2020 legjobb zenéi

Idén sok zenét hallgattam, régit és újat egyaránt. Az alábbiakban minden további időhúzás nélkül kiemelem a legjobb és legemlékezetesebb lemezeket (lehet, hogy egyesek a formátum végét vallják, de szerintem egy előadó tehetségét sem jelzi jobban, hogy ebben a hosszabb formátumban milyen teljesítményt tud nyújtani). Először kezdem pár érdekes trivialitással, majd a végén jöjjenek a legjobb lemezek.

Év dala:

ICON (Pain of Salvation): imádom a zenekar hosszú dalait, és újra sikerült egy olyan zseniális albumzárót írniuk, mint a 2016-os Passing Light of Day volt (igazából ez a dal annak a kistestvére). Daniel Gildenlöw azt csinálja, amiben a zenekar a legjobb: érzelmes, agyas progresszív metalt játszanak, amellyel egészen egzisztenciális szinten lehet kapcsolódni.

Erősen versenyben voltak:
Cycle (Aether Relam): Két dolgot emelnék ki: a nyitó monológot és a dal közepének Opethes hörgését. Idén nagyon sokat kaptam ettől a daltól.
Lost (Crippled Black Phoenix): Vincent Cavanagh és a szokásos angolos búbánat.
Powersnake (Brothers of Metal): Ez a Jörmungandr-ról szóló dal még belőlem is előhozta a látens vikinget.
Return to the Earth Bellow (Oceans of Slumber): az Oceans of Slumber azt csinálja, amihez a legjobban értenek: nagyívű melodráma doomos zúzással.
The Midnight Folk (Dark Forest): Egy dal a tündékről, plusz az év legjobb Iron Maiden dala, amit nem Bruce Dickinsonék írtak.
The Sethian (Draconian): Az album egyik legemlékezetesebb dala, ahol a zenekar minden tagja nagyon odateszi magát, de igazából Heike Langhans dalzáró énektémája emeli magasan az idei átlag fölé.
Stage 6: The Oubliette (The Reticent): Hátborzongató dal egy személyiség teljes összeomlásáról és bezárásáról a végtelen sötétségbe. Nem könnyű visszatérni hozzá.
The Wind that Shapes the Land (Unleash the Archers): Az év bossfight zenéje. Amikor kijött alig tudtam végighallgatni tőle lemezt, mert folyamatosan ezt pörgettem.
Tortuga (Alestorm): Gengszter rap találkozik a kalózmetállal, ennél hülyébb ötlet nem is volt idén.
Your Broken Shore (My Dying Bride): Talán az év egyik első igazi “slágere” volt nálam.

Az év legnagyobb csalódást keltő zenei albuma: Transitus (Ayreon)
Pedig olyan jól indult. Leigazolták Cammie Gilbertet (Oceans of Slumber). Újra itt van Tommy Karevik (Kamelot, Seventh Wonder), és Simone Simons (Epica). Mellékszerpeel Dee Snider (Twisted Sister), Marcela Bovio (Stream of Passion) és Amanda Sommerville (Trillium). Egy gótikusabb hangulatú sztori körvonalai sejlettek fel. Aztán valamiért Aryen Lucassen minden dalba tett egy narrátort (a Dr Who fanoknak biztos mond valamit Tom Baker neve). A végeredmény egy unalmas, fantáziátlan, és minden gesztusával élményromboló lemez. Szerintem az életmű az Into the Electric Castle óta minimum élvezető volt, de ez most nagyon mellé ment, pedig a szereplőgárda alapján lehetett volna jó. Két hallgatás után félre tettem és vissza se néztem.

Erősen versenyben volt: Human. :II: Nature. (Nightwish). Nem tudok mit mondani, vannak jó dalok, de a zenekar messze legjobb összeállítása kezd fokozatosan önmaga tribute zenekarává válni. Jobb, mint az önnyúlásokkal teli Endless Forms Most Beautiful, de még mindig nem jó a végeredmény.

Év feldolgozása: Embersólyom (Thy Catafalque/Kaláka)
A Kaláka eredeti dala is zseniális, és ez a feldolgozás is nagyon ott van. Horváth Martinát pár száz évvel ezelőtt biztos elvitték volna boszorkányság vádjával (annyira varázslatos). De valószínűleg elrepült volna.

