Vége az első évadnak: The Legend of Vox Machina – pár gondolat külső szemlélőként

A Critical Role eddig a periférián maradt nálam, tudtam, hogy sokan nézik és szeretik, meg a jelenlegi DnD-fandom egyik ikonikus „építőköve”, de mivel nem szeretek hosszan nézni mások játékát plusz a videók átlaghosszúsága miatt inkább tűnik munkának, mint szórakozásnak az, hogy kövessem Matt Mercerék tevékenységét, ezért kimaradtam a dologból. Ebből következik, hogy The Legend of Vox Machina (LoVM) rajzfilm megjelenése körüli felhajtásból is kimaradtam, és nagyjából akkor kezdtem el vele foglalkozni, amikor kijöttek az első részek az Amazon Prime-on. Aztán elkezdtük nézni a feleségemmel és nagyon durván függők lettünk. Szerintem vállalhatatlanul sokszor néztük meg a részeket az elmúlt hetekben, igazi „comfort watching” lett a dologból, amit nyugodtan be lehet tenni, ha valaminek szólnia kell este.

Az alábbiakban csak egy össze-vissza gondolattöredékeket osztok meg arról, hogy mit szerettem vagy sem a sorozatban. Nem vagyok kritikus és abszolút nem érdekel, hogy mi volt az eredeti közvetítésekben, mert szerintem működnie kell anélkül is a sorozatnak, szóval fogadjátok így.

Karakterek

Szerintem a sorozat egyik legnagyobb erénye a karakterek és közöttük lévő dinamika volt, ezért őket venném először sorra.

Grog: Megbízható egyvicces karakter, aki így is szórakoztató maradt, főleg azért, mert nekem (és szerintem sokunknak) volt olyan játékosa, aki szívesen hozta ezt a típusú karaktert ami bónusz nosztalgiafaktort idézett bennem. Nekem tetszett mint karakter, és a Pike-hoz fűződő érzelmes kapcsolata pedig aranyos volt.

Keyleth: Klisé karakter, de annyira cuki volt, hogy nem tudtam rá haragudni. Ezt a típusú karaktert ezerszer láttuk már máshol, de talán azért, mert működik. Azt nem tudom, hogy varázsereje konzisztense-e a hivatalos DnD szabályrendszerrel (nála gyanítom a leginkább, hogy nem), és hogy ilyen magasszintűként be kellene-e pánikolnia egy sárkánytól, de ezt el tudtam engedni.

Percy: Ha van valaki, aki kilóg a csapatból az ő volt: mintha valaki egy másik sorozat karakterét véletlenül ott felejtette volna a karaktervázlatok között, aztán ha már így alakult, akkor bent maradt. Az ő drámájára épült volna az évad nagyja, de szerintem nem volt igazán jól összerakva. Én azért bízom benne, hogy csak kiderül, hogy ő most Warlock vagy sem.

Pike: A feleségem kedvenc karaktere szóval óvatosan fogalmazok. Valahol szimpatikus volt nekem is (Groggal jó párost alkotnak), de vele kapcsolatban látványosan megbuktak a forgatókönyvírók, amikor a külön szálát írták meg. A látszólagos feloldás pedig inkább tűnt önparódiának, mint megérdemelt és felszabadító győzelemnek.

Scanlan: Atyaég. Amikor kijött a 3.5-ös kiadású DnD Player’s Handbook, és a bárd kaszthoz az ikonikus karakter egy gnóm volt, akkor valaki írta (talán egy Fanfárban?) hogy ezeket tűzzel vassal írtani kellene. Nos, Scanlant megismerve hajlok rá, hogy igaza volt. Habár az éved végére megszoktam, de ő volt a legtöbb prosztó humor és facepalm díjas megmozdulás eredője (amikor a karaktereket bemutató dal közepén átmegy autotune-ba a hangja ott picit meghaltam). Azért nem dobnám ki a csapatból. Plusz messze nála volt a mágiahasználat ábrázolása a legkreatívabb.

Vax: Ő olyan… átlagos volt. A Keyleth-tel kibontakozó románca nem lépte át egy kamaszoknak írott rajzfilmsorozat szintjét, de üde színfolt volt (különösen Vex szarkasztikus megjegyzéseivel, azokat imádtam). Nekem valami hiányzott az ő karakteréből – habár Liam O’Brien hangja azért adott neki egyéniséget – olyan volt, mintha ő lenne a számítógépes játékban a „játékos által alkotott kicsit színtelen generic karakter” a sok jól megírt NPC között.

