Nyílt levél Kátai Tamásnak a Rengeteg megjelenésének tizedik évfordulója alkalmából

Kedves Tisztelt Kátai Tamás!

Ezt a levelet lassan tíz éve írom, de most, amikor egyetlen vakmerő ugrással megpróbálom megformálni a gondolataimat és a hálámat kicsit tanácstalan vagyok… Magázódjak és legyek ünnepélyes? Legyen közvetlen és vallomásos? Hol kezdjem?

Talán ennyi is elég lenne:

Köszönöm ezt a lemezt.

Tudom, hogy a Thy Catafalque sikerének köszönhetően sokkal többen ismerhetnek téged, mint amennyit te ismersz, és a rajongás paraszociális szituációja kényelmetlen neked. Szóval próbálok rövid és mértékletes lenni. Menet közben még a hangot is megtaláltam.

2011-ben a Lángoló Gitárokon olvastam egy veled készült interjút, amelyben először volt szerencsém hallani a Fekete mezők című dalt. Ez volt az én első találkozásom a zenéddel, és egyből megtetszett. Addig huszonnégy éven át úgy nőttem fel, hogy magamtól szinte alig hallgattam magyar metált, mert egyszerűen a kamaszkoromban menő zenekarokkal nem találtam meg a lelki rezonanciát (nem azt mondom, hogy rosszak voltak, csak nem nekem szóltak). A lemez megjelenését követően rövidesen meghallgattam a lemezt, és amellett, hogy egyből beiratkozott a hibátlan 10 pontos lemezek panteonjába, valami megmagyarázhatatlan nyugalom öntött el, és éreztem, hogy egy kínzó problémával kevesebbem van.

Sokáig úgy gondoltam, hogy az én éltemnek két óriási hiányossága (bánata van), habár ifjú koromban mind a költészet mind a zene vonzott egyikben sem tudtam kiteljesedni: a versíráshoz egyszerűen hülye vagyok, a zenéléshez szükséges alapvető ismeretekkel és hangszeres tudással sosem rendelkeztem, pedig sokáig dédelgetett álmom volt, hogy majd megírom én a nagy magyar metál lemezt.

2011 második fele számomra a zsákutcákat és a jövő kétségeit hozta el. A jogi kar végén, éppen az államvizsgáim és a végtelen jogszabály biflázás közepette csak arra tudtam gondolni, hogy életem legrosszabb döntése volt 18-19 évesen a erre a pályára lépni és helyette inkább irodalommal és zenével kellett volna foglalkoznom. Az gondoltam, hogy ha nem szúrok el 5-6 évet az életemből, akkor már 2011-re lenne egy kész regényem, és talán megtanultam volna gitározni… Persze amikor ez a döntés korábban megszületett, akkor az is fontos volt, hogy a bölcsész/művész-pálya nem fizet, és kell valami rendes kenyérkereső foglalkozás, ami logikusnak is tűnt akkor (plusz öt évig nem kellett a rokonságnak magyarázkodni a “mi lesz belőled” kérdésre). Ám öt évnyi jogi kar után (amikor persze az első évben sikerült a jogfilozófia mellett kikötnöm), úgy éreztem, hogy elszalasztottam a lehetőségeimet: sem művész nem lehetek, sem igaz jogász (mert őszintén nem hozott lázba a pálya).

Aztán jött a Rengeteg és rájöttem, hogy ez majdnem hasonló ahhoz, amit én jónak gondoltam volna, de annál ezerszer jobb és menőbb. A Thy Catafalque az a zene volt számomra, amely megnyugtatott, hogy nekem nem kell semmilyen elszalasztott ifjúkori lehetőség miatt bánkódnom, mert valahol van egy másik személy, aki tovább lépett a kamaszos ábrándozásnál és meg is valósította azt az ideát, amit én csak haloványan sejtettem. Úgy gondoltam, hogy jó, akkor már nem leszek metálzenész (tíz további évvel bölcsebben úgy gondolom, hogy ezzel mindenki jól járt), minek kellenék én, ha a messzi Skóciában zakatoló nyomdagépek között ott van egy Kátai Tamás?