Erősen versenyben voltak
Sad But True (The HU/Metallica)
Itt igazából a mongol nyelvű fordításért óriási riszpekt, a videoklip azért Rhapsody legszebb éveit idézi (nem jó értelemben).
Seventh Son of a Seventh Son (Wilderun/Iron Maiden)
A Wilderun írta a tavaly az év/évtized egyik legjobb albumát (Veil of Imagination), és a világ szégyene volt, hogy ez a zseniális prog/folk/death metal zenekar harmadik tökéletes lemezét hozza ki magánkiadásban. Azonban 2020-ban végre a Century Media leigazolta őket és újrakiadták a tavalyi lemezt, aminek ez volt a bónusz dala. Nem szeretem a bónuszdalokat, mert eltörik a lemezek befejezését, de külön hallgatva azért ez elég jó kis újragondolás lett.

Év „x dal feldolgozása y zenekar stílusában” dala: Numb in the Style of Killswitch Engage (Ten Second Songs)
Anthony Vincent 10 Second Songs formátuma érezhetően kezd fáradni (már kicsit sajnálom, hogy többet kell zenebohóckodnia, mint önmegvalósítania), de azért még így is voltak jó pillanatok a csatornán. Ez a Linkin Park feldolgozás hangról-hangra tökéletesen veszi le a Killswitch Engage stílusát, miközben megmarad az eredeti esszenciája is. Tökéletes fúzió.

Erősen versenyben volt: Melodicka Brothers: Welcome to the Black Metal Parade [My Chemical Romance Black Metal Cover]
Ez egy elég jó geg, azért kicsit több benne a hörgés, mint a károgás, és nem elég nekro a hangzás, de így is rohadt vicces.

Év gitárlemeze: Redneck Vikings from Hell (Æter Realm)
Az album erénye a változatossága és az egyenletes magas színvonalú hangszeres teljesítmény. Lehet, hogy egy progresszív metal zenekar szétmatekozza a ház oldalát, de ebben a kategóriában a feelingre osztunk lapot.

Erősen versenyben voltak:
Uada: Djinn. Az Uada black metal zenekar létére zeneileg nagyon ötletes és erős lemezt tett le 2020-ban az asztalra
Haken: Virus. Habár nem került a TOP 10-be le kell borulnom a srácok hangszeres tudása előtt.

Év gitárszólója: Between Two Worlds (Uada: Djinn)
A dal végén hallható gitárszóló nekem a legemlékezetesebb volt idén. Egyébként ezzel a kategóriával voltak gondjaim, mert nem voltak igazán kiugró gitárszólók, amikhez külön visszatértem volna.
Erősen versenyben volt, aztán diszkvalifikáltam: My Dark Reflections of Life and Death… (Green Carnation). A zenekar elővette a régi klasszikusát és újra feljátszotta a friss lemezükre. A gitárszólót a végén imádom, de nem éreztem fairnek, ha elviszi az első helyet.

Év férfi énekese: Chris Hathcock (The Reticent)
Nem is igazán a tiszta és hörgős éneklés váltogatása miatt (azt ezerszer hallottuk már), hanem a fenomenális rétegzett vokálok (utoljára ilyen jót a Tesseract Altered State-jében hallottam) okán vitte el az első helyet Hathcock, aki az év egyik legjobb és legszínesebb énekesi teljesítményével megérdemelten lett első.

Erősen versenyben volt: Makó Dávid (The Devil’s Trade)
Makó Dávid nem egy operaénekes, de a Haw óta imádom, amit csinál. Alapvetően többre értékelem az érzelmes, nyers énekeseket, mint a kiérlelt technikájú profikat, és ő ilyen. Előadóként jelenleg nincs nála jobb és bátrabb magyar énekes, egy igazi nemzeti kincs, akire vigyáznunk kell.

Év női énekese: Ylva Erikson (Brothers of Metal)
Az elképesztően furcsa Brothers of Metal idei lemezét Ylva Erikson gyakorlatilag egymaga cipelte el a hátán. Akár nagyívű refréneket énekelt, akár lassú balladákat, egyszerűen hibátlan volt. Az akusztikus projektje alapján ráadásul nem csak egy csinos lyány a zenekar élén, hanem ő maga is ért a zenéhez.

Erősen versenyben volt: Cammie Gilbert (The Oceans of Slumber)
Az elmúlt tíz év legnagyobb zenei felfedezettje, hiába volt jó a lemez, valami plusz hiányzott ahhoz, hogy végül elvigye a koronát.

Év borítója: Naiv (Thy Catafalque)
Ezt a lemezborítót nem lehet nem imádni. A feleségemmel ez az egyenpólónk (az Alcest Spiritual Instintc-es szfinxe mellett).

Erősen versenyben volt: Ghost of Orion (My Dying Bride)
Ilyen egy stílusos goth metál lemezborító: baljós, szuggesztív és patinásan régimódi, akárcsak a My Dying Bride zenéje.

