The Mighty Three
My protection Be
Encircling me
You are around
My life, my home
Encircling me
O sacred Three
(középkori kelta-angol védelmező imádság [Caim])
I. 2020 adventi soundtrackje
A decemberi karácsonyi várakozás jegyében az e havi retrospektív cikk egy vidámabb, spirituálisabb és nem metal zenekar lesz. A jelen cikk tárgyát képező zenekar nem tartozik a világ legismertebb zenekarai közé, sőt igazából kult zenekarnak sem lehet nevezni, akit azért a vájtfülűek ismernek. Az Iona egy angol keresztény kelta progresszív rockot játszó zenekar, akik a 80-as évek végén alakultak és egészen 2014-ig aktívak voltak, amikor is feloszlottak, hogy a tagok egyéni zenei projektjeikkel foglalkozzanak.
Egy lényegében lezárt zenei történetről van szó, amelyhez tényleg nem sok mindent lehetett hozzá tenni. A zenekar tagjai azért buzgón ápolják a zenekaruk örökségét, 2019-ben egy gigantikus ritkaságokkal teletömött életmű összegző boxed settel lepték meg a rajongókat és a zenekar oldaláról egyenként is elérhetőek a régi albumok újrakiadásai. A streaming szolgáltatóknál és a youtube-on meglehetősen foghíjasan lehet őket meghallgatni, ami miatt kérdőjeles volt számomra, hogy van-e értelme, hogy terjesszem a zenekar igéjét (pun intended), de a lemezek beszerezhetőek, és szerintem meg is éri belehallgatni azoknak, akik szeretik a kicsit atmoszferikusabb new ages rockzenét. Különösen így Karácsony előtt, amikor már mindenkinek elege lehet a megszokott karácsonyi örökzöldekből (Nálunk Michel Bublé karácsonyi lemeze szokott menni, ha a feleségem itthon szorgoskodik. Nem kommentálom.), a zenekar két csúcs műve jól alternatívája annak, hogy az Ünnep eredeti szellemével konform zenét játszon az ember.
A zenekar mainstream relevanciájához talán még annyit lehet hozzátenni, hogy a zenekar egyik oszlopos tagja (először session zenészként, majd állandó tagként) volt a fúvósokon játszó Troy Donockley, aki jelenleg a Nightwish „dudása” és az új lemezen alkalmanként énekese is. Megmondom őszintén Donockley állandó taggá válása a Nightwish-re nézve jól is elsülhetett volna, de úgy tűnik, nincs meg közte és a finnek között az a mágikus összhang, mint ami az Ionában megvolt. Pedig egy nagyon tehetséges zenészről van szó.
Szóval az Iona egy keresztény kelta progresszív rock zenekar volt. Szerintem elég furcsán hangzik együtt a dolog, és sokakat talán el is ijeszt, de érdemes adni nekik egy esélyt, mert kb. az egyedüli dedikáltan keresztény zenekar, amely jó zenét is játszik. A kelta elemek a zenében pedig inkább az ír-angol keresztény kultúra megidézésében jelenik meg, adott esetben régi imádságok megzenésítésében, szóval itt a keltáskodás nem ürügy arra, hogy a zenekar cosplayerkedhessen, mint más folk rock/metal formációknál. És miért progresszív rock? Hallgasd meg a zenekar csúcsművét, az első dalt, amit én is hallottam tőlük. Ha tempósabb lenne és torzított gitár szólna az összes progmetal arc Ionát hallgatna.
A zenekar jobbára ismeretlen, mivel az általuk játszott zenei stílussal és keresztényi szövegeikkel eléggé masszívan beleírták magukat a „keresztény zene” nevű piaci gettóba. Pedig Enya Orinoco Flow-ja a 90-es években egészen felfuttatta a „kelta rock” iránti érdeklődést, de ez az Iona ismertségét nem segítette (még ha rendületlenül írták a lemezeket és koncerteztek). Azt nem tudom megállni, hogy habár a May It Be miatt Enyát nagyon szeretem, de az Iona köröket ver az énekesnőre zeneileg.
