1.0. Az előző részek tartalmából: a három eltűnt fiú rejtélye
A Meseországba tett látogatásunk tragikomikus históriájának számbavételéhez számot kell adnom, hogy miként keveredtünk ide. Miután az El Cid kardját kereső kompánia jócskán lecserélődött, és Migalloc környékén sok kalandot átéltek a csapat a katalán függetlenségi küzdelmek támogatása mellett úgy döntött, hogy a Picos del Bosque hegyeiben keresnek kincseket és csiszolják „szakmai kompetenciájukat”. A fő célpont a Hesperidák kertje nevű hely volt, amelyet természetesen a ránk dobált mázsányi kalandkampók miatt a mai napig nem leltük fel, de addig is sok jót tettünk és tettük tönkre az addig békés Vallfogona mindennapjait.
De ez történet most nem erről fog szólni, hanem a Meseországbéli kalandozásainkról. De ismerjük meg eme groteszk pikareszk história dramatis personaeinek listáját:
Taddeo Previti atya, itáliai (umbriai) inkvizítor testvér, aki minden gonoszság és ördöngössé ellensége. Ekkor már nagyon régóta maximális hatodik szinten volt. Mottó: „Senki sem számít az itáliai inkvizícióra… Katalóniában” (ElGabor)
Rupert van den Rosenfluyt, holland vagabund, civilben kertész, növényszakértő és a Holland-Kelet Indiai társaság ügynöke. Hithű kálvinista és a kasztíliai uralkodóház ellensége, így a katalán függetlenséggel is szimpatizált. (Premier)
Gérard Pradas, occitán deák, nőcsábász és vitéz harcos. Ekkor már ő is hatodik szintű és a doktori értekezésének megvédésére készült amelyet „Az’ zsarnokság szörnyű áfiuma ellen való orvosság avagy az önkényuralomnak igen erős s hathatós cáfolatja a jogtudomány, az erkölcsfilozófia és a politika szemszögeiből is, a balgák okulására, az gonosz zsarnokok fenyítékére és az igazságszerető népek örömére” címen kívánt bemutatni. (alister)
Pedro Buitre, baszk vagabundus, tudós ember és alázatos bajtárs. Pont eme kalandok előtt csatlakozott a kompániához (metaszinten: másod karakter volt, mert ő váltotta volna Gérardot, de a dolgok végül más fordulatokat vettek). (alister)
Miguel Hernandez, kasztíliai párbajhős, akit annak idején úgy ismertünk meg, hogy az ördögökkel kártyázott a lelkéért. Igazi bajkeverő és szerencsevadász. (Bendoin)
Don Guiellmo Galardo de Barcino, katalán párbajhős és deák, a lockeiánus filozófia és a köztársaság híve és pamfletíró. Angolhonból tért haza, hogy a népe szabadságáért harcoljon, ennek érdekében az „egyszerű népek köreiben” fordul meg, hogy jobban megismerje őket, de céljaihoz tapodtat sem jutott eddig közelebb. (Tyr)
Vallfogonában járva a csapat hallott arról, hogy három ifjú eltűnt a városból. A Taddeo atya elleni gránátos merénylet során (a helyi fogadós egy aljas szicíliai fráter volt) ráadásul a csapat egy része találkozott is velük, ami miatt felelősséget éreztek irántuk (éppen egy vízmosásnál ástak ki valamit, de ekkor a csapat ezt még nem firtatta.
A nyomok a város peremén Öreg Lujza nevű banyához vezettek, aki elmondta, hogy egy könyvet kerestek az ifjak, és azon keresztül valószínűleg Hetedhét országba jutottak. Elmondta nekik, ha a könyvön keresztül átjutnak a Meseországba, akkor juthatnak csak vissza, ha megszereznek három varázspaszulyt, amit el kell ültetni. A kinövő paszulyon fel kell mászni a felhők közötti kastélyba és ott bele kell ugorjanak a kútba, hogy hazajussanak.
A csapat előtte még kipucolta a közeli „Kanalas Házat”, majd az éjszakát egy elhagyatott vízimalomban akartuk tölteni, de ott óriási molylepkék támadtak ránk. A csata közben csatlakozott Pedro a csapathoz. Ez után elmentünk a város temetőjének északnyugati sarkától felfelé vezetett egy ösvény a hegyekbe egy vadászházhoz. A viskó elhagyatott volt és találtunk is egy nyitott mesekönyvet, amelyben különös jeleket találtunk és egy írást: „Expecto Ludum”. Kikövetkeztettük, hogy ez lehet a varázsszó, amivel átjuthatunk, ezért vettünk egy nagy levegőt és átléptünk egy másik világba…
1.1. A mesekönyvön át
Verőfényes napsütés fogadott bennünket odaát. Nyugati irányba tekintve a csillagfényes űr váltotta a földdarabot, ahol álltunk, északnyugatra vízcsobogást hallottunk és valami sírós gajdolást „Olyan egyedül vagyok én…” Keletre gyanús óriás gombákat láttunk, délről pedig édeskés illatot hozott a szél az erdőből.
Északkeletre szintén erdő volt és ez tűnt a legkevésbé veszélyesnek, ezért úgy döntöttünk, hogy arra haladunk tovább. Az erdősávon átverekedve magunkat egy útra léptünk, amely kelet-nyugati irányba haladt, nyugati irányba pedig megláttunk egy hidat azon túl pedig egy falut. A lakott települést jó jelnek véltük, ezért arra indultunk tovább.
A hídnál váratlanul elénk ugrott egy nagyon furcsa szerzet: egy macska volt nagy csizmában és rapírral. Indulatosan párbajra hívott minket vagy fizetnünk kellett volna. A türelemmel hadilábon álló Gérard elő is állt és rögtön az első csapásával megadásra késztette a különös bestiát, akit aztán Rupert egy sós heringgel lekenyerezett (elnézést a képzavarért). A kandúr csizmában elégedetten majszolta az ínyencséget, mialatt elmondta nekünk, hogy nyugatra a faluban élnek az éneklő flótások, keleten a városban pedig egy herceg keresi a mátkáját, akire ráférne a bálon elhagyott gyémántcipője. A kérdésünkre elmondta, hogy a varázsbabok (amik kulcsfontosságúak lesznek a kijutásunkhoz) Santiagónál vannak, aki egy igazi hős és Ramonnal a farkast kiáltó fiúval van jóban. A közeli tó közepén kiszúrtunk egy szigetet rajta egy magányos toronnyal, ahol a Csizmás Kandúr szerint egy királylány van bezárva. Ez a csapat nagyrészének vonzó kihívást jelentett, de előbb szerettük volna megtalálni a három fiút és Santiagót a varázsbabjaival, de sajnos hasznos információkat nem tudott mondani a hollétük felől.
Mielőtt elmentünk volna a macska figyelmeztetett bennünket, hogy a környéken egy rettegett rablóbanda portyázik, akit csak Muzsikusoknak hívnak az itteniek. Dél-délkeleti irányban pedig a Néne lakik egyedül egy házikóban.