Azonban ez csupán gyermeteg hülyeség, mert a példád valami sokkal mélyebb és fontosabb tanulsággal szolgált számomra. A Lángoló Gitárokon és később máshol is egyértelműen látszott, hogy a zeneírás és alkotás nem pénzszerző hivatás nálad. A nyomdagépek kattogása közepette lejegyzetelt sorok képe sokáig velem maradt. Kicsit a Nyugat klasszikus logója jutott eszembe a gyertyafénynél alkotó Mikes Kelemennel (copyright by Beck Ö. Fülöp). Az alkotási vágyat mindig is egy nagyon mély és alapvető emberi vágyként láttam, amely sok tekintetben irracionális (hiszen az emberi test fenntartásának csak jobb tevékenységeket tudunk kitalálni a lila művészkedés helyett), illetve a „művészet mind hivatás” koncepciója bevonzza a szórakoztatóipar és az üzemszerűen működő kapitalizmus rémeit és kísérteteit. Az, hogy te vállaltan nem profiként és nem főfoglalkozású és hivatásos zeneszerző voltál és vagy – és ennek ellenére köröket vertél az 1990 utáni magyar könnyű zene egészére – számomra azt üzente, hogy lehet így, sőt a 21. századi magyar kultúrában csak így lehet hitelesen alkotó emberként létezni. (És 2011-ben még sehol sem volt az a „magyar világ”, amely kereszténykedve és huszárjelmezben kardot lóbálva dörgölőzik a hatalomhoz). Van még két ember az életemben, akik ehhez hasonló példaképek, de ez az írás most rólad szól.

Ez a felismerés számomra egy mentőkötél volt, tudtam, hogy egy nálam sokkal tehetségesebb – habár amatőrséggel pózol, de művészként vérprofi és igaz – ember zenét ír, és mindezt profi szemmel nézve szinte nevetséges eszközökkel (egy PC, dobgép, alapgitár mindezt rendes stúdió nélkül egy hálószobában) teszi, és ezt feltehetően akkor is csinálná, ha senkit sem érdekelne a végeredmény. Mert nekünk emberként, ha alkotási vággyal vert meg az ég, akkor alkotnunk kell. Még akkor is, ha viszi a pénzt, az energiát. Akkor is, ha egy magányos gyertya/éjszakai lámpa fénye mellett csináljuk hobbiból és ingyen. Valahol ez a kép volt az, amely letörte a túlzott büszkeségemet és álltam bele abba, hogy leszegett fejjel elinduljak a felnőtté válás felé és védjem magam az önmarcangolástól és a munkám egyes lélekölő aspektusaitól. Talán ez a kép romantikusabb a valóságnál, de annál erősebb volt az elmúlt tíz évemben.

Tíz éve azt írtam volna, hogy köszönöm a lemezt. Most azt írom, hogy köszönöm a lemezt és a leckét az élethez.

Hogy mégis meddig jutottam ezzel a leckével? Szereztem a diplomám után egy PhD-t (jogfilozófiából, persze), van pár be nem fejezett regényem (van egy, amelyiknek befejezésével még tartozom magamnak) és itt van a blogom. Úgy írom ezeket a sorokat, hogy nem tudhatom, hogy érdekelhet-e bárkit is, de amikor leszáll az est és az óra mutatói közelednek az éjfélhez a laptopom monitorjának fényében pötyögöm a szavakat.

A szerénységed és az alkotási vágyad a mai napig inspiráló. 2021-ben kicsit úgy éreztem, hogy talán kezded áttörni azt a bizonyos zsánergettót, amelyből már tíz évvel ezelőtt is ki kellett volna már törnöd. Ellentmondásosak az érzéseim: mert egyrészről a 2010-es évek magyar kultúrájának (remélem a 2020-asnak is) legnagyobb magyar alkotója vagy, aki megérdemelné az elismerést, másrészt talán addig jó, amíg a „hivatalos magyar kultúra” és intézményrendszere nem ölel magához. Azért ha valaha is olyan pozícióba kerülnék (véletlenül) biztosan lobbizni fogok egy Kossuth-díjért. De remélhetőleg addigra eltelik még legalább 20 év aktív és sikeres alkotói pálya és az már egy jobb világ lesz, amikor nem lesz annyira ciki állami kitüntetést kapni.

Ha idáig eljutottál ebben az ömlengésben, akkor javaslom, hogy egy darabig tartózkodj a cukros cuccoktól (vagy szerezz valahonnan extra inzulint). Köszönöm a Thy Cataflaque-ot és különösen a Rengeteg lemezt, amely még most is az egyik legkedvesebb lemezem (csak a Dark Side of the Moon előzi meg, remélem, megbocsátod).

Üdvözlettel:

Kevevári István

U.i.: Ha már úgyis szeretsz vendégművészekkel dolgozni, nem gondoltál arra, hogy a következő lemezre felkéred Doktor Avalanche-t valami kollaborációra?