Zene szempontjából 2020 szerintem nem volt rossz év, legalábbis a kényszerű itthontartózkodás miatt az év elején elég sok friss lemezt sikerült összehallgatnom, és azért sok dolog tetszett (de majd erről decemberben, ha megéljük). Az új lemezek közül meglepően sok olyan zenekar volt, amelyek karakteres női énekkel álltak ki (Oceans of Slumber, Unleas the Archers, Brothers of Metal és a jelen kritika tárgya), szemben az “iparági” nightwishcore-ral szemben. Az év elején kifejezetten fun és/vagy vidámabb zenéket hallgattam, de a nyár végével visszatértek a morózusabb zenék a kínálatba, és október 20-án meg is érkezett a gótikus death-doomban utazó svéd Draconian új sorlemeze az Under a Godless Veil.
Aki nem ismerné a zenekart, azoknak úgy lehetne a legtömörebben bemutatni, mint a 90-es évek death-doom hagyományát (Anathema, My Dying Bride, Katatonia, Paradise Lost) a Theater of Tragedy beauty and beast énekes megoldásaival (death metalos férfi hörgés törékeny, szép női énekkel) keverő formáció. A zenekar magját Anders Jacobsson énekes és Johan Ericson gitáros/zeneszerző (Doom:VS, ex-Shadpwgarden, ex-Third Storm) képezi, akik mellett a zenész brigád viszonylag cserélődik, illetve az első öt lemezen és demókon Lisa Johansson biztosította a női éneket. Johnasson kisasszonyt 2012-ben a dél-afrikai származású gót királynő Heike Langhans (:LOR3L3I:, ISON, Light Field Reverie) váltotta, akinek a jellegzetes kísérteties búskomor dallamait az ezt megelőző 2015-ös Sovran lemezen lehetett először hallani.
A zenekar hangzásában és témáiban igazából sosem volt egyedi vagy úttörő, a Theater of Tragedy és 90-es évek mestereinek munkáit mindig is elképesztő precízistással vitték tovább, és habár egy időben ezekből a zenekarokból Dunán lehetett volna rekszteni, egy részük megszűnt vagy elveszítették a legfontosabb alaptagokat (After Forever, Theater of Tragedy, Tristania) vagy egyszerűen stílust váltottak (Epica, Within Temptation) többnyire egy befogadhatóbb szimfonikus irányba. Azonban a Draconian zenészei végig megmaradt a kitaposott ösvényen, és napjainkra ők maradtak egyedül állva, de mindezt úgy, hogy a zene minőségéből cseppet sem adtak alább. Sőt, Heike Langhans érkezésével mintha új erőre kapott volna a zenekar, amit már a Sovran is jelzett. De mi a helyzet majdnem öt év kihagyás után, amikor a bevándorlási hivataltól kezdve a covid miatti leállásig mindennel meg kellett küzdenie a zenekarnak?
Már a május elején kijött Lustrous Heart című kislemeznél lehetett hallani, hogy nem változtattak a bevált formulán: a sötét mélységekből szóló hörgés illetve kísérteties női ének lebeg a lassú, mélyre hangolt gitárok doomos zúgása felett. Ez egy olyan formanyelv, amit sokan unnak, és lehet, hogy nem túl innovatív, de aki szereti ezt a hangzást, azok nem nagyon foghatnak mellé most sem ezzel a lemezzel. Megmondom őszintén, hogy ez a fajta kicsit hatásvadász durva/dallamos dinamika, hörgés/tiszta ének dinamika mindig is bejött (sőt, van benne valami mélyen romantikus számomra), és különösen most az őszi/téli időszak közeledésével jó, hogy van egy friss lemez, amire lehet bólogatni.
Az Under a Godless Veil egyébiránt egy konceptlemez, amely a gnoszticizmus filozófiája ihletett. Aki esetleg nem lenne képben: a gnoszticizmus a keresztény korai időszakában élő vallási-filozófiai tanítás volt, amit később eretnek nézetnek könyveltek el. A gnosztikusok egy transzcendens istneben hittek, akitől az emberiség elszakadt, amikor Sophia (bölcsesség, Isten feminim aspektusa) megteremtette az anyagi világot és vele a Démiurgoszt, aki elfoglalva teremtésben Isten helyét és az emberek legfőbb istenévé lépett elő. A gnosztikusok szerint a tudás (gnózis) útján lehet megtenni azt az ugrást, amivel a Démiurgosz hamis rendjéből az emberi lélek felszabadulhat és egyesülhet a Transzcendens Istennel. Eléggé elvont téma egy metál lemezhez, és sok esetben úgy éreztem, hogy szövegben és tematikában a zenekar a korábbi Arcane Rain Fell lemezüket idézik fel, amely Lucifer bukásáról szólt.
