Fiction, The Beginning and the End, SGNL>01, Celestial (The Tower)). Szerintem ha akarnák simán össze tudnának rakni egy új lemezt, és ha ez a rohadt vírus elvonul a fejünk felől, akkor tuti teltházas koncerteket adhatnának.
Hiányzik a zenei világból az Isis.
9. Toplista
Az alábbi listába sokáig gondolkodtam, hogy beillesszem-e a kislemezeket, amelyek megjelentek az évek folyamán (a Temporal válogatás lemez is játszott), végül az egyszerűség kedvéért kihagytam őket, mert biztos nem fértek volna be az első ötbe. De azért a Mosquito Control, Red Sea és SGNL<5 kislemezeket ajánlom azoknak, akik igazi ínyenc falatokra vágyakoznak a zenekar életművéből. A korábbi szokásomat elhagyva itt már nem szúrok be további youtube videóket, helyette inkább ajánlom a poszt végére beszúrt spotify lejátszási listát az ismerkedéshez.
5. Wavering Radiant (2009)
A zenekar feloszlása utólag kortárs kritikusok véleményét megerősítette, hogy a zenekar az utolsó lemezére kezdett kifogyni az ötletekből és már nem hozta azt a színvonalat, amit az Oceanic/Panopticon lemezpáros felállított. De attól, hogy ez a legutolsó lemez a listán nem jelenti azt, hogy el kell könyvelnünk rossz lemeznek. Álláspontom szerint érdekes volt ez az új irány, és az albumzáró Threshold of Transformation a zenekar legjobb dalai között van. A korábbi Isis varázslat talán már elhalványult, de még így is vannak jó pillanatai, még ha összességében egy kicsit talán unalmas lemez.
Pontszám: 3.0 (jó)
4. Celestial (2000)
A zenekar legagresszívabb lemeze egy ikonikus introval. Egy igazi átmeneti lemez a korai kislemezek és demo felvételek hardcore-je és a későbbi lemezek post-metalja között. Pont emiatt különleges lemez, amit nagyon szívesen hallgatok a mai napig. A címadó dal körkörös riffje vagy Deconstructing Towers sípoló káoszán túl a többi dal is elég jó. Azonban a változatosság és a konstans zajongás egy kicsit fárasztó, ami kicsit lehúzza a lemezt.
Pontszám: 4.0 (fantasztikus)
3. In the Absence of Truth (2006)
Habár sokan a már a zenekar lefelé tartó pályájához sorolják ezt a lemezt, nekem az egyik kedvencem. Ezen a lemezen elkezdtek dallamosodni, plusz a beszűrődő post- és progresszív rockos elemek is meglepően jól illettek a zenéjükbe. Igazság szerint pont ezek az elmeke fogtak meg ebben a lemezben, és meggyőződésem, hogy például a Holy Tears az életmű egyik csúcspontja, amelyben olyan közel kerültek a Pink Floydhoz, amennyire csak lehet anélkül, hogy tribute zenekarrá válljanak. Nem tökéletes a album (kicsit nehezen eresztenek a témák gyökeret az ember „fülében”), de ha elkezdem lejátszani, akkor végig megy, mert pont jókor jön egy-egy kiemelkedő dal, ami túllendít azokon a részeken, ahol picit leül a lemez.
Pontszám: 4.0 (fantasztikus)
2. Oceanic (2002)
Sokak számára ez a definitív Isis lemez, ami tökéletesen érthető. A lemez diszkrét feminim energiái nagyon különlegessé teszik, és a The Begining and the End második felében hallható riff zseniálisan jó. A lemez konceptjéről értekeztem, és ezen a téren kicsit úgy érzem, hogy a lemez konceptuálisan nem az igazi, de a zene annyira kifejező, amennyire szavakkal képtelenség lenne. Viszont a post-rockos és ambientes elemek és a metal tökéletes (és stílus teremtő) keverése dacára ez továbbra is őriz valamit még a Celestial agressziójából (a Hym vagy a From Sinking tökéletes példája ennek), ami nálam pozitív. Szerintem messze ez a legérzelmesebb és emberibb lemezük.
Pontszám: 4.5 (kiváló)
1. Panopticon (2004)
Már a koncepciójával megvett ez a lemez engem, de mellé a klasszikus riffek ritkulása dacára szerintem ez a lemez egy sor szuper erős dallamot és katartikus pillanatot tartogat. A So Did We monumentális kezdésére mindig beindulok, majd a váltással a post-rockos dallamos részek rohadt jól jönnek a dal dramaturgiája szempontjából. a Backlit-ben ezen a lemezen sokáadjára lopja el Jeff Caxidge a basszustémáival a showt. Az In Fiction maga a tökéletesség. A Wills Dissolve dallam-zaj dinamikája tökéletes. A Syndic Calls talán kicsit hosszúnak tűnhet, de nagyon kell ez a visszafogott parázsló ambientből előtörő őrjöngés a lemezre. Az Altered Course egy tökéletes kifordított post-rock szám, amely a zúzásból oldódik lassan éteri hangok halmazává. Az albumzáró Grining Mouths-ban minden a helyén van: szuper hörgés, a Neurosis legjobb pillanatait idéző samplerek, andalító dallamos gitártémák, amikből lassan, de annál méltóságteljesebben bontakozik ki a dal közepétől a zúzás és csilingelő gitárok a legjobb post-metal hagyományoknak megfelelően. Tökéletes lezárása egy klasszikus lemeznek. Nem volt kérdés, hogy ez lesz az első helyezett a listámon.
Pontszám: 5.0 (klasszikus)
Végül csak egy válogatott lejátszási listát adok:
4 thoughts