Mégis hogy találtam rá? Sok évvel ezelőtt a barátnőm (most már a feleségem) nyaggatott, hogy szerezzek neki „kelta zenét”. Hát elmentem a „virágboltba”, és kerestem egy többszáz számos válogatást „kelta zenékkel”. Aztán pár napra rá a feleségem mondta, hogy talált egy nagyon jó dalt, amit feltétlenül meg akar mutatni. Már az gyanús volt, hogy 12 perces dal, mert nem nagyon szokott ilyeneket hallgatni (dalhossz és ének/zene arányosság tekintetében nem ugyanarra vagyunk beállítva). Aztán felcsendült a fenti dal, és pár percen belül előtört belőlem: „Basszus ez olyan, mintha valami progresszív rock lenne.” Hamarosan mind a ketten belemásztunk a zenekar lemezeibe, és kiderült, hogy ez a zenekar valami nagyon különös jelenség a zenei palettán, és gyakorlatilag tök ismeretlenek.
Azt szeretném megjegyezni, hogy szemben a múlt havi Anathema retrospektívvel itt nem egy olyan zenekarral van szó, amelynek a diszkográfiája elejétől a végéig tökéletes, vagy általam alaposan ismert (bizony van egy-két lemez, amit csak párszor hallgattam), de a klasszikusnak tekinthető első négy lemez miatt méltán kerülnek be a blog Retrospektív rovatába.
II. A klasszikus évek
A zenekart David Fitzgerald (szaxofon, fuvola és más fúvós hangszerek) hozta létre, egy lindisfarne-i kirándulása után. A sziget a Brit-szigetek keresztény kultúrájának egyik szent helye, és Fitzgeraldot annyira megérintette a hely szépsége és spirituális atmoszférája, hogy belevetette magát a kereszténység gyökereinek kutatásába, amely a Belső-Hebridák (Skócia) Iona szigetéig vezette, ami a kora középkorban skót, ír és norvég királyok temetkezési helye volt, illetve a Szent Kolumba által alapított kolostornak a régió pogányainak keresztény hitre térítésében fontos szerepe volt.
Fitzgerald formálódó zenei projektje hamar trióvá bővült Dave Bainbridge (gitár és billentyű) és Joanne Hogg (ének és billentyű) érkezésével. Az első lemezüket kiadása idején teljes értékű tagként ez a trió jegyzi (ők is szerepelnek az album borítón), de vendégzenészként besegített Terl Bryant (dob), Tim Harries (basszusgitár) Troy Donockley (uilleann pipe/duda), Peter Whitefield (vonósok, elsősorban hegedű).
Ha a zenekar életművének egészét nézzük, akkor Fitzgerald kiválása után (1992) egyértelműen Dave Bainbridge volt a zenekar zenei agytrösztje és vezére. Annak ellenére, hogy gitárosként és billentyűsként vett részt a zenekarban, meglepően nem gitárcentrikus a zenekar hangzása. A zenekar másik titkos csoda fegyvere Joanne Hogg énekesnő éteri és érzelmes éneke, ami szinte bármilyen zenei anyagot képes volt elviselhetővé tenni (ezt a különleges képességét különösen a kései albumoknál lehet nagyra értékelni). Jól jelzi a zenekar erejét, hogy ennek ellenére nem köré építették zenét, és Hogg billentyűsként habár nem csinált soha semmilyen látványos dolgot, az által kezelt szintetizátor jellegzetes elszállós (ad absurdum new ages) zenei világa nagyban hozzájárult a zenekar profiljához.
Az Iona (1990) erős debütáló lemez volt, jazzes, progresszív rockos elemekkel dúsítva. Joanne Hogg énekesnő kiválóan teljesít, de itt még keresi a hangját. A helyenkénti kicsit modoros rekesztések később kikopnak a stílusából, de egyértelműen a Kate Bush nevével fémjelezhető brit énekesnői hagyomány folytatójának tekinthető. Egyenletesen magas színvonalú dalok közül az Island, vidám Dancing on the Walls és a progos Trilogy emelkedik ki.
Az első lemez után állandó tagként csatlakozik a zenekarhoz Terl Bryant (dob) és Nick Beggs (basszusgitár), de a második lemez újra több vendégzenésszel együtt kerül felvételre: a későbbi állandó dobos Frank van Essen (dob és hegedű) és Fiona Davidson (kelta hárfa). Az első lemez vendégzenészei közül visszatér Troy Donockley és Peter Whitefield.
