A friss lemezkritikák kicsit nehezen születnek meg, amit részben arra is lehet visszavezetni, hogy például a retrospektív cikkek megírása kicsit leszűkíti az új zenék felfedezése szánható időmet. Plusz februárban teljesen eltűntem az Eluveitie diszkográfiájának megismerésében, nekem tetszett, amit hallottam, de a legnagyobb hozadéka az Alan Stivell féle Tri Martolod felfedezése volt:
Azért lassan hallgattam új lemezeket is, ezért 40+ új lemezből kiválogattam azokat, amik bármilyen benyomást tettek rám az első félévben (és még legalább ennyi van, amit pótolni kellene, de úgysem fogom). Lesznek jók, rosszak és unalmasak egyaránt. Ha sikerült olyat ajánlanom, ami tetszett nektek, vagy egyáltalán nem értetek egyet az értékelésemmel, akkor írjatok bátran. A lemezeket megjelenési sorrendbe tettem.
A lista korántsem teljes vagy reprezentatív, és talán az év végére a pontozás is változni fog itt-ott, de nagyjából most egy ilyen pillanatképet tudtam csinálni.
Keys to Orthanc – Lineage of Kings (Naturmacht Recrods, 2021) [02.05.]
Ahhoz képest, hogy egy buta gimmick zenekarnak tűnnek első látásra (és másodikra is), ez a Gyűrűk Ura tematikájú black metal zenekar alaposan meglepett az év elején. Elég király necro hangzás, amibe azért beleférnek a hősies dallamok és jó értelemben vett emelkedettség. Ha a Rhapsody black metal zenekar lett volna, akkor ilyen lett volna a Power of the Dragonflame lemez. A bennem élő Tolkien puristát zavarja, hogy látszólag nem a könyvekből, hanem a filmekből dolgoznak (ez a lemez lényegében a Király visszatér első felét dolgozza fel), de még a béna spokenword részek sem tudják elrontani az olyan dalokat mint a Her Mighty Heart vagy a King of the Reunited Kingdom-ot. A lemezen három dungeonsynthes átvezető is van, és az album végére az embernek hiányérzete van, amiért szívesen újraindítja a lemezt. Nem tökéletes, de szórakoztató hallgatnivaló.
Pontszám: 3.5 (nagyon jó)
Harakiri for the Sky – Mære (AOP Recrods, 2021) [02.16.]
Az osztrák blackgaze duó súlyos duplalemezes anyaga a korábban megkezdett éjsötét depresszív utat folytatja. Összességében az egyik legérettebb munkájuk, de talán lehetett volna kicsit rövidebb a lemez (de valahogy a stílus vonzza a túlzásokat). Aki eddig szerette őket, azoknak ajánlom, de a kezdőknek inkább a III: Trauma lemezüket ajánlanám. Részletesebben írtam már róla februárban.
Pontszám: 4.0 (fantasztikus)
Architects: For Those That Wish to Exist (Epitaph Records, 2021) [02.26.]
A modern metalcore egyik legkülönösebb kortárs tendenciája az, ahogy szinte mindenki megpróbál a Linkin Park által hagyott lyukba benyomulni. (Szerintem a tőlem idősebb kőmetálos generáció csak csóválja a fejét a gondolatra, hogy a Linkin Park eltűnése bármilyen lyukat is hagyna a színtéren, de azért Chester Bennington halála után némi távolsággal be kell látnunk, hogy egyedi és jó volt, amit csináltak). Én nem vagyok nagy metalcore rajongó, de az Architects munkásságát kedvelem (a Naysayer az elmúlt évek egyik legkirályabb metal slágere volt). Az új lemezükön több és fogósabb dallamok vannak, az elektronikát még bátrabban használják, amitől az egészre jól esik bólogatni. A lemez dalai azért eléggé összefolynak egy idő után, de ettől függetlenül a Giving Blood simán ott van az év dalai között.
Pontszám: 3.0 (jó)
Empyrium – Über Den Sternen (Prophecy Productions, 2021) [02.26.]