1.2. A nagymama háza
Először keleti irányba haladtuk az út mentén majd letértünk délre a „Néne” házához. Lassan osontunk a magányos épülethez a síkság közepén, mert sejtettük, hogy ennek nem lesz jó vége. Guiellmo és Pedro megkerülték a házat, hogy az ablakokon belessenek, ez alatt szépen a hátsó ajtóhoz értek. Rupert ennél sokkal bátrabb volt, és benyitott az ajtón, ahol a Néne reszelős hangon szólította, hogy lépjen be nyugodtan. Az öregasszony elég különös teremtésnek tűnt, és a csapat ismerve a szokásos toposzokat felkészült a nyilvánvalóra: valójában a farkas feküdt a leplek alatt. A csapat gyorsan megölte a bestiát (Rupert eléggé megsebesült a harcban). Mikor felhasítottuk a gyomrát a nagymama félig elemésztett holttestét találtuk meg. Elkéstünk, vagy a mesék hazudnak.
A nagymama kamrájában élelmet találtunk (azért látszott, hogy a farkas erre is rájárt). A kamrában találtunk egy ládikát benne hat darab aranypénzzel. Ennek mindenki nagyon megörült, de alaposabb vizsgálódás után kiderült, hogy nagyon lágy anyagból van. Aztán rájöttünk a dolog nyitjára: az aranypénz valójában csokoládé volt. Az újvilági kakaóbabról és annak csodáiról már sokat hallottunk, de azért csalódottak voltunk, hogy nem valódi aranyat rejtegetett a nagymama. Taddeo meg is volt róla győződve, hogy mérgező.
De talán a csokoládén való elmélkedés miatt eszünkbe jutott, hogy érkezésünkkor a sziget déli része felől édeskés illatot éreztünk. Rupert felvetette, hátha az ifjak voltak annyira édesszájúak, hogy arra menjenek. Jobb öltet híján elindultunk délnyugati irányban át az erdőn.
Az feltűnt ekkor már, hogy verőfényes napsütés van Meseországban és láthatóan a nap sem mozdul az égen. Fogalmunk sem volt arról, hogy mennyi ideje lehetünk már itt és milyen napszak lehet igazából. A vidék egyszerűen időtlennek tűnt.
Éppen az erdőn vágtunk át, amikor váratlanul valami megmozdult a lombok között. Valami fémesen villant és huhogva lecsapott ránk. Hát maga a rézfaszú bagoly támadt ránk. Taddeo Previti atyával akart szemtelenkedni, de az atya a szentek ügyességével ugrott félre. Gyorsan végeztünk a lénnyel, majd Rupert lenyeste a bagoly bunkónak beillő fütykösét, hogy innentől fegyverként forgassa ezt a szó minden értelmében fallikus szimbólumot. [Itt percekre megszakadt a rendes játék az obligált péniszviccek okán].
1.3. A mézeskalács ház
Az erdőn át hamarosan elértük egy mézeskalácsból épített házhoz. A ház küszöbén egy fiatal lány ült, akit Gérard megszólított. Mint kiderült a lányt Juanitának hívják, és az öccsével Juannal jöttek ide. Váratlanul a ház ajtaja kinyílt és előlépett egy vénséges boszorkány. Ekkor Gérard az addigra a kerítéshez érő Juanitát átrántotta a kerítésen. Erre a banya ingerült „Te pondró!” kiáltást hallatott, de a bűbája nem hatott. A boszorkány ekkor seprűre pattant, hogy elrepüljön, de Taddeo atya leütötte a seprűről, mire a különös repülő alkalmatosság bezúgott a közeli susnyásba.
A csapat legyűrte a banyát, hogy elégessék ördöngösségért (Gérard már rutinosan gyűjtötte a rőzsét Taddeo atyának). Bent a házban Juant már csak a kemencében találták meg megsülve. Habár a ház tele volt élelemmel, biztosak voltak benne, hogy bűnös lenne minden egyes falat. Ezután Juanitához fordultunk, akire elkezdtünk gyanakodni, pár keresztkérdés után csakhamar kiderült, hogy a leány valójában a boszorkány tanítványa volt, így ő sem kerülhette el a máglyát.
A két nőszemélyt megégettük, a mézeskalácsházat pedig felgyújtottuk. Előtte Guiellmo kimenekítette a banya „szakácskönyvét” a házból, Miguel pedig előkerítette az erdőből a banya repülő seprűjét, amely felettébb hasznos eszköznek bizonyult az itteni kalandjaink során. A kasztíliai felvágásból ráállt a seprűre és úgy hozta vissza a fák közül. Don Guiellmonak megvolt a véleménye a kasztíliaiak nagyzolásáról.
A csapat eredménytelen kitérőt tett erre, így a hátuk mögött a felszálló füsttel elindultak északra a szigeten lévő Torony felé, ami pont megfelelő helynek tűnt arra, hogy megtalálják a küldetésük valamelyik célját.
1.4. A sziget tornya
A tópartra érve az egyértelmű volt, hogy nincs értelme úszással próbálkozni. Legalábbis nem volt kedvünk hozzá. Miguel próbára akarta tenni a repülő seprűjét, és Rupert is csatlakozott hozzá. Ketten ültek a seprűre, amitől a szerkezet nagyon ingatag volt, de ügyesen átrepültek a tó felett, majd felemelkedtek a torony egyedüli bejáratának tetsző erkélyéhez.
A toronyszoba látszólag elhagyatott volt, a szoba közepén egy holttest feküdt, de mielőtt Miguelék megvizsgálhatták volna arany szálak törtek elő, hogy megragadják a két kalandort. Gyorsan seprűre pattantak és inkább menekülőre fogták, mielőtt ott ragadtak volna ki tudja miféle rémséggel. Miközben elrepültek Miguel látta, hogy messze északnyugatra egy sziklán egy magányos alak húzta meg magát, miközben a kiszögelés tövében farkasok gyülekeztek. Láthatóan bajban volt, de előbb elrepültek a társaikhoz.
A tóparton a csapat megbeszélték a látottakat és éppen elindultak volna megmenteni a farkastól az alakot, amikor egy különös, kerekeken guruló, fából és fémből eszkábált szerkezet gurult oda a közelünkbe. A vészjósló megjelenésre rátett pár lapáttal, hogy a szerkezet lőrésein puskák lógtak ki. A szerkezetből három kismalac került elő, akik elmesélték, hogy a farkas milyen csúf módon tönkretette őket (gránáttal felrobbantotta a téglaházat), de mióta megépítették ezt a harcikastélyt már biztonságban vannak. Barátságos kis társaság volt, akikkel megbeszéltünk egy-két dolgot a helyi ügyekről, majd hagytuk őket elmenni.
