A mostani írásomat már egy ideje terveztem, de pont az új Lorna Shore EP kapcsán gondolkodtam el újra a kislemez formátumáról, és hogy mennyire ritkán alkalmazzák a zenekarok, pedig kis kreativitással mennyire jól tudja színesíteni egy-egy előadó diszkográfiáját egy-egy kitérő vagy kísérletezősebb lemez, amelynek nem kell felnőnie a „nagy sorlemez” mellé. Apropó: ha nem vagytok beoltva metalcore ellen, akkor hallgassátok meg a Lorna Shore And I Return to Nothingness… EP-jét. A To The Hellfire év egyik legfontosabb metal dala.
Habár ma már régimódinak tűnik, a klasszikus albumformátum a mai napig a kedvencem. Nincs is jobb, mint amikor egy előadó képes egy nagyjából 8-10 dalból álló kompakt kiadványt letenni, amelyben nincs hiba, minden jól jön ki. Ha valami koncepció összetartja a dalokat, az már a ráadás. Persze tíz pontos tökéletes lemezeket nehéz írni, és minél hosszabb egy lemez, annál nagyobb a veszélye, hogy becsúszik egy töltelék dal vagy egy olyan, ami kilóg lefelé minőségileg. A másik bosszantó eset, amikor az egész lemezen egyetlen dal van, de az annyira zseniális, hogy szintem megsajnáljuk, hogy ilyen szerény körülmények között kell csillognia.
Én a 90-es években szocializálódottam, ezért nekem első körben a fizikai zenehordozó a kazetta volt, de őszintén szólva, amikor 2000-es évek elején discmanre váltottam az óriási előre lepésnek tűnt, és egyre tudatosabban figyeltem arra, hogy ki hogyan töltött ki a 80 percet, amit a CD biztosított. Itt külön érdekes volt még számomra, hogy hány dallal töltik ki azt a 60-80 percet, és ökölszabályként megállapítottam, hogy 10 önálló dal lélektani határ. Ha tíznél több dal van, akkor valószínűleg sok a töltelék vagy más szempontból nem lesz tökéletes a lemez (erre ellenpélda nálam Marilyn Manson Antichrist Superstar lemez), ha tíznél kevesebb dal van és nem töltik ki a 60-80 percet, akkor lehet elkezdeni bizakodni. Nyilván ez egy elég gyermeteg szabály, de egy-egy album bejelentésénél ez még mindig fontos jelzés számomra (illetve, hogy van-e 10 percnél hosszabb dal, mert akkor az érdeklődésem egy kicsit megugrik).
Azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a CD-k által táplált előzetes várakozásaink egy-egy album hosszával kapcsolatban eléggé új keletű. A hőskorban, amikor még magnókazetta is egzotikus újdonságnak számított és minden vinyl-en jelent meg egészen máshogy strukturálódnak a lemezek, sőt az sem volt mindegy, hogy 12 vagy 7 inches lemezekről van szó. Mostanában pakoltam ki egy idősebb rokon szekrényét és előkerült egy rakás 7 inches kislemez (Korda György, Aradszki László és Harangozó Teri stb. szóval elképzelhetitek) egy-egy dal mind a két oldalon. Egészen szürreális belegondolni, hogy gyakorlatilag dalonként kellett lejátszóhoz nyúlni akkor, amikor a spotify már 4 órás napi lejátszási listákkal bombáz (utóbbinak nem sok értelmét látom).
A kislemez (EP) igazából sokáig nagyon fontos része volt a zeneiparnak, különösen kezdő előadóknál, hogy az első pár dalukkal elkezdhessék magukat felépíteni. A 60-es évek hőskorára visszatekintve furcsa is, hogy olyan nagy előadóknál mint például a The Beatles és Pink Floyd egy-egy korai sláger csak ezeken volt elérhetőek sokáig (She Loves You a Beatles esetében, és a korai stúdió változata a Careful With That Axe Eugene-nek a Pink Floyd esetében). Aztán általában ezek eltűnnek, vagy szimplán kijön egy-egy single promóciós célzattal rajta két dallal, de ezek nem rendelkeznek önálló identitással, inkább azt a kereskedelmi célt szolgálták, hogy ne kelljen egyetlen slágerért egy egész albumot megvenni.
