A tervem az, minden hónapban egy-egy általam kedvelt zenekar életművét megpróbálom kicsit szubjektíven bemutatni és értékelni. Ennek a cikktípusnak a prototípusát tárom ebben a posztban a nagyközönség elé. Sokáig gondolkodtam rajta, hogy mi legyen ennek a cikktípusnak a módszertana. Legyen kronologikus életmű-összefoglaló album ismertetőkkel? Legyen egy összes album sorrendberakása a legrosszabbtól a legjobbig? Azt tudtam, hogy el akarom kerülni, hogy egy közönséges Wikipedia-szócikk szülessen. Végül szubjektív benyomások gyűjteménye és értelmezése lett. A végeredményt alul olvashatod. Remélem tetszik. Ha ismered a zenekart: nyugodtan oszd meg a saját gondolataid. Ha nem ismered: gyorsan kezd el hallgatni a legszimpatikusabb lemezt! Megéri.
Vége?
Azt hiszem abban megegyezhetünk, hogy 2020 sok mindent elvett tőlünk, és valószínűleg a lista sok elemmel fog még bővülni. A rossz hírek és csalódások közül számomra az éves TOP 10-es listámon előkelő helyet foglal fel az Anathema határozatlan időre történő feloszlása. Eredetileg március 18-án adtak volna koncertet az Akváriumban a We’re Here Because We’re Here album 10. évfordulóját megünneplő turné keretében. Már februárban lehetett sejteni, hogy nagyon necces lesz a koncert, de a nagy tavaszi leállás bejelentése véglegesítette, amit sejtettünk: nem lesz Anathema koncert. A koncertet először szeptember 12-re, majd január 17-re tolódott. A zenekar már tavasszal jelezte, hogy anyagi gondjaik vannak, és a rajongók össze is kalapoztak nekik némi pénzt. Aztán sajnos derültégből villámcsapásként jött szeptember 22-én a hír: a zenekar határozatlan időre felfüggeszti a tevékenységét.
A zenekarnak mindig is fanatikus, megbízható rajongó tábora volt, és a kései korszak „poposodása” ellenére sem sikerült elérnie igazi mainstream sikert. Ennek ellenére a zenekar intézmény és hivatkozási alap volt, azok, akik bármikor is adtak ki egy lemezt vagy jöttek koncertet adni, az esemény volt. Habár sokan mondták, hogy a járvány miatt zeneipar sok szereplője tönkre mehet, nem számítottam rá, hogy ilyen vezéráldozatot fog követelni.
Titkon bízom benne, hogy nekrológot írok, csak egy összefoglalást egy fontos mérföldkőnél. Ez a zenekar legalább háromszor újra feltalálta magát, egy folyamatosan változó és kísérletező banda volt, akik még egy 7 éves kiadó nélküli időszakot is túléltek. Szóval bízom benne, hogy visszatérnek, de gyanítom, hogy nem ott folytatják, ahol a 2017-es The Optimist lemezzel abbahagyták (őszintén: habár szerethető lemez volt, szerintem kevesen szeretnék, ha tovább mennének abba az irányba).
Három korszak
Az Anathema egy liverpooli gyökerekkel rendelkező angol zenekar, amely 1990-ben alakult meg. Először Pagan Angel néven tolták, de pár demo után megállapodtak a zenekar végleges nevénél. A zenekar korai stílusa a 90-es évek elején felfutó extrém metal hullám death metalos vonalához tartozott, rengeteg doom metalos és goth rock/metalos elemmel. Az alapítók közé tartozott a három Cavanagh tesó Daniel (gitár), Vincent (gitár és ekkor még háttérvokál) és Jamie (basszus gitár), John Douglas (dob) és Darren White (hörgés). A banda a kiadójuk és a hasonló stílusuk miatt csak „Peaceville Hármasnak” oszlopos tagja volt a Paradise Lost és a My Dying Bride mellett (szinte zenei újságírói babona: ha leírod bármelyik kettőnek a nevét a harmadikat is kötelező odatenni a felsorolásba).
De mielőtt bele lendülnénk a kronológiába, nem lehet zenekarról beszélni, ha nem hozzuk szóba stílusváltásaikat, vagy a „régi” és „új” Anathema zenéjét nem próbáljuk értékelni. Ha az életmű egészét nézzük, akkor egy gyönyörű ívet ír le az egymást követő lemezek iránya: a korai évek súlyos, zord zenei világa már az első lemez utáni ominózus énekescsere után finomodott, ám a hangulat és a dalszövegek depresszív világfájdalma nem tűnik el, sőt. Úgy gondolom, hogy míg a Darren White nevével fémjelezhető korszak szinte romantikusan volt szomorú zene, a „középső korszak” egy érettebb és valahogy mélyebb egzisztenciális szorongást fogalmaz meg, amelyet tematikailag el is vittek a végletekig (A Fine Day to Exit). A kései korszaknak – habár sokan nem rajongói – pont az a szépsége, hogy tudjuk, hogy ezek a srácok milyen zenét játszottak, milyen életérzést fogalmaztak meg, de mégis képesek egy megtörten optimista és életigenlő zenét játszani.