A lemez meglepően monokróm hangzásilag és az egyes dalok szerkezetét tekintve is, amit azonban ellensúlyoz az, hogy szinte az első hangoktól megteremt egy olyan világfájdalmas atmoszférát a lemez, ami aztán kitart végig. Ami egyből feltűnt, hogy a korai lemezek spokenword részei ismét nagyobb hangsúlyt kaptak, itt viszont a hörgés és női ének mellett Anders Jacobsson egy néhol fenyegető, néhol melankolikus prófétai hangot üt meg, amely jól illeszkedik a lemez metafizikai drámájához. Általánosságban egyet kell értenem más kritikákkal, hogy a korábbi lemezekhez képest ez az anyag kicsit puhább és elszállósabb lett, és sokkal nagyobb hangsúlyt kap Heike éneke. Habár Anders a kedvenc death metal “énekeseim” közé tartozik a nagyon kifejező és érzelmes előadásmódjával (nálam tőle az etalon a korábbi lemezeken hallható Daylight Misery és a Morphine Cloud), ezen a lemezen kicsit úgy érzem, hogy szürkébb lett, és az érzelmeket a spokenword részeknek hagyta meg. A zenészek hozzák a kötelezőket, ne várjon senki hatalmas formanyelvi újításokat, de azért pár hangulatos gitárszóló (Claw Marks on the Throne), ügyesen építkező hosszabb dalok (Sacrifical Flame) és helyenként a doomos középtempót megtörő black metalba hajló darálás (The Sethian) is beköszön. Az általános lassú/középtempóst zúzást a a nyitó Alcestet gitárhangzását idéző Sorrow of Sophia és a lágy, gótikus hangulatban úszó Burial Fields színesíti. Talán egyedül a Night Visitor tűnik középszerűnek, de ezt megmenti egy remek gitárszóló. Azonban, akik szeretik a stílust azok általában megtalálják a számításaikat a lemezzel.
Ha ki kellene emelnem dalokat, akkor biztosan a lemez közepén található The Sethian-nal kezdeném, amely talán a legdirektebb és slágeresebb dal a lemezről, amiben az általános énekes részekben is vannak apró olyan finomságok, mint Anders hátrakevert kiabálása verzéknél (párhuzamosan Langhans kisasszonnyal természetesen), majd egy olyan hörgős refrénnel, ami koncerten garantáltan együtt kiabálós lesz. A hab a tortán a Heike dal végén hallható nagyívű énekrésze, ami talán az egyedüli pontja a lemeznek, ahol nagyon kiengedi a hangját (az év legfülbemászóbb dallamát produkálja abban a másfél percben). A másik dal az albumzáró Ascend into Darkness lenne, amelyben 9 percben minden benne van amiről ez a zenekar szól, sok tekintetben az előző lemezt záró Marriage of Attarishez hasonlít, de sokkal pusztítóbb dal.
Nem mehetünk el a lemez egyértelmű sztárja Heike Langhans mellett sem. A hölgy egész egyszerűen ellopja a showt, és a hátán cipeli a lemezt. Heike nem tartozik az operáskodó izomból éneklő énekesnők közé, stílusában honfitársnőjére és barátnőjére a tragikusan fiatalon meghalt Aleah Stanbridge-re (Trees of Eternity) emlékeztet. Az énekében van valami megmagyarázhatatlan fáradtság és szomorúság, mintha csak annyi erő lenne benne, hogy a felszínen maradjon, de szárnyalni nem tud. Aztán persze időről-időre megvillantja, hogy mit tud, és látszik, hogy az általa választott éneklési stílus egy tudatosan vállalt forma, amely jól illeszkedik a Draconain hangzásába. Nálam a Sovran óta egyik kedvenc goth rock/metal énekesnőm, és ezt a pozícióját ezzel a lemezzel továbberősítette.
Végezetül, mégis miként értékelhetném a lemezt? Habár mióta kijöttén folyamatosan hallgatom, de sokakat valószínűleg elriaszt az egysíkú és igen lehúzós hangulata. Az biztos, hogy benne lesz a 2020-as top lemezeim között, de az életmű egészét tekintve nem tudnám hova helyezni, egyelőre az Arcane Rain Fell és Turning Season Within lemezek pozícióját nem rengette meg, de talán ez a legkonzisztensebb és egységesebb lemezük. Szóval ajánlom a stílus rajongóinak.
Pontszám: 3.5 (nagyon jó)
Kavicsok a margón 
3 thoughts