A kislemez kategória, amiről a mostani posztomban beszélek azok lennének, amelyek megállnak a saját lábukon. Olyan zenei kiadványok, amelyek művészi és mennyiségi szempontok alapján is felérnek egy-egy nagylemezzel, de valamiért az EP kategóriába kerültek. Ami miatt ezeket a kiadványokat nagyon tudom szeretni az a visszafogott mérséklet, amivel fókuszáltan adnak egy zenei élményt. Az album hossza és a dalok száma alapján persze nehéz az albummal felérő EP és az igazzy nagylemez (LP) között geometriai precizitással különbséget tenni. A saját listámon is vannak olyan kiadványok, amelyeket egy-egy retrospektív listán simán az albumok közé sorolnám és velük versenyeztetném.
A lenti lista szubjektív, és talán egyhangú lehet, de elég jól leírja az ízlésemet és mit szeretek a zenében. Jöjjön akkor az all time kedvenc kislemezeim tíz plusz kettes listája.
Különdíjas: Amiensus/Oak Pantheon: The Gathering (2013, Tridoid Records – Split EP)
Stílus: dallamos, progresszív black metal
Hossza: 16 perc 22 másodperc, 2 dal
A split EP formátumának a lényege, hogy van két zenekarunk akik egy-egy dalt közösen jelentettnek meg. Különösen az underground black metalban szívesen alkalmazott megoldás, de máshol is előfordul. Azonban ez nem tartozik tipikusan abba a kategóriába, amiről ez a lista szól, ennek ellenére muszáj volt megemlékeznem erről a kiadványról.
Az Amiensus és az Oak Pantheon is a 2000-es években felfutó amerikai post-black metal zenekarok közé valósiak, így viszonylag közel állnak egymáshoz. A kettő közül az Amiensust egy kicsit jobban megkedveltem az idők folyamán, és a maguk sajátos dallamos progresszív black metal értelmezése közel áll a szívemhez.
Ezt a kislemezt még közigazgatás rabszolga koromban ismertem meg. Mivel a munka elég monoton volt és minimális volt a kollégáimmal az interakcióm, ezért munka közben azzal szórakoztattam magam, hogy a bandcamp ingyenes zenehallgatási lehetőségét kihasználva zenét hallgattam. Azt hiszem valamikor egy ebéd utáni ilyen session közben akadtam rá erre az EP-re, meg is örültem, hogy csak két dal és az első majdnem tíz perces, ez pont nekem való. Aztán felcsendültek az Amiensus Arise című dalának Agallochot és korai Ulvert idéző akusztikus akkordjai, majd két perc múlva az államat kerestem a földön. Ez a dal hatalmas (ahogy a művelt mondaná: “EPIC”). Nem csoda, hogy egy ennyire grandiózus tájkép van a borítón egy ilyen dal csak ekkor téren férne el. Zseniálisan hozza a black és death metal keverését, a szimfonikus aláfestés nagyon ott van, és a tiszta énekes részek is dramaturgiai szempontjából nagyon jól van elhelyezve. Olyan, mintha az Ulver a Nattens Madrigal után nem stílust váltott volna, hanem összeolvadt volna az Emperorral. A mai napig imádom. És az a legdurvább, hogy később egyetlen stúdió lemezükre sem tették fel ezt a dalt.
A Oak Pantheon Gathering című daláról ezek után hajlamos vagyok megfeledkezni, pedig nem szabad megállni, szuper súlyos riffek, szuper extrém vokálok, az egyedüli probléma ezzel dallal, hogy az Arise után érkezik.
Szóval a következő fontos dolog: hallgassátok meg az Aries-t!
Éppen lecsúszott: Dream Theater: Change of Season (1995, Atlantic)
Stílus: progresszív metál
Hossza: 57 perc 33 másodperc, 1 huszonhárom perces eredeti dal és 4 feldolgozás
Hogy ezért kapni fogok a Dream Theater rajongóktól! A Change of Seasons EP az életműnek egy átmeneti szakaszában készült az Images és az Awake kritikai sikerei illetve a billentyűs/főzeneszerző Kevin Moore kiválása után. A csapat hosszas meghallgatások után végül a Kiss és Alice Cooper mellett billentyűző Derek Sheriniant vették be a bandába. A csapat ezek után együtt állt neki új dalokat írni, amelyek közül a huszonhárom perces A Change of Seasont külön jelentették meg. A dalt Mike Portnoy dobos írta, akinek pont ekkoriban hunyt el az édesanyja, ezért a halálról és az élet igenlésről írt egy nagyszabású szerzeményt.