Ahogy leírom ezeket, érzem, hogy nem tudok méltó módon kifejezni az életmű egészének változásának szépségét. Érdemes egyszer rászánni az időt és az első lemeztől az utolsóig figyelmesen végighallgatni minden Anathema lemezt, és akkor érthetővé válik, amiről beszélek. A srácok a trükköt fordítva is eljátszották a legendás Resonance turnén, ahol a három blokkban a legfrissebb szerzeményektől a legrégebbi dalokig adtak egy keresztmetszetett az életműből, és az utolsó blokkban maga Darren White is visszatért frontemberként. Életem koncertje volt, és pár önfeláldozó honfitársunk megörökítette a 3 órás koncert minden pillanatát.
A korai időszakban Jamie Cavanagh hamar kiszállt, és a helyét a basszusgitáron túl zeneszerzésben is jeleskedő Duncan Patterson vette át, ezzel pár évre stabilizálva a tagságot és véglegesítve a zenekar stílusát. A korai időszakban a stílusuk afféle gótikus death doom volt, depresszív szövegekkel a halálról, a gyászról és a világ lassú pusztulásáról. A zenekar tagjai fiatalok voltak, és a világfájdalmas szövegeik csak azért nem tűnik kamaszos nyavalygásnak, mert a zenéjük a korszak egyik legsúlyosabb doom metalja volt. Már az első The Crestfallen (1992) névre hallgató kislemezük felvillantotta azonban a zenekar lágyabb, gótikus és atmoszférikus oldalát, amely a 90-es évek második felében teljesen.
Közmegegyezés szerinte a Peaceville Hármasból az Anathema adta ki a legerősebb debütáló albumot, és ezzel nem lehet vitatkozni: a Serenades (1993) egy érett, brutális deathdoom lemez volt olyan örökérvényű slágerekkel, mint a Sleepless, az Under a Veil (Of Black Lace) vagy a Lovelorn Rhapsody. Ez a lemez nem viccel: zúz, pusztít és nyomorba dönt. Vannak olyanok, akik a mai napig ezt a korszakot tartják egyedül értékelhetőnek az életműből, de ne hallgassunk rájuk. Az életmű, habár nem hibátlan, végig konzisztensen jó.
A zenekar még kiadott Pentecost III (1995) címen egy kislemezt Darren White-tal, amely egyszerre volt iszonyatosan súlyos (Your is Mine to Drown) és későbbi időszakot megelőlegző atmoszférikus (Kingdom, We the Gods) dalok. Azonban a zenekar a követendő zenei irányában nem tudtak megegyezni, és megváltak Darren White-tól. Az énekesi posztot pedig az addigi ritmusgitáros Vincent Cavanagh vette át, a fő zeneszerző pedig évekig a Danny Cavanagh-Duncan Patterson duó lett.
A The Silent Enigma (1995) lemezt még Darren White-tal kezdték el írni, de az énekestől való megválás alapvetően megváltoztatta a zenét. Vincent nem próbálta White mély brutális hörgéseit reprodukálni, és egy furcsa általam csak „brutális éneklésnek” nevezett stílussal próbálkozott. Zeneileg a lemez nagyon jó, de Vincent egyértelműen nem volt elég rutinos és kiforrott énekes ebben az időszakban, ami mégis megmenti a teljesítményét az a meggyőző érzelmes előadása volt: egyszerűen olyan magányos, hideg és kétségbeesett atmoszférát árasztanak a dalok, ami a diszkográfia egyik koronaékszerévé teszik a banda második lemezét.
A The Silent Enigma lezárja a zenekar történetének első szakaszát, ez a korszak volt zeneileg a legsúlyosabb és a kortárs hasonló zenekarok közül egyértelműen kiemelkedtek. Azonban a 90-es évek underground metal zenéjének volt egy fontos sajátossága: habár iszonyatosan sok extrém súlyos és/vagy agresszív zenekar alakult, ezek szinte mind elkezdtek kísérletezősebb irányba haladni az évtized második felében. Az death metal progresszív rockkal keverése a Chuck Schuldiner vezette Death óta nem volt meglepő, de a Peaceville Hármas zenekarai nem egyszerűen technikásodtak, hanem stílust is váltottak, aminek az eredménye nagyon vegyes volt. A My Dying Bride a „34.788…% Complete” lemezükkel a korszak indusztriális metalja felé kacsingattak, de olyan anyagi és kritikai bukás lett, hogy visszatértek a jól bevált deathdoom stílushoz, ami mellett a mai napig kitartanak. A Paradise Lost egy furcsa, gitáros Depeche Mode-dá vált pár lemez erejéig (én a „One Second” lemezt bírom), de a 2000-es évek közepén ők is elengedték ezt a stílusváltást. Egyedül az Anathema Pink Floydos, progos, gótikus dallamos énekes stílusváltása állta ki az idő próbáját, és egy olyan életművet tettek le az asztalra, ami megállja a helyét bármilyen összehasonlításban.
Az Eternity (1996) lemez már egy új korszak nyitánya: Vincent éneke sokat fejlődött (habár még meg-megremeg), a gitárok – habár még megdörrennek – sokkal nyugodtabb hangképeket adnak ki. De a legfontosabb változás a zenekar tagjainak progrockos hatásainak felerősödése lett. Az ambientbe hajló elszállások és az általános melankolikus hangulat kinyitotta a zenekart, amelyet nagyon jól szimbolizál az Eternity I-II-III dalhármas, vagy a legendás Angelica balladája. A lemez egy átmeneti korszak gyermeke: még meg van benne a korai lemezek fémes zúzása, de már jelentős lépéseke tett a későbbi dallamosodás (károgók szerint poposodás) irányába.