1.5. A farkast kiáltó fiú
Újra nyugati irányba haladtunk, a hídnál ezúttal nem várt minket a Csizmás Kandúr. Az éneklő-táncoló falut messzire kikerültük, pedig a lakók a falu határig kijöttek és intettek nekünk, hogy menjünk be. Sosem tudtuk meg, hogy mi lehet velük igazán.
A bajbajutott alak mint kiderült Ramon volt. Rupert és Gérard kartácstüze a farkasok nagy részével végzett. Miguel mivel a korábbi csetepatékban már megsebesült, ezért igyekezett távol tartani magát a farkasok agyaraitól, így a seprűjén repült és a csizmájával dobálta az állatokat. Rupert végre élesben is használta a rézfütyköst, ami láthatóan valamiféle zavart okozott annak a fejében, akit eltalált vele, de ekkor még csak sejtettük, miféle veszedelmes szerszám került a hollandus birtokába.
Miután Ramon megmenekült próbáltunk vele szót érteni, de a fiú folyamatosan mindenhol farkasokat vélt látni. Természetesen teljesen alaptalanul. Gérard elveszítette a türelmét és kis híján a közeli tóba fojtotta. Erre a fiú végre annyit elmondott, hogy a barátjának Santiagonak a birtokában voltak a varázsbabok, és nagy hősként ki akarta szabadítani a hercegnőt a sziget tornyában. Arra, hogy miként lehetne épségben átjutni a tavon nem sok hasznosat mondott, de az kiderült, hogy a vízben egy hableány is él. A három eltűnt ifjúról nem tudott semmit.
Ezután a fiú elölről kezdte „A farkasok! A farkasok! Jönnek a farkasok!” Mivel nem volt semmi, ezért Gérard ájulásig fojtogatta a fiút majd visszatette a szikla tetejére, ahonnan megmentettük előzőleg, hogy ott maradjon ítéletnapig.
A csapat számára ezután egyértelmű volt, hogy kell egy csónak vagy más vízi eszköz. Ramón hablatyolásából még annyit sikerült kideríteniük, hogy nem messze onnan, ahol megérkeztem Meseországba, él a békakirály. Úgy döntöttek, hogy szerencsét próbálnak nála.
Itt ért véget az első játékalkalmunk, az égő mézeskalácsház emlékére: outro.
***
2.1. A Blancanieves-saga
Habár mindannyian nagyon fáradtak voltunk (hosszú órák óta jártuk Meseországot, de a nap ugyanúgy sütött), úgy döntöttünk, hogy egyelőre nem pihenünk, hanem elmegyünk a Békakirályhoz. A felfedezési vágy erős volt bennünk, ezért egy nagyobb kerülővel indultunk meg nyugati irányba ezzel egyenesen besétálva egy erdőbe. Az erdőben csakhamar léptekre figyeltünk fel, ezért behúzódtunk a susnyásba, hogy onnan figyeljünk. Hét apró szakállas, sipkás alakot láttunk meg, akik egy üvegkoporsót vittek benne egy gyönyörű hajadonnal.
A csapatot nagyon érdekelte ez a különös menet, ezért előléptünk, hogy rákérdezzünk, hogy kik ők és kit visznek ebben az üvegkoporsóban. A törpék meglehetősen indulatosak voltak. Mint kiderült bányászok, a lány pedig az „övék”, és ha nekik is kell egy, akkor szerezzünk egyet magunknak. A társaság egy része valami aljasságot sejtett, ezért rájuk parancsoltunk, hogy adjanak számot az igazságról a lányra vonatkozóan. Mivel a mélynövésű haramiák ragaszkodtak hozz, hogy kell nekik a lány és nem adják oda nekünk. Mivel arra sem voltak hajlandóak, hogy a jó Taddeo atya által megfelelően szentelt földbe temessék el, ezért egyértelmű volt, hogy rosszban sántikálnak, így gyors és egyoldalú harcra került sor. A fickók nagy részét leütöttük vagy elkergettük. Ekkor derült ki, hogy a Rupert által használt rézfütykös, ha valakit eltalál, annak amnéziát okoz. Ez később komoly bonyodalmakhoz vezetett minket, de erről majd a maga idejében.
Miután végeztünk velük Miguel először rapírral próbálta feltörni az üvegkoporsó lakatját, de nem járt sikerrel. Ellenben Rupert feltörte a zárat és felnyitotta a koporsófedelet. A hollandus egyből szerelembe esett a hölgy igéző szépségét látva, és a „klasszikus” műveltségünkből kiindulva sejtettük, hogy mit kellene tenni a lánnyal ahhoz, hogy felébredjen. A törpéknél találtunk egy zsák almát, ami valamilyen méreggel volt bevonva, gyanítottuk, hogy ez lehet a bűnös.
Ezután kínos feszengés kezdődött, hogy ki mit és hogyan csináljon. A csapat józanabbik fele valami veszélytől tartott (mióta itt voltunk minden mese valami szörnyű csavarral materializálódott), de a kíváncsiság ugye… Rupert csókot nyomott a lány ajkaira, de nem volt hatása. Rázogatással is próbálkoztunk, mindhiába, Ezután az occitán Gérard lépett elő, hogy majd ő megmutatja, hogyan kell ezt csinálni, aminek a lánytól megbabonázódott Rupert nem örült.
Gérard csókja felélesztette a lányt, és ekkor még azoknak is meg kellett acéloznia a szívét aki távolt tartotta magát a koporsóban fekvő lánytól (Rupert még le is takarta a lányt a köpenyével, hogy mások ne lássák). De miután a lány magához tért és felébredt mindannyian éreztük a hatását. Csak nem értettük. Persze Rupert beleszeretett a lányba, aki Blancanieves néven mutatkozott be.
A lány egy igazai naiva volt, aki az erdőt járta messze, miközben a városban a csuda jóságos mostohaanyja bizonyosan hazavárta. A lány nógatta Rupertet, hogy menjen vele haza, de a holland vagabund még egy kis türelmet kért tőle, hogy elmenjenek a Békakirályhoz. A lány nagyon nem örült ennek, de nem volt mit tenni, ezért velünk tartott ezen az úton.
A csapat kiért az erdőből, de még messze jártunk az úticélunknak tekintett forrástól. A síkvidéken a távolban megjelent egy falovon egy fából faragott vitéz. A Diótörő vadul lóbálta a kardját, mire Rupert célzásra emelete a mordályát és egyetlen lövéssel leszedte. A lövést mindenki elismerte, Miguel meg is jegyzete, hogy jó lesz majd tűzifának.
Ezután mivel nagyon fáradtak voltunk letáboroztunk. Rupert és Blancanieves nagyon egymásra voltak hangolódva, de mindenki sejtette, hogy itt a lány bűbájáról van szó. Taddeo és Gérard arra gyanakodott, hogy talán boszorkány a leányzó, de előbb el kellene érni, hogy Rupert kiszeressen a Blancanievesből.
