El Cid Komor kardja (Helvéczia kalandbeszámoló)

– avagy annak hiteles históriája, miként találta meg az Úr 1697. évében Don Álvar Díaz Garcia Vega de Valencia y Vivar ősének legendás kardját egy pár keresztény ifjúval és egy umbriai atyával valahol Katalónia vadonjában

Cserei Farkas elbeszéléseiből és jegyzeteiből

írta, szerkesztette és szükségtelen részleteket kegyelmesen kihagyta

Kolozsvári Cserei Vilmos

A történetünk kezdete lehetne 1697 március 12., amikor Cserei Farkas csatlakozott Don Álvar Díaz-hoz, de a jelen történetünk később kezdődött, és mire idáig eljutottunk olyan sok dolog történt és az útitársak úgy megváltoztak, hogy az olvasó tisztánlátása érdekében 1697. április 17-én vesszük fel a történet fonalát. Jó atyám elmondása alapján ekkor már egy hónapja élt az nemes Don Vivar mellett, ezernyi veszélyt és kalandot átélve.  Don Álvar Ősének a nemes lovag El Cidnek a leszármazottja volt, a Cantar de Mio Cid egy ritka példánya alapján biztosra vette, hogy megtudja találni, hogy hová került a tizenegyedik századi spanyol lovag legendás kardja, amely családi öröksége volt.

De kikből is állt ekkor a kompánia? Alábbiakban a fennmaradt jegyzetek és édesapám elbeszélései alapján a következő portrékat tudom megidézni:

Álvar Díaz Garcia de Valencia y Vivar, andalúz fegyvermester, a korszak legnagyszerűbb kardforgatója és ádáz harcos, El Cid ük-ükunokája. A kompánia egyik vezéregyénisége még úgy is, hogy atyám visszaemlékezései szerint inkább volt a társaság nemeslelkű csirkefogók alkalmi szövetsége. [Premier]

Cserei Farkas, magyar vagabund, botcsinálta történész, felcser, felderítő és minden lében kanál utazó, aki eredetileg a hunagrusok nyugatra szakad ágát és emlékeit kereste, de valami sokkal értékesebbet talált. A családunk által nagybecsben tartott ősmagyar íjat itt Katalóniában találta. [Tyr]

Taddeo Previti atya, olasz pápista inkvizítor (atyám meghagyta, hogy tegyem hozzá: umbriai), aki kérlelhetetlen dühvel kergette a hitetleneket, és az abban az időben Katalóniában kísértő infernális teremtményeket. Atyám rejtőzködő kálvinistaként nagyon tartott komisz természetétől. [elGabor]

Gérard Pradas az okcitán deák és világfi, aki a Montpelieri Egyetemen végzett. Eredetileg a honfitársának a jó Jean-Fado Garros de Béziersnek a titkára volt, de amikor munkaadója egy lagoscoroi csinos fehérnép és fogadó kedvéért visszavonult a kalandoktól atyám kompániájával maradt. Csavargó létére gyűlölte a kényelmetlen vadonbéli fekhelyeket és a kietlen romokat. [alister]

Santiago (pogány nevén Xuihcoatl) az amerikai Újvilág azték népből való tagja, aki civilizálatlan természetét levetette a keresztségben, és egy különös bosszúvágytól hajtva járta Katalónia vidékét. Azték vérét persze nem tudta tökéletesen levetkőzni sok bajt kevert, de ravaszságban és erőben kevesen tudták felvenni vele a versenyt. [Bendoin]

A történetünk kezdetét megelőző időszakban összeszedett nyomok alapján a Pico de Craneo – ami a hispánok nyelvén Koponya-hegyet jelent – volt a kard rejtekhelye. A legenda szerint a nemes El Cid lovag innen szerezte meg egy szörnytől a kardját, és ide is rejtette el. A keresést egy titkosírás által felfedett vers segítette:

Tenger és Középhely között,

Dombok és pineák fölött

Szirtre hágó úton a fény

Mutatja, hol őrzi a lény,

Legjobb társam, ki jött velem,

Ott hagytam őt, a fegyverem.