Ha az Eternity volt a középső korszak nyitánya, akkor az Alternative 4 (1998) emelte a tétet. Megkapjuk zenekar Sleepless óta legnagyobb slágerét a Fragile Dreams képében, és a Lost Control című dallal sikerül a kilátástalanság, depresszió és talajvesztés megkapó dalát megalkotni. A zenekar legjobb albumai között van a helye.
Az Alternative 4 lemez után a zenekar addig fő zeneszerzője Duncan Patterson és Danny Cavanagh viszonya megromlott, ezért előbbi kiszállt a zenekarból a helyére először Dave Pybus került.
Az Alternative 4 után a zenekar ott hagyta a Peaceville kiadót, és a Music for Nations sorait erősítette tovább, hogy szintet lépjenek mind ismertségben, mind művészi fejlődésben, A zenekar tovább folytatta az Eternity által megkezdett utat és minőséget a Judgement (1999) lemezzel, amely vitathatatlanul a zenekar egyik csúcsteljesítménnyel. A zenekar középső korszakának egyik megkerülhetetlen alkotásában még meg van a régi lemezek metalos súlyossága, egy olyan érett és vitathatlanul mélyen megélt fájdalommal, amellyel nem sok zenekar volt képes versenyezni. A lemez lényegében egy lenyűgöző slágergyűjtemény, amit mindenkinek érdemes egyszer meghallgatnia a stílus kedvelői közül.
Dave Pybus a Judgement után 2001-ben kiszállt a zenekarból, helyére csak turné bőgősnek majd később teljes állású tagnak visszakerült Jamie Cavanagh, A zenekarhoz billentyűsként csatlakozott Les Smith a Cradle of Filthből, és egészen 2011-ig ki is tartott a zenekar mellett. A Judgement és A Fine Day to Exit lemezek között a kisebb összeomlásban szenvedő bandavezér Danny Cavanagh rövid időre kiszállt a bandából, hogy a Duncan Patterson vezette Antimatter sorait erősítse, de még a következő lemez felvételei közben visszatért.
A Radiohead OK Computer lemeze a 1999-ben óriási hatást gyakorolt a korabeli rockzenére, és az Anathema progos irányba fordulását sokan úgy értékelték, hogy a liverpooli srácok megpróbáltak a Radiohead formulát felhasználva megírni a csúcsművüket és sikert elérni. Az elkészült műre nagy hatással volt John Douglas dobos, aki egyedül állt neki megírni a lemezt, majd a visszatérő Danny Cavanagh-val fejezte be a progos koncept lemezt, ami az A Fine Day to Exit (2001) névre hallgatott. Az elkészült lemez egy egzisztenciális válságban szenvedő férfi önmarcangoló utazásáról szól, amelyben számot vet az életével, mielőtt kiérne a tengerpartra és (látszólag) eltűnne. Az albummal az Anathema nagyjából levetette magáról a metalos elemeket és egy klasszikusabb rockos progos hangzást célzott be, amely kiváló dalokat, de összességében egyenetlen lemezt eredményezett.
A progrockos kísérletező irány folytatódott az A Natural Disaster (2003) lemezen, amely sok tekintetben vízválasztó a zenekar életművében. Egyrészről ez a lemez a középső korszak utolsó stúdiólemeze, másrészt a címadó a dalban a korábban is fel-fel tűnő Lee Douglas (a dobos húga) gyakorlatilag ellopta a showt, és először a turnék állandó résztvevője lett, majd állandó taggá léptették elő. Ennek a lemeznek olyan állandó koncertkedvenceket köszönhetünk, mint a korábban emlegetett címadó, a nyomasztó Closer vagy Flying.
A Music for Nations kiadót Sony BMG 2004-ben megvásárolta és megszüntette, amely a zenekart a senkiföldjére lökete. A zenéjük nem volt annyira népszerű és „naprakész”, hogy kapkodjanak értük, így egészen 2010-ig lényegében kiadó nélkül léteztek, és próbálták a felszínen tartani a zenekart. A Cavanagh tesók trióban (Lee Douglas-szal vagy Anneke van Giersbergennel) turnéztak, illetve maga az Anathema is koncertzenekarrá vedlett vissza (habár annak ekkor is világbajnok volt). Én ebben az időszakban csatlakoztam a zenekar követő közé, és jól emlékszem, hogy a későbbi We’re Here Because We’re Here lemez egyik csúcsdala az Angels Walk Among Us már ekkor ingyenesen elérhető volt a Myspace-en. Az, hogy ebből a purgatóriumi időszakból kiemelkedtek azt bizonyítja, hogy voltak művészi és lelki tartalékjai a zenekarnak.
2008-ban a frissen megalakult progresszív rockra specializálódott Kscope kiadó leigazolta a zenekart, amelynek az eredménye a Hindsight (2008) című önfeldolgozás lemez lett. De az igazi dicsőséges visszatérés még váratott magára. Les Smith a következő lemezt még felvette a zenekarra, de után a kilépett, a helyet először billentyűkön 2012-től Daniel Cardoso vette át.