Mialatt a többiek aludtak, Gérard és Pedro furmányos tervet eszelt ki: fogják a Rézfaszú Bagoly levágott fütykösét (aminek az ütésétől elmennek az emlékek) és azzal finoman meglegyintik az alvó Rupertet, így kiverve a szó minden értelmében a fejéből Blancanievest. Mi baj történhetne?
A terv megvalósítása sikerült, de nincs olyan, hogy valaki csak kicsit amnéziás. Rupert mindent elfelejtett, hirtelen azt se tudta, hogy ki a nő mellette, és kik ezek a vadidegenek körülötte. A csapat minden meggyőző képességét latba vetette, hogy a holland elhiggye nekünk, hogy a barátai vagyunk (bár Gérard és Pedro tettére gondolva ebben azért nem vagyok biztos). Sajnos nem sok ötletünk volt a dolog visszacsinálásához, ezért inkább nyugovóra tértünk (Végül is Rupert már nem volt szerelmes a lányba, mert nem is emlékezett arra, hogy kicsoda. Az operáció sikerült, de a beteg belehalt).
Az esti őrségben Don Guiellmo még egy magányos magában motyogó gúnárt látott meg a tábortól nem messze elsétálni, de inkább hagyta elmenni, és nem ébresztette fel a társait. Amúgy is mindenkire ráfért egy kis pihenő és alvás, mert tele voltunk sebekkel.
Ébredés után folytattuk az utunkat, de Blancanieves már nagyon panaszkodott arra, hogy haza akar menni. Útközben Blancanieves elmesélte, hogy mennyire szereti magát a tükörben nézni és Jasmin hercegnőnek van egy mágikus tükre. Ezt az utalást ekkor még nem értettük, de később fontossá vált.
Hamarosan a Meseországba érkezésünkkor hallott szomorú éneklésre figyeltünk fel. „Olyan egyedül vagyok…” Végül megtaláltuk a Békakirályt, akit olyan átokkal sújtottak, hogy addig magányos marad, amíg nem kap egy csókot valakitől. A csapat rövid ideig tanakodott, senki sem akart igazán ezzel foglalkozni, de az kiderült, hogy a tóban él egy Hableány, de nem tudtuk meg, hogy barátságos vagy sem.
Eközben Miguel elkezdte győzködni Blancanivest, hogy csókolja meg a békát, hátha herceggé változik. A lány először nem akart kötélnek állni, de végül annyira felbátorodott, hogy felvette a békát, hogy megcsókolja. Az eredmény (ismét) nem a konvencióknak megfelelően alakult (bár mi nem lepődtünk meg): Blancanieves békává változott. Az elátkozott a béka nagyon örült, hogy végre van párja és nem lesz egyedül. A csapat zavartan egymásra tekintett és mivel láttuk, hogy nem tudunk itt már semmit sem tenni, ezért fogtuk magunkat és távoztunk a patak partról.
Távoztunkban egy békalány sírását hallottuk és egy vidám éneklését arról, hogy most már nem lesz egyedül. És boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
[Ez az etap abszurditásában és kifutásában teljesen Jack Vance-t idézte számomra.]
2.2. A sziget tornya (2.) – The Return of Rapunzel
A patakot követve rövidesen ismét eljutottunk a tóparthoz, gondosan kikerülve a furcsa daloló falut. Egy darabig sétáltunk a parton, hátha találunk egy csónakot, de sajnos nem jártunk sikerrel, így máshogy kellett átjutnunk.
A tóparton Miguel térid gázolt a vízbe, hogy szólítsák a Hableányt. Nem is kellett sokat várniuk, de a mezítlen, vörös hajú nőstényszerzet nem volt túl barátságos, és megpróbálta berántani magával Miguelt. A csapat lecsapott a lányra, aki hamarosan holtan lebegett a vízen. A csapat egy része eléggé sebesült volt továbbra is (különösen Miguel és Pedro). Innentől bizonyosan háborítatlan lesz az utunk a tó közepén lévő szigetre, ahová Santiago vitte a varázsbabokat, amik kulcsfontosságúak lesznek a kijutáshoz.
Habár Miguel át tudott volna megint repülni a tó felett, ez a többieknek nem volt opció, ezért úgy döntöttünk, hogy visszatérünk a Nagymama házához és az ottani bútorokból ácsolunk magunknak tutajokat. Mindez teljesen simán ment, úgyhogy rövidesen a part és a sziget közötti legkeskenyebb szakaszon szeltük a habokat.
A sziget teljesen jellegtelen volt, így csakhamar a magányos toronyhoz mentünk. Ahogy sejtettük nem volt földszinti bejárat, csak az emeleti erkély felől. A torony tövében található régi csontvázak alapján páran már megjárták a torony megmászását. Gérard elővette a Majomkirály Talizmánját, amely apró felhőket volt képes teremteni (ezt annak idején még egy elvarázsolt Kitáj Toronyból szereztük), majd felment egy kötéllel, amit rögzített, hogy felmászhassunk. Gyors mászás után már Pedrón kívül mindenki fent volt. Éppen elkezdtünk volna az erkély felől a toronyszoba félhomályába tekinteni, amikor váratlanul mindannyiunkra hajcsápok csaptak le. A csapat próbálta magát védeni a veszedelmes hajköteléktől, de Don Guiellmo és az időközben felérkező Pedro is csapdába esett. Hamarosan kibontakozott a félhomályból egy szörnyűséges aszott élőhalott hercegnői ruhában, akinek aranyhaja betöltötte a teret. A küzdelemben kis híján odavesztünk, de Taddeo atya megidézte a szférák zenéjét, amely minden gonosztevőnek fájdalmat okoz, de megsegíti az Úr bárányait. Ez a varázslat fordulópontot jelentett a harcban és a csapat valahogy emberveszteség nélkül megúszta (habár Pedro a háttérben kis híján belehalt a szférák zenéjébe).
Az első látogatáskor át nem kutatott holttest láthatóan fojtogatásba halt bele, és mivel a zsebében megtaláltuk a három varázsbabot, ezért így már biztos volt, hogy Santiago itt vesztette életét. Hős akart lenni, de rajta veszett.
A csata után Miguel kis híján felgyújtotta a hajat, de a csapat figyelmeztetésére inkább elállt ettől a tervtől, ami nem is volt rossz ötlet, mert mint kiderült ez a haj nagyon értékes volt, ezért végül Miguel inkább feltekerte és berakta a hátizsákjába.
Miközben elhagytuk a szigetet azon tanakodtunk, hogy hol lehet a három elveszett fiú, akiknek a megmentésére érkeztünk, mert eddig csak a verőfényes mesei félhomályban tapogatóztunk. Gérard példásan meg akarta büntetni őket, amiért ebbe a kalamajkába kevertek minket.
