[Szolgálati: a héten végre (remélhetőleg) hideg és az évszaknak megfelelő csapadék (hó) lesz, ennek tiszteletére “Grim and Frostbitten” hetet tartok. Minden napra valamilyen poszt lesz, ami a télhez vagy a hóhoz kötődik.]
Alaphelyzet
Egy elhagyatott temető. Egy régi kultusz árnya. Egy magányos, félőrült remete. Kincsek… Hideg… Halottak… Többet nem érdemes mondani.
Rendszer: DnD 4E Essentials
A modul címéről mindig valami norvég trve black metal album képe dereng fel előttem, úgyhogy ez lesz a beszámoló építkezési elve. Akinek ez a fajta humor fárasztó, ugorja át az alcímeket.
1. Grim And Frostbitten Intro
Íme a mese háttere:
„A Szürke-hegység nem mindig volt olyan elhagyatott, mint manapság. De sohasem volt békésebb. Egykor a táj számtalan hadúr csatatere volt, egyesek szerint maga volt a fertő, másoknak a szabadságot jelentette. A civilizációt viszont nem lehet legyőzni. Lassan eltűntek a csaták, a vad táj megszelídült, de a Szürke-hegység soha. Azokban a hegyekben mindvégig kitartott egy régi kultusz, amely sohasem adta be a derekát a civilizált királyoknak. Hogy kik voltak? Senki sem tudja. Egyszer, nem is oly rég, a jelen király ük-ükapja kiirtotta mindet. A katonák sápadtan támolyogtak le a hegyről, talán a szörnyűségek miatt, amit láttak vagy tettek. Soha, senki nem beszélt a történtekről, s a csata résztvevői sorra kikoptak az élők közül, magányosan, betegen halva meg. Manapság a hegy a királyság szélét jelenti, egy vad, áthatolhatatlan határvidéket. De annak ellenére, hogy a hegység remek alkalmat jelent a csempészek üzelmeihez, a Szürke hegyeket mindenki elkerüli. Csak az őrültek, a kétségbeesettek és az aljas kincsvadászok azok, akik erre veszik az irányt. Mert a katonák nem hoztak magukkal semmit, a tudás, a kincs, s a rengeteg halott mind odafent vár.”
DM: Sanctus
Játékosok:
– Gitón (ember tolvaj) [Urban], különös és titokzatos fiatal tolvaj, akinek a céljai homályban maradtak
– Retsila (ember varázsló) [alister], kíváncsi és pénzsóvár varázsló, aki emiatt gyakran került bajba
– Dorogon (dragonborn harcos (Knight)) [Uwallah], harcos, kincskereső
– Otto von Doom (ember boszorkánymester (Binder, Gloom pact)) [Tyr], önmagát végig történésznek nevezte, és sokáig jól rejtette, hogy milyen sötét erőket ural, de igazi úti célja homályban maradt.
– Gradeith Hraal (félork paladin) [Éberen Őrködő], származása ellenére nemes lelkű és visszafogott harcos
– Morkar (dragonborn Pelor-pap) [MORKAR], a csapat szentembere, és fő erkölcsi támasza, aki nem hagyta, hogy szentségtelen dolgokat tegyünk az elhagyatott temetőben. A testvére keresésére indult a hegyekbe.
Ez a vegyes társaság verődött össze teljesen spontán, gyanakodva méregettük egymást, de mivel mindenki a kultusz központját jelentő régi temetőbe tartott, csapatot alkottunk, hogy nagyobb eséllyel szálljunk szembe az ott található veszedelmekkel. Bár arról senki sem tudott, hogy kit miféle célok vagy sötét titkok vezettek ide…
2. This Grey Mountain On Which You Will Die
Szép őszi tájban és napsütésben baktattunk fölfelé a hegyekben, de a távolban már látható volt az úti célunkat jelentő baljós, szürke kőtömeg, és a felette gyülekező természetellenesen sötét felhők.
Az ösvény mellett egy rettenetes rossz állapotban levő erdei kunyhó mellett mentünk el. A kunyhó körül a fákon, illetve mindenhol máshol durva megmunkálású állatbőröket láttunk, amelyek egyértelműen kontárra vallottak. A kunyhó körüli szemét közepén egy torzonborz őrült tekintetű férfi ült egy hosszú papírral és valami író szerszámmal. Közelebb mentünk, és megkérdezte:
– Mit is mondtatok, hogy hívnak benneteket?
Nem értettük a kérdést és visszakérdeztünk. Azt a választ adta, hogy sírkövet fog nekünk készíteni, mert mi is a hegyre megyünk föl, és ha felmegyünk, soha többé nem térünk vissza. Próbált minket lebeszélni arról, hogy felmenjünk, de mi mondtuk, hogy mi akkor is megyünk. [Tyr: Nagyon anti-old school módon mindenki tagadta, hogy a kincsek miatt lenne itt.]
Még egyszer rákérdezett a nevünkre, amire a többség válaszolt, kivéve Dorogont, aki ezt megtagadta és Retsilát, aki álnevet használt.
Faggatásunkra elárulta, hogy Zekének hívják, és többször is járt már fenn, hogy sírköveket helyezzen el a hegyen elpusztultak emlékére. Ezeket fából faragja, vagy rongybabákat készít, amik fent idővel kővé válnak. Amikor kérdőre vontuk, hogy ha