A korábban megemlített We’re Here Because We’re Here (2010) egy bátor, életigenlő és megnyugvással teli már-már spirituális progresszív rock lemez volt, amely a zenekar utolsó korszakának nyitánya volt. A zenekar állandó tagja lett Lee Douglas, aki az egyre jobb énekessé váló Vincent mellett az újkori Anathema-hangzás elmaradhatatlan kelléke lett. A szeretetről, reményről és a nehézségeken való felülemelkedésről szóló lemez nem is állhatott volna messzebb üzenetében a korábbi lemezek letargiájától. Egy igazi napfényes lemez, amelyben azért ott rejlenek a múlt árnyai, tömve olyan dalokkal, amik az életmű legjobbjai közé tartoznak, még ha van egy-két melléfogás.
Amennyire a Hindsight a középső korszak legfontosabb dalainak akusztikus-szimfonikus átdolgozása volt, úgy ezen az elven 2011-ben kijött a Falling Deeper (2011). A lemez a korai death metalos korszak dalainak atmoszférikus dekonstrukciói tartalmazza, egy olyan mágikus önfeldolgozás lemez, amely talán nem elégíti ki azokat, akik a régi metálos dalokat akarták hallani kamu szimfonikusokkal, de ehelyett egy látványos erődemonstrációját láthattuk a főzeneszerző Danny Cavanagh elképesztő kompozíciós érzékének. A feleségem hetekig hallgatta a gyanútlanul lemezt meditációs célzattal, mert az mp3 lejátszóján nem látszott, hogy ez micsoda tulajdonképpen. (Én töltöttem fel neki, mert tudtam, hogy tetszeni fog neki. Bejött: instant rajongó lett).
A zenekart elkapta fonalat, amit jól jelzett Weather Systems (2012) lemez, ami tovább vitte a megelőző sorlemez életigenlését és modern progos hangzását. Egy igazi romantikus lemez, amelyben azért vannak a régi (középső) időszakot idéző gitárcentrikus dalok (The Begining of the End, The Storm Before the Calm). A kései időszak legletisztultabb és legkiegyensúlyozottabb lemezéről van szó, simán ott van a zenekar csúcslemezei között a helye.
Korábban is volt a zenekarnak pár videóra vett koncert lemeze (A Visions of a Dying Embrace [1997], Were You There? [2004]), de mindenképpen kiemelném életem egyik legkedvesebb koncertfilmjét a Universalt (2013), amelyet Bulgáriában a Philipopopilisi Amfiteátrumban vetek fel a Plovdiv Szimfonikus zenekar kíséretében. Egy igazi best of showról van szó, egy csúcsformában lévő zenekarral. Egész egyszerűen hibátlan. Amikor kijött abban az évben karácsonykor folyamatosan ez ment a háttérben, úgyhogy nálam ez a definitív karácsonyi zene.
A vörös színvilágú borítóval érkező Distant Satellites (2014) idejére az Anathema egy jól működő gépezetként kezdett működni. A korábbi lemezek kritikai és közönség sikere miatt szépen lassan kezdtek afféle underground bezzeg zenekarrá válni. Nem tudom, hogy jó lett volna, ha az Anathema rádió és unatkozó középkorú háziasszony kedvenc zenekarrá vált volna, mint a Coldplay, de mindenesetre ott volt a lassú áttörés lehetősége. A zenekar javára lehet írni, hogy nem ültek a babérjaikon, és új zenei irányok felé nyitottak. A végeredmény egy felemás lemez lett: az első hat dal a korábbi két lemez irányát hozta. A Hatodik dalt egyszerűen csak „Anathema”-nak nevezték, és itt idézték meg a legjobban a korai időszak melankolikus progrockját, hogy aztán a lemeze hátralévő részén egy elektronikusabb hangzásvilág vegye át az irányítást. Az utolsó pár szám alapján a zenekar új utakra indult, és mindenki várta, hogy mi lesz ennek a vége. Persze koncerteken kiderült, hogy ezek a dalok azért eléggé megtudnak dörreni, és nem lesz egycsapásra EMD vagy chillout zenekar belőlük.
2015-ben a zenekar a fennállásának 25. évfordulóját ünnepelve Resonance címmel nagyszabású életmű összegző turnéra indult, amelynek első állomása a budapesti Barba Negra Club volt. A cikk elején írtam, hogy egy fordított sorrendű setlisttel álltak elő: előbb kezdték az új slágerekkel egy órában (egészen a Judgementtel bezárólag), majd a második blokkban a régi basszer Duncan Patterson lépett be, hogy egy Alternative 4-Eternity-The Silent Enigma blokkal lehúzzon minket. Az utolsó órában pedig megérkezett az első énekes Darren White, aki simán bizonyította, hogy habár nem sikerült az anathemás korszakának sikereit reprodukálni, még mindig zseniális frontember (nekem egy death metalos Petyr Baelishnek tűnt). A nosztalgia faktoron túl (Sosem felejtem el, hogy a Dying Wish jellegzetes akkordjának felcsendülésekor valaki a közönségből döbbenten felkiáltott: „Baszd meg!”) is egy igazi történelmi koncert volt, amelyhez foghatót azóta sem sokat láttam.