A német Empyrium megírta év egyik meglepő Ulver-sulis black metal lemezét, amiről már értekeztem korábban részletesebben. A cucchoz ebben a melegben nem nagyon tértem vissza, de még mindig jó emlékeim vannak róla, ezért aki, szereti a norvégok korai black metal anyagait és a 2000-es évek amcsi atmo/folk/progresszív black metalját (pl. Agalloch), akkor mindenképpen ajánlom meghallgatásra. Az Über Den Sternen egy nagyon igényes és hangulatos folkos black metal lemez, amely az elejétől a végéig képes fenntartani a figyelmet. Biztosan oda fog érni az év végi Top 10-be.
Pontszám: 3.5 (nagyon jó)
Anneke van Giersbergen – The Darkest Skies Are the Brightest (InsideOut Music, 2021) [02.26.]
Anneke van Giersbergen tavaly a magánéleti és szakmai válságában elvonult egy faházba és egyszál akusztikus gitárra megírt egy sor dalt, amelyet idén kiadott. Egy igazi érett énekesnős lemez, amely talán az intim keletkezési körülmények miatt még sem lesz szerencsére bombasztikusan dívás. Jobb pillanataiban az hangszerelés és minden az utolsó Bowie lemezt juttatta eszembe, de összességében inkább háttérzenének jó (az ilyesmit nevezem intellektuális liftzenének). Nem bántam meg azt a négy-öt hallgatást, amit rászántam, de nem hiszem, hogy vissza fogok térni erre a lemezre.
Pontszám: 2.5 (vegyes)
IOTUUN – Access All Worlds (Metal Blade Records, 2021) [02.26.]
Az év első hónapjaiban ez a lemez párszor szembejött, mint valami nagy tutiság. Végül sokadik hallgatás után arra a megállapításra jutottam, hogy habár tetszetős ez a progresszív, dallamos death metal, amit a Barren Earth és más zenekarok tagságából gründolt zenekar csinál, de nem egy emlékezetes darab. Igazából egy tipikus modern progresszív metal lemez kb. a Between the Burried and Me nyomdokain, egy nagyon jó énekessel Jón Aldará (Barren Earth) személyében, aki egyszerre tudja hozni a durva hörgéseket és a nagy ívű tiszta éneket. A zenészek is nagyon odateszik magukat, de sokadik hallgatás után sem maradnak meg igazán jellegzetes dallamok. Az év folyamán még biztos visszatérek ehhez a lemezhez, mert érzem, hogy jó ez, de nem tudom igazán szeretni.
Pontszám: 3.5 (nagyon jó)
Wÿntër Ärvń: Abysses (Antiq Label, 2021) [03.01.]
Ez a lemez őszintén meglepett. Olvastam róla egy jó kritikát a spotifyon beraktam a „később meghallgatandó” kategóriába és szinte el is felejtettem. Később napokon át kerülgettem, mert az egészről sugárzott, hogy ez valami black metal lesz, ahhoz pedig nagyon nem volt kedvem. Aztán amikor rávettem magam, hogy behozom a lemaradásaim, akkor ez is sorra került. Aztán meglepődtem: egy folkos akusztikus lemezről volt szó, amelynél érezni a srácokon, hogy metalosokról van szó, de igazából a showt a feelinges klarinét dallamok rabolják el. Igen, klarinét. Ez a francia duó misztikus neofolk-ban utazik (így a korábban említett Empyriummal rokonok). Igazság szerint egyik ámulatból a másikba estem a hallgatása közben. Ez egy különleges lemez, amire biztosan emlékezni fogok az év végén is (hogy Top 10 érett-e azt nem tudom).
Pontszám: 4.0 (fantasztikus)
Dvne – Etemen Ænka (Metal Blade Records, 2021) [03.19.]
A Dvne nevű skót zenekar nagyon odatette magát ezzel a lemezzel. Ha valaki 2021-ben ki akarja adni az év metal lemezét ezt a lemezt kell legyűrni. Habár a kritikák inkább Mastodont emlegetik, szerintem ennek a zenének nincs annyi köze a lassan klasszikus státuszba emelkedő atlantai négyes zenéjéhez. Első hallgatásra engem inkább úgy tűnt, mintha az Isis kései progresszív metallal kacérkodó lemezeinek hangzását lehet hallani. Az ének erre még rátesz pár lapáttal, mert helyenként mintha Aaron Turner hardcore-os maszkulin bömbölését hallanám (az extrém vokálok stílusai között ez nekem nagy kedvenc). A lemez egy igazi sludge-os posztmetalos progresszív muzsika, rengeteg dallammal. Habár én egyáltalán nem vagyok nagy Tool rajongó (és szakértő), kicsit őket is bele vélem hallani (illetve egy-két csavarosabb gitártémánál a Mastodont). Egy nehéz lemez, amelyet többször érdemes végighallgatni, mert van mit. Habár a tiszta énekdallamokat sokan kritizálják más kritikusok, szerintem itt is jól megállja a helyét a lemez. Az albumborító pedig nagy kedvenc idénről.
