Agalloch retrospektív

Here at the edge of this world
Here I gaze at a pantheon of oak, a citadel of stone
If this grand panorama before me is what you call god
Then god is not dead
(Agalloch: In the Shadow of Our Pale Companion)

1. Black Metal: európai gének amerikai testben

A pár nappal ezelőtti Ulver posztom logikus folytatása egy Agalloch retrospektív volt. A 90-es évek elején a norvég black metal színtér (black metal második hulláma) botrányoktól kísérve került be a köztudatba, ami kisebb black metal lázat hozott világszerte. A legtöbben megelégedtek a második hullám esztétikájának a folytatásával, de voltak ígéretes követők is. A „tengeren túlon” az Egyesült Államokban főleg a nyugati parthoz köthető államokban volt egy komolyabb fellángolás.

Az amerikai black metal színtér első komolyabb kultstátuszt kvívó zenekara az egylemezes Weakling volt, amely az 1998-ban rögzített Dead As Dreams (2000) lemezzel letette a későbbi színtér alapkövét. A Sziklás-hegység környékén annyi nagyon hasonló black metal zenekar született, hogy egy ideig komoly arccal beszéltek egyesek „cascadian black metal”-ról mint stílusról. Az biztos, hogy az amerikai színtér már sajátos sounddal és elvek mentén forrta ki magát.

Zeneileg egy sokkal tisztább, összetettebb és dallamosabb zenéről van szó, amely sokat kölcsönöz az Ulver folkos kitérőiből, de sokkal szervesebben illesztik ezt be a metalos részekbe; arról nem is beszélve, hogy közben szépen felcseperedett és szupersztárrá vált az Opeth is, mint hatás.

Eszmeileg érdekes, hogy a skandináv színtér politikailag kifejezetten jobbos, konzervatív cucc volt (Burzum és mások esetében tudjuk, a náci/fasiszta elemek sem voltak távol egyes képviselőktől). Már a Bathory esetében is megjelent a vikinges pogány tematika, ami fokozatosan váltotta fel a kamaszos sátánizmus. Érdekes módon Amerikában a black metal kifejezetten a balos és (fél)urbánus hippik játszótere volt (a Wolves in the Thorne Room tagjai konkrétan egy önfenntartó biogazdaságban élnek). Plusz az amerikai black metal inkább az érintetlen természet és a pogány panteizmus felé mozdult el (ha nem éppen más társadalmi/politikai szövegeket nyomtak).

Összességében, habár az ortodox blackerek szemével nézve az amcsi unokatesók nagyon nem nevezhetőek trve-nak, zeneileg egy nagyon termékeny és érdekes közeg volt.

Ennek a közegnek lett a falkavezére aztán az Agalloch.

2. Zenekar alakulása, demók, kislemezek és az első két lemez

Maga az Agalloch mint zenekar külső események tekintetében nem volt egy túl eseménydús zenekar. A zenekar 1996-ban alakult, kezdetben a zenekarfőnöke John Haughm (ének, gitár és sokáig stúdió dobos) és a billentyűs Shane Breyer duójaként. A zenekarhoz korán csatlakozott a Don Anderson gitáros, és ez a felállás rögzített lényegében az első demojukat From Which of this Oak (1997) címmel. A demo után Jason William Walton csatlakozott még a zenekarhoz basszusgitáros fronton, és kitartott egészen a feloszlásukig.

A zenekar egyértelműen skandináv színtér örökségét vitték tovább, de már a korai demoban is egy sokkal dallamosabb és atmoszferikusabb irányt jelöltek ki önmaguk számára. Az itt hallható három dalból később pár átdolgozva felkerült az első lemezre is.

A zenekar két zenei agytrösztje egészen a feloszlásig John Haughm és Don Anderson volt. A két fickó nagyon különbözött egymástól: míg Haughm egy panteista ösztönös zseni volt, aki imádta filmeket; addig Don Anderson egy komoly egyetemi karriert befutott bölcsész csávó (kb. olyan, mintha én lennék egy black metal zenekarban. Érdemes meghallgatni az előadását az Agalloch és általában a black metal hatásairól.), aki valamelyest értett is a zeneelméletéhez. Lényegében az ő dalszerzőpárosuk és a köztük lévő összhang az, ami működtette a zenekart végig.