Akkor rögzítsünk egy tényt: az A Change of Seasons dal a DT életmű legjobb dalai közé tartozik, ez nem vitás. Egy érzelmes, sokszínű és élvezetes szerzemény. Ha csak ezt írták volna meg, akkor is ott lenne a helyük a progmetal panteonjában.
Azonban ott van az a négy másik feldolgozás: Funeral For a Friend/Love Lies Bleeding (Elton John), Perfect Strangers (Deep Purple), The Rover/Achilles Last Stand/The Song Remains the Same (Led Zeppelin) és a The Big Meddley (Pink Floyd, Kansas, Queen, Journey, Dixie Dregs, Genesis). Ezek… jók. De nem adnak hozzá igazán egyik dalhoz sem, legalábbis sosem jutna eszembe ezeket a feldolgozásokat magukban hallgatni. Sőt, a címadó dal után általában keresek más hallgatni valót. Ezért döntöttem végül úgy, hogy a top 10-es listámra nem férnek fel, de úgy érzem, hogy egy említést azért érdemel ez a kiadvány.
10. Tesseract: Concealing Fate EP (2010, Century)
Stílus: progresszív metál, djent
Hossza: 27 perc 39 másodperc, 1 dal hat tételre bontva
Jöjjön valami „friss”. A Tesseract egy angol progresszív metal zenekar, akik a Messugah nyomán tobzódó djent-es hatású zenekarok közé tartozik. Összetett kompozíciók, tiszta ének és kiabálás, szuper gitártémák, amelyek egyszerre zúznak és adják a lebegés érzetét. A Concealing Fate EP volt a zenekar debütálása még az első nagylemez megjelenése előtt, és nem aprózták el a dolgot. Egy majdnem félórás dalt adtak ki, amelyet hat tételre osztottak fel. A húzás bejött: a 2010-es évek elején a djent színtér egyik kiskedvenc zenekara voltak, és még azt is túlélték, hogy az első lemez után egy időre Daniel Tompkins énekes kiszállt a zenekarból (az Ashe O’Hara-val készült Altered State lemez simán egy modern klasszikus).
A Concealin Fate EP-ről magáról nem mondanék sokat, egy zseniális progresszív metal mű, amelyet öröm hallgatni. A dal később az első lemezükre is felkerült, de úgy gondoltam, hogy ha csak egy kiadványt szereztek be tőlük, akkor legyen ez… Esetleg az Altered State
Egyébként Daniel Tompkinst hallgatva az ember nem tud a néhai Chesster Benningtonra gondolni. Ha Tompkins egyébként nem érezné jól magát visszatérve a zenekarba, akkor ő lenne az első számú jelöltem Chester pótlására.
A youtube-on elérhető egy lejátszási lista, ahol a srácok az egészet eljátszák élőben stúdióban. A stílus rajongóinak kötelező.
9. Nightwish: Over The Hills and Far Away (2001, Spinefarm Records)
Stílus: szimfonikus power metal
Hossza: 20 perce 16 másodperc, 4 dal
Tudom, tudom. A Nightwish „komoly metálosok” körében ciki. Akkor én nem vagyok az.
Ezt a kislemezt egyértelműen a címadó Gary Moore feldolgozás adja el. Emlékszem, hogy valamikor 2000-es évek elején hallottam ezt a dalt még a Viván késő este egy nappal a tíz napos nyaralásunk előtt. Az elkövetkezendő tíz napban nem tudtam kiverni a fejemből, majd megérkezve kerestem, hogy melyik lemezen van ez a dal (ekkoriban csak az Oceanborn és a Wishamaster lemezeket ismertem tőlük). Kiderült, hogy egyiken sem. Csalódott voltam, mert már akkor is mániákus lemezhallgató voltam és a „válogatás kazi” (ekkoriban így hívtuk azt, amit a spotifyon műsorlistának neveznek) nem volt az én stílusom. Ettől függetlenül meglett dal és hallgattam. Kb. három évembe tellett, mire eljutott hozzám az az információ, hogy ez a dal egyébként egy Gary Moore feldolgozás.