Két évet kell várni a folytatásra, ami Book of Kells (1992) címen jelent meg. az album címét adó Kellsi Kodex egy a IX. században készült latin nyelvű kódex, amely az angol-szász időkből származik, és a kelta motívumokkal gazdagon díszített oldalak négy evangéliumot tartalmazzák. A Book of Kells lényegében egy konceptlemez, amelyben az Evangélium eseményeiről és a hitről szólnak. Talán a zenekar egyik legjazzesebb, legprogosabb és legkomorabb hangulatú lemeze, amelyben azért van helye bőven napfénynek (Revelation), de a négy evangélistáról elnevezett dal (Mathew-the Man, Mark-the Lion, Lucas-the Calf, John-the Eagle) igazi zenei csemegék számítanak. Igazból az album elejétől a végéig hibátlan dalok sorozata: az elszállós atmoszferikus dalokat jól váltják egymást a folkosabb vagy balladisztikusabb akusztikus tételek (River Flows), hogy aztán például The Arest – Gethsemane jellegű dalok nyomasztó kísérletező dallamait élvezhessük. A 72 perces hosszúság talán sokakat elriaszt, de kötelező darab.
A harmadik lemez felvételeinél Dave Fitzgerld kiszállt a zenekarból, ami miatt a korai lemezek jellegzetes enyhén jazzes hangzása is távozott, a helyét Mike Haughton vett át (szaxofon, és más fúvós hangszerek) egyébként a tagság és korábbi vendégzenészek megmaradnak, viszont sikerült vendégzenészként megnyerni Robert Frippet (King Crimson), hogy gitározzon egyet a a Machrie Moor című dalban. A lemez felvételein egy valódi vonós szekció és Debbie Bainbridge (oboa) is részt vett.
Nem egészen egy évre rá jött ki Beyond These Shores (1993) című lemez, amely a Book of Kells által kitaposott utat járta be. Kis túlzással (és erős párhuzammal élve) ha a Book of Kells volt a Ride the Lightning, akkor ez a lemez az Iona Master of Puppets-e: semmi igazán új, de minden sokkal profibb.
Újra konceptlemezről van szó, egy ír szerzetes bizonyos Szent Brendan (Szent Brandanus), mitikus tengeri utazásairól szóló Navigatio Sancti Brendani Abbatis (Szent Brandanus apát utazásai) című kora középkori mondakör alapján íródott. Szent Brendan történetét olvasva a bennem élő szerepjátékosnak az a benyomása, mintha valami Helvéczia karakter kalandos históriáját látná az ember: Szent Brendan szerzetes társaival és három bűnös lélekkel nyugatra hajóztak, hogy megtalálják a Paradicsomi szigetet. Útközben tucatnyi kalandot élnek át és helyet látnak: etióp ördögök, zsoltár éneklő madarak szigete, egy sziget, amiről kiderül, hogy valójában egy bálna, griffek, tengeri szörnyek és a pokol kapuja stb.
Nyilván a középkorban ezek a kalandos történetek sok tekintetben szimbólumok és példázatok voltak, és a zenekar is az utazás spirituális oldalára, a reményre és az isteni szeretetre koncentrálnak, amely megvédi az ember a legnagyobb bajban. Egy kifejezetten felemelő, himnikus lemez, kevesebb hosszú dallal, mint a Book of Kellsben, de egységében szemlélve jobb lemeznek tartom, amit nehéz kirobbantani a lemez lejátszóból, ha egyszer bekerült oda. Talán ez a legbefogadhatóbb és legpoposabb lemezük a koraiak közül, de azért ha megrázzák magukat, akkor olyan zenei kompozíciókat tesznek le az asztalra hogy csak na (amit a Bird of Heavenben művel a zenekar az kompozíció szempontjából a progrock magas iskolája).
A negyedik lemez előtt az első lemez óta folyamatosan – nem csak lemezfelvételeken, hanem koncerteken is – vendégzenész Troy Donockley teljes értékű tagként lépett be. Nick Beggs kiszállt a zenekarból és a helyére a korábbi lemezeken már besegítő Tim Harries lépet be basszusgitárosi pozícióba. Robert Fripp két dalban is tiszteletét tette (Divine Presence, The Search).