A zenekar 1998-ban rögzített egy Promo című anyagot, amivel különböző kiadóknál házaltak, ami kifejezetten eredményesnek bizonyult, mert a The End Records leigazolta őket, és a segítségükkel megjelenhetett az első lemezük Pale Folklore (1999) címmel.

A Pale Folklore már teljes pompájában mutatja be miről is szól az Agalloch: black metalos alapokon hosszú, folkos, szimfonikus és végtelenül melakolikus dalok sorakoznak egymás után. Az albumkezdő She Painted Across the Skyline dalhármasának ismétlődő gitártémája minden idők egyik leghatásosabb albumkezdése. Annak ellenére, hogy a black metalt a télhez és a hóhoz szoktuk kötni, szerintem ennek a lemeznek van valami csípős kora tavaszi hangulata, amit nagyon imádok. A dalok közül kiemelném még a Misshapen Steed című tételt, amely a billentyűs Beryer saját kompozíciója. Szuperjó atmoszferikus-szimfonikus tétel, ha valaha újra indítom a Szélfölde-kampámyomat ez lesz a „főcímdala”.

John Haughm már itt hozza a védjegyszerű károgást és a sutoggást kombókat, olykoor-olykor dallamosabb énektémákat is hoz. Habár sokat fejlődik az évek alatt azért sosem jutott el mondjuk Garmnak az énekesi kvalitásia közé. Azonban az egész nagyon jellegzetes és egyedi volt, ami jól illeszkedett a zenéhez.

A második lemez előtt még kijött az Of Stone Wind and Pillor (2002), amely korai (első lemez előtt írt) kiadatlan dalokat és a Pale Folklore lemez két dalának korai változatát tartalmazta. Egy sokkal kísérletezősebb, atmoszferikusabb és epikusabb zenei anyag, amely jól jelzi, hogy merre kívánt haladni a zenekar. A Hallways of Enchanted Ebony és a Melancholy Spirit korai változatai már itt is nagyon ütnek. Plusz tökéletesen látszik az íve annak, hogy hogyan jutottak az első demótól a Pale Folklore letisztultabb hangzásáig.

Már az első lemez előtt kiszállt az addigi billentyűs Breyer, így innentől a billentyűs atmoszferikus témákért innentől Haughm és Anderson felügyeltek a lemezfelvételeknél. Ez egy olyan időszak volt, amikor az Agalloch még jobbára studiózenekar volt, amely kész zenei anyagokban gondolkodott. Ez a hozzáállás aztán meg is látszott a második lemezükön.

2002-ben jött ki a sokak által magnum opusnak tartott The Mantle (2002) című lemezük, amely egy csapásra a színtér vezető zenekarává tette őket. Már a zord The Celebration of the Death of Man intrója jelzi, hogy ez egy sokkal nagyívűbb és érettebb zenekar munkája, aztn „berobban” a zenekar legjobb dala az In the Shadow of Our Pale Companion. Ha semmi más nem lenne ezen a lemezen, már akkor ott lenne a helyük a black metal megbecsült panteonjában, de ezt követi még háromnegyedórányi tiszta atmoszferikus amerikai black metal esszencia. Ez egy sokkal lágyabb és akusztikusabb lemez, sok kísérletezéssel, szélzúgással (Odal), szarvaskoponyák ütögetésével (The Lodge) és Haughm rengeteget tiszta énekével. Anderson állítása szerint fogalmuk sem volt arról, hogy mit és miért csinálnak, ha olyanjuk volt simán hoztak egy blusesos témát (Hawthorn Passage) a zúgás közepette, de egyébként is hihetetlenül rétegzett zenéről van szó. Szerintem az In the Shadows of Our Pale Companion-ban legalább négy-öt különböző gitár akusztikus és torzított gitársáv szól egyszerre bizonyos pontokon. A srácok tényleg mindent beleadtak a második lemezükbe, ami egyértelműen jelezte, hogy mennyit fejlődtek zenészként és zeneszerzőként is.

A zenekar a második lemez után kiadott egy Tomorrow Will Never Come (2003) címmel a Mantle intrójnak kibővített változatával és a címadó instrumentális tétellel. Egyszerű akusztikus hangulat zenék, semmi több.