Pontszám: 4.5 (kiváló)
Evanescene – The Bitter Truth (BMG, 2021) [03.26.]
Már megvallottam, hogy nagyon szeretem Amy Lee-t mint énekesnőt, és az Evanescence eddig úgy tartotta a magas színvonalat, hogy dupla szökőévente egyszer adtak ki lemezt. 2019-ben koncerten is nagyon meggyőzőek voltak, erős tagság, és régen adtak ki lemezt, szóval mi baj lehetne? Nos, a viharfelhők már egy éve elkezdtek gyülekezni, a The Chain feldolgozásuk eszméletlenül pocsék lett (pedig ezt a korai Evanescence még simán sokkal jobban oldotta volna). habár kíváncsi voltam nem mertem az előzetesen kijött kislemezeket meghallgatni. Aztán egyben meghallgattam amikor kijött, sajnos az igazi goth metalos slágerek hiányoznak, de ha lennének, akkor is kinyírná a túlkompresszált keverés. Tényleg, habár nem bántóan rossz a lemez, de a pocsék hangzáson túl semmi sem maradt meg miután véget ért. Óriási csalódás.
Pontszám: 2.0 (csalódást keltő)
Decline of the I – Johannes (Agonia Records, 2021) [03.26.]
A francia metal színtérre mindig érdemes odafigyelni és nem csak a Gojira és az Alcest miatt. A Decline of the I nevű zenekar már azzal megnyert magának, hogy Kierkegaard filozófiáját választották a lemez központi témájának. A lemez maga egy jelző nélküli súlyos postmetal lemez megkínzott hörgésekkel és szuper női kórusokkal. A dalok hosszúak, lassan építkeznek és szinte agyon nyomják az ember hallgatás közben. Nem mondom, hogy sikerült már feltörnöm a lemez kódját, de ebből a stílusból ez egy kifejezetten jó kis anyag.
Pontszám: 3.0 (jó)
Perturbator – Lustrous Sacraments (Blood Music, 2021) [03.28.]
A metalosok kedvenc francia synthwave előadója újra kiadott egy lemezt, amely pont olyan mint amit az ember 2021-ben várna ettől a stílustól. Bízom benne, hogy a derivatív klisés sythwave a tücsökciripeltető trapes hiphoppal fog szépen eltűnni egy éven belül. Én eléggé alulművelt vagyok, a sythwave színtér tekintetében, de az első három Perturbator a mai napig működik nálam, és az idei lemez sem lett rossz, most talán valamivel zúzósabb és goth rockosabb lett a végeredmény. Úgy tűnik, hogy Perturbatorban benne van, hogy itt marad nekünk tiszteletre méltó nagy öregként, de a lemez alapján benne van megújulási potenciál is.
Pontszám: 3.0 (jó)
Echol Tail – A Brief Escape from Life (Magánkiadás, 2021) [04.09.]
Az utóbbi időkben a postrock mint stílus kicsit kikopott a hallgatási rutinomból, ezért az angol Echo Tail új lemeze kifejezetten üdítőleg hatott, habár a vokál hangsúlyos volta miatt inkább éreztem modern prog lemeznek. Alaposabb hallgatás után egyértelműen az énekdallomok viszik el a hátán a lemezt, de az elszállós gitárok is hangulatos utazásra invitálják a stílus rajongóit. Kicsit még érlelnem kell, de biztosan vissza fogok térni ehhez a lemezhez.
Pontszám: 3.0 (jó)
Panopticon – And Again Into the Light (Bindrune Recordings, 2021) [05.15.]
A Panopticon – azaz Austin Lunn – új lemeze az előző dupla lemez (The Scars of Man on the Once Nameless Wilderness) után egy sokkal konvencionálisabb atmoblack lemezt adott ki. A korábbi lemezek folkos/countrys hatásai most is jelen vannak, de nincsenek ezek a zenei hatások élesen leválasztva a metalról, ami jót tesz a lemez összképének. A Panopticon jó úton jár afelé, hogy elfoglalja az Agalloch által üresen hagyott trónt az amerikai színtéren.
