A hetes szám bűvöletében: 35 éves az Iron Maiden Seventh Son of a Seventh Son című lemeze (EMI, 1988) [Kedvenc zenéd már dadrock Vol. III/3.]

Tavaly sajnos bűnös módon kimaradt a Number of the Beast laudációm, de valahogy helyénvalónak tűnik, hogy a kedvenc Iron Maiden lemez kapcsán írjak először kicsit hosszabban a zenekaron. Egy pár napja volt a lemez megjelenésének 35. évfordulója, amikor még legfeljebb az alvás-evés-büfi háromszögben mozogtam, szóval a nem mondhatnám, hogy akkor és ott friss élményeim voltak a bandával kapcsolatban. Ellenben arra határozottan emlékszem, hogy a Maiden kabalaréme Eddie már gyerekként is nagyon érdekes volt számomra. gyerekként ijesztőnek és veszélyesnek tűnt a zene, ami persze a banda zenéjét ismerve már a saját korszakában is kérdőjeles volt, de az biztos, hogy a KISS mellett az első olyan rock zenekar volt, amelynek nagyon erős volt a vizuális karaktere (bár a zenekar tagjai eléggé basic angol huligánok voltak).

A tagság balról jobbra: Adrian Smith (gitár), Dave Murray (gitár), Bruce Dickinson (ének), Nicko McBrain és Steve Harris (basszusgitár).

Aztán a metálos utazásom elején persze Metallicás voltam, de pont abban az időben lett egy hi-fi tornyunk, amely CD-t is le tudott játszani. Ekkor került át a szomszéd sráctól a Maiden Brave New World lemeze, amely az első találkozásom volt a zenekarral (ami napig ott van a TOP 3 kedvenc Maiden lemezem között, és szerintem jól öregedett). Utána darabokban és teljesen szabálytalanul fedeztem fel az életművet. De egy Metal Hammeres cikknek köszönhetően azt már kezdő metalos koromban tudtam, hogy a Seventh Son of a Seventh Son az egyik legjobbjuk. Végül az akkori nehézkesebb beszerzési csatornákon keresztül végül eljutott hozzám, de nem mondanám, hogy egyből tetszett, annak ellenére, hogy a dalok többsége már akkor is tetszett. Ahhoz már pár évnek (és sok Iron Maiden hallgatásnak) el kellett telnie, hogy belássam, hogy ez a zenekar életművének egyik legtökéletesebb háromnegyed órája.

A zenekar a 80-as évek elején indult, de hiába indultak két remek lemezzel (azok a korai Maiden lemezek le se tagadhatnák a punk hatást), de Paul Di’Anno énekes leváltása Bruce Dickinsonra örökre megváltoztatta a bandát. Ezután az évtized végére fokozatosan váltak a stílus megkérdőjelezhetetlen titánjaivá. Visszatekintve azért annyi kritikával élnék, hogy még a korszak klasszikus lemezei sem voltak szerintem tökéletesek: a slágerek óriásit szóltak, de mindegyik lemezen volt azért pár töltelék dal. Ennek ellenére szerintem még a kicsivel gyengébb (és a jelen a lemezt megelőző) Somewhere in Time-nak is vannak rajongói (azt elismerem, hogy az Alexander the Great zseniális).

A lemez előkészületeknél valamiért úgy döntöttek, hogy ez egy koncept lemez lesz, és a címbéli különleges erőket uraló hetedik fiú hetedik fiáról fog szólni, akiért a jóság és a gonoszság erői is küzdenek, hogy felhasználhassák. Megmondom őszintén a világ legkirályabb alapkoncepciója lehetne de maga Bruce Dickinson is elismeri, hogy nem volt rendesen összerakva ebből a szempontból. Nincs igazi storyline, csak benyomások, jelenetek és témák egymás után pakolva, amelyben a főszereplő próbálja a helyét és a sorsát meglelni a gonoszság csábításával szemben. Persze ettől a lemez még jó, de aki mélységet és rockoperát vár, az ne így hallgassa.

Emlékezetes és szürreális portré Eddie-ről-

De akkor mégis miért működik ez az album? Szerintem előnyére válik a zenei kísérletezés, illetve az, hogy valahogy sikerült minden dalba elég ötletet és megragadó zenei pillanatot pakolni, amitől kiugranak a lemez egészéből (a mai metal és rock zenekaroknak érdemes lenne erre figyelni). Illetve azt sem szabad elfelejteni, hogy ekkor volt a zenekar minden szempontból a csúcsán: már hat éve ugyanabban a felállásban játszottak együtt, és sikerült Steve Harrisnek elengedni kicsit a kontrollt, hogy mások is hozzáférjenek a dalszerzéshez. 1988-ban