A zenekar utolsó sorlemeze mostanáig a The Optimist (2017) volt, amely korábbi A Fine Day to Exit protagonistájának a lemez végi útjának folytatását helyezi középpontba. Ahhoz képest, hogy az Anathema legendásan „érfelvágós” zenekar hírében állt, meglepő albumcím választás, de ettől függetlenül úgy gondolom, hogy a lemez kifejezetten borongós hangulatú. A Distant Satellites elekro-rockosoabb irányát vitték tovább a lemez, de azért van helye a megszokott gyönyörű dallamoknak, és a Springfield képeben egy igazi telivér postrock számot is kaptunk. A Back to the Start című dal látszólag happy enddel zárja le a reményvesztett hős utazását, a kisgyerek hang mintha arra utalna, ahogy azegzisztenciális szorongásból a család és az értékes emberi kapcsolatok jelentenék a kiutat. Érett, egy kicsit talán közhelyes gondolat, és ha tényleg ez a zenekar hattyúdala akkor talán a „teljes narratív” reményre adhat okot. Azonban összességében egy nehezen szerethető lemezről van szó.
Az Optimist idején már lehetett érezni, hogy a zenekar 2010-re kiérlelt formulája kezd kifáradni. John Douglas dobos átállt a szintire és elektromos ritmusszekcióra, a dobhoz pedig Daniel Cardoso ült be, ami nagyon furcsa váltás volt (a 2017-es turnén John Douglas nem is volt jelen a budapesti koncerten). Az aggodalmainkra azonban a covid még gonoszabb válaszokat adott. A kérdés csak az, hogy ha jön a feltámadás, az milyen formában és személyi összetételben történik.
Anathema albumok értékelése
Elöljáróban annyit mondanék, hogy igazi rajongó vagyok, ezért számomra igazán rossz lemezei nincsenek az Anathemának, én tényleg minden korszakát egyformán szeretem, ahogy azt majd az alábbi ranglistán is látni fogjátok. Különösen az első három helyezésnél napról-napra változna a sorrend, végül teljesen szubjektív döntést hoztam. Na jó, a lista végig teljesen szubjektív.
14. The Crestfallen EP (1992)
Vannak olyan zenekarok, akiknek már az első demonál fel kellett volna oszlaniuk, mert akkor voltak igazán hitelesek. Az Anathema szerencsére nem ilyen, de már az első kislemezükön megvillantják az erényeiket, azonban összességében egy olyan dalcsokorról van szó, amelyben számomra kevés az igazán kiemelkedő momentum. Azért az Everwake női énekkel megtámogatott balladája jelzi, hogy több van bennük a death metalos zajongásnál.
Értékelés: 2.5 (vegyes)
13. The Optimist (2017)
Nem egy rossz album, azonban az utolsó lemezüknél már érződött, hogy a 2010-es évekre kiérlelődött zeneszerzési formula elfáradt. A hangzás sokkal kevésbé rockos, inkább elektronikus. Ennek ellenére azért egy-egy postrockos villanás van a tarsolyában a zenekarnak (Springfield, Optimist). Jó lemez, amely az A Fine Day to Exit eszmei folytatásnak szántak, de a lemez eleje sokkal jobb, mint a második fele (kb. a Spirngfieldig bezárólag). Azért az albumzáró Back to the Start felemelő dallamai szépen lezárják a lemezt. Éjszakai vezetésre ideális.
Értékelés: 2.5 (vegyes)
12. Eternity (1996)
Tudom-tudom, sokaknak ez a nagybetűs Anathema lemez, és minden ezzel kezdődött, de a címadó dalhármast és pár príma slágert (Angelica, Beloved, Suicide Veil, Far Away) leszámítva kicsit hidegen hagy a lemez, nem is szoktam túl sokszor hallgatni. Azonban az életmű egészét tekintv letagadhatatlan, hogy egy bátor kísérletező lemez, amely a kései 90-es évek progresszív rock/metaljának irányai alapvetően meghatározta (ha csak egy zenekart kellene mondanom, akkor a Katatonia értelmezhetetlen ennek a lemeznek a léte nékül). De hiába jelentős a lemez hatástörténetben, he nem jók dalok, márpedig az Eternity Part III. végn hallható intezív zúzás és Vincent okosan használt (utolsó) üvöltése a zenekar legjobb pillantai között van.
Értékelés: 2.5 (vegyes)
11. Distant Satellites (2014)
Személyes okokból nagyon szeretem ezt a lemezt: a kései Anathema tipikus dallamaival kezdődik, hogy az Anathema című dalban egészen furcsa kanyarokat vegyen. A lemez összességében nagyon lehangoló „szépzene”, amely kicsit hajlamos összefolyni. A Lost Song 1-2-3 dalhármas elég jó, de tényleg van bennük valami, ami matt alig tudom őket felidézni. A Distant Satelites szerintem koncerten sokkal erősebb, mint a lemezen. Az igazi gyöngyszem a korábban említett Anathema című dal, amelyben szerintem a zenekar történetének legjobb gitárszólója hallható. A személyes okokból – a régi motorosok számára valószínűleg extra nyálas – Ariel című dalt nagyon szeretem: az esküvőnkön erre táncoltunk először a feleségemmel.