És akkor most egy kis kitérő: nyilván furcsa, amikor egy zenekar egy feldolgozással robban be (szerintem a 2000-es évek elején a Sleeping Sun mellett lazán ez volt a legismertebb daluk), és ilyenkor mindig megy a hírig, hogy akkor a feldolgozás most meggyalázta-e az eredetit vagy sem. Akkor jöjjön az én szakvéleményem: Gary Moore valószínűleg nagyobb zenész, mint bárki a Nightwishből, de ennek a dalnak az eredetijét meghallgatva nem lehet nem arra gondolni, hogy ez bizony nem jó. A visszhangos dobok műanyagsága iszonyatosan lehúzza az egészet, tudom ez a 80-as évek volt amikor minden így szólt, de akkor is objektíve kellemetlen hallgatni. Ehhez képest a Nightwish feldolgozás a maga giccsességével együtt is jobban szól, felemelőbb és vidámabb. Szerintem egy jól sikerült feldolgozásról van szó, ami az életmű integráns része.
Közben persze meghallgattam a többi dalt is a kislemezről: a 10th Man Down egy szuper szimfonikus metal dal és Away pedig egy jó kis ballada. Nem mondanám, hogy a zenekar legjobb dali közé tartoznak (jó okkal hallhatjuk csak itt őket és nem kerültek fel nagylemezre), de ettől még jó helyen vannak itt. Az utolsó dal a zenekar első lemezén is szereplő Astral Romance újrafeldolgozása volt, amelyben a férfi éneket a Sonata Arcticás Tony Kakko énekli, és habár egyetlen strófája van csak, de az annyira jó, hogy simán eladja dalt. Szerintem ez a definitív változata ennek a dalnak.
8. Awake in Sleep: Awake in Sleep (2011, Magánkiadás)
Stílus: post-metal
Hossza: 31 perc, 4 dal
Na ez elég obskúrus. Az Awake in Sleep egy francia post-metal zenekar, amely 2010-ben alakult és 2015-ben fel is oszlottak. A rövid fennállásuk alatt 2011-ben kiadtak egy Ep-t majd 2015-ben egy lemezt Heights címmel. Azóta nincsen a tagoknak érdemi zenei aktivitása.
Ennek ellenére ez a kislemez zseniális. A hiba talán az volt, hogy 2011-be a nagy post-metal mánia lecsengőben volt, így gyakorlatilag esélye sem volt egy kis francia csapatnak megmaradnia a piacon. Ami sajnálatos, mert egyrészt a tagok szuperül hozták az Isis dallamosabb progosabb oldalát. Az első EP szerintem jobb is lett, mint az első és egyetlen nagylemezük, ez a négy dal tökéletes stílusgyakorlat egy olyan zenei világról, amelyet önálló formában ma már szinte csak a Cult of Luna játszik. Külön kiemelném Andrey Klainovsky énekes-gitárost, aki szuperül hozza az Aaron Turnert idéző vadállat üvöltéseket és még a tiszta énekhangja is kellemes (jobb mint Turneré). De mindenki végig nagyon odateszi magát, látszik, hogy gondosan rakták össze a zenei témákat és a stílusnak megfelelő dramaturgiai érzékkel építik fel a dalok végi crescendot.
A bandcampen a banda életműve elérhető, ez a kislemez pedig akár ingyen is letölthető. Mindenképpen megéri.
7. My Dying Bride: Barghest O’Whitby (2011, Peaceville)
Stílus: gótikus death doom
Hossza: 27 perc 4 másodperc, 1 dal
A 90-es évek gótikus death-doom angol atyaúristenek munkásságával felemás a viszonyom. Ez a hangzásvilág áll a legközelebb a szívemhez, és a hegedű beépítése a zenei összképbe mindig is tetszett papíron. Aaron Stainthorpe énekes hangja helyenként kérdőjeles számomra (különösen a tiszta énektémáknál), de amikor a zenekar üt, akkor nagyon üt, amikor meg nem, akkor elmegy az egész mellettem. És sajnos nem nagyon van olyan lemezük, amelyet elejétől a végéig imádnék (a klasszikus Turn Loose the Swans vagy Angel and the Dark River részben élveztes, a Light At The End of the World és a Dreadful Hours nagyjából jó, de ott is van egy-két dal, ami kilóg lefelé). Szóval MDB egy olyan zenekar, akikre figyelek, tisztelem őket, de sosem várok tőlük sokat.