Zeneileg a legfontosabb újítás szerintem a szintetizátorok használata volt, ami a trú metal arcoknál akkor nagyon nem volt menő. Nagyjából a progrock kifingása (értsd: ciki lett a fiatalok között és nem volt kereskedelmi sikere, csak ha nyálas 80-as évekbeli poprock dalokat írtak) után a szinti kikerült a rockzene eszköztárából, és a punkok esetében is csak a post-punk és goth színtéren volt elfogadott. Ha megnézzük a korszak angol újhullámos heavy metal zenekarait, akkor óriási ikergitározások vannak, de a szintetizátor használata legalábbis nem jellemző. Persze visszatekintve ezt óriási újdonságként eladni furcsa, de ha belegondolok, akkor a lemez nagy pillanataiból legalább kettőt a minimalista szintetizátor hangszín adja. De azért az igazi erejét a lemeznek a Smith-Murray gitáros páros játéka adja, Harris dögös basszusgitárosa és Bruce Dickinson ihletett és színpadias éneklése.

A lemez a Moonchilddal kezdődik, helyesebben szólva a lemezt keretbe foglaló „Seven Deadly Sins…” akusztikus gitáros felvezetésével, majd rögtön jön a fent is emlegetett szintetizátor, ami a maga retró módján szerintem tök jó. A dal aztán tipikus Maidenes lendülettel robog tovább, a dal végi Dickinson sikítás király. Az Infinite Dreams a lemez balladája és szerintem annak tök jó, de igazán a gitárharmóniák viszik el a hátukon ezt a dalt.

A lemez szerintem legjobb dala egyértelműen a The Evil That Man Do, amelyben minden a helyén van: szuper énekélés, fogós refrén, jól dúdolható gitártémák és szerintem a maga módján még érzelmes is a dal (pedig ha van valami, ami az én részemről kritika a bandával szemben, hogy az életmű pár kivételtől eltekintve érzelmileg tök steril).

Amit biztosan sokan kiemelnek, az a címadó Seventh Son of a Seventh Son című dal, amely szerintem megelőlegzi azt a progrockra emlékeztető irányvonalat, ami a kései Maident jellemzi. Ez egy hosszú, több tételből álló darab, amelynél azért nem mindig tudom eldönteni, hogy zseniális és mély vagy egyes megoldásaiban lusta és fantáziátlan. De minél többször hallgatja az ember rájön, hogy a címet ismételgető refrén már csak a hangzása miatt nem ciki, illetve a középső szintetizátoros spoken wordös kiállás annyira jó, hogy nem lehet rá haragudni. Egyértelműen a dal második felemeli ezt a szerzeményt a vitathatatlan klasszikusok közé. Általában a drámai beszélős részek a metal dalokban nagyon béna szokott lenni, de Dickinson előadása és hangszíne tökéletes. Ahogy a szintis részből lassan építkezve kijön a banda az tanítani való. (A kórus rész engem az egy hónappal később kijövő Queensrÿche Suite Sister Mary-jére emlékezetet.)

A The Prophecy alapvetően egy jó kis dal, de sokat nem tudok róla mondani. A végén tök jó, ahogy átváltanak akusztikusokra. A Clairvoyant is egy újabb jó dal, de az ikonikus basszusgitáros nyitás a legemlékezetesebb róla, illetve király a refrén és itt is óriásit gitározik Adrain Smith és Dave Murray.

A lemez az Only the Good Die Young zárja, amely megint egy emlékezetes refrénnel zárja le a sztorit és a lemezt. Az akusztikusgitáros lezárás a kis nevetéssel tökéletes.

A lemez eladások szempontjából talán nem volt olyan sikeres mint a megelőz lemezek (bár így is platinalemez státuszig jutott), de az elmúlt harmincöt évben kult státuszban emelkedett. A lemezt követően a banda turnéra indult, és tovább építették a banda emelkedő pályáját. De a megelőző évek kreatív és személyes ellentétei elkezdték kikezdeni a klasszikus Maiden felállást. Ennek első eredményeként a tagok egy része elkezdett szóló lemezeken dolgozni, de az igazi törést a következő No Prayer for the Dying lemez felvételei alatt jött el, amikor Adrian Smith kiszállt, mert nem értett egyet a zenei iránnyal. A törés után még kijött két lemez (a közepes No Prayer és a szuper Fear of the Dark), de a 90-es évek elején Bruce Dickinson is kiszállt a bandából.

Most újrahallgatva arra jutottam, hogy a lemez ereje az egyszerűségében és direktségében van. Ha akarnék sem tudnák nagy megfejtéseket hozzátűzni. Egy tökéletes heavy metal lemezről van szó, jó dalokkal, tapadós dallamokkal és mindenidők legjobb metal énekesének ihletett énekével. A mai napig működik a lemez és ajánlom mindenkinek, aki ismerkedni akar a zenekarral.