Pontszám: 3.0 (jó)
Cross Vault – As Strangers We Depart (Iron Bonehead Recrods) [05.28.]
A Desolate Realm mellett ez a lemez volt a másik, amelyik a friss doom metal iránti éhségemet kiváltotta. Szuper súlyos metal zene dallamos énekkel, amely helyenként a két évvel ezelőtti – szintén német – Fvneral Fvkk kimért hangzását idézi. A lemez a feelinges riffek mellett helyenként progmetalos elemekkel dúsítja, ami összességében nagyon jól működik. Az egyedüli problémám, hogy kicsit homogének és egyformák a dalok. A stílus kedvelőinek azért kötelező darab.
Pontszám: 2.5 (vegyes)
Noctule – Wretched Abyss (Translation Loss Recrods, 2021) [05.28.]
Az album selling pointja az volt, hogy egy Skyrim ihlette black metal lemezről van szó női énekessel. Már korábban írtam a tavalyi Skyrimes kalandjaimról, szóval úgy éreztem, hogy ezt a lemezt pont nekem írták. Serena Cherry (Svalbard) egy meglepően tökös és dallamos black metal lemezt rakott össze, amely a korábban emlegetett Harakiri For the Sky világát idézi erős atmoblack hatásokkal. Az, hogy mindent ő játszott fel mondhatni a zsáneren belül alap (valahogy ez a stílus vonzza magához a magányos mizantrópokat, nem is értem…), de vokálok terén is lenyűgöző amit csinál. Az én ízlésemnek lehetett volna kicsit szimfonikusabb és eposzibb a hangzás, és a dalok címén túl (Labyrinthian, Winterhold, Unrelentig Force stb.) a Skyrim-tematika nem olyan direkt, de azért egynek jó volt.
Pontszám: 2.5 (vegyes)
05. 28. Silver Lake by Esa Holopainen – Silver Lake
Az Amorphis gitárosának szóló lemeze egy igazi ki kicsoda az Európai metal színtérről. Habár előzetesen nem sokat vártam a lemeztől összességében egy kellemes autóban hallgatható könnyed metalválogatás feelingje van a lemeznek, amelynek kellemes dinamikát ad a különböző énekesek váltogatása. Jonas Renske (Katatonia) több dalban is énekel és összességében egyre jobb teljesítményt nyújt (már a tavalyi Katatonia is ezt bizonyította), azért bízom benne, hogy nem indul el a Steven Wilsonosodás útján. Tomi Joutsen (Amorphis) jelenléte számomra rejtély ezzel a B-oldalas Amorphis dallal. Einar Solberg (Leprous) esetében egészen zseniálisan sikerült rászabnia a számot, még az előző Leprous lemezre is felfért volna ez a dal. Az istenei Anneke dala sajnos ezúttal eléggé semmilyen lett. Björn „Speed” Strid (Soilwork) dala az egyik nagy kedvencem (itt még mintha a honfitárs Nightwish hatása is felütné a fejét) a dalcsokorból. Összességében ez egy nem túl bántóan közepes lemez, amivel a metalt annyira nem kedvelő házastársakat is be lehet vonni, vagy háttérzenének, ha nem akarunk valami nagyon leterhelőt.
Pontszám: 3.0 (jó)
Mental Cruelty – The Hill to Die Upon (Unique Leader recrods, 2021) [05.28.]
A német Mental Cruelty lemeze jó értelemben meglepett. Persze csontrepesztő death metalra számítottam, de ennél többet kaptam. Már az akusztikus gitáros intro is kellemesen meglepett, aztán jött az első szám, ahol tudtam, hogy ez lesz az év brúúúútál lemeze nálam. A derék germán atyafiak egy súlyos és sűrű death metalt játszanak rengeteg szimfonikus elemmel, utóbbi meglepően fogyaszthatóvá teszi az egyébként kegyetlen összképet. Egyébként a szimfonikus színesítés és a slammes kalapálás elsőre talán úgy tűnik, hogy üti egymást, de itt nagyon működik. A vokális rész felvonultat mindent, ami az extrém metálban kell: hörgés, károgás, disznóvinnyogás (nagyon sok, mintha egy egész kondát ledarálnának), amit csak akartok. A szövegből semmit nem érteni, de ez itt külön pluszpont nálam, van valami diszkrét bája az egésznek. A fel-feltűnő dallamos gitártémák helyenként még Behemothot is megidézik (nagyon király gitárszólók vannak), de a lengyelekhez képest a Mental Cruelty sokkal kompromisszummentesebb zenét játszik (az első hallgatás után egy darabig semmit sem voltam képes meghallgatni). Ajánlom mindenkinek, aki szereti a jó értelemben vett beteg zenéket és/vagy halálra akarja ijeszteni a környezetét.