A Journey Into The Mourn (1995) hangulatában és zenei stílusában a Book of Kellshez tér vissza. A Dalszövegek elég expliciten régi imák és középkori himnuszok megzenésítései, de pont ezek relatív rövidségét kihasználva zenei fronton nagyon is erős zenei anyagról van szó. Talán nem olyan tökéletes, mint a megelőző két lemez, de az Encircling három középkori védelmező imáját feldolgozó tizenkét perces dala a zenekar életművének csúcsteljesítménye.
A zenekar ezután nagyon sokat változott felállásban, és sajnos a klasszikus felállás felbomlása miatt soha többé nem érte el a zenekar a korai lemezek nagyszerűségét. Frank van Essen Terl Bryant-et váltotta a doboknál, Tim Harries helyére pedig Phil Barker szállt be basszusgitározni. Ez a felállás (Bainbridge, Hogg, Donockley, van Essen, Barker), egészen a kétezres évek közepéig stabilnak bizonyult.
A későbbi lemezek nem rosszak, de nem is kiemelkedőek. Mint zeneszerzők úgy tűnik, hogy kiadtak ekkora azt, amit nekik szántak, de koncert zenekarként nagyon is aktív és kiváló társulat maradtak. Ennek az egyik legfontosabb bizonyítéka a Woven Chord (1999) koncertlemez, amelyben az All Soul Orchestra szimfonikusaival megtámogatva adták elő a korai lemezek legnagyszerűbb dalait. Ha lehet, az élő változatok még jobbak, mint ahogy az albumot hallhatjuk őket, ezért, aki csak egyetlen lemezt akar meghallgatni az Ionától, az ezzel a koncertlemezzel nem foghat mellé. Egyben kiváló bizonyítéka ez a lemez annak, hogy mennyire kiváló zenészekből is állt a banda.
III. Projectek és az utolsó évtized lemezei
A Open Sky (2000) lemez egy megváltozott felállású zenekar műve volt, amely meg is látszik az zenei anyagon. Összességében a folkos-keltás zenei irány sokkal erősebb lett. Troy Donockley által megszólaltatott fúvósok és Frank van Essen hegedűje (mellesleg ő a dobos is) dominálják a hangzást, amit Bainbridge akusztikus gitárjai egészítenek ki. A lemez címéhez illően (tiszta ég) egy békésebb és nyugodtabb lemezről van szó. A lemez kevésbé a dalok és a dalstruktúra, hanem az átfogó szinte ambientes atmoszférák határozzák meg a Wovenchord és a Castlerigg című dalok egészen hosszú tételek, rengeteg instrumentális résszel, amik helyenként egészen fel is pörögnek. A lemez a 3 tételből álló Songs of Ascent környékén azért eléggé elfárad (több mint húsz perces csak ez a három dal együtt, amivel önmagában nem lenne gond, de sok az üresjárat).
A Dunes (2002) valójában nem teljes értékű lemez. Eredetileg a River Flows című antológia kiadványban jelent meg, aminek a negyedik lemeze volt (az első három lemezükkel együtt adták ki, mert a zenekar ekkor szerezte meg ezeknek a kiadási jogát). Később, 2019-ben Snowdonia the Land of Raven címein 2019-ben önálló lemezként is kiadta a zenekar által létrehozott Open Sky Records (ma már a teljes diszkográfia kiadási jogai a zenekar kezében vannak). A lemez első fele a Snowdonia-ciklus, amely lényegében az azonos című BBC dokumentumfilm zenei aláfestése volt. Nincsenek nagy kiugrások, alázatos ambientes keltás zenei aláfestés, aminek azonban nagyon megnyugtató az atmoszférája. Ami miatt én mégis szeretem feltenni olykor-olykor ezt a lemezt az a CD másik felén hallható I Wil Give My Love An Apple című tradicionális angol népdal feldolgozása, amiben Joanne Hogg fantasztikusan énekel. A dal első fele a capella, amihez hamar felzárkózik a zenekar a szokásos ionás
A River Flows antológia után évekig nem jön ki új lemez, de a tagok nem tétlenkednek. A 2000-es években a zenekar tagjai egyre inkább különböző zenei projektekben kezdik megtalálni magukat, ami kihatással van a zenekar albumkiadásának lassulására is. Dave Bainbridge megszámlálhatatlan kollaborációban is megfordul, illetve mostanáig kiadott három szólólemezt Veil of Gossamer (2004), Celestial Fire (2014), The Remembering (2019) címeken. Illetve Troy Donockleyvel közösen a When Worlds Collide (2005) és a From Silence (2005) albumokat. Troy Donockley session zenészként és szóló előadóként is több lemezt kiad (a Nightwishben először a 2009-es Dark Passion Playben hallhatjuk). Joanne Hogg szintén szóló és session énekes/zenészként szerepel egy sor lemezen. Kiemelhető még ebből az időszakból a Songs for Luca című project, amely Dave Bainbridge autista fiának segítő jótékonysági lemezek voltak (két ilyen lemez volt), az Iona tagjai mellett olyan neves zenészek és zenekarok játszanak, mint Rick Wakemen (Yes), The Flower Kings, Mostly Autumn, Gentle Giant.