Zenekar 2005-ben balról jobbra: John Haughm, Jason William Walton, Chriss Greene, Don Anderson

3. Az Agalloch érett korszaka

2004-ben csatlakozott a zenekarhoz állandó dobosként Chris Greene, aki így részben leváltotta az addig a studióban doboló Haughmt. Ezzel egyidőben az egyre jobba befutó zenekar elkezdte megtartani az első koncertjeit, amelyeknek aztán messzemenő hatása lett a következő lemezekre.

A harmadik lemez előtt még kijött a The Grey (2004) címre hallgató kislemez, amelyben a zenekar Mantle két dalát (Lodge és Odal) hangszerelték újra. Nem egy nagy szám, de gyűjtőknek érdekes lehet.

Az Ashes Against the Grain (2006) felvételeikor kifejezetten szempont volt, hogy a The Mantle rétegzett, élőben nehezen reprodukálható dalai helyett olyan zenék szülessenek, amelyek minimális változtatással koncerteken is működnek (az előző lemezek dalai csak jelentősen áramvonalasítva és rockosítva lehetett átadni élő környezetben). A saját Agalloch-történetemben azért is fontos ez a lemez, mert az ezen lemezen található Falling Snow volt az első dal, amit hallottam a zenekartól (azóta is imádom). Az Ashes… azonban nem lett egy unalmas poprock lemez. Egy sokkal zúzósabb és a 2000-es évek közepén menő postrockos postmetálos stílusú lemez született, mázsás riffekkel (Not Unlike the Waves), repetitív akusztikus gitártémákkal, amik csak arra vártak, hogy a dal végén felrobbanjanak (Fire Above Ice Bellow). Haughm jól váltogatja a megszokott nyekergős tiszta énekét és az agresszív vokálokat. Anderson és Haughm gitárjai horzsolnak és lebegnek, amikor kell (a Limbs kezdése egyszerűen tanítani való). Walton basszusgitárja is szuperül érvényesül ebben a frissebb zenei közegben. Greene új lendületet adott a ritmus szekciónak, a Falling Snow végének eszeveszett tempója már egy teljesen új zenekart mutat. A lemez egyértelmű csúcspontja az albumzáró dalhármas (Our Fortress is Burning I.-II.-III.) középső tétele az Bloodbirds, amely egy szuperül építkező posztrockos számból egy olyan katartikus black metalos elégiává válik, amit aztán elnyel a dronos zajongás a harmadik tételben. A lemez egyedüli hibája, ami miatt majdnem lecsúszik a tökéletességről, az pont ehhez az utolsó dronos dalhoz köthető: egy kicsit unalmas és szerintem a Bloodbird után kicsit leül a lemez, nagyon gyakori, hogy meg sem hallgatom. Egyébként a lemez vitathatatlanul a saját stílusában egy kikezdhetetlen klasszikus.

2007-ben változás volt dobos fronton: Greene kiszállt és a helyére jött a deathmetalos gyökerekkel rendelkező Aesop Dekker, akinek játékát először a 2010-es Marow of the Spritiben lehet majd hallani.

Az Ashes után már viszonylag rendszeresen elkezdtek koncertezni (azért nem vitték túlzásba, a gitáros Don Anderson végül is professzorkodott egy egyetemen). majd nekiláttak a következő zenei anyag megírásának, ennek az eredménye lett a The White (2008) kislemez.

A The White EP a zenekar akusztikus, folkos, posztrockos oldalát domborította ki. Egy igaz vérbő hangulat lemez, a Kveldssanger kései rokona. És itt jön képbe az, amit az Ulver kapcsán elmondtam. Az Ulver Kveldssangere egy éretlen sejtés volt, akkor a The White EP volt ennek a megsejtésnek a megtestesülése. Haughm éneke háttérbe húzódik, inkább atmoszferikus szöveg nélküli vokálokra szorítkozik (Pantheist). Az akusztikus gitárokon túl persze megjelenik a torzított gitár is, de nem riffeket játszanak, csak postrockos zsizsegő morajlást keltenek, a szintetizátor atmoszferikus susogása mellett. Mély misztikus aura lengi körbe a lemezt, amire a koronát az teszi fel, hogy a filmmániás Haughm a klasszikus Hammer-horror a The Wicker Man-ből (Vesszőből font ember, 1973) vágott szövegrészleteket. Aki látta filmet, az tudja, honnan van az avatárom, szóval a menőségfaktor garantált. Plusz a jobbára szövegnélküli kislemeznek ad egyfajta mélységet ez a pogány kultistás horror. Christopher Lee semmivel össze nem téveszthető orgánuma pedig egy óriási plusz. Szerintem a zenekar egyik legjobb munkája.