Vex: Valamiért őt bírtam, de sokadik megnézésre esett le, hogy miért: ez a csaj egy az egyben Jaheira a Baldur’s Gate sorozatból. A sorozat egyik legvicces beszólása hozzá fűződik, amikor Scanlant csúnyán megharapja az egyik élőhalott és azt mondja, hogy „Lehetne rosszabb.” Scanlan: „Mégis hogyan.” Vex: „Ha az én kezem lenne.” A szarkasztikus humora és a kicsit anyáskodó pszeudo-csapatvezéri pozíciója miatt kedveltem.

Öt dolog, ami tetszett

5. Egyáltalán van

Kamaszként imádtam volna, ha lett volna egy ilyen kalandozó fantasy sorozat, amely ennyire egyhúron pendül az áltagos fantasy-szerepjátékos toposzokkal. Ráadásul szerintem a mai napig kevés az ilyen rajzfilm a nyugati piacon (gondolom erre ugrik a sok anime rajongó, hogy nincs igazam, ezért a jelezném: én annyira nem szeretem az animéket). Szóval a sorozat léte önmagában tök jó. Kellett egy olyan friss fantasy rajzfilm, amely ennyire egyhúron pendül a DnD-vel.

4. A Briarwoodék stílusos főellenfelek voltak

A sorozat nagyrészt a Briarwoodok kavarásai körül bonyolódtak, és nekem tetszett, hogy kezdésnek ennyire… megfogható motivációval rendelkező és valahol emberi dinamikával rendelkező ellenfeleket kaptunk. A szinkronhangok persze tökéletesek voltak, és mint karakterek nem csak akció közben, hanem azon kívül is érdekesek voltak. A Birarwoodék csicskásai (Stonefell, Vedmire, Professor Anders) is egész ötletes figurák voltak, akikkel érdekes mini-bossfightokat toltak le.

3. Az élőholtak támadása a negyedik részben

Az erőszak és a véres jelentek tekintetében előtte is kaptunk egy-két meredek képet, de a negyedik részben, amikor jöttek az élőholtak az erősen más tónusú volt, mint amit addig kaptunk. Azt nem igazán értettem, hogy Trinket a medve hogyan élhette túl, amikor az összes őrt odakint lemészárolták, de ettől függetlenül veszélyes és ijesztő ellenfelek voltak. Ehhez képest később Whitestoneban az élőholtak hordája sokkal unalmasabb volt (mondjuk a zombiapokalipszist és variációit személy szerint nagyon unalmasak találom)

2. Habár erős az anime jelleg, ez megmarad az Avatar: The Last Airbender szinten

Ahogy írtam korábban, nem vagyok anime rajongó. Nem utálom, de azt elismerem, hogy a kulturális különbségek miatt ezen a színtéren nagyobb eséllyel találhat az ember érett és felnőttfejjel is élvezhető sztorikat, de ettől függetlenül sajnos vannak olyan vizuális és történetmesélői toposzai, amiktől inkább a szemeimet forgatom, hogy „ne már, basszus, megint ez az anime klissé?” A tányérszemű emberek statikus háttér előtti ugrálása és a többi stilizált külső jegy inkább elriaszt, de ettől még adok nekik esélyt. Ez azért van, mert habár inkább preferálnám a klasszikus nyugati animációt (Cartoon Networkön nőttem fel), de tudom, hogy a rajzolt animáció nyugaton még inkább a gyerekeknek/fiataloknak szól.

Eddig a nyugati-keleti animáció szempontjából a legtökéletesebb balanszot nálam az Avatár rajzfilmsorozat hozta meg, amely habár vizuálisan anime jellegű volt, de kicsit finomítva voltak a szokásos vizuális klisék, illetve habár eléggé „családbarát” volt, de még így is olyan érettséggel dolgozott fel komoly témákat, hogy még öreg kamaszként és fiatal felnőttként is élvezhető legyen.

A LoVM vizuálisan és stílusában nagyon hasonló volt az Avatárhoz, ami mindenképpen jó volt, de meg volt toldva egy nagyon… nem családbarát humorral és vizuális stílussal, ami egyedi fűszert adott neki. Habár ez nem mindig vált előnyére.