Pontszám: 4.0 (fantasztikus)
Silver Talon – Decadence and Decay (M-Theroy Audio, 2021) [05.28.]
Jó éve van azoknak, akik szeretik a metal dallamosabb és tradícionális vonalát. Az amerikai Silver Talon egy igazi tökös US power metallal tették le a védjegyüket a színtérre idén. A korábban már más zenekarokból ismert tagság eddig az év egyik legkirályabb gitárlemezét tették le (három gitáros van bandába, és egyáltalán nem csak dísznek van a harmadik hathúros). Aki szereti a Nevermore-t vagy a Brainstorm-ot, annak kötelező, de egyébként is mindenkinek, aki szereti az egyszerű de nagyszerű hevay metalt. Részletesebb kritikám itt.
Pontszám: 4.0 (fantasztikus)
Helloween – Helloween (Nuclear Blast, 2021) [06.18.]
A Helloween életkoromból adódóan mindig is a „csak régen voltak igazán jók” kategóriás banda volt, amely kapcsán örökké az jött fel, hogy ők voltak az európai power metal alapzenekara, aztán kivált előbb Kai Hansen és Michael Kiske és onnantól lejtmenet. Legalábbis ezt mondták az idősebb arcok a környezetemben, ennek ellenére például a Dark Ride lemezről pár dalt szerettem és a Keeper lemezek sosem kerültek közel a szívemhez (szerintem a zenei ízélesem furcsaságaihoz már hozzászoktatok). Az már korábban eljutott hozzám, hogy az elmúlt években Hansen és Kiske visszatért a bandához, de úgy, hogy az aktuális Helloween felállás nem vált ki és így tartottak nosztalgia turnét három énekessel (Hansen, Kiske és Andi Deris) és három gitárossal (Hansen, Michael Weikath és Sascha Gerstner). Mivel a Helloween sosem tartozott a kedvenceim közé, ezért az, hogy ez a különleges felállás egy új eredeti lemezt ad ki idén nem is volt rajta a radaromon, aztán egyre több helyről jött a hír, hogy egyáltalán nem gáz az egész. Bele hallgatva a lemezbe először is az tűnt fel, hogy Deris és Kiske énekespárosa nagyon jól működik, Hansen ehhez képest inkább színesítésnek jó. A lemez keverése jó, a gitárok harapnak és feelinges gitárszólókat kapunk. Hangulat tekintetében egy kifejezetten himnikus és felemelő lemezről van szó, amely tele van pozitivitással. A normál kiadású albumzáró Skyfall a maga tizenkétpercével nagyon jó kis dal. Igazából inkább érzem az év kuriózum lemezének, mint egy maradandó alkotásnak, de jó tudni, hogy az idei év ultimate fanservice/crossover/teamup/supergroup lemeze ennyire jól sikerült. Az utalásokkal teli lemezborító már csak hab a tortán.
Pontszám: 3.0 (jó)
Thy Catafalque – Vadak (Seasons of Mist, 2021) [06.25.]
A hazai zenei színtér egyik legtehetségesebb zeneszerzője újra jött látott és győzött. A külföldi kritikák alapján a több éves kitartó építkezés beérett, és már előzetesen óriási hype előzte meg a lemezt. Én az első Piros-Sárga című kislemeznél már lelkesen előrendeltem a lemezt (még várom). Az első hallgatások alapján olyan, mintha a Rengeteg-korszak tért volna vissza (ez igen nagy szó nálam). Remek lemez változatos dalokkal, de egyelőre a hosszabb szerzemények nem tudtak megfogni. A zenekar iránti tiszteletből hamarosan egy teljes értékű kritikát is fogok írni.
Pontszám: 4.5 (kiváló)
Kavicsok a margón 