A kompánia ekkor Katalónia szárazföldi vidékén a hatalmas Migalloc városában pihente ki a korábbi kalandok fáradalmait, és élvezték megszerzett kincseik nyújtotta kényelmet. Gérard Pradas maradt volna a városban, de Don Álvar Díaz és Cserei Farkas pontot szerettek volna tenni az El Cid kardja körüli rejtélyre. Don Álvár már régen várt a sorsának beteljesítésére, atyám pedig úgy gondolta, hogy ez méltó búcsú lenne Spanyolhontól és Katalóniától, mielőtt hazatér Magyarországra, ahol a gaz törököket maradékát éppen ekkor űzték ki az országból.

A csapat végül április 17-én indult el Migallocból keserves esős időben. Az eseménytelen utazást során a zivatar nem nagyon állt el (atyám szerint ritka csapadékos tavasz volt Katalóniában abban az évben, a korabeli almanachok ezt nem támasztják alá), de végül április 18-án megérkeztek a Pico de Craneo zord szurdokainak tövébe.

A környékből a „Koponya-hegy” magasan kiemelkedett, de a környéket nem lehetett belátni a sűrűn övő pineafenyőktől, amelyek úgy nőttek, mint fenyőformájú ernyők vagy gombák. Don Álvar felmászott az egyik fa tetejére, és onnan láthatóvá vált, hogy keleti és déli irányba is hegyi ösvények vezetnek. Atyám elmondása szerint a koponya „elejét” keresték, de a hegycsúcs meredek fala északi iránya teljesen sima volt. Követve az utat végül a déli ösvényt követték, bízva abban, hogy megkerülhetik a hegyet.

A keskeny szerpentinre emlékeztető hegyi ösvényeket követve a kompánia messze délre keveredett az egyik magasabb domb tetejéhez, ahol egy karcsú torony rajzolódott ki a szakadó esőben. A csapat óvatosan közelítette meg a tornyot és hamar látták, hogy romba dőlt melléképületek is voltak. Sötétedni kezdett és a csapat szeretett volna fedelet találni a fejük felett az éjszakára, azonban az épületek teteje mind le volt szakadva. Pár perces vizsgálódás után megállapították, hogy ezek mór romok és a torony valójában egy minaret lehetett fénykorában.

Gérard talált a minaret aljában egy lépcsőt, amely a föld alá vezetett, amitől egyáltalán nem lett lelkes. Ennek ellenére a csapat gyorsan a megszokott felállásban: „A jó Don Álvar Díaz és Santiago elől, mögöttük mentem jómagam Gérarddal, a sort pedig Tadeo atya zárta.”

A lépcső alján egy szobába értek, ahol két eunuch szobor állt. Santiago jól sejtette, hogy ördöngösség lesz a dolog mögött, és éberen várt. Nem kellett csalódnia, mert a két eunuch szobor megmozdult. Ez természetesen nem okozott problémát a csapatnak.

A szobrok termétől két járat vezetett tovább. Az egyik egy arabeszkes folyosó volt, ahol tüzes csapdába került a csapat, de szerencsére kisebb égési sérülésekkel megúszták a dolgot. A folyó végé egy alácsapdázott szobát találtak, amelynek közepén egy emelvényen egy lant hevert. Az emelvény feletti plafonon négy lyuk volt, így kiindulva folyón történ fiaskóból a csapat okosan betömte a lyukakat, amelyekből valamiféle veszedelmet feltételeztek majd elemelték a lantot. Cserei Farkas, aki értett valamelyest a hangszerekhez, megpendítette a húrokat és Santiago az azték egyből elaludt. Az indiánus felverése után azon kezdtek tanakodni, hogy El Cid nem ölte meg a Kard őrzőjét, amikor elhozta innen, és talán elaltatta a lanttal, ezért már egy mesterterv kezdett formálódni.