A zenekar a The White EP után kiadót váltott, és egészen 2016-ig a Profound Lore-nál jelentetik meg a lemezeiket és számtalan kislemezüket.

A Marrow of the Spirit (2010) készültekor állítólag úgy ültek le a srácok zenét írni, hogy csináljunk egy olyan zenét, mai úgy szól, mint egy Tarr Béla film (konkrétan a Werckmester Harmóniák ihlette meg őket). Haughm nem volt elégedett az előző lemez (Ashes…) letisztult hangképével, ezért egy zordabb és durvább lemezt akart írni, és ez bizony bejött. Az The Escapes the Weight of Darness zord csellós, patak csobogásos intrója után az Into the Painted Grey könyörtelen blackes zúzással üdvözli a hallgatót. Az alig hat dalos lemez egy óra és öt perc monumentális black metalt rejt magában. A The Watchers Monolithot állítólag Haughm egy lázasan estéje ihlette. Az európai turnéjuk egyik állomásán az extersteinei sziklák között éjszakázott a barátaival, ahol doboltak és mindeféle fuvós hangszereken játszottak. Az énekes-gitáros úgy emlékszik vissza, mint egy nagy spirituális élményre, ami után másnap reggel szinte teljesen rendbejött. Annak ellenére, hogy ilyen hosszú dalok vannak a lemezen, nem lehet azt mondani, hogy unalmas lenne a lemez. A Black Lake Nidstang a zenekar addigi leghosszabb dala a maga tizenhét és fél percével, egy komor szintén pogány spiritualitás és panteizmus ihlette dal. A To Drown kapcsán explicit módon is beszéltek a zenekar tagjai Tarr Béla-ihletettségről: hát érződik. Egy súlyos, apokaliptikus dal, méltó búcsú a lemeztől.

A zenekar, ahogy eddig szokásos volt, két lemez között egy újabb kislemezt hozott ki, azonban ez nem akusztikus számok gyűjteménye vagy régi dalok átdolgozása volt, hanem egy teljesen önálló alkotás Faustian Echoes (2012) címmel. A kislemez egyetlen huszonegy és fél perces dalt tartalmazott. Egy sötétebb egyszerre balck metalosabb és filmzeneszerűbb alkotás (ezt tovább erősíti az, hogy a Faust sztorihoz a Jan Svankmajer 1994-es Faust filmjéből vágtak be részleteket). habár nagy rajongója vagyok a hosszú daloknak, nem tartozik a kedvenceim közé.

A Marrow of the Spirit ha lehet még tovább növelte a zenekar ázsióját, azonban ezzel egyidőben a zenekar működése egyre nehézkesebbé kezdett válni. Az Agalloch kritikailag és underground szinten is sikeres zenekar volt, de ahhoz, hogy fenn is tudja tartani a zenekar tagjai az kellett volna, hogy rendszeresen turnézzanak, ami Don Anderson és mások civil munkája miatt elképzelhetetlen volt. A dolog fonákságát jól jelzi, a gitáros Don Anderson visszaemlékezése, akiről, amikor megtudták a kollégái azt, hogy európában turnézik „egy metál zenekarral”, azt hitték, hogy tele van pénzzel. A valóság nem is állhatott volna távolabb ettől. Az ötödik lemez előkészületei során Don Anderson átköltözött 2014-ben New Yorkba (lényegében az Állmaok másik végébe, mert eredetileg egy Oregon állami zenekar voltak), ami a rendszeres próbákat és az egységes bandában való létezést nehezítette, miközben Haughm már szeretett volna „szintet lépni” a zenekarral és elsődleges megélhetési forrásává tenni. Utólag nem volt csoda, az események alakulása, de mindenesetre a zenekar nekiállt megírni az ötödik lemezt.