1. Csapatdinamika

Sajnos a mai napig az összes fantasy az Egy Kiválasztott Hős™ sztorija, ami a nagy Hollywoodi Nagy Forgatókönyvírói Biblia szerint végig járja a Hős Utazását. Ez persze a fantasy-n túli zsánerekre is érvényes, de főleg itt feltűnő a csapatfókuszú történetmesélés. A LoVM legnagyobb erénye szerintem az, hogy nem egyetlen karakter történte (még akkor is, amikor Percy személyes szálán indultak el), hanem a csapat együttműködése és a közöttük lévő viszonyok viszik el a hátán a cselekményt. A blogot ismerve tudhatjátok, hogy nekem a Dragonlance a „nagy kalandozó fantasy” eposz, és a Vox Machniában valami hasonlót véltem felfedezni. Ahogy szerepjáték is a csapatról szól, ez az adaptációban is jelen van és abban bízom, hogy több ilyet kapunk a jövőben (és nem az lesz a többi producer tanulsága, hogy meg kell venni más actual play csatornákat és azokat kell adaptálni).

Szerepjátékosként és egyfajta DnD-adaptációként pont ez a sorozat legfőbb erénye (és ha kapudrog lesz a sorozat, akkor ez az aspektusa nagyon jó). Az külön plusz pont, hogy maguk a karakterek nagyon klisések, Percyt leszámítva nincsenek olyan figurák, amelyek a kicsit klasszikusan AD&D jellegű földhözragadtabb high fantasy képből kilógtak volna (talán az 80-as és 90-es években az ivararány nem lett volna ennyire kiegyenlített), szemben a DnD 5 kicsit szuperhősös, kicsit freakshow jellegű karaktereivel élükön a tieflingekkel. Utóbbival sincs baj, de jó, hogy kezdésnek egy ilyen „klasszikus érzetű” kalandozócsapatot kapunk.

Öt dolog, ami nem tetszett

5. Az Archie, Captian Stonefell és Duke Vedmire érdes hármas a hatodik részben

A sorozatot méltán mondhatjuk a szinkronszínészet jutalomjátékának, ám volt egy jelenet a sorozatban, ahol nekem nagyon megbicsaklott a dolog. A hatodik részben, amikor az ellenállás vezetőjét Captain Stonefell és Duke Vedmire hallgatja ki és mind a három karakternél tesztoszterontól fűtött dörmögést kellett hallgatnom, akkor én kishíján lila hajú maoista macskalány lettem, aki toxikus maszkulinitást emlegetett. Értem, hogy ezek ilyen hangú karakterek, de így együtt, egyetlen jelenetben ez a három dörmögés inkább volt parodisztikus, mint komolyanvehető. Pedig azért a jelenet végi csonkolás azért meglepő volt, még ha kicsit öncélú is.

4. Az évad kicsit leül a hetedik és a tizedik rész között

A kilencedik rész megnézése után sokkal negatívabb volt a benyomásom a sorozatról és a felépített „drámával” kapcsolatban. Egyenként persze ebben az etapban is voltak nagyon jó jelentek (pl. Professor Anders elleni harc elejétől a végéig, Scanlan magánszáma) és jó poénok, de mégis úgy éreztem, hogy itt egy kicsit lendületet vesztett a sorozat és becsúszott pár sutaság (rád nézek Pike). Az évad aztán az utolsóelőtti és utolsó részekben egészen ügyesen le lett zárva (és sok dolog a helyére is került), de még így is volt egy kis rossz érzésem.

3. A pilot (plusz a második rész) nagyon gyenge volt

Atyaég az a kocsmai jelenet. Értem, hogy mi lehetett a cél (régi toposz egy kocsmában kezdeni a kalandozó fantasy történeteket), és persze lehet úgynevezett felnőtt humorral operálni, de szerintem ez mellélövés volt. Szerintem még a karakterek sem érződtek önazonosnak (legalábbis, ha azt nézem, hogy a harmadik rész teljes íve autentikusabban hozza a karaktereket). Az első két rész szerintem tónusában és stílusában is sokkal edgy-bb volt mint az évad nagyrésze, és nem mutatta meg a sorozat igazi erényeit (a Witchernek is ilyen rossz volt a pilot epizódja, csak részben értem, miért olyan nehéz ezt a feladatot megugrani).