A másik folyosó egy arabeszkekkel díszített terembe vezetett, amelyben volt egy olvasóállvány egy könyvvel, illetve látható volt egy alkóv benne egy szarkofággal. Óvatosan közeledtek, de amikor Gérard megérintette a könyvet, a szarkofág fedele felcsapódott és egy gyolcsokba tekert dervis ugrott elő, aki agresszív támadást indított a kompánia ellen, komoly sebeket okozva Santiagonak, ám ekkorra a csapat már tapasztalt fegyverfogatókból állt, és pillanatok alatt végeztek a sátáni mór élőholttal.

A csata után megvizsgálták a könyvet, amely mór betűkkel volt írva, így nem lehetett elolvasni. Azonban Gérard – abban bízva, hogy találhat benne valami bűvigét – zsebre tette amíg Taddeo atya nem figyelt.  A szarkofágban megtalálták a mórok iderejtett kincsét, amin elosztoztak, majd felkészültek, hogy a minaret falai között letáboroznak, és másnap reggel folytatják az útjukat a Hegy felé.

***

1697 április 19. péntek reggelére elállt az eső, és a nap felszárította a köveket, az ösvények pedig járhatóvá váltak a lovak számára is. Habár szerettek volna a toronyiránt menni a hegy felé, a hátasaik megkímélése miatt az egy nappal korábbi ösvényen nagy kerülővel kellett visszamenniük, hogy a hegyoldalba vájt ösvényt követhessék. A napsütés miatt mindenki bizakodó volt, és kicsit élvezték a katalán táj szépségét, amikor egy keresztútnál valaki felkiáltott:

„Señorok!”

A bozótosból egy csuklyás görnyedt alak bontakozott ki előre tartva rettenetes kezét, amitől egyből látszott, hogy egy leprásról van szó. Don Álvar és Farkas keresztényi jószándékból élelmet és egy vizes kulacsot adott neki, amiért nagyon hálás volt a szerencsétlen. Mielőtt tovább nyargaltak volna a leprás utánuk kiáltotta: „A fény nem csak a szemben lakozhat!” Mivel gyülekeztek a jelek, amelyek a látás és a fény köré szerveződtek, ezért alaposan megjegyezték ezt a mondást.

Pár órás utazás után megkerülték a hegyet, és látható vált a déli oldal. Az út tovább vezetett keletre, de déli irányba a dombok között gyanús cédrusligetre figyeltek fel. Cserei Farkas hamarosan talált egy vadcsapást, és úgy döntöttek, hogy megvizsgálják, miféle liget lehet ez. A ligeten egyfelől látszott, hogy régebben telepíthették őket ide, mert nagyon szabályos álltak, azonban az egész teljesen elvadult volt. Rövid keresés után találtak egy több napos táborhelyet. Santiago az indiánus gyakorlott nyomolvasóként megállapította, hogy egy nagyobb csapat nehézvértes alak táborozott itt jó pár napig, de már jóideje elhagyták ezt a helyet.

A cédrusliget széle elég magasan volt, és találtak is az északkeleti peremén egy lesállást, amely jó kilátást biztosított a hegyre és a hegy déli lábára. Látták, hogy a az út, amelyet elhagytak egy keresztúthoz vezetett, amelynek északi ága a hegyhez vezet, egyenesen fel egy hegyoldalba vájt kápolnához. Biztosak voltak benne, hogy akik a cédrusligetben bujkáltak a kápolnát figyelhették. De mi célból? Csak úgy tudhatták meg, ha odamennek.

A keresztúton egyből északra fordultak, és felbaktattak a kápolnához. Régi épület volt, fehér márvány falakkal, amelyet már évszázadok óta benőtt a repkény. A kápolna ajtaja résnyire nyitva volt, de mielőtt bementek volna, Santiago megvizsgálta a környéket, és jelezte, a nehézpáncélos alakok egyértelműen jártak itt. Ezután bementek a szentélybe.

Azt láthatták a belépéskor, hogy a szentélyben valaki nemrégiben felverte a port, de a legkülönösebb látvány a kápolna jobb oldali falánál álló leányszobor volt, amelynek torkán különös kardpengényi széles lyuk futott át. A különös szobor a sokat látott társaságot először megrettentette, és maga Taddeo atya sem tudta mire vélni, de a szobor a várakozáskhoz képest nem mozdult meg. Rövid tanakodás után megállapították, hogy ez nem lehet más mint Szent Lúcia a gyengén látónak a védőszentje, aki vértanúhalált halt egy torkán átszúrt kard által.