A The Circling Hour (2006) négy évvel később követi az előző lemez által lefektetett irányokat. Az Open Skyhoz képest jóval dalcentrikusabb lemez, amelyben Joanne Hogg is több szerepet kap. A lemezről a Children of Time és az album végi Wind, Water & Fire dalciklust emelném ki. Említést érdemel, hogy a Fragments of a Fiery Sun című dalban a Heather Finlay (Mostly Autumn, Ayreon, Odin Dragonfly) énekel.
2009-ben Troy Donockley elhagyta a zenekart, helyét a tradicionális fúvós hangszerek megszólaltatásában Martin Nolan vette át.
Az utolsó album a dupla lemezes Another Realm (2011) volt, amely igazából egy eléggé semmitmondó kiadvány lett sajnos. Én talán az An Atmosphere of Miraclest dalhármast emelném ki.
A zenekar végül hosszas hallgatás után 2016-ban jelentette be, hogy felfüggesztik a közös működésüket. 2019-ben (ahogy már korábban írtam), összeszedtek minden elérhető zenei anyagot és egy nagy gyűjtői kiadást adtak ki, illetve az általuk menedzselt Open Sky Records keretein belül a régi Iona lemezek és a tagok újabb projectjeinek a zenéi is elérhetőek. Van egy olyan érzésem, hogy hallunk még felőlük.
IV. Iona albumok értékelése
8. Another Realm (2011)
Nagyon hosszú lemez, és hiányoznak az igazán jó dalok. A zenészek továbbra is jók, de ez nem egy kiemelkedő lemez
Értékelés: 2.5 (vegyes)
7. The Circling Hour (2006)
A zenekar hozza kötelezőt, de hiányzik a régi varázs.
Értékelés: 2.5 (vegyes)
6. Open Sky (2000)
Kellemes ambientes hallgatnivaló. Helyenként remek zenei pillanatokkal, de egész lemezként nem olyan élvezetes. Háttérzenének tökéletes, aki szereti a keltás zenei világot.
Értékelés: 3.0 (jó)
5. Dunes/Snowdonia. Realm of the Raven (eredetileg: 2002, Önállóan: 2019)
A lemez első fele meglepően jó, aztán nálam az I Will Give My Love An Apple mindent visz.
Értékelés: 3.5 (nagyon jó)
4. Iona (1990)
Szuper jó fúziós progrock, folkos jazzes elemekkel. Nem ez a definitív Iona lemez, de kár lenne kihagyni.
Értékelés: 4.5 (kiváló)
3. Journey Into The Mourn (1995)
Talán a Book of Kells mellett a legkeresztényibb lemezük. Nem tökéletes a lemez, de erős demonstrációja a zenekar zenei világának. Ráadásul itt van a zenekar legeslegjobb dala a többször is emlegetett Encircling képében.
Értékelés: 4.5 (kiváló)
2. Book of Kells (1992)
Elképesztően kreatív, hangulatos és mély jazzes progrockos lemez. A lemez egyik igazi zenei hőse David Fitzgerald, aki olyanokat szaxofonozik helyenként, hogy ellopja a show mindenki elől.
Értékelés: 5.0 (klasszikus)
1. Beyond These Shores (1993)
A világ egyik legmegnyugtatóbb és legvidámabb lemeze bohóckodás és giccs nélkül. Erős szimbólumrendszer, kiváló zenélés és Joanne Hogg csúcsformában lévő éneke. A látszólagos dallamosság komoly zenei csemegéket takar.
Értékelés: 5.0 (klasszikus)
Kavicsok a margón 
Szerintem dedikáltan keresztény zenekar, és szintén marhajó zenét játszik, az a Saviour Machine.
KedvelésKedvelés