2.3. A Város és a Muzsikusok
A kikötés után keleti irányba fordultunk és az úton haladva a városba mentünk. A település külső utcái elhagyatottak voltak, ellenben a főtéren iszonyatos tumultus volt. Egy pódiumon egy fiatal előkelő ruhába öltözött férfi állt kezében egy csillogó cipővel pódium előtt pedig fiatal lányok tucatjai sorakoztak, hogy felpróbálhassák a cipőt. Azonban az hamar jól láthatóvá vált, hogy egyrészről vannak, akik többször is sorban állnak, másrészt a herceg válogatós: a kevésbé szép lányokra fel sem próbálja a cipőt.
Nem érdekelt a hiábavaló cipős ügy, ezért szóba elegyedtünk a helyiekkel, és szerencsénkre megtaláltuk a tömegben a helyi fogadóst, aki éppen a saját lányának szurkolt (nem volt jó a cipő). Megtudtuk tőle, hogy járt erre három idegen fiú, akik északnyugati irányban haladtak tovább. A fogadóstól lehetett venni különös kék italokat, amelyek lehetővé tették, hogy nagyokat ugorjunk. Amikor a katalóniai érméinkkel akartunk fizetni, akkor nagyon megnéztek minket, de a Nagymama házánál talált csokipénz megfelelő valutának bizonyult.
A főtéren kiállított körözési plakát alapján láttuk, hogy a Muzsikusok nevű bűnbandára (szamár, kutya, macska és kakas) igen szép summát tűztek ki. Amilyen szerencsénk van sejtettük, hogy a Muzsikusok megölték/foglyul ejtették a fiúkat, ezért sietve távoztunk a városból, ahol láthatóan hisztérikus állapotok uralkodtak a gyémántcipő miatt.
Miközben elhagytuk a várost messze a keleti horizonton, valahol ott ahol Meseország határai és a végtelen csillagos űr találkozott, megláttunk valamit: a felhők között egy különös tornyos épületet. Tudtuk, hogy az lesz a felhőkastély, a hazajutásunk kulcs. Már csak a fiúkat kell megtalálni.
Az utat északi irányba követve aztán egy helyen Pedro dulakodás nyomait fedezte fel. Itt emberek jártak, majd jól láthatóan pata nyomok kerültek elő, amik talán szamártól származhattak. Úgy tűnik a félelmünk beigazolódott: a Muzsikusok elkaphatták a fiatalokat. Követtük a nyomokat be az erdőbe. Útközben egy gombákkal borított mező mellett is elhaladtunk, ahol a botanikus-kertész Rupert megállt picit szüretelni.
Az erdőben a nyomok egy kis házikóig vezettek. Gérard és Rupert előre osontak és benéztek az ablakon. A kandallón egy macskát láttak aludni, három fiatal srác megkötözve hevert a földön, miközben egy kakas idegesen járkált fel-alá. A szamár valamit dörmögött, miközben a kutya a hordók között feküdt félig rejtve (csak Gérard vette őt észre).
Gérard és Rupert felkészült, hogy az ablakon keresztül belőjön, miközben a többiek még a fák között várakoztak. Hamarosan lövések dördültek el. A kakas azonnal meghal, de a macska túlélte az első lövést. Miguel hetykén előállt, és elkiáltotta magát: „Gyertek ki feltartott kézzel!” – de az ellenfeleink nem riadtak meg. A szamár kitrappolt a házból, de egyetlen ütéstől felrobbant. Taddeo atya végzett a macskával. A kutya mérgező harapása veszélyesnek tűnt, de pár jól irányzott ütéssel sikerült elkergetni. A rövid de véres küzdelem után csend telepedett a környékre.
Ezután eloldoztuk a rémült srácokat, elmondtuk nekik, hogy hazavisszük őket, mert a szüleik nagyon aggódnak már értük. A ház átkutatása után rengeteg élelmet találtunk, és egy arany tojást, amit úgy gondoltunk, hogy ki lehetne költeni, végül is korábban sikerrel jártunk az óriás varjakkal is. Úgy döntöttünk, hogy felmarkoljuk a Muzsikusokért még a 20 aranyas vérdíjat (még ha az csokipénz is), és elindulunk a felhőpalota felé.
Mielőtt elindultunk volna vissza a városba még jó szokásunkhoz híven felgyújtottuk a házat, hogy a kutyának ne legyen hová visszatérnie. A lángok hamar elemésztették az épületet és füst töltötte be Meseország egét.
Minden meg van a hazajutáshoz. Nem is sejtettük, hogy a Meseországbéli kalandozásunk legdrámaibb fejezete még előttünk van.
Így ért véget a második játékalkalmunk, a porul járt Hófehérke emlékére: outro.
***
3.1. Az eset a lúddal és pihenés a városban
Hazafelé váratlanul újra megjelent az a lúd, amit korábban Don Guiellmo látott az őrségben. Ezúttal a lúd megszólította őket. Gideon néven mutatkozott be és orgyilkosokat keresett, mert megcsalta az asszony. Elmondása szerint a fészekaljban volt egy különös tojás. Taddeo atya megfenyegette, és emlékeztette arra, hogy nagyon nem istenes dolog a házastársra orgyilkosokat küldeni. Illetve felhívta figyelmet az erdőből felkígyózó füstre, ahol egykor a Muzsikusok éltek, de bűnös életük nemrég véget ért. A gúnár ideges lett, hogy ő súlyos méltánytalanság érte, de éppen belejött volna a szóvirágokba, amikor a háta mögé osonó Gérard egyetlen csapással véres-tollas pépet csinált a felszarvazott lúdból. Az occitán deák arra gyanakodott, hogy robbanni fog, de úgy tűnt, hogy egy teljesen közönséges beszélő lúd volt.
A városba érve már nagyon fáradtak voltunk, ezért szobát akartunk kivenni a fogadóban. A főtéren továbbra is nagy volt a tömeg, és a fogadós nem zavartatta magát, mondta, hogy foglaljuk el nyugodtan a szobáinkat. Mi megvontunk a vállunkat és megkérdeztük, hogy kitől lehetne a Muzsikusokért járó vérdíjat összeszedni. A fogadós a pódium mellett álló polgármesterhez irányított minket.
A kövér, bajszos fickó éppen azt várta, hogy a lánya Lilaiana megpróbálja a cipőt, de a kövérkés leányzónak esélye sem volt, a herceg valódi próba nélkül küldte el. A fogadós megnyugtatta, hogy álljon be újra sorba, hátha negyedszerre sikerülni fog. A közjátékot követően húsz csokipénzzel lettünk gazdagabbak. A polgármester különleges varázsholmikat ajánlott, ha segítetek elérni, hogy a lánya legyen a herceg szíve választottja… Azt mondtuk, gondolkodtok rajta, de hamar elvetettük az ötletet, mert haza akartunk menni mihamarabb.
A fogadóban a biztonság kedvéért őrséget állítottunk fel, mert biztosak voltunk benne, hogy a fiúk el fognak csavarogni a városban, ha szem elől tévesztjük őket. Don Guiellmo vállalta az első őrséget és ezalatt volt ideje megfigyelni, hogy a főtéren játszódó jelenetsor mintha körkörösen ismétlődne kb. négy óránként. Az őrségben őt Pedro váltotta, azonban pechére egyszer csak azt vette észre, hogy az egyik legény eltűnt. Don Guiellmot felvert, de egymaga ment megkeresni az elkóborolt bajkeverőt.