A kápolna átfésülése után Gerard számára egyértelművé vált, hogy az oltárról elvihettek valamit (talán egy kelyhet és más kegytárgyakat). Szóval innentől világos volt, hogy a páncélosok templomfosztogatók haramiák voltak. A kápolna hátsó fala az oltár mögött lényegében a hegyből volt kifaragva, és Santiago meg is állapította, hogy valami ajtórésen keresztül jár a levegő, ami titkosajtóra utalt. Don Álvar benyomható téglát keresett, mert már rutinos kalandorként tudta, hogy ilyesminek kell lennie, de semmit nem találtak. Santiago a tőrét próbálta beledugni a szent szobrának a torkába, de nem volt hatása, mert ez egy lovagi kard méretű rés volt. Gérard kicsit aggódott, hogy a kísérletezéssel esetleg megsértjük a Szentet, de a jó Taddeo atya biztos volt benne, hogy ez nem fordulhat elő. Még Álvar tett egy hiábavaló kísérletet a sárkányölő lovagi pallosával, de egyértelmű volt, hogy itt egyetlen kard lehet jó. Talán ha a haramiákra ráakadnának, akkor náluk megtalálnák a kulcsként használható kardot is.

Visszatérve a keresztútra alaposan megvizsgálták a sáros-poros utat, és látták, hogy délre és keletre is nyomok vezetnek, amelyek a páncélos haramiákhoz tartoznak. Először déli irányba haladtak, mert úgy látták, hogy arrafelé mintha lenne valami.

A déli út végén egy temető kerítéséhez értek. A temetőben pár tucat sír volt és egy apró, kupolás épület haranglábbal. De nem volt idő sokáig bámészkodni: iszonytató vonyítás rázta meg temetőt, és a kopott sírkövek közül három fekete, izzó szemű pokolbéli szelindek ugrott elő! Vadul kaffogva rohantak a kompánia felé és a lovaik lábát célozták agyaraikkal. Don Álvar Díaz lovasrohamával kettőt megölt, atyám, Cserei Farkas, kihasználva bűvös íját elvágtatott és visszalőtt az egyik ebre, míg Santiago leesett a megbokrosodott lováról. Gyorsan villantak a pengék és a furkósbotok, rögvest a másvilágra kerültek a Sátán kutyái. A sebesült lovakat a csapat felcsereként szolgáló atyám ellátta, majd alaposabban megnézték a sírokat.

Szemlátomást több száz éve állhattak a ledöntött, törött sírok, amelyekbe keresztényeket temettek. A temető közepén a kis kupolás épületben megnézték maguknak a jó állapotban megmaradt harangot, amelyen a következő deákbetűkkel írott felirat állt: „Mikor elhagyja felét az éjjel,/ Kondítsd, hogy beszélj szeretteiddel.”

A bizarr érdeklődésű Gérardot érdekelte a harang rejtélye, de Taddeo természetellenesnek tartotta a dolgot. Rövid beszélgetés után megegyeztek, hogy érintetlenül hagyják a harangot. Mivel a temetőben nem találták sem a haramiáknak, sem kincseknek a nyomát, elindultak vissza a keresztúthoz, hogy keletre folytassák az útjukat. Mert egyértelmű volt, hogy csak a Kápolna titkos ajtajának felnyitásával juthatna fel a hegy tetejére, hacsak nincsen a keleti oldalon egy meredek ösvény felfelé.

Már dél igencsak elmúlt, amikor a keleti ösvény élesen elkanyarodott északra. Ekkor pillantottak meg az egyik kisebb domb tetején egy rikító fehér márványtáblát. Letértek az addig követett ösvényről és átvágtak a dombokon, hogy megvizsgáljuk ezt a gyanús kőmonstrumot.