Aztán 2011-ben a For The Lies I Sire után évekig nem jött ki semmi, majd előbb kijött az Evinta (ritka unalmas önújraértelmezés) és ez a kislemez. A The Barghest O’Whitby a yorkshire-i rémtörténetektől ihletett sötét és borongós gótmetál eposz, amely huszonhét percnyi brutális doom metal riffel nyomja agyon a hallgatót. Szerintem a zenekar egyik legjobb fél óráját produkálják ezen a kislemezen, egyszerűen az ember a bőrén érzi hideget, látja a ködbe boruló angol vidéket, amelyben farkasszerű szörnyalakok vadásszák az elveszett lelkeket.
A zenekar minden védjegyszerű megoldását megmutatja: hegedű, lassú doom témák és brutális death metal örvénylik tökéletes ritmusban válva tempót vagy ritmust mielőtt ráunnánk az egészre. Stainthorpe is a legjobbját hozza akár hörgésekről van szó, akár a tiszta, melankolikus (nála kicsit nyávogó) éneklésről. De az egésznek nem lenne semmi értelme, ha a hosszú és nyomasztó zenei utazás nem fizetődne ki, és bizony itt sem marad a zenkar adós: a dal lezárásának feszes riffjére érkező szinte kántálás szerű fenyegető hörgés elképesztően jó. „It is the night I wear around me” Tökéletes goth metal költészet, annak minden túlzásával és sötét szépségével.
Ennek a kislemeznek a meghallgatása után úgy éreztem, hogy igazából a MDB csinálhat akármit, megírták nekem a tökéletes lemezüket. Ajánlom ezt a dalt a közelgő Halloween-szezonra.
6. Black Crown Initiate: Song of the Crippled Bull (2013, PRC Music)
Stílus: progresszív death metal
Hossza: 21 perc 33 másodperc, 4 dal, amely egymásba folyik
Mindig nehéz egy szuper debüt után folytatni a karriert. De mi van, ha a debütálás nem egy nagylemezzel jött le, hanem egy alig huszonegy perces kislemezzel? Az amerikai Black Crown Initaite egy kevésbé ismert progresszív death metal zenekar, akik a matekozós techdeath helyett inkább az Opeth nyomvonalán haladnak, sok tekintetben a korai Fallujah-val tudnám őket rokonítani.
A Song of the Crippled Bull egy olyan kislemez volt, ahol a négy dal szépen egymásba folyik, ezért a címet alapul véve adná magát az az értelmezés, hogy a fenti Tesseract kislemezhez hasonlóan ezt is egységes dalként értelmezzem, de szerintem itt igazából négy dal van, amelyek közül az első és utolsó osztozik egy zenei motívumon. Ez kukacoskodás persze, mert a keverés miatt úgyis egyben hallgatva működik az egész. Talán ez az egységesség az, amely miatt a megjelenésekor kisebb fajta szenzáció lett a Black Crown Initiate-ből, amit aztán nem tudtak az ezt követő teljes nagylemezeiken azóta sem reprodukálni.
A kislemez címe nem viccel: ennyire brutális vokálokat ritkán hallani. James Dorton énekes hörgései iszonyatosak kemények, amelyhez szorosan felzárkózik a hangszeres szekció is. Helyenként én azért érzek némi deathcore hatást, de ettől függetlenül szuper szinte progos és dallamos témákat is hoz az Andy Thomas-Nick Shaw duó. Az egyedüli mínusz pont talán a programozott dobok jelentik, de ez sem tudja lehúzni az összképet. Az meg már csak hab a tortán, hogy helyenként Andy Thomas tiszta énekét is hallani lehet, nem egy énekes fenomén, de nagyon jó ellensúlya Dorton bömbölésének.
A kislemez a Stench of the Iron Age-el kezdődik, és érdemes ezzel is kezdeni, mert egyértelműen a legjobb dal a kiadványról, a középső Ghosts She Sends és The Mountain Top szuper technikás dalok, de talán az első dal drámájából kevesebb van meg. Viszont címadó Song of the Crippled Bull zárása tökéletesen elvarrja a szálakat. Nem váltja talán meg a világot, viszont pont olyan hosszú az egész, hogy nem tudod megunni, ezért az első kipörgetés után jön a következő.
