Az év leghallgatottabb régi lemeze: Insomnium: Above the Weeping World (Candlelight Records, 2006)

Mit keres itt egy 2006-os lemez ismertetője? Habár a normális zeneipari szaksajtó hajlamos csak a forró, friss és új zenei dolgokról írni, azt mindenki tudja, hogy nem mindenki képes tartani a ritmust és akkor foglalkozni egy lemezzel, amikor éppen az aktuális. Ennek lehetnek objektív oka: például meg sem születtél amikor a lemez kijött, de attól még amikor 2008-ban először találkozol mondjuk King Crimson In the Court of the Crimson King című lemezével, attól az még úgy elüthet, mint egy kétszáz tonnás kamion. Lehet szubjektív oka: nem volt időd meghallgatni, el sem jutott hozzád az album létezésének híre a kommunikációs zajban. Vagy egyszerűen első hallgatásra elment melletted és pár év múlva amikor újrahallgatod akkor ragad meg. A műélvezet eme „megkésett” formái legalább annyira érvényesek, mint mondjuk meghallgatni 2020-ban az új Oceans of Slumbert. Ráadásul, ha nem beszélünk régi lemezekről, akkor sok dolog elveszne, attól, hogy valami régi, vagy nem az aktuális évek tinédzsereinek ízlését tükrözi, még később fontos lehet. Vagy kitalálhatják, hogy igazából „ez a zene következő logikus progressziója” vagy „ez a generáció életérzésének kifejtése”. Ilyen lehet például a melodikus death metal.

Az Insomniummal a 2014-es Shadow of the Dying Sun című lemezükkel ismerkedtem meg, ami abban az évben simán a kedvenc lemezeim között volt (sőt, a 2010-es évek leghallgatottabb lemeze volt). A 2016-ban gigászi és zseniális Winter’s Gate-tel folytatták a sort, ami a Edge of Sanity Crimsonját idéző egy dal – egy albumos konceptlemez volt három vikingről, akik túl messzire portyáznak a fagyos északi tengeren, miközben közeleg az évszázad vihara. A tavalyi Heart Like a Grave lemezzel feltekerték a melankólia és világfájdalom potmétert, és a 2019-es év legsúlyosabb és legkatartikusabb dalcsokrát tették le az asztalra. Gyakorlatilag 2019 októberétől tavaszig „rongyosra” hallgattam a lemezt, és még sikerült november végén a boldog békeidőkben elcsípnem őket koncerten a The Black Dahlia Murder és Stam1na társaságában. Lelkesedésem és rajongásom olyannyira kitartott, hogy még arra is képes voltam, hogy az egyik online közvetített koncertjüket is megnéztem a tavaszi lezárás alatt.

Szóval a nagy téli Insomniumra történő rácsavarodásom eredménye lett, hogy rendesebben meghallgattam a korai lemezeket (amikről sokat játszottak az online koncerten), és jelen méltatás tárgya az Above the Weeping World toronymagasan kiemelkedett a sorból. Tavasztól kezdve ez a lemez gyakorlatilag végig kísérte az évemet ha esett, ha fújt, ha izzadtam a maszk alatt vagy otthon próbáltam összekaparni a gondolataimat a laptop billentyűit nyüstölve. Sok jó zenét hallottam idén, de ha egyetlen régi-új lemezt kellene kiemelnem akkor ez az Above the Weeping World volt.

Insomnium a 200-es évek elején, balról jobbra: Ville Vänni, Niilo Sevänen, Ville Friman és Markus Hirvonen.

Az Insomnium – azoknak, akik nem ismernék őket – egy finn dallamos death metal brigád, akik 1997-ben alakultak Joensuu városában. A csapat tagsága többször is változott, de Niilo Sevänen (ének és basszusgitár), Ville Friman (gitáros, főzeneszerző és későbbi lemezeken dallamos ének) illetve Markus Hirvonen (dob) állandó tagok a kezdetektől, illetve az AtWW idején a tagságot Ville Vänni (gitár) egészítette ki. Stílusukban a skandináv dallamos death metal tipikus képviselőinek számítanak, annyival árnyalva, hogy egy sokkal melankolikusabb hangulatú és zordabb zenét játszanak (helyenkétn honfitársaiknak a Sentecednek a korai lemezeit megidézve). Sosem voltak a műfaj legnépszerűbb zenekara, de megbízhatóan hozták az általuk választott stílusban a lemezeket, amivel lassan beértek, és álláspontom szerint a korábban említett Winter’s Gate-tel elindultak egy kísérletezősebb irányba. Ám a kései lemezek feldicsérése mellett az életmű egyik korai csúcspontja a harmadik lemezük az Above the Weeping World

A finnek szeretik az atmoszférikus intrókat és ezen a lemezen a The Gale esőzúgással és finom zongorás zenei témára méltóságteljesen úsznak rá a doomos gitárok ezzel megnyitva éjsötét utazásunkat a skandináv metál erdejébe. A dal remekül folyik át a Mortal Share szélsebes zakatolásába, egy olyan körkörös csilingelő gitártémával, aminél insomniumosabb gitártéma nem is létezik. Ha csak egyetlen Insomnium dalt akarsz meghallgatni, akkor ez legyen az.

A Drawn to Black a Mortal Share által kitaposott nyomvonalon halad, de itt kerül elő a zenekar zenei világának másik markáns eleme a halk, akusztikus kiállások, amely a klasszikus Opeth hasonló lassú, atmoszferikus betétei emlékeztetnek. Talán annyi a különbség a két zenekar megoldása között, hogy míg az Opethnél ezek az akusztikus részek mindig tartogatnak valami extra már-már progos vagy folkos csavart, az Insomnium inkább a zene egysíkúságát és ritmusát színesit ezekkel az elemekkel, és inkább a gothrockos atmoszféra teremtésben jeleskednek. Plusz ahogy ebben a dalban is a jellemzően dal közepén/kétharmadán történő halk akusztikus leállásokból jól építkeznek a dal végi zúzások felé. Egyszerű és jól kiismerhető formula, de működik.

Az album egészén elég meggyőzően hozza Niilo Sevänen énekes-basszer szokásos skandinávos death metal vokálokat (én az Amon Amarth-tal rokonítanám a stílusát), amiket olykor-olykor az akusztikus betétekben színesít némi elsuttogott spokenword rész. Azonban a Change of Heart-ban hozza a legdurvább vokált témáit, viszonylag sokáig tart, mire a dalban előjön az ének, de akkor elsőre úgy tűnik, mintha nem is szavakat hörögne, hanem valami megkínozott vadállat morogna és nyögne artikulálatlanul. Van valami a dalban, ami önkéntelenül is morbid mosolyra fakaszt, ha meghallom. A dalra a középső elmaradhatatlan és hangulatos akusztikus rész teszi fel a koronát.

Az At the Gates of Sleep elején csendes atmoszférikus szinti szőnyeggel és suttogással adja meg az alaphangulatot, hogy aztán szétverjen minden maga körül. A The Killjoy óriási koncertkedvenc, nem is csoda: semmi dallamos csilingelés csak direkt zúzás Niilo elmaradhatatlan hörgéseivel, amik a refrénekben szinte dallamosnak tűnnek. Ha létezne egy alternatív univerzum, ahol nem a hiphop-ból és az rnb-ből vezetnék le a pop zenét, hanem a metálból, akkor ilyen „popdalok” szólnának a rádióból.

A Last Statement és Devoid of Caring daloknál már az ember füle azért elkezd fáradni, a zenekarra rá lehet fogni, hogy mindig ugyanazokat a dalokat írja meg. Itt kicsit kötelező ujjgyakorlatnak tűnnek a dalok, annak ellenére, hogy jól vannak eljátszva. Az előbbi dalnál pozitívum, hogy nincs semmi időhúzás és már rögtön az elején ezerrel zakatol a zene.

A kilencedik – egyben utolsó – dal a 10 perces In the Groves of Death, a lemez egyértelmű csúcspontja. A srácok ritkán írnak hosszú dalokat, de azok általában működnek anélkül, hogy progrockos öncélúságba vagy unalomba fulladnának. A dal tele van markáns váltásokkal és érzelmekkel, közepén lévő halk akusztikus suttogással kísért részből bontakozik ki album érzelmi csúcspontja és a lemez legjobb gitárszólója: a halál és az elmúlás elfogadása egy utolsó őrjöngésben mielőtt újra elnyelne mindent az esőcseppek zúgása, ezzel keretbe foglalva a lemezt. Mestermű.

A zenekar zeneszerzésének titka a jól rétegzett gitárokban a és kompozíciók ritmusában rejlik: mindig pont tudják, hogy mikor kell visszavenni a tempóból, hol kell lassítani, és a lassú részekből miként kell felépíteni a dal végi katarziskokat (az életműben később a 40 perces Winter’s Gate-ben jutnak el a csúcsra). Niilo mint énekes – habár egysíkúnak tűnik – azon kevesek közé tartozik, aki képes atmoszférát és valamiféle hihető érzelmet kölcsönözni a daloknak (későbbi lemezeken a gitáros Ville Friman dallamos éneklése színesíti a vokális palettát, ami – miután beérett – előnyére vált a zenekarnak). A gitárokról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, semmi extra technikás dolog nem történik, de olyan jó gyors-középtempós sodrása van a daloknak, amit öröm hallgatni. Niilo reszortja az ének mellett a basszusgitár és elég feszesen hozza a szükséges tempót és alaphangot, a korábban emlegetett akusztikus részeknél egészen életre kell a hangszer, persze semmi jazzes bluesos okoskodás nincs itt, de akkor is jól szolgálja a dalokat. A dobok tekintetében sajnos a lemez hangzását lehet kritizálni: sajnos a tamokon kívül az igazán súlyos részeken sok mindent nem lehet hallani, annyira elnyom mindent a gitárzúgás, hogy Markus Hirvonen dobjaiból sokat nem lehet hallani. Azonban, amikor a gitárok nem foglalnak le faltól-falig minden sávot akkor figyelmes fül meghallhatja a finom részeket, és azt, hogy mennyire alázatosa szolgálja a dalokat. Hirvonen összeségében egy jó munkásember, semmi cifrázás, de különösen az akusztikus részekből történő kilépésnél szuperül pörgeti fel a dalokat és a dalvégi csúcspontokon jól támogatja meg a gitárosokat.

Az albumcíméből és dalok alapján nem egy vidám albumról van szó, habár folyamatos a közép és gyors tempó összességében egy igazi sadboi metál lemez, mély világfájdalommal és bánattal. A dalszövegek a halállal és elmúlással való szembenézés (Mortal Share, Last Statement), világfájdalom (Drawn to Black, The Killjoy), elveszett szerelemek (Change of Heart), életről való rezignált lemondás (At the Gates of Sleep, Devoid of Caring, In the Groves of Death) témáira reflektálnak, de áthatja az egész albumot egy attitűd, amit a dalcsokor címe mond: Above the Weeping World. Szabad fordításban: „Felülemelkedés a könnyező világon.”

2020-ban rengeteg szörnyűség történt, de talán a legrosszabb, hogy egyre bizonyosabb, hogy egy régi világ elmúlásának gyászfázisait éljük meg. Sokan okkal mondják, hogy nem szívesen hallgatnának ilyen zenét, azonban úgy gondolom, ahogy metal általában úgy ez a lemez is a világ tragikus jellegével valószembenézést és a csapások sztoikus elfogadásának hangján szól. Nem tagadja meg az érzelmeit, mert nem dünnyög a zene: őrjöng, acsarog, üvölt a tehetetlenségében, de ez jelzi az erejét, hogy elbírja a csapásokat és elfogadja tragikus sorsát, hogy maga tudjon igent mondani a sors és a világ kihívásaira. Ebben az évben és az előttünk álló években ennél jobb zenei útitársat keresve sem találhattam volna.

Pontszám: 4.5 (kiváló)

4 thoughts

    1. Nekem is eléggé felkúsztak a kedvenc zenekaraim közé, látszólag nem nagy megfejtés amit csinálnak, de senki sem csinálja olyan jól ezt a stílust mint ők.

      Kedvelés

Hozzászólás