A kő egy magas és lapos márványtábla volt, amely helyenként olvashatatlan volt egy nagy repedés miatt, de atyám emlékezete szerint ez állt ékes latinsággal:

„A szemei kioltatnak,

Végre —- nak (Itt hiányos volt a szöveg)

A tagjai kínoztatnak,

A Krisztus Mátkájának.

Így életed elvégezvén

Légy szemünk orvossága,

Lelkünk menyégbe vitetvén

Légy szép világossága. Ámen”

Körbenézve északra újabb útkereszteződést láttak meg, de feltűnt a keleti oldalon egy ígéretes ösvény a hegy felé, úgyhogy arra vették az irányt. Az ösvény egy kiszáradt patakmederben vezetett, amelyet magas sziklafalak határoltak, úgyhogy csak libasorban tudtak haladni. Az egykedvű baktatással akkor hagytak fel, amikor váratlanul éneklést és zenebonát hallottak meg elölről. A kompánia tagjai összenéztek és megállapították: bizonyosan a szentélyfosztogató haramiák azok.

Don Álvar nem volt rest, és előre ment, hogy a sziklafalon felmászva lesse meg a völgyben található táborhelyet. Nem volt szerencsés döntés, mint később kiderült. Atyám elmondása szerint később Don Álvar úgy adta elő, hogy sikerül felmennie a szikla tetejére, de valaki meglepte hátulról és pisztolyt szegezett a fejéhez, így megadta magát, és mivel nem volt semmilyen trükk a tarsolyában, hagyta, hogy lekísérjék a táborhoz, ahol a haramiák vezetője várta. Amikor leért akkor látta meg, hogy ezek a németalföldi háború veteránjai lehetnek: jól felszereltek voltak és veszélyesek.

A haramiák vezetője egy megtermett páncélos alak volt, nem más, mint Don Alfonso Ordones de Najera. El Cid és Don Ordones annak idején gyilkos ellenségek voltak, különös rendelése a Gondviselének, hogy évszázadok múltán e két férfiú utódai egymással szembe kerültek. Rövid szóváltás után, mikor Don Alfonso megtudta, hogy Don Álvar Vivar grófja és El Cid leszármazottja, kardot rántott: „Kötelességem megölni!” A két Don kihívta egymást párbajra a mesés kard megszerzése és a vérbosszú jogán, miközben a többi katona (nyolc alabárdos és három muskétás) figyelték a harcot.

Mindeközben a többiek felfigyeltek a kibontakozó vitára és párbajra, és tudták, hogy közbe kell lépni. Cserei Farkas mágikus íja rögtön végzett egy muskétással, és Don Álvar, aki ekkor már a kard mestere volt könnyedén leütötte kardlapjával Don Alfonsót. De innentől a balszerencse áradása megállíthatatlan volt: Santiago kezében felrobbant az eldobni kívánt gránátja. Gérard két pisztolya is csütörtököt mondott. Az alabárdosok és muskétások fenyegették Don Álvart és a kompánia többi tagját. Ekkor lépett elő a jó Taddeo atya, aki az Úr hatalmát segítségül hívva a haramiák alabárdjait használójuk ellen fordította. Bizony nem egy haramia a saját fegyverének pengéje által tért meg a másvilágra. Hiszen tudjuk: „Kard által vész, ki kardot ragad.”

A csatát három haramia élte túl, akik megadták magukat, és a kompánia szabadon engedte őket, de egy késnél komolyabb fegyvert nem vihettek magukkal. Nem derült ki sosem, hogy mi lett ezekkel a flótásokkal, miután elhagyták a Pico de Craneo árnyékát.

A tábort átnézve előkerültek a kápolnából ellopott kegytárgyak (két gyertyatartó és egy kehely), és egy megkötözött öregember. Nagy szakálla volt, szakad ruhája, és láthatóan jól helyben hagyták szegény flótást. Kétségkívül nagyon örült a megszabadulásnak, de amikor a nevét kérdezték csak mellébeszélt: „Sok néven neveznek engem.” meg „Elfelejtettem a nevemet.” Arra kérte a társaságot, hogy hívják csak egyszerűen Remetének, amit e sorok szerzője is tiszteletben tart.