Különdíjas: Ravaging Iron (Eternal Champion)
Ennél WTF-ebb borító 2020-ben nem volt. Figyelembe véve a korszellemet, kell némi bátorság egy ennyire Frank Frazetta/Boris Vallejo stílusú (és a nőket ennyire… ahem… tárgyiasító) képi világgal megjelenni. A srácok old school metal arcok, akár csak a borító.

Év videoklipje: Aether Realm: Magician
Ezért a videoklipért fantasy rajongóként nem tudok nem rajongani A Hexblade nem játék!

Erősen versenyben volt: Nanowar of Steel: Uranus
Csak a dalszöveget tudom idézni: „An old joke still deserves a song.”

Év régi lemeze: Above the Weeping World (Insomnium)

Év régi dala(i):
Dragula (Rob Zombie)
Tipikus “What Year is this?” dal. Idén autótulajdonos lettem, szóval stílszerű volt a dolog.
Forest Party (Rumahoy)
A Forest Party működése így néz ki:
Első hallgatás után: Amikor annyira ciki a zenéd, hogy inkább símaszkot húzol, hogy ne látszódjon az arcod.
Harmadik hallgatás után: „Don’t be afraid of the goblin man,/He’s just here to drink some ale”
Ötvenedik hallgatás után: „AT A FOREST PARTY/WE’RE HAVING LOTS OF FUN/THERE’S A WHENCH BY MY SIDE/AND A BARREL FUN OF RUM/AT A FOREST PARTY WE’LL DRINK TH E NIGHT AWAY/TIL THE SUN COMES UP/AND TURNS INTO DAY”
Lighthouse (Iamthemorning)
Szuper jó zongorás kamara pop dal a Riverside énekesével duettben. Reggel és este is ugyanolyan jól működik.

Év zenei rácsodálkozása: a Chiriro szellemországban zenéje elképesztően jó hallgatni való önmagában is

Legnagyobb pótlás 2019-ből: Reader of the Runes Pt. 1. (Elvenking) Már csak a címadóért megéri, na jó a címadó dal refrénje egyszerűen addiktív.

Év legfurcsább spotify lejátszási listája, amit hallgattam: Esőhangok. Alváshoz.

Év koncertje: Alcest, Birds in Row, Kaelen Mikla (Február 23, A38 hajó)

Év zenei csalódása: az Anathema feloszlása.

Legjobb lemezek

Már most írom a listám, hogy mi maradt ki, mit nem hallgattam eleget, de legyen ez egy pillanatfelvétel arról, hogy most éppen miket éreztem a legjobb lemezeknek. Először a “versenyben voltak” lemezek jönnek, majd jöjjön végre a toplista.

Erősen versenyben voltak:

Crippled Black Phoenix: Ellengæst. A facebookon nagyon aktív Justin Graves-zel valószínűleg nem sokban tudunk egyet érteni, de ettől még ez az egyik legjobb angol zenekar jelenleg, méltó utódai a Pink Floydnak. Az, hogy az Anathema énekes Vincent Cavanagh vendégszerepel két dalban már csak hab a tortán. (dal)

Dark Forest: Oak, Ash & Thorn. Ennél DnD-kompatibilisebb lemez idén kevés jelent meg (már a borító is olyan, mintha egy Kazamaták és Kompániák kalandmodul borítója lenne). Vidám, Iron Maiden-t idéző heavy metal. (dal)

Décembre Noir: The Renaissance of Hope. A zavarba ejtő borító egy igazi melankolikus és sötét Opeth-es death metalt takar. Az év egyik nagy meglepetése volt. (dal)

Fates Warning: Long Day Good Night. Igazából tavaly kezdtem nagyon megszeretni a zenéjüket, és habár nem volt olyan átütőerejű, mint a Theories of Flight így is tetszett. (dal)

Green Carnation: Leaves of Yesteryear. Ha egy lemezen fent van a My Dark reflections of Life and Death, akkor már rossz lemez nem lehet. Tchort-ék megint megmutatták, hogy a 90-es évek extrém metal zenekarai milyen szépen tudtak beleöregedni a progresszív rock/metal stílusba. (dal)

Haken: Virus. A srácok előbb-utóbb átveszik a Dream Theater trónját a progresszív metal királyságában, ez a lemez is csak ezt bizonyítja. (dal)

My Dying Bride: Ghost of Orion. Mondhatni tipikus lemez egy olyan zenekartól, akik harminc éve nem sok kitérőt tettek az általuk választott stílusban. Ez a megbízhatóság erény, ráadásul jók is voltak a dalok. (dal)