5. Gallowbraid: Ashen Eidolon (2010, Northern Silence)
Stílus: epic black metal
Hossza: 40 perc 14 másodperc, 5 dal
Újabb amcsi black metal, egy olyan kiadvánnyal amely már hosszában felérne egy teljes nagylemezzel, de EP-nek van minősítve, így szerencsére beválogathatom. A zenekar Jake Rogers egyszemélyes projektje volt, amelyben a dallomos folk jellegű black metal iránti rajongását élte ki. A csávó jelenleg a kardlóbálós power metal Visigoth-ban énekel, de érdekes lehet még a Caladan Brood nevű másik black metal projectje (az egyedüli lemez Echoes of Battle címmel jelent meg és Steven Erickson Malazai Bukottak könyve című sorozata ihlette).
Az Ashen Eidolon a klasszik Ulver-hangzás logikus továbbgondolása, a címadó tizennégy perces dalban igazából minden benne van, a többi dal szinte csak ráadásnak tűnik, de érdemes végighallgatni. Szerintem egy nagyon jól összerakott lemez, fogós dallamokkal. Én sajnálom, hogy nem lett folytatása, mert ebben a stílusban ez az egyik legjobb cucc amit hallottam.
4. Anathema: Pentecost III (1995, Peaceville)
Stílus: death doom
Hossza: 37 perc 15 másodperc, 5 dal
Az angol Anathemához fűződő szerelemmel határos viszonyomat már meggyóntam itt a blogon. A Pentecost III kislemez volt az utolsó kiadvány, amely az eredeti énekessel Darrwl White-tal kijött, így sokak számára ezzel fejeződik be az Anathema történte. Én ezzel vitatkoznék, de el tudom fogadni, hogy hiányérzete lehet egyeseknek, mert ez a kislemez nagyon ígéretes volt.
A Pentecost III a zenekar első lemeze után született dalok gyűjteménye. A dalok írása során White és a Cavanagh tesók egyre tisztábban látták, hogy „kreatív nézeteltéréseik” vannak a zenekar irányával kapcsolatban, ezért az énekes lelépett, és a helyére az addig ritmusgitáros Vincent Cavangh lépett előre. A többi történelem ahogy mondani szokták, de ne rohanjunk most előre.
A Pentecost III a zenekar fejlődés történetében szerintem azért mérföldkő, mert már érződik az első lemezhez képest az elmozdulás egy atmoszferikus irányba (azért progrocknak nem merném nevezni). A kislemezt nyitó Kingdom hosszú fenyegető kezdése White spokenword betétjével már a középső korszak kattant nyomasztó világát idézi, de ugyanígy a We the Gods is egy nagyon nagy ívű dal. De külön kiemelném a Mine Is Yours to Drown-t ami egész egyszerűen a zenekar történetének legsúlyosabb zúzását hozza a dal közepén.
Úgy gondolom, hogy a 90-es évek angol death-doomjának egyik ékköve volt ez a kislemez, amelyhez foghatót nem nagyon írtak mások sem. Még az Anathema ezt követő Silent Enigma lemeze sem hasonlatos ehhez.
3. Adora Vivos: Toward the Empyrean (2013, Magánkiadás)
Stílus: progresszív doom metal, dark metal
Hossza: 29 perc 29 másodperc, 5 dal
Ezt megint irodista koromban találtam. Azt hiszem közvetlenül a The Gathering EP után néztem, hogy ez az Amiensus mit írt még, és a kapcsolódó zenekarok között ott volt az Adora Vivos. Kis nyomozás után kiderült, hogy a zenekar nevét a Woods of Ypres egyik dalától kölcsönözték (róluk lehetne csinálni egy retrospektívet), ez ekkor sokat nem mondott, de láttam, hogy van egy kis lemezük öt dallal, és a záró szám tíz perc felett van. Gondoltam, hogy jó lesz, de álmodni sem mertem arról, hogy ennyire.
Az Adora Vivos részben az Amiensus részben pedig más underground amcsi black és death metal zenekarokból verbuválódott, amely eléggé jól belövi a várható hangzást. Vagyis mégsem. Ha valamihez hasonlítanom kellene, akkor olyan, mintha a Katatoniába bevették volna Peter Steelt a Type O Negative-ból, de mellé még egy black és death metal énekest leigazoltak volna a biztonság kedvéért. Mindezt megfejelik egy visszafogott doomos hangzásvilág, illetve annyi ragadós dallammal, amiből mások egy egész karriert tudnánk felépíteni. A kislemez egyik legerősebb eleme szerintem a vokál, mert a gótikus baritontól kezdve a hörgésen és a károgáson át a harmonikus férfikórusokig mindent hallani lehet. A dobost leszámítva mindenki más hozzátesz énekben a zenekarhoz, ami úgy teszi sokszínűvé a hangzást, hogy közben nem esik nagyon szét. Nem merném mondani, hogy egy dark metal Backstreet Boysról van szó, de tényleg hihetetlenül jó együtt éneklések vannak.
Aztán mellé jönnek a hangszeres rész: Shawn Grim dobos szuper jól dobol (a Ruins of Tranquility kipörgetett dobjai rohadt jók), és a gitárosok (Jaden Adair, Joe Waller, James Benson) is nagyon jól hozzák a helyenként doomos helynként melodeath gitártémákat.
A kislemez első négy dala tökéletes sláger, amiket öröm hallgatni: a Ruins of Tranquility felpörgése nagyon jó, a These Dark Roads refrénje egyszerűen tökéletes, a tempós Acceptance and Negation gitárszólója tökéletes, az And So Begins the Fall egy melakolikus metalballada, amelyben szinte csak tiszta ének van, a refrén itt is szuper. Az egyedüli szépséghibát az albumot záró tíz perces címadó Toward the Empyrean jelenti, amelyből valahogy hiányzik a megelőző dalok slágeressége és kicsit vánszorgós az egész, de figyelmes füllel azért hallani, hogy itt is odatették magukat a srácok.
A kislemez 2013-ban jött ki, de azóta csak egy split ep jött ki az Amiensus-szal. A csapat bevett még egy énekesnőt is a csapatba (nekem ez a zenekar a maszkulin szomorúság zenei megfelelője, a split ep alapján akár még működhet is). Elvileg már évek óta készül az első nagylemez is, amelyen állítólag nem lesznek tíz perc alatti dalok. A lelkem egyik fele kíváncsi, a másik viszont inkább szeretne több popos sadboi metalt.
2. Agalloch: The White EP (2008, Vendlus Records)
Stílus: neofolk, black metal
Hossza: 32 perc 32 másodperc, 7 dal
Az amerikai Agalloch kislemeze a zenekar történetének egyik legjobb kiadványa volt, amelyről még a zenekarról írt retrospektív cikkemben is megemlékeztem. A 2006 csúcsmű Ashes Against the Grain után a zenekar egy kicsit kísérletezősebbre vette a figurát és talán John Haugm főnök filmrajongása miatt a fő ihletőforrás az 1973-a The Wicker Man című horrorfilm volt. Zeneileg egyértelműen az ekkor éledező neofolk irányzathoz sorolható zenei anyagról van szó. Egy borongós őszi-téli hangulatot árasztó kislemez amely háttérzenének és odafigyelős zenehallgatásra is tökéletes. Igazából nehéz bármi mást elmondani róla, mert a zenét körülvevő misztikus atmoszféra nem segít pontosan szavakba önteni, hogy miért is jó ez. Egyszerűen csak egy nagyon hangulatos és jól összerakott zenei anyag, amit bármikor szívesen meghallgatok.
1. Alice in Chains: Jar of Flies (1994, Columbia)
Stílus: alternatív rock, grunge
Hossza: 30 perc 51 másodperc, 7 dal
A kislemezek királynője. A kislemez, amit simán el lehetett volna adni nagylemezként. Az album, amely simán jobb bárminél amit előtte vagy utána kiadott az Alice in Chains, pedig a többi is szinte mind hibátlan volt.