A zenekar 2014-ben balról jobbra: Jason William Walton, Don Anderson, Aesop Dekker, John Haughm

A The Serpent & the Sphere (2014) első kislemeze a Celestial Effigy volt, amit amikor először meghallottam nem hittem a fülemnek: egy nagyon míves és black metalos szinten technikás dal kíméleten hörgéssel (a dal vége egész egyszerűen brutálisan epic). Aztán kijött a lemez a maga teljességében és lepetéztem. A korábban megszokott természet-pogányság tematikát egy metafizikai-univerzum tematika váltotta fel, ami kifejzetten jól állt neki, plusz a zene is jól illeszkedett hozzá. A lemez ügyesen építkezik a Birth and Death of the Pillar of Creation című tíz perces kezdő dallal (a dal vége felé Haughm elereszt egy tipikus Agallochos megkínzott énekrészt, ami egyszerűen tökéletes).

A „teremtést” követően három akusztikus gitáros átvezető tagolja a lemezt, amelyet a kanadai Musk Ox neoklasszikus trió gitárosa Nathanaël Larochette játszott fel. Az első a (Serpens Caput)-ot követi az Agalloch történetének legnagyobb mesterhármasa A The Astral Dialogue/Dark Matter Gods/Celestial Effigy dalhármashoz a zenekar történetének legjobb húsz perce, és akármennyire is meglepő az Agalloch egy szuper gitárlemezt tett le az asztalra. Egyszerűen öröm hallgatni, amit a zenekar összezenél az lemez alatt folyamatosan, de itt aztán csúcsra járatják mindazt, amit tudnak. Haughm nem finomkodik a lemezen: a dallamos ének egy része visszaszorul a suttogások szintjére, és a helyét átveszik a durva károgások és hörgések, amiket jól ellensúlyoznak az elszállós zenei témák.

A „mesterhármast” a Cor Serpentis (The Sphere) átvezetője követi, mint a lemez metafizikai középpontja, amiből kibomlik először a Vale Beyond Dimensions és a szintén monumentális Plaeau of Ages. A lemez második fel egy kicsit nehéz hallgatni való, de a színvonal marad. A lemezt a (Serpens Cauda) zárja.

És mint kiderült a zenekar működését is.

Feloszlás és utódzenekarok

2016-ban derültégből villámcsapásként jött a hír: a zenekar végleg befejezi a működését. A tagok közötti feszültségek egy furcsa és zavaros sajtóközlemények is jelezték: Haughm nem tudott a többi taggal tovább együtt dolgozni, ezért kiszállt a bandából, de fel is oszlatja. A facebook posztok már nem elérhetőek, de a zavart végül egyértelművé tették: nincs többé Agalloch, mert a zenekar tagaji nagyon máshogy képzelték el a továbbiakat.

Mondhatjuk, hogy a zenekar a csúcson, a legjobb anyagukkal búcsúzott, mielőtt elindultak volna a lejtőn. csak az a kár, hogy ilyen csúnyán lett vége.

A zenekar feloszlása után két utódzenekar is lett, az egyik a Haughmé volt Pillorian néven, a másik az együtt maradt Anderson, Dekker és Walton bandája volt (csatlakozott hozzájuk Aaron John Gregory a Giant Squid-ből) amit Khôrada névre hallgatott. A Pillorian az Agalloch-hoz képest súlyosabb lemezet adott ki Obsidian Arc (2017) címmel, de hamar feloszlott (ehhez lehetett némi köze Haughm kínos facebook posztjának), azóta Haughmról nem hallani, csak azt, hogy tervez valamit. A Khôrada Salt (2018) címmel adott ki egy lemezt, majd szintén feloszlott 2019-ben.

A tagok közül Haughm eltűnt, Andersonnak van pár aktív projectje (egy akusztikus szóló cucc, Scultured-ben gitározik és énekel, és van egy friss bandája Snares Sixes néven), Walton több mint féltucat bandában és zenei projektbe vesz részt (Celetiial, Dolven, F-Space, Hiraeth Eschar, Sculptured, Sleepchains, Snares of Sixes és a JWW szóló projektje), Dekker pedig négy bandában is részt vesz (Bloody Fortress, Onson Sweeney, Vhol, Worm Ouroboros).