Amikor a társaság elmondta, hogy El Cid kardját keresik, habár nem lepődött meg, azért el volt csodálkozva. Azt mondta, hogy a kard nagyon veszélyes, mert azon átok ül. Egy olyan ember őrzi a kardot, valaki olyan, aki El Cid családjának kiírtását kívánja. Az öreg nagyon tájékozottnak tűnt El Cid életével kapcsolatban.

A Remetével való beszélgetés során az öreg egyszer nagyon furcsán azt mondta, hogy „a Próféta”. Mindenki felkapta erre a fejét, de nem firtatták. Atyám azt mondta, hogy kezdett világossá válni, hogy a remete valamiféle mór lehetett, aki itt bujkált a vadonban.

Közben Don Alfonso magához tért a kábulatból. Don Álvar kegyelmet adott neki, és megeskette, hogy egy évig és egy napig békén hagyják egymást az életéért cserébe, amit a megtört Don Alfonso elfogadott, és ő is távozott a vadonba. Távoztában még odavetette a kompániának: „Az öregnél van a kulcs.”

A Remete zavartan ennyit mondott: „Kedves barátom azzal bízott meg, hogy csak megfelelő személynek adjam át.” majd mélyen Don Álvar szemébe nézett. „Neki odaadhatom.”

A Remete vezetésével elindultak északra a lakhelyéhez a kulcsért, közben Don Álvar megmutatta a könyvét El Cidről. Mikor arról szólt a szöveg, hogy El Cid miként kaszabolt le egy csapat mórt, az öreg kifakadt: „Az nem is úgy volt!” Atyám gyanúja erősödött, hogy a Remete nem keresztény, de nem akarta akkor nagyon firtatni az ügyet, mert Taddeo Previti atya mint az itáliai inkvizíció embere talán megtalálta volna égetni, miként azt a pápisták szokták azokkal, akik nem fogadják el római udvarban ücsörgő korrupt egyházfiak tekintélyét. Mi Erdélyországban tudjuk, hogy habár a muszlim nem kedves szomszéd, azért lehet élni a közelében, így jó apám nem akarta a Remetét sarokba szorítani.

A Remete lakása fel volt dúlva, és sok mindent el is vittek a haramiák, amikor foglyul ejtették. Azonban így is látszott, hogy törökös-móros ízléssel volt berendezve, ami már felpiszkálta Taddeo atyát és pár keresztkérdést szegezett az öregnek, de valamiért nem váltotta tettekre a gyanúját, amiért mindenki nagyon hálás volt. A jó Taddeo atya néha meglepően tapintatos tudott lenni az apróbb elhajlásokkal szemben, de a pápisták már csak ilyen erkölcsi tartással rendelkeznek.

Este a remete egy felcsavart szőnyeggel eltűnt, mialatt a kompánia sátrakat vert fel, és a remetelakban készített elő fekhelyet. Mikor az öreg visszatért Don Álvarhoz fordult és figyelmeztette, hogy a kard veszélyes, és rosszra vezetheti a használóját. Az andalúz gróf megígérte, hogy csak jóra használja a kardot, erre az öreg egy ásóval a háznak döngölt földpadlóját ásott egy lyukat és egy rongyokba tekert kőkardot szedett elő.

Ezután nyugovóra tértek, mert nagyon fárasztó és nehéz napja volt mindenkinek

***

Indulás előtt Gérard csatlakozott a szőnyeggel sétára induló Remetéhez. Nem tudni, hogy miről pusmogtak, de köze lehetett a két nappal korábban a dervistől zsákmányolt imakönyvhöz. Így utólag gyaníthatóan a Korán lehetett, amelyről egyes deákok azt mondják, hogy különleges tudást lehet belőle kinyerni.

Ismét borús esős napjuk volt.