Az 1992-es klasszikus Dirt lemez után a zenekarból drogrpblémák miatt kitették Mike Starr basszusgitárost és a helyre Mike Inez került (aki addig Ozzy Osborne mellett pengetett). Az 1993-at végig turnézták, de szerettek volna kicsit lazítani ezért bevonultak a studióba hogy csak négyen zenélgessenek egy kicsit. Úgy gondolom, hogy kegyelmi állapotban zenélhettek a London Bridge Studio-ban (Jonathan Plum hangmérnök volt csak velük). Az egy hét alatt felvett dalok tetszettek a kiadónak, ezért kiadásra került ez a hét dal Jar of Flies címen. A nyugis és kezdetben tét nélküli zenélgetés láthatóan jót tett a zenekarnak, mert zeneileg és stílusokban nagyon sokszínű lett ez a kis lemez. Ha meg arra gondolunk, hogy az egyész kész volt egy hét alatt, akkor az ember nem győz álmélkodni.
Nyugodtan ki merem mondani, hogy a kislemez összes dala zseniális: a pszichedelikus szétcsúszós Rotten Apple-el kezdünk, ami rögtön megadja azt a fajta elszálló „alteres” atmoszférát, ami kell a lemez hallgatásához. A Nutshell balladája a Layne Staley életmű kulcsdala: a világ legszívszorítóbb két bekezdésében vall minden fájdalmáról és szomorúságáról, a világ legjobb dalainak egyike. Az I Stay Away kicsit játékosabb nyitánya ne tévesszen meg minket: a Rotten Apple pszichedelikus világát hozza vissza, a legmeglepőbb elem a vonósok jelenléte, illetve Mike Inez komor basszusjátéka. A No Excuses egy akusztikus rock dal, amely felszínen a világ legvidámabb dala (itt kiemelném Sean Kinney dobjátékát), de a szöveg Layne Staley és Jerry Cantrell problémás se veled se nélküled barátságáról szól. Nagyon jó dal. Az instrumentális Whale & Wasp Inez szotikus basszus játékára és Cantrell vijjogó gitárjára épül utalva a címben jelzett bálnára és darázsra, ötletes zenei betét, ami pont jó helyen van a lemez közepén. A Don’t Follow egy kicsit countrysabb szerzemény Jerry Cantrell énekével, egy nagyon szép melankolikus dal, az ember úgy érzi magát mintha egy csónakban ücsörögne valahol egy elhagyatott tó közepén. A dal végén Layne óriásit énekel, iszonyatosan kifejező és érzelmes előadó volt, kár, hogy fiatalon elveszítettük. A lemezt záró vagány Swing On This habár megmarad a középtempónál, de mégis egy játékosabb dal, amelyben egyértelműen Inez basszusgitárjátéka lopja el a showt.
A Jar of Flies az Alice in Chains életművének csúcspontja volt, egyben ékes bizonyítéka annak, hogy a grunge korszak mennyire pofátlanul jó zenészt és zeneszerzőt adott a rockzenének. Ehhez képest szégyen, hogy a grunge bármely folytatása közröhej tárgya lett.
Ezzel zárom a soraimat, pár kérdés maradt hátra: Mit hagytam ki? Mit értékeltem túl? Szerintetek milyen jelentős kislemezek vannak még a rock és metal zene történetében?
***
Azért itt hagyok még egy „honorable mentions” listát:
Alcest: Le Secret (2005, 2011)
Amiensus: All Paths Lead to Death (2017)
Amorphis: My Kantele (1997)
Anathema: The Crestfallen (1992)
Celtic Frost: Morbid Tales (1984)
Cult of Luna: Three Bridges (2020)
Draconian: Closed Eyes of Paradise (2000)
Draconian: Dark Oceans We Cry (2002)
Eluveitie: Vên (2004)
Frayle: White Witch (2018)
Green Carnation: The Burden is Mine… Alone (2005)
Lorna Shore: And I Return to Nothingness (2021)
Mastodon: Cold Dark Place (2017)
Monster Magnet: Tab (1991)
Neurosis: Sovereign (2000)
Oceans of Slumber: Blue (2015)
Orphaned Land: The Beloved’s Cry (1993)
Swallow the Sun: A Plague of Butterflies (2008)
The Devil’s Trade: Those Songs We Sang Together (2016)
The Sisters of Mercy: The Temple of Love 1992 (1992)
Tool: Opiate (1992)
Tristania: Tristania (1997)
Kavicsok a margón 
1 thoughts