Értékelés: 3.0 (jó)
10. A Fine Day to Exit (2001)
A zenekar történetének legnagyobb ambíciókkal megírt lemeze, habár tele van remek dalokkal, összességében sosem tudott közel kerülni hozzám. Elég lendület és progos finomság található a dal bárkinek, akár a Pressure feszes lüktetését vesszük, a Barriers túlvilági hangulatát vagy a Panic szinte punkos zúzását, tényleg mindent bevetett a zenekar. A lemezt lezáró Temporary Peace majdnem tökéletes: az egyedüli bajom az, hogy nem szeretem a „titkos dalokat”, vagy ha van ilyen, akkor ne rontsuk el azzal egy csodaszép albumzáró balladát, hogy hosszú csend után egy zavarodott fickó motyogja, hogy: „Cats, Dogs and Chickens”. Afféle poénként elismerem, hogy van helye a zenekar életművében, de nem szeretem. Persze a lemez ettől még jó hallgatni való, ami nagyon be tud ütni megfelelő hangulatban, de nem olyan jó, mint a többi. A lemeznek 2015-ben kiadták a remastered változatát egy plusz bevezető dallal A Fine Day címmel és megváltoztatott dalsorrenddel. Az új dalt szeretem, de halálra idegesít, hogy nem úgy jönnek a dalok, ahogy fülem megjegyzete őket (és még a Spotifyon is így van csak fenn, ejnye srácok).
Értékelés: 3.0 (jó)
9. Falling Deeper (2011)
Kicsit csalok, mert a Hindsightot nem veszem be a listába, de ezt úgy érzem, hogy kötelező, mert ha valaki feldolgozza a régi dalait, akkor csinálja így. Lényegében Cavanaghék dekonstruálták a régi death metalos dalokat, áthangszerelték a dallamokat, és újra összerakták egy jobbára instrumentális ambient-szimfonikus lemezzé. Vannak dalok, amikre szinte rá sem ismerni, annyira átgyúrták az alapanyagot. A már-már transzencedentális Kingdom minimalista zongorája, vonósai és Vincent már-már meditatív egyszavas „Kingdom” éneklése alapján meg nem tudnánk mondai, hogy a korai korszak egyik legsúlyosabb és királyabb (pun intended) metal dala volt egykor. Az Everwake-ben az isteni Anneke van Giersbregen énekel. A Sunset of Age a legkonvencionálisabb feldolgozása az eredeti dalnak, tökéletes albumzáró. Talán annyiban egyet lehet érteni, hogy összefolynak a dalok, néha fel sem lehet ismerni az eredeti dalokat, de ettől még nagyon jó atmoszférája van. Zseniális.
Értékelés: 3.5 (nagyon jó)
8. A Natural Disaster (2003)
Valahogy a Fine Day to Exit és a Natural Disaster lemezek nekem kéz a kézben járnak, pedig
azért vannak különbségek a lemezek között. Például az, hogy az A Natural Disaster-en sokkal jobb dalok vannak. A progrockos hatások és kísérletezések tovább folytatódtak, amelynek szerintem az egyik csúcsa a Colser vocoder-es énekkel megtámogatott dala. A teljes életmű 10 legjobb dal között mindenképpen ott van. A Harmonium és Balance nyitása nagyon erős, és a Flying teátrális nagyívű refrénjétől bármikor képes vagyok megborzongani. A bájos Childhood Dreamet követő 10000 Meters a Second agresszív zúzása a régi időket idézi. De a show mégis Lee Douglas lopja el a címadóban. Gyönyörű szép dal, egy fantasztikus lemezről.
Értékelés: 4.0 (fantasztikus)
7. Serenades (1993)
Ez a lemez nem viccel. Már A Lovelorn Rhapsodyval rárúgja az emberre az ajtót, és könyörtelenül zúz szét mindent maga körül. Darren White mély hörgései nem csupán az agressziót, hanem a kétségbeesést és a bánatot egyáltalán meggyőzően tudják kifejezni. Mindenki a Sleepless emlegeti, de az Under the Veil (of Black Lace)-nél királyabb doom metal nótát kevesen írtak. Amikor White a dal közepén megkínzottan belesóhajt a mikrofonba: „I loved her/But now She’s gone” minden egyes alkalommal kiráz a hideg, akármennyire is szentimentális az egész. A többi dal sem marad el erőben és érzelmekben a többitől. A lemez zeneiképéből egyrészről a rossz franciasággal, de meggyőző dalamokkal előadott női énekes akusztikus megírt J’ai fait une promesse, másrészt az albumzáró Dreaming: The Romance 20 perces gótikus ambient zúgása töri meg. Azért az albumzáró ritka eseménytelen és unalmas cucc, de tökéletesen megértem azokat, akik szerint ez a legjobb Anathema lemez, és sajnálják, hogy nem kaptak többet.