Jah, ha már jó pilot epizódos kocsmajelentet akarunk gonzó humorral, akkor már a Korgoth of Barbaria-t tessék megnézni (kár, hogy nem lett belőle kész sorozat).

2. Ez lehet, hogy 18+-os besorolású rajzfilm, de nem 18+-os közönségnek szól a tartalom

A következő inkább a korszellem kritikája, de hát a sorozat is ennek a terméke. A korhatár besorolással való játékot (illetve ennek marketing eszközként használatát) nem biztos, hogy jól használjuk. Például Netflixen látható az egyébként részeiben tök jó Love, Death and Robots kifejezetten felnőtt rajzfilm, de ha lefordítjuk a sorozat címét a tényleges tartalomra, akkor nagyon kiábrándító tendenciák bontakoznak ki (Love=szex és meztelenség, Death=gore, Robots= ilyen sci-fi izé). A LoVM is 18+-os rajzfilm, mert van benne vér (ennek örültem, mert végre droidokat és robotokat győznek le a jófiúk), némi explict tartalom (szerencsére mérsékelten és a jóízlés határán) és káromkodás. Rohadt sok káromkodás. Utóbbi az elején furcsa volt, aztán megszoktam, de az évad előrehaladtával kicsit finomodott (habár a magyar felirat itt is rátett pár lapáttal az angol eredetihez képest persze, mert miért ne). Az elején inkább az zavart, hogy karakterek személyiségétől függetlenül káromkodott mindenki ugyanúgy.

De a káromkodáson panaszkodni olyan boomer dolog, a bajaim más jellegűek. A véres jelenetek, a csúnya beszéd, alkohol fogyasztás felnőttes felszíne alatt azért ez a sorozat továbbra is egy öregkamasz komolyságának szintjén áll. A karakterek mélysége, a felvetett témák és a megoldások nem rendelkeznek egy felnőtteknek szóló történet komplexitásával, ami nagyon furcsa helyzetet teremt: miközben a rajzfilm egyes elemeiben felnőttes, de gyakorlatilag nem az, és valószínűleg 20 évvel ezelőtt kamaszként a South Park mellett elrötyögtünk volna a haverokkal ezen is.

Persze meg van a lehetőség későbbi évadokban, hogy megembereli magát a sorozat és tartalmilag „felnő”, de egyelőre inkább tűnik kicsit infantilis, bűnös élvezetnek, amely a szerepjáték és fantasy rajongók számára némi extra réteggel rendelkezik.

1. Látványosan nem tudnak drámát írni

Valószínűleg ezért fogom a legtöbb savat kapni a rajongóktól. Amikor a sorozat a kalandokra, az akadályok közös legyőzésére és általában csapatra koncentrál, akkor szuperül működik. Azonban szerintem a forgatókönyvírók látványosan kudarcot vallanak, amikor egyéni karakterdrámát kellene írniuk, ami Percy és Pike karakterén látszott nagyon.

Kezdjük Percyvel, mert végül is az évad „kalandkampója” az ő hátteréből adódott, és neki kellett a legtöbb húsbavágó személyes akadállyal szembesülnie illetve az ő háttérsztorijába tudtunk a legjobban betekinteni. Igazából a bosszú mint értelemadó motiváció és ennek kritikája nagyon régóta jelen van az „irodalomban” szóval biztos és kijárt úton haladhattak a forgatókönyvírók. Erre még pár lapáttal rátettek a pisztolyának terveit átadó Sötét Árnyék Entitással, aki láthatóan tovább tüzeli a szinte egoista bosszúvágyat. Szerintem az alapszituáció jó volt, de a megvalósítás kicsit megbicsaklott, érezhetően a bosszúvágy és a felelősségvállalás ütköztetésére akarták felhúzni Percy drámáját, de az egymást követő részekben ennek a megvalósítása inkább ötletszerű volt.

Az egyik ilyen a „vezesd a néped” karakterdrámája a 9. részben, ahol mindenki arról próbálja meggyőzni, hogy lépjen elő, mint az utolsó de Rolo és vezesse az ellenállást. Percy láthatóan bosszútállni jött, és ezzel nyilván a Briarwoodok uralmát is meg akarja dönteni (szóval itt nincs karaktermotiváció szempontjából probléma), de egyébként az egyáltalán nem jelenik meg, hogy az örökségét és a családjának a birtok és a Napfa iránti felelősségét hogyan éli meg. A „vonakodó hős” régi toposz, de valahogy nem állnak össze az elemek úgy, hogy érdekes is legyen.