Sacred Outcry: Damned for All Time. Ez a görög heavy metal banda megírta az év legjobb „Iced Earth lemezét”, az, hogy a lemez tocsog az Elric utalásokban (lásd a borítót) már csak hab a tortán. (dal)

The Ocean: Phanerozoic II: Mesozoic/Cenozoic.  Ezt lemezt idén mindenki szerette, én sem vagyok kivétel. (dal)

Uada:Djinn. Ilyen jó progresszív black metalt nem nagyon hallottam mástól idén. (dal)

TOPLISTA:

10. Pain of Salvation: Panther

Ez a lemez elsőre azt a tézisemet bizonyította, hogy a Pain of Salvationnek nem áll jól, ha nagy társadalmi kérdéseket tesz a lemezének középpontjába (Entropya, One Hour by the Concrete Lake, BE, Scarsick), mert Daniel Gildenlöw ereje mindig nagy egyéni drámák ábrázolásában és előadásában van. Ez a lemez az autizmus spektrumon elhelyezekedő személyek és más önhibájukon kívül “különbözők” és “különcök” ügyét emelete a középpontba (őket jelképezi az albumcímben szereplő párduc), akik a “kutyák világában” (mindenki más), próbálnak boldogulni. Nos, megkaptuk a Scarsick lemez testvérét: súlyos zúzások, rapbetétek, kemény odamondás és társadalom kritika stb. Gyakorlatilag pár napja tisztáztam le magamban, hogy habár elsőre csalódásnak éltem meg, igazából nekem tetszik ez a lemez. A címadó dal (ami a lemez központi tézisét is kimondja) folyamatosan a fejemben kattog, mióta kijött, és a többi dal is emlékezetes volt. A lemez meg nem énekelt hőse Léo Margarit dobos, aki olyan teljesítményt nyújtott, amivel senki sem tudott az én szememben versenyezni.

9. The Devil’s Trade: The Call of the Iron Peak

Makó Dávid bendzsós altcountry lemeze 2020 tökéletes soundtrackje volt. Szívszorító dallamok és fenomenális hangulat. Nagyon jó látni a lemez nemzetközi sikerét, mert erre magyarként és emberként is nagyon büszkék lehetünk. Igazából nagyon nehéz egyetlen dalt kiemelni a lemezről, mert az egész dalcsokornak van együtt olyan erős atmoszférája, ami miatt bármikor szívesen feltettem a lemezt.

8. Unleash The Archers: Abyss

A 2017-es Apex folytatásaként megkaptuk a Halhatatlan történetének folytatását. A recept nem változott szuper jó erőteljes női ének power metalos alapokon. Brittney Slays újra bizonyította, hogy ő a női Rob Halford, a zenészek is csúcsra vannak járatva. Talán nem olyan átütő, mint az elődje, de így is simán a legjobb heavy metal lemez idén.

7. Oceans of Slumber: Oceans of Slumber

A Winter megjelenése óta imádom ezt a texasi zenekart (ott voltunk az első hazai koncertjükön, még le is pacsiztam Sean-nal a gitárosukkal miközben pakoltak be a buli végén a furgonjukba). Sajnos a második lemez után a zenekar teljesen lecserélődött: csak Dobber Beverly (dobos/zenszerző/zongorista/főnök) és Cammie Gilbert (énekesnő) maradt a bandából. Sajnos az ismert amerikai események miatt többet volt szó az énekenő bőrszínéről mint a zenéről, amibe úgy tűnik, hogy ők bele is álltak kicsit (pedig a zenekar a saját jogán is megáll a lábán). Mindenesetre a lemez sokkal egyenletesebb színvonalú, de sajnos a Winter progos játékossága elhagyta a próbatermet. De ettől még szerintem nagy jó lemez lett, ez a melodramatikus progresszív doom metal pont az én frekvenciámra van állítva. Cammie Gilbert pedig egy istennő, tíz év és Anneke van Giersbergennel fogjuk egy lapon emlegetni.

6. Alestorm: The Curse of the Crystal Coconut

Szerintem mindent elmond arról, hogy 2020 mekkora shitshow volt, hogy még én is megtértem a kalózmetálhoz. A tavaszi nagy lezárás alatt gyakorlatilag minden nap lejátszottam ezt a lemezt. Ennél vidámabb és gyagyásabb zenét idén senki sem adott ki a Nanowar of Steelen kívül. Az év legbulisabb lemeze, végig szuper dalokkal. Szerintem a legnagyobb poén 90-es évek gengszter rapjének hangzását idéző Tortuga című dal, de tényleg elejétől végéig jó lemezről van szó.