Értékelés: 4.5 (kiváló)
6. Pentecost III EP (1995)
Lehet felőlem kizárni az ilyen rangsorokból egy-egy zenei kiadványt, mert „csak egy EP”, de ha a végeredmény máshol nem hallható, és egy legalább félórás egyedi zenei utazásra viszi az embert, akkor nincs mese: el kell helyezni azt a kislemezt valahol a „teljesértékű” lemezek között. A Pentecost III mindenképpen előrelépés volt a Serenades-hez képest mind zeneileg mind szövegileg. Darren White még absztrakt istentagadó, de mégis spirituális szövegei a későbbi Serotonal nevű bandájában érnek be, de már itt is nagyon erős szóvégeket ír, és vokalistaként is egészen szépen elkezdett kilépni az egysíkú hörgésből (a Kingdom elejének inkább spokenword jellegű énekbeszéde hidegrázós). Aztán ott van a zene: a 9 perces Kingdom lassan építkezve egy akkora doom metal riffben csúcsosodik ki a dal második felére, amit hallgatva nem lehet mozdulatlanul ülni. A Mine is Yours to Drown közepének szaggatott idegbeteg gitárja az életmű legjobb és legsúlyosabb gitártémája, amire a 90-es évek közepén biztos szétpogózták magukat a metalarcok. A We the Gods a Kingdom testvér dala, hosszú építkezéssel és méltóságteljes doomos gitárokkal. A Pentecost III és a Memento Mori már csak hab a tortán. Más zenekarok egy egész életművet fel tudnának építeni csak ezt az egy kislemezt másolva.
Értékelés: 4.5 (kiváló)
5. We’re Here Because We’re Here (2010)
A Steven Wilson (Porcupine Tree) által producerelt nagy visszatérő lemez igazából látványos demonstrációja, hogy a zenekartagjai mennyit fejlődtek nem csak zenészként, hanem emberként is. Ha belegondolunk, hogy még a hat évvel korábbi Natural Disaster is mennyire reményvesztett volt, de ha még visszább haladunk mondjuk az Alternative 4 vagy Silent Enigma időszakra, akkor zongorázni lehet a különbséget. Az Anathema ezzel a lemezzel meghaladta a puszta progresszív rock határait, és elindult, abba az irányba, hogy egy besorolhatatlan szépzene legyen, óriási érzelmi pillantókkal és mély életbölcsességből eredő felemelő dalszövegekkel. Lee Douglas teljesértékű tagként még tovább emeli a lemez fényét, de igazából mindenki a legjobbját nyújtja. A Thin Air nyitánya az egyik legjobb albumkezdő dal az életműből. A Summer Night Horizon zongorás gitáros vágtázását Vincent és Lee énekével nem lehet nem szeretni. Az Angels Walk Among Us/Presence dalpárosa pedig a 2010-es évek legnagyobb zenei katarzisa volt számomra. És akkor még nem beszéltünk a két nagyívű hosszú dalról a Simple Mistake-ről és a Universal-ról, amelyekben a zenekar nem csak a dalok érzelmi súlyát, hanem a zenei kompozíció összetettségét is jól eltalálták. Az albumzáró Hindsight alá kevert monológja a szeretetről egészen szürreális a zenekar korábbi lemezei fényében. Ezt a lemezt pont egyetlen dal választja fel a tökéletes lemezek panteonjától, mégpedig a Get Off Get Out. Ettől függetlenül a zenekar legfontosabb albumai között a helye.
Értékelés: 4.5 (kiváló)
4. The Silent Enigma (1995)
Közeledünk a legjobb lemezekhez, és a korai metalos korszak másik sötét ékköve éppen, hogy lecsúszott a dobogóról, de csak azért, mert nagyon erős a verseny. Vincent énekéről már beszéltem, és tartom magam ahhoz, hogy technikailag nem volt jó death metal énekes (igazából alig lehet hörgésnek nevezni, amit csinál inkább kiabálás), de pont attól, hogy ez a torokkínzó vokál érthető maradt egy sor olyan plusz energiát és kimondhatatlan érzelmi tartalmat tudott közölni, ami a dalokat összeségében magasabb szintre emelte. Az album zeneileg hibátlan, olyan nyomasztó, hideg gótikus atmoszférát teremt a lemez, amelyet csak a 90-es évek death doom zenekarai tudtak csinálni. A lemezen egyszerűen nincsenek rossz dalok, a gitárok jól szólnak, és a Duncan Patterson basszusgitárja is olyan erővel csattog a háttérben, ahogy kell. Ha mégis ki kellene emelnem dalokat, akkor a Restless Oblivion (Vincent hörgései itt kifejezetten meggyőzőek), Shroud of Frost („I’m drowning in a sea of abused visions and shattered dreams/In somnulent illusion… I’m paralysed” és utána az a nyers üvöltés!), Sunset of Age (az a gitárszóló!) és a Dying Wish (8 perc tömény gótikus death doom) lennének a definitív dalok. A stílusban talán írtak jobb lemezeket, de szép búcsú volt a korai időszak nyers doom metaljától.
Értékelés: 4.5 (kiváló)
3. Weather Systems (2012)
Tökéletes lemez. Ez a lemez az, amire azt tudom mondani, hogy nem rock, nem prog, nem is közönséges pop zene, de mindezek együtt véve. Egy besorolhatatlan szépzene, amit depresszió és rosszkedvre kellene felíratni mindenkinek. Már az albumkezdő fájdalmasan szép Unthouchable I-II dalpárosa megadja a hangulatot, egy igazi kései klasszikus, amit nem lehet nem szeretni, aki egy kicsit is szereti a romantikusabb zenét. A Gathering of the Clouds akusztikus gitárja és rétegzett vokálja varázslatos. A Lightning Song Lee Douglas magánshowja, de nem lehet rá haragudni. A Sunlight tipikus kései Anathema dal. A The Storm Before the Calm a dobos John Douglas dala, és a középső korszak progrockos irányát idézi meg zseniálisan. A The Beginning and the End az album legdirektebb rock dala, frenetikus gitárszólóval és a régi idők melankóliájával. A The Lost Child egy lassabb dal az albumzáró Internal Landscapes előtt, amely egy férfi halálközeli élményének („For me there was nothing near about it, it was there.”) elbeszélésével indul, majd szépen kibomlik egy gyönyörű, de mégis kellő súllyal rendelkező dal. Az egész albumot végig kíséri a szenvedésen, a fájdalmon és a nehézségeken való felülemelkedés motívuma, mindezt minden elképzelhető zenei eszközzel megtámogatva: ha kell zongoráznak, elektronikus zaj töri meg a zenét, akusztikusan vagy torzítva szól a gitár, vonósok adnak szimfonikus hatást, vagy elszállós atmoszferikus zeneképek kísérik Vincent és Lee érzelmes énekét. Számomra vitathatatlanul a legjobb lemezeik között van a helye.
Értékelés: 5.0 (klasszikus)
2. Alternative 4 (1998)
Most már sejthetitek, hogy mi lesz a legjobb lemez, de előbb beszéljünk erről, mert a kézirat véglegesítése előtt csúszott csak le az első helyről. Az elmúlt években fokozatosan kúszott fel a legkedvesebb Anathema lemezeim közé ez a lemez, amely egyben hangulatilag a zenekar történetének legsötétebb órája zeneileg. Ne tévesszen meg senkit a Fragile Dreams mindent elsöprő lendülete: ez a lemez egy segítségkiáltás a szakadék széléről. Fantasztikus, szép és végtelenül szomorú dalok sorakoznak egymás után a fájdalomról, az élet feletti kontroll elvesztéséről, a bizalom elvesztéséről, az emberiektől való eltávolodásról és a teljes szellemi összeomlásról (a címadó közepén hallható furcsa recitáló rész egyszerűen félelmetesen edgy). Ha valaha is „érfelvágos zenének” aposztrofálták az Anathema-át, akkor az egyértelműen emiatt a lemez miatt volt. Az album jól egyensúlyozott a zenekar metalos gyökerei és a Pink Floydos progresszív rockos zenei hatásaik között, és a mai napig nem sokaknak sikerült ilyen zenét írniuk. Az elmúlt években nagyon sokat hallgattam, mert ahogy Illyés Gyula írta a Bartókban: „ki szépen kimondja a rettentet azzal fel is oldja.” Végül mégis azért csúszott le az első helyről, mert az album fel annyival jobb, mint a második fele, hogy néha nehéz végighallgatni.
Értékelés: 5.0 (klasszikus)
1. Judgement (1999)
A Charon Downhearted lemeze után valami dallamos gótikus zenét kerestem, és a kutatásaimnak az eredménye két nagyon más zenekar felfedezése volt: az egyik az Opeth volt (nem kell bemutatnom őket), a másik pedig az Anathema. Az Allmusic kritikáira hagyatkozva a legjobbra értékelt lemezzel kezdtem: feltöltöttem az mp3 lejátszómra, és egy szép reggeli napon, amikor éppen öltözködés és tisztálkodás közben volt, és siettem, hogy beérjek az egyetemi előadásaimra bedugtam a fülhallgatót, hogy hadd szóljon. Két hangot hallottam az albumkezdő Deepből és kis túlzással tudtam, hogy egész addigi életemben ezt a zenét kerestem (ez kb. 20-21 évet jelent és relatíve sok zenét jelent). Aztán jöttek sorra a dalok. A súlyos Pitiless. Az bánatos Forgotten Hopes. A furcsa Destiny is Dead. Az önmarcangoló Make it Right. Minden idők legszebb gyászdala a One Last Goodbye (a Cavanagh testvérek édesanyjának emlékére). A Parisien Moonlight duettje, ahol először énekelt Lee Douglas a zenekarban. A címadó Judgement, amely feszült akusztikus indulásból szinte felrobban a dal második felében. A kísérteties Don’t Look to Far. A kétségbeesett Emotional Winter. A félelmetes Wings of God. A szomorú Anyone, Anywhere. Végül az instrumentális lecsengés a 2000 & Gone. Az első hónapokban szabályosan szerelmes voltam ebbe a lemezbe, szinte nem is tudtam mást hallgatni, és az első pár évben – habár az Anathema lett a kedvenc zenekarom – sokáig tartott, mire nem minden lemezüket ehhez az egyhez mértem. Hiábavaló vállalkozás volt, mert ez egy olyan tökéletes lemez, amellyel nem sokan tudnának versenyezni. Sokan vagyunk, akiknek ez a kedvenc lemeze, de ez egyáltalán nem kommersz ízlésre vall: egész egyszerűen ez a legjobb lemezük, és akinek van hozzá füle, az hallja és érzi, hogy miért.
Értékelés: 5.0 (klasszikus)
Kavicsok a margón 
Nagy kedvenc nekem is, én az Alternative 4-négy botlottam beléjük, Fragile Dreams örök favorit, de Judgement-et is imádom. Köszi a posztot, most megint egy ideig Anathemát hallgatok majd…
KedvelésKedvelés
Tetszett a cikk. Rajongónak vagy az Anathemát jól ismerőnek nem mondanán magam, de a The Storm Before The Calm mai napig rajta van a best of listámon 🙂
KedvelésKedvelik 1 személy