Az utolsó résszel derül ki szerintem, hogy Percy konfliktusa nem vonakodás-közjó tengelyen mozgott, hanem végig a lelkéért folyt a harc (de ezt csak találgatni lehet, mert az Árnyék Entitás kilétéről semmit sem tudunk meg): felemészti-e a bosszú és a gyűlölet, vagy képes-e felül emelkedni a traumáin? Ebből a szempontból az utolsó részek szerintem javítottak az összképen, és meglepő, de jó választás volt, hogy az utolsó rész főellenfele kvázi „a csapaton belül” érkezik, de az előtte megtett út inkább alibizésnek hat, mint jól felépített jellemfejlődésnek. Ez azért lehet így, mer Percy titokzatos mesteréről nem tudunk meg semmit, így hiányzik valami az összképből.

De a legrosszabbul Pike járt, akiről már tudom, hogy az eredeti játékülések alatt a játékosa nem tudott jelen lenni, és a narratívába ágyazva próbálták a távollétét megmagyarázni. Nos, erre is érvényes, hogy akár még működhetett volna a hitével és a kalandozó életformájával küzdő pap karaktere, de igazából a téma megfogalmazásáig eddig jutottak a forgatókönyvírók. A spirituális utazás és próbatétel annyi volt, hogy Pike aláereszkedett a lelkilétsíkra, hogy kapcsolatba lépjen az Örökfénnyel. Az akadály ebben a jelentsorban az volt, hogy akárhogy erőlködött, nem ment neki és kizökkenteni a valóságba. Ez vizuálisan is és próbatételként is papírvékony, sajnos a drámának nem volt tétje, sem értelme. Arról nem is beszélve, hogy utalások szintjén volt felépítve a meghasonlás.

Amikor végre megtörténik a kapcsolat (a karakter semmit sem csinál másképpen, vagy tanult a kudarcokból) akkor az isteni hatalom manifesztációjának kell felmondani Syd Field forgatókönyvíró tankönyvének Want/Need fejezetének zanzáját, majd elmondja, hogy nincs ellentmondás a két felé húzó erők között (istene szolgálata és a kicsapongó kalandozóélet) és éljen, ahogy jól esik. Lehet hogy én vagyok szigorú, de ha az életemet átható felsőbb erő egy ilyen „csináld, ami jól esik” attitűddel küldene ki a nagyvilágba, akkor visszaadnám a tagsági kártyám.

A főproblémám, hogy a dráma habár rejt magában mélységeket, sem a megküzdésére irányuló erőfeszítések nem érdekes, szórakoztató és átélhető, sem a feloldás nem tűnik kiérdemeltnek. Egyszerűen nem fizette meg Pike a feloldozás árát. Engem teljesen hidegen hagyott ez a szál, pedig egyébként a karaktert magát szeretem.

Összegzés

A The Legend of Vox Machina szerintem hiánypótló sorozat, amely sokkal több szálon kötődik a Dungeons and Dragonshöz, ami szerintem a hobbinak jót tesz, mert lesz egy belépési pont vagy egy modern referencia médium, amire lehet mutogatni, hogy nagyjából milyen sztorikat és milyen karakterekkel lehet játszani a játékunkkal. A fantasy-n belül a csapatfókuszú történetmesélés előtérbe helyezése a „hős útját” meghaladva szerintem jó irány, mert utóbbit ezerszer láttuk, ráadásul közelebb áll a játékunk valóságához, mint mondjuk bármi, amit ma mozgóképen fantasy címkével akarnak eladni nekünk (nincs ezekkel semmi baj, de azok nagyon másfajta történetek, mint amire a szerepjáték alkalmas).

Én a második évadtól azt várom, hogy továbbra is ez a hét kalandozó lesz a fókuszban, és nem kezdik el túlságosan bővíteni az állandó szereplőgárdát annak érdekében, hogy „megfeleljen a kortárs elvárásoknak”. A Witcher második évada is ott bukott meg nálam, hogy hat különböző szállal zsonglőrködtek, és a sorozat főszereplője mellékkarakter lett. Abban bízom, hogy ez nem történik meg itt.

A közeledő sárkányok érdekes ellenfelek lesznek (remélem), és bízom benne, hogy még profibb és az esetlenségeket kijavítva tér vissza a sorozat. Én biztosan várni fogom.