Kalandvágytól hajtva a kompánia nem a szentély felé vette az útját, hanem északi irányból kerülte meg a hegyet. Rövidesen egy déli ösvényt követve egy völgyben fekvő romos városba értek. A romváros peremén állva az első gyanús dolog az volt, hogy az esőcseppek megálltak a levegőben. Aztán meglátták, hogy valójában gigászi pókháló feszül a romos épületek között. Itt biztos óriás pókok lehettek, és valamiféle mozgásra is felfigyeltek. Mivel a nedves pókháló meggyújtása esélytelen volt, és Gérard határozottan nem akart a pókok közé menni, nem beszélve arról, hogy az előző napi csetepatékban Santiago és Álvar is nagyon sok sebet kapott, ezért megfordultak és otthagyták a különös helyet. Habár, távoztukban még Taddeo atya azt mondogatta, hogy vissza fognak térni elpusztítani az infernális bestiákat, de erre végül nem került sor. Talán a mai napig ott áll ez a pókháló lepte kísértetváros a Pico de Craneo északi völgyében.

A társaság a kard őrzőjével folytatott csatára tartogatta az erejét és délre mentek a kápolnához. A kápolnától délre fekvő keresztúton egy kelet felől érkező lovaskocsival és különös utasaival találkoztak. A kocsi Don Fernando Alonsoé volt, akit elkísért felesége a szép Ludmilla. Moiából tartottak Acuerona felé, és útba igazítást kértek a kompániától. Amikor ezt megkapta, a jó Don távoztában még meghívta őket acueronai otthonába.

Kora délután értek a kápolnába, ahol visszahelyezték az ellopott értékeket, majd Taddeo atya egy gyors újraszentelést és misét tartott. Mikor ezzel végeztek Don Álvar egyből Szent Lucia szobrának nyakába döfte a Remetétől kapott kőkardot. Csoda történt: a szobor megmozdult, rámutatott az oltár mögötti falra és a titkosajtó kinyílt.

A feltáruló résen friss levegő tódult be, mert nem a föld alá, hanem a hegy belsejébe egy rejtett völgybe nyílt. Már egészen közel jártak kardhoz.

A belső völgyet zsenge fű borította, a természet zord szépségét egy vénségesen vén római kori kupolás épület törte csak meg. Mivel nem láttak semmi mást, az épület felé mentek, de minél közelebb haladtak, annál sűrűbb gonosz homály telepedett a társaságra.

Az épület egy nyitott kupolás építmény volt, középen egy szarkofággal, de nem volt idő bemenni, mert a félhomályból egy különös rémalak lépett elő. Félig páncélos lovag volt, félig árnyék, fekete pallosát lengetve kihívóan ezt mondta: „Álvar Díaz! Ne kísértsd a sorsodat! Itt nem vár rád más csak a halál, akárcsak a társaidra!”

A szellemalak nem volt más, mint Don Garcia Ordonez szelleme, aki még holtában sem tudta elengedni szenvedélyes gyűlöletét El Cid iránt. Taddeo atya előlépett, hogy inkvizítori ördögűző praktikáival legyőzze a gonosz szellemet, de az Ördög védelmezte a szolgáját. „Pusztuljatok innen!” kiáltotta a kísértet, ki egykor Don Garcia Ordonez volt, és sötét hullám söpört végig a kompánián.

Atyám elmondása szerint ádáz harc bontakozott ekkor ki, amiben mindenki vitézkedett. Azonban pár éve, amikor Montpellierben összefutotta Monsignore Gérard Pradas-szal ő úgy emlékezett, hogy Cserei Farkas a csata első pillanatától bénultan feküdt a félelemtől. Én nem kívánok igazságot tenni ebben a kérdésben, mert történetem lényegét nem érinti. Annyi bizonyos, hogy a csapat együttes erővel legyűrte a rémalakot, és a sötétség is felszívódott a völgyből.

A kupolás épület közepén lévő szarkofág fedelére egy nőalak domborműve volt vésve. Biztosak voltak benne, hogy ez Szent Lúcia sírja. Ami csak azért furcsa, mert Venézia polágrai szintén úgy tartják, hogy ez a Szent náluk nyugszik, de atyám meg merne esküdni rá, hogy ott feküdt a szent, amit az alább lejegyzett csodák is bizonyítanak.