Sajnos a zenekar, amennyire fontos alapköve volt a színtérnek olyan hamar el is tűnt, és sajnos a hamvain nem született két jó zenekar. Mindenesetre, amit húsz év alatt letettek az asztalra az maradandó és klasszikus.

Lemezek toplistája

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az Agalloch esetében nem tudunk rossz lemezekről beszélni, és igazából bárki jó érveket tudna felhozni amellett hogy miért ennek vagy annak kellene az első helyen lennie. A lista szubjektív, mint mindig.

#Különdíj The White EP (2008)
Olyan ez a kis 30+ perces kislemez, mint az Alice in Chains életművében a Jar of Flies. Nem teljes értékű lemez, de ha nem emeljük ki külön, akkor valami hiányozna az összeképből. Sőt, azt kell mondjam, hogy mind az Agalloch, mind az Alice in Chains esetében az egyik legjobb zenei anyagukról van szó. A Wickerman utalás miatt eleve ki kell emelnem már csak az használt avatárom miatt.
Lord Summerisle: “And the ministers fled the island never to return. What my grandfather started out of expediency, my father continued out of love. He brought me up the same way: to reverence the music, and the drama, and the rituals of the old gods; to love nature and to fear it, and to rely on it and to appease it when necessary. He brought me up–“
Sergeant Howie: “He brought you up to be a pagan!”
Lord Summerisle: “A heathen, conceivably but not, I hope, an unenlightened one.”
Értékelés: 5.0 (klasszikus)

5. Marrow of the Spirit (2010)
Valakinek az utolsó helyre is kell kerülnie. Ez volt az első lemez, aminek a megjelenését már rajongóként vártam, és elsőre nagyon nem tetszett. Azóta kicsit megbarátkoztunk, és már látom a lemez erényeit. Sőt, azt kell mondjam, hogy ennyire monumentális hangulatú black metalt sosem játszottak, és nagyon jó a kontraszt az Ashes Against the Grain slágerességével.
Értékelés: 4.0. (fantasztikus)

4. Pale Folklore (1999)
Az Agalloch első „tavaszias lemeze”, szerintem az egyik legtipikusabb Agalloch lemez. Jól építkezik tovább abból, amit az Ulver az elős három lemezén lefektetett, mindezt jól oldják fel dallamokkal és pont megfelelő hangminőséggel. Talán egy kicsit leül a közepén és hosszúak a dalok, de nem tudok ezért haragudni rá.
Értékelés: 4.5 (kiváló)

3. The Mantle (2002)
Ezért biztosan sokan felhördülnek, de ha sorrendet kell állítani, akkor sorrendet kell állítani. Én nagyon szeretem ezt a lemezt és látom a jelentőségét az életműben, de van benne valami, ami miatt nehéz minden esetben végighallgatni. Gyakori, hogy elkezdem hallgatni, és az In the Shadow… egyszerűen annyira magával ragad, hogy nem is tudom tovább hallgatni, csak ezt hallgatom újra és újra.
Értékelés: 4.5 (kiváló)

2. The Serpent and the Sphere (2014)
A zenekar legösszetettebb, már-már progrockos lemeze, az életmű méltó lezárása. Az Astral Dialogue/Dark Matter Gods/Celestiaf Effigy a zenekar történetének legjobb összefüggő 20 perce. Ritka, hogy egy zenekar az utolsó lemezével teszi le az asztalra a legjobb anyagát, különösen úgy, hogy a zenekar a felszín alatt már a széthullás határán volt.
Értékelés: 5.0 (klasszikus)

1. Ashes Against the Grain (2006)
Kezdetben a Pale Folklore jobban tetszett, de idővel a kedvenc lemezem lett, egyedül az albumvégi drone-os zúzás húzza le, de egyébként a zenekar legslágeresebb lemeze. A Limbstől kezdve sorra jönnek a jobbnál jobb dalok, eléggé változatos és a helyenkénti postrockos postmetálos elemek nagyon feldobják a lemezt. A Bloodbirds katarzisához pedig semmi sem tud felérni.
Értékelés: 5.0 (klasszikus)