5. Draconian: Under A Godless Veil

Az első lemezkritikám tárgya a blogon. Már akkor megírtam mindent: ez a 90-es évek zenei hagyományát követő deathdoom zenekar a legjobb jelenleg ebben a stílusban, ez a lemez pedig az év legjobb death metal lemeze volt. Szuper jó koncept lemez, állat gitárokkal megtámogatva, az egész közepén egy fantasztikus énekesnővel Heike Langhans személyében. Az év egyik legjobban várt lemeze volt nálam, ami be is váltotta a hozzá fűzött reményeket.

4. Thy Catafalque: Naiv

Kátai Tamás bármit csinál, azt imádom. Ez a lemez pedig talán az egyik legjobb a Rengeteg óta. Sokszínű, súlyos, kísérletezős és úgy tűnik, hogy Horváth Martina énekenővel megfogta Kátai az Isten lábát, mert már a Geometriában is nagyon jó volt, de – ha lehetséges – ehhez lemezhez még jobban illik a hangja. Az albumborító világbajnok.

3. Brothers of Metal: The Emblas Saga

Az Alestorm mellett a másik zenekar, amely tartotta a pozitivitás frontot. Engem már ki lehet kergetni a világból a viking témával, ráadásul ez a zenekar már a nevével azt sugallja, hogy valami gagyisággal állunk szemben. Aztán elkezded hallgatni a lemezt és rájössz, hogy ez az év legjobb power metal lemeze. A szándékosan komolytalan szövegek, a négy gitáros (három hat húros és egy „bőgős”) és három énekeses (két martalóc és egy valkűr) felállás, a viking téma és a borító is (na jó, a borítót nem bántom, az úgy jó, ahogy van) azt mondatná, hogy ez katasztrófa lesz. De nem az, ez kérem szépen egy igazi feel good power metal lemez, rajta az év legjobb női énekteljesítményével. A csapat nem veszi magát komolyan, és te se tedd, csak hagyd, hogy szórakoztasson a lemez. Hibátlan.

2. The Reticet: Oubliette

Erről is írtam egy részletes recenziót. Az év legsötétebb és tematikát tekintve legsúlyosabb lemeze nálam. Chris Hathcock írt egy egyszerre szép és megrázó lemezt a régi Opeth stílusában az alzheimer kórról. A végeredmény egy olyan lemez, amely nem való instabil lelkivilágú embereknek, de mégis megéri mindenkinek meghallgatni, akik szeretik a nehéz és érzelmes metal zenét. A címadó dal végén hallható kétségbeesett kiabálás és dörömbölés még napokkal később is kísért. Igazi progresszív metal konceptlemez, tele érzelmekkel. Nagy betűs Művészet.

1. Æther Realm: Redneck Vikings from Hell

Engem már az albumcímmel megvettek ezek az Észak-Carolinai srácok. A legtöbb kritika az előző szuper erős Tarot című lemezükhöz hasonlította ezt a lemezt, és kritizálták, hogy micsoda összevisszaság van itt. Pedig ez a lemez tökéletes lenyomata annak, milyen év is volt a 2020-as. Az album dalainak sokfélesége és szélsőséges hangulatingadozásai tökéletessé tették számomra. Nem lehetett megunni, mert mindegyik dalban volt valami extra. Az albumkezdő Redneck Vikings From Hell bendzsózása és westernes beütése zseniális. A Goodbye jó értelemben vett dallamos death metal sláger, ami lehet, hogy metalos mércével mérve már popzene, de a szöveg eléggé helyre teszi az egészet. A Lean Into The Wind és Hunger páros kiváló tekerős dalok, amiknek a lendületét a Guardian szívhez szóló dala akasztja meg (imádom ezt a dalt, lehet, hogy csöpögős, de nagyon sokat segített az év rosszabb részeiben). A One Hollow Word vége katartikus. She’s Back egy igazi vidám zúzda, akárcsak a Slave To The Riff (micsoda dalcím!). A Cycle nyitó monológja elképesztően jól rezonált velem, a dal közepén pedig kapunk egy olyan részt, ami jobban hozza a korai Opeth hangzását, mint az elmúlt húsz évben bárki. TMHC újra egy partydal a rajongóknak (a videoklip lenyűgözően… dilinyós). Zárásként a Craft and the Creator instrumentális monstruma megvillantja a zenekar progresszív oldalát. Az év legjobb gitárlemeze, amely végig kísérte az egész évemet. Azt azonnal tudtam, hogy a Redneck Vikings From Hell az év legjobb albumcíme, de kiderült, hogy egyben az év legjobb metal albuma is.