Don Álvar Díaz rövid vacillálás után felnyitotta a szent sírját. A szarkofágban ott feküdt Szent Lúcia holtteste mumifikálódva. Torkán ott volt a seb, amelyet az életét kioltó kard okozott, a mellén pedig ott feküdt El Cid kardja, amelyet ugyanebből a pengéből kovácsoltak később. A küldetés teljesült.

Don Álvar magához vette a kardot, amitől úgy érezte, mintha különös súly nehezedne rá. Taddeo atya egy kendővel felitatta a Szent két könnycseppjét, ezzel értékes ereklyére tett szert, cserébe az itáliai inkvizitor minden vagyonát ott hagyta Szent Lúcia szarkofágjában. Miközben mindezek megtörténtek felfedezték, hogy a Szent testének érintésre a sebek begyógyulnak. A társaságból atyámat leszámítva mindenki kihasználta a lehetőséget. Jó atyám azt mondta, hogy mindig is különösnek érezte a pápisták szentimádatát, és nem érezte helyénvalónak a Szent holttestének megérintését.

Még távoztukban Gérard megkapta Don Álvartól annak régi sárkányölő kardját, majd magukhoz vették a Kápolna titkos ajtaját nyitó kőkardot.

A kompánia még elásta a kőkardot a feliratos fehér márványtábla közelében, majd visszatértek a haramiák régi táborához, hogy ott éjszakázzanak. Az estéjükön nem történt semmi, nyugodtan aludtak, mert nagy hőstettet hajtottak végre.

Másnap a társaság, aki állt Don Álvar Dízaból, Taddeo Previti atyából, Gérard Pradasból, Santigaóból az aztékból és Cserei Farkasból keletre lovagolt, mert Moiától keletre a favágók különös homokviharról beszéltek és egy semmiből előkerült mór toronyról. De ez egy másik krónika, és talán egy másik krónikás története.

Készült: Kolozsvár, 1729. november 13.

***

***

Aranyköpések:

Amikor a csapat szembekerül egy Kard és Mágia szabályai szerint működő múmiával, és a csapat nekiáll találgatni, hogy a mesélő még mit tudna ránk ereszteni.
ElGabor (Taddeo): “A Rettenetes Okulárés” [beholder]

alister (Gérard): “A mór feküdt az aranyon, az aranyon, megölt volna, ha hagyom.”

A csapat a temetői harangnál tanakodik azon, hogy a harang mennyire lehet pokolbéli
Taddeo atya: „Ez természetellenes.”
Gérard: „De azt nem írja, hogy a halott szeretteivel.”

Gérard harmadik 1-es dobása után elGábor: “A Sátán véletlen generátora”

A csapat megérkezik a remete felforgatott szállására, akiről gyanítjuk, hogy valójában muszlim.
Taddeo atya körbe néz és tettetett felháborodással felkiállt: „És a keresztet is ellopták?!”

A remete rendszeresen fürdik, amitől kezd összeállni kép.
Gérard: „Van olyan, aki nem akar büdös lenni.”
Taddeo atya: „Az is eretnekség testvérem.”

Gérard nem először méltatlankodik: „Folyton redvás földalatti lyukakban kúszunk az esőben és az erdőben!”

A véletlen találkozásoknál improvizált postakocsi találkozásnál a mesélő hirtelen mondja az NJK nevét.
KM: „A nevem Don Fernando Alonso.”
Santiago: „A híres kocsihajtó?”

Gérard állandó problémája, hogy a magas virtusa miatt nem tud varázsolni, ráadásul minden egyes kalandban növekszik a virtusa.
KM: „Mivel elvégeztétek az Egyház munkáját kaptok 2 virtust.

alister (Gérard): „Ne már!”

A szobor életre kell és rámutatva a falra megnyitja az átjárót.
Taddeo atya: „Elmormolok egy imát.”
Cserei Farkas: „Keresztet vetek”
Gérard (cinikusan): „Elsírom magam.”
elGabor (Taddeo): „Gérard a szenttel való mély együttérzése miatt igazán megérdemelne egy virtus pontot.”

Gérard megérinti a szent lábát, és begyógyul a sebe.
ElGábor (Taddeo): „Amiért kegyes testvér a szent lábát csókolgatja megérdemelne egy virtust.”