Csakhamar egy sikátorból mintha ládák törtek volna össze, és meg is látta, hogy az elveszett fiú fekszik a földön, felette pedig egy nagy izmos férfi áll vadászruhában. „Szemet vetettél az unokahúgomra?” dörmögte a férfi. Pedro azonnal kapcsolt, nagy hangon szidta a fiút és magyarázkodott a Gaston nevű vadásznak, hogy nagyon el fogja látni a fiú baját a szemtelenségéért. A baszk gyorsan elrángatta a fiút vissza a fogadóba, ahol aztán megkötözte, hogy ne csámborogjon innentől sehová, legfeljebb haza.
Miután a társaság valamelyest kipihente magát úgy döntöttünk, hogy habár vannak még rejtélyek, amiket nem fedtünk fel és helyek, amelyeket nem jártunk be, mégis inkább elhagyjuk Meseországot, ehhez pedig elindulunk a keleti horizonton feltűnt felhőkastély felé.
3.2. Az égig érő paszuly és az óriás kastélya
Meseország keleti végén a folyó a csillagok közé folyt ki. Nagyobb gombákat közelében haladtunk el, ahol manószerű lényeket láttunk mozogni. Nem foglalkoztunk a gombalényekkel, mert fontosabb dolgunk volt.
Ahol a folyó a hideg űrbe folyt – valahol a felhőkastély alatt – Rupert talált egy megfelelő pontot ahhoz, hogy a három varázsbabot el lehessen ültetni. Idegtépően hosszú pillanatok teltek el. Talán valamit elrontottunk? Aztán a földből váratlanul előtört egy gigászi inda, amely egyenesen a felhőkastélyig nőtt.
Gérard a Majomkirály Talizmánját felhasználva mindig elől haladt és segített nekünk a kötél segítségével felmászni. Miguel a repülőseprűjét végsőkig feszítette, de láthatóan ebben a magasságban már nem volt olyan hatékony közlekedési eszköz. Nagyon sokáig tartott a mászás, de épségben feljutottunk egy platformra, amely egyenesen kastélyt körülvevő kerítés gigászi kapujához vezetett. A kapukon két bronz oroszlánfej díszelgett a szájukban egy-egy kopogtatóval.
Gérard a kapukhoz lépett, majd a Talizmánjával „felrepült” a kapuk tetejére, hogy belessen a belső udvarra. Ekkor azonban a két bronz oroszlánfej eltűnt és lecsaptak az occitánra. Ennek fele sem tréfa, ráadásul az oroszlánok nagy zajt csaptak. Egy pillanatra kinyílik az kapu és egy barna képű fiú szólt ki: „Pszt! Ne ébresszétek fel az óriást!” – majd gyorsan visszazárta a kaput.
Új tervet eszeltünk ki: a repülő seprű és a Talizmán segítségével a fal sarkában növő fához megyünk, és azon keresztül mászunk be. Rupert ment előre, de a bronz oroszlánfejek láthatóan az egész falat be tudták járni és a lehető legkellemetlenebb helyeken csaptak le ránk. Nagy kerülővel Don Guiellmo és Gérard eljutott a fához, de Taddeo atya és Miguel inkább az ajtónál próbált szerencsét.
A tervünk eredményeként annyit sikerült elérnünk, hogy a két oroszlánfej közül az egyiket Don Guiellmo lefoglalta, mialatt Taddeo, Miguel és Rupert a másikkal küzdött a főbejáratnál. Rupert karabélya a harc közben felrobbant, Taddeo és Miguel is megsebesültek, de legyőzték a saját ellenfelüket, Don Guiellmo habár egyedül volt, sikeresen szétverte a saját bronz oroszlánját. Azonban a harc során az oroszlánok bömbölése jól halhatóan felvert valamit a kastélyban…
Gerard kinyitotta ezután a kaput és a méltatlankodó barna képű fiút azonnal leütötte, hogy ne okozzon problémát. Ekkor harsant a palotából: „Ki zavarja az álmomat?”
A belső udvaron egy melléképület volt, egy kút, virágágyások és egy nagy fa. nagyjából teljesen nyílt terep.
Rupert abban bízott, hogy talán képes lesz beszélni az óriással, vagy legalábbis hatni rá, ezért a többiek gyorsan szét széledtek. Taddeo atya egy közeli kis melléképületben bújt meg. Miguel és Gérard felmentek, hogy onnan lőnek majd az óriásra. Miguel egy oldalsó toronyba repült fel a seprűjével, Gérard pedig a Talizmánjával lépkedett felfelé a kupolás főépülethez. Don Guiellmo a park nagy fájának lombjában bújt meg és előkészített egy pisztolyt. Pedro pedig a kastély egyik ablaka alá húzódott be, és benézve egy lenge kék ruhás széphölgyet látott meg, amint bemenekül egy oldalsó szobába.
Az óriás pont akkor érkezett meg, amikor mindenki a „helyén volt”. Egy hatalmas kék bőrű alak volt, aki ingerülten kérte számon a nyugalmának megzavarását. Rupertnek esélye sem volt beszélnie vele, mert az óriás azonnal megtámadta. Az ütése komoly sebet okozott Rupertnek, ezért viszonoztuk a csapást. Mikor megsebeztük dühében hatalmas szélviharrá változott, amely elsodort mindent maga körül.
Pedro kinyitotta az ablakot és nem törődve Ruperttel besurrant a szobába, hogy a hölgy után eredjen, de a szobában terjedő kellemes füsttől azonnal elpilledt és elaludt.
Don Guiellmo hiába lőtt és Rupert gránátja sem sokat ért a szélviharrá változott óriással szemben. A holland súlyosan megsebesült. Nem állt jól a szénánk.
Képaláírás: harc a szélvésszel
Ezalatt Miguel az oldalsó toronyban (mivel nem volt lőfegyvere és nem akart lemenni közelharcba bonyolódni). A toronyszoba falait különös idegen írás díszítette, középen pedig egy oltáron egy izzó kalitkában egy lámpást látott meg. A kasztíliai párbajhős leverte a kalitkát a lámpásról, amitől megégett. Majd megfogta a lámpást, hogy magával vigye.
Ekkor izzottak fel a falon a tűz arab jelei.
Odalentről a csapat többi tagja csak annyit láthatott, hogy az oldalsó torony tetejét robbanás rázza meg és lángok csapnak ki. Csak sejteni tudtuk, hogy Miguel nagy bajban van, mert életjelet nem adott magáról.
Mivel a közönséges fegyverek láthatóan nem sebezték a viharóriást, ezért a csapat mindent bevetett. Don Guiellmo a Taddeo atyától hetekkel korábban kapott Újszövetséget csapta fel inspirációért, és az alábbi szöveghelyet olvasta fel:
A zsidó nép hitetlensége.
10 1Testvérek! Szívből óhajtom üdvösségüket, s imádkozom érte az Istenhez. 2Tanúságot teszek mellettük, hogy van bennük buzgóság Istenért, de hiányzik a kellő megértés. 3Mert félreismerik az Istentől eredő megigazulást, és a magukéval próbálják behelyettesíteni, nem vetik alá magukat az Istentől származó megigazulásnak. 4Márpedig a törvény végső célja Krisztus, minden hívő megigazulására.
A szöveghely hatására a kompániát megszállt a mennyei erők áldása, amely habár nem döntötte el a csatát, de hasznosnak bizonyult.
Odafent Gérard az épület tetején talált egy szökőkutat, amin valamilyen különös felirat volt olvasható, de inkább nem foglalkozott ezzel. Ekkor sikerült Miguelnek felrobbantania magát, ezért az oldalsó torony felé ment, hogy megnézze mégis mi történ ott.
Taddeo atya kiszökött a melléképületből, hogy az óriás háta mögé osonva prédikációjával megszelídítse ezt a pogány veszedelmet, de ez hatástalannak bizonyult. A forgószél felkapta az atyát, és egészen a tetőig hajította. Gérard polimorfizmussal szerette volna egérré változtatni az óriást, de ezt a bűbájt ledobta magáról az ellenfél.
Rupert, aki nagyon meg volt sebesülve bemenekült a melléképületbe, de az ellenfele ízzé-porrá zúzta az épületet és felkapta a hollandust.
Don Guiellmo még egyszer felcsapta a bibliát, és habár a hatodik harsonáról szóló szövegrész megmenthette volna a csapat nagyját, Rupert nagy bajban volt. Taddeo atya is megpróbálta a Szentírás segítségét kérni, de csak egy zsidó családfát talált, amivel lehet, hogy az Úr a maga különös módján segített nekünk, de nem sok haszna volt.
Ekkor Rupert szorult helyzetében egy régi holland tengerész babonát használt fel a vihar lecsillapítására: elővette a kését, kitartotta a kezében és elkezdett visszafelé fütyülni. Az óriás visszanyerte a régi alakját, és mintha kicsit megnyugodott volna.
Ezalatt Gérard végre megtalálta a haldokló Miguelt, akit a sír széléről sikerült visszahozni, majd az occitán felkészült, hogy a lámpás segítségével uralma alá hajtsa az óriást. Gyorsan lement a kastély udvarában és a lámpástól azt kívánta, hogy álljon meg az óriás/dzsinn. Mikor ez megtörtént Don Guiellmo (aki kb. ekkor mászott le a fáról) odalépett és leszúrta az óriást.
Taddeo atya közben megtalálta a kastélyban és felébresztette Pedrót.
A csapat a nagy csata után nagy nehezen összekaparta magát és előkerült a fiatal széphölgy is, akit Pedro észrevett. Ő Jasmin volt, akit az óriás a feleségeként tartott itt. A csapat átnézte a kastélyt kincsek után, ellátták a sebesültjeiket. Ezalatt Gérard az ijedt Jasmin hercegnőt „vigasztalta” az egyik emeleti szobában.
Kutatás közben találtunk egy titkos szobát, benne egy különös tükörrel. Amikor Jasmin megneszelte, hogy a szobájának titkos helyiségéből ellopták a tükrét, akkor számonkérte a csapatot, hogy miért vették el a tükrét. Ezután feszült pillanatok kezdődtek, mert Taddeo atya gyanakodott, hogy a tükör valamilyen boszorkányos eszköz, míg a lány azt hajtogatta, hogy kell neki a tükör, mert az „boldoggá teszi”. Az inkvizítor atya egy Miatyánkot kért a lánytól, amit az nem tudott teljesíteni, ezért az atya exorcizálta a tükröt amiből szürke füst szállt fel.
A lány ezután ellenséges lett és a könnyeivel küszködött, hogy tönkretettük a tükrét. Egyértelművé vált, hogy mennünk kell minél hamarabb. Az igencsak viharvert Miguel ott hagyta a lánynak a seprűt, mert ilyen eszközt nem akart Katalóniában vinni.
A csapat összegyűlt az udvaron található kút körül. Ott volt a három ifjú is, akik eddig a platform szélén várták a csata végét. Felmértük a zsákmányt, és felkészültünk, hogy beleugorjanak a kútba és hazatérjünk Katalóniába.
Miguel és Rupert ugrott először.
A felhőkastély igen magasan volt, a kút peremén állók pedig csak annyit láttak, hogy a társaik nem tűnnek el egy láthatatlan dimenziókapun keresztül; hanem egyenes vonalú, egyenletes gyorsuló mozgással közelednek a mélység felé…
3.3. Egy bajtárs halála
Miguel és Rupert óriási bajban voltak, és tudták, hogy valami hiba csúszott a tervbe, és csak valami csodában bízhatnak és a társaikban. Rupert a köpenyét összefogta, hogy lassítsa a zuhanást. Ezalatt Miguel igazi kártyáshoz híven kihúzott három lapot a zsebéből és az Ördög segítségéhez folyamodott.
Ezalatt Gérard a társai után ugrott, abban bízva, hogy a Majomkirály Talizmánjával sikerülhet megakasztani a zuhanást. Don Guiellmo ezalatt hiábavalóan próbálta Jasmintől visszakérni a repülőseprűt. Csakis a nemesi jól neveltetése akadályozta meg, hogy ne folyamodjon erőszakhoz, amihez amúgy sem fűlött már a foga az elmúlt napok (?) eseményeinek fényében.
Miguelt váratlanul egy hatalmas fekete varjú ragadta meg, és elrepült vele, nem messze egy erdőktől ölelt tisztásra, ahol már egy szarvas patás alak várta elégedetten szivarozva. Az ördög jelezte, hogy muszáj lesz megadni a tartozását, vagy aranyban vagy egy elkövetendő bűnben. Az ördög megkínálta a saját szivarjával, amit Miguel teljes nyugalommal elfogadott. Amikor az ördög elővett egy másikat magának, akkor még arra is volt a kasztíliainak lélekjelenléte, hogy megjegyezze: az a másik érintetlen szivar inkább a kedvére lenne. Az ördög elhessegette ezt az arcátlanságot, és megegyeztek, hogy aranyban fogja kifizetni a tartozását. Miguel ekkor elővette a hátizsákjába gyűrt aranyhajat és megkérdezte: „Tudsz visszaadni?” Az ördög szálanként kimérte Miguel megmentésének árát, és jelezte, hogy nem most találkoztak utoljára, majd távozott. A kasztíliai párbajhős északra nézett, elég messzire sodródott a kastélytól, és eléggé sebesült is volt. Nem lesz egyszerű hazajutni.
Ezalatt Gérard utolérte Rupertet, és kis trükközéssel, de sikerült épségben földet érniük a paszuly tövében. Elkezdtek újra felmászni, de közben figyeltek, hogy honnan kerül elő Miguel.
Miguel elindult a paszuly felé. A kasztíliai kénytelen volt a lehető legrövidebb utat választani, amely az óriásgombák között vezetett, de ezúttal a galócaemberek bátrabban előbújtak a magányos prédát látva. Miguel futásnak eredt, nyomában fél tucat galócaemberrel.
A paszuly tövéhez érve Miguel megpróbált felmászni, de talán a fáradtság miatt nem sikerült feljutni. Gérard ekkor leugrott, hogy segítsen neki, ezért a a ksztíliai is becsületbeli ügynek gondolta, hogy felvegye a harcot a galócaemberekkel. Azonban a balszerencsések fordulatok nem fejeződtek be. Rupert kezében felrobbant a pisztolya, amitől megsebesült. Gérard a hallucinogén gombaspóráktól az ellenfeleket kedves manóknak látta, de ettől ő csapkodta őket a kardjával. Miguel hősiesen védte magát, de egyszer csak kapott egy nagyobb spórafelhőt az arcába, az arca elszíneződött, a szeme fennakadt és a hallucinogén álmok örökre elragadták a másvilágba.
Gérard még dühödten levágta a galócaembereket, majd megfogta szegény boldogtalan Miguel holttestét és Ruperttel felmentek a Felhőkastélyba.
3.4. Megmenekülés és egy szomorú búcsú
Ezalatt Taddeo atya, Pedro és Don Guiellmo megvizsgálták a kutat, de láthatóan nem volt semmilyen titkos kapcsoló vagy ajtó rajta. Nem tudták elképzelni, hogy mit ronthattak el. Közben megérkezett Gérard és Rupert és szembesültek Miguel halálával. Eltemették a bajtársukat a kastély kertjében, majd végig gondolták, mit lehetne tenni. Rupert a kertből szedett még magokat, amelyek hasznosak lehetnek később.
Ekkor jutott eszükbe, hogy a kastély tetején van egy szökőkút! Gyorsan felrohantak és meg is találták a különös lakberendezési objektumot. A kútra az alábbi felirat volt felírva: „Expecto Factum.”
A társaság szépen egyenként elmondta a varázsszót és mind visszakerültünk Katalóniába.
Taddeo atya ezután némileg megfáradva mondta: „Én már mindent láttam.” A jó atya aki már régóta velünk volt búcsút intett nekünk, mert vissza akart vonulni a kalandozóléttől. Le akart doktorálni Migallocban, és a Moia-i Szent Ferenc Kolostor rendfőnökének kívánt állni, akiknek hetekkel korábban segítettünk. Gérardnak ajándékozta egy példányt az Erkölcsös példázatokból és az addig általa őrzött Szent Ágoston Kelyhét. Ezt az ereklyét korábban a nemes Don Alvar Díaz őrizte, és felfedi a hamisságot.
A csapat ezután még együtt haladt, hazavitték a három bajkeverő fiút, és új kalandokat kerestek. Biztosak voltak benne, hogy Vallfogonáig az elveszített társaik helyét új bajtársak fogják hamarosan átvenni.
De ez már egy másik kalandos história tárgya.
Így értek véget a kalandjaink Meseországban, ha nem szólított volna erősebben Katalónia nemes tája, akkor talán az én történetem is tovább tartott volna. outro.
***
4. Aranyköpések:
Pedro (megérkezve Meseországba némileg out of character) a keresett srácokkal kapcsolatban: „Jobban jártunk volna, ha megöltük volna őket, mert akkor tudnánk, hogy hol vannak.”
Rupert játékosa [egy versengő dobás a farkas ellen, aki be akarja kapni]: „21. Én kapom be a nagymamát.”
Rupert: „Azért el tudjuk emészteni a nagymamát”
ElGabor: „Taddeo atya még a Rézfaszú Bagolynál is gyorsabb! Ezt a karakterem részévé teszem”
Juan és Juanita mézeskalácsházánál:
„Sült pulyka helyett sült pulya.”
ElGabor: „Én azt kiáltom hogy… [mindent elnyomó telefoncsörgés valakinél]”
Alister: „Valami problémád van a klasszikus mesékkel, én máshogy emlékszem ezekere.”
Rupertet egy magas dobás ellenére nem találják el.
Egyik JK: „Rupertnek milyen vértje van?”
DM: „Kálvinizmus.”
Premier a beazonosítatlan fegyverével dob támadást: „Plusz a Rézfaszúbagoly-bónusz!”
ElGabor: „Ez stackkel más típusú bónuszokkal?”
Miguel: „Talán nem kéne ilyen veszélyes fütyköst lóbálnod.”
Rupert: „Nekem csak veszélyes fütykösöm van, nincs választásom.
Taddeo atya: „Eretnek tudomány ez az oxigén dolog.”
A csók előtti izgalmak:
ElGabor: „[Rupert] Hatalmas vagyonát a szexuális zaklatási perre fogja költeni.”
Rupert: „Megpróbálom… Azért készüljetek fel, ha zombi lesz.”
A csapatnak Blancanieves csábereje egyre gyanúsabb.
Taddeo: „Átkozott nőszemély”
DM [Rupertnek]: „Tárgyiasítja a nőt, akit szeretsz!”
Rupert mordállyal a kézben: „Rosszkor jöttél, Diótörő!”
Blancanieves a nagytiszteletű Taddeo atyának: „Hát a tóba, te butus!”
Gerard Pradas Blancanievesnek: „Nem, nem te vagy a legszebb, mert a legszebb a Pitagorasz-tétel.”
DM (Amikor végeznek a hableánnyal): „Miguel jó katolikusként szíven szúrja a nőt.”
Alister a fogadóstól kapott jól érthetően gumibogyószörp áthallású varázsitalokra (bár az egész kaland mottója lehetett volna): „Ez a gyerekkorom és most meggyaláztad. Remélem büszke vagy magadra!”
A Muzsikusokon való rajtaütés meglepetéskörében az első karakter betámad az ablakon:
Tyr: „Turbék!”
Gérardnak még mindig baja van a magas virtusával.
Gerard: „Megölöm őket pedagógiai célzattal.”
Gerard: „Meg kell halnotok, hogy memorizálhassak varázslatokat.”
A lúd lemészárlása után.
Rupert: „Nem kell tovább élnie a felszarvazottság tényével.
Taddeo: „Ez [a beszélő lúd] önmagában eretnekség… Plusz egy virtust Gérardnak.”
Taddeo atya okítja a legényeket: „Az egyház keze ahogy simogatni, úgy ütni is tud.”
Rupert játékosa előadja a késes visszafelé fütyülős viharcsillapító tervét.
DM: „Ez akkora marhaság, hogy tetszik. Dobhatsz rá.”
Rupert Miguel teste felett: „Miguelnek mesés halála volt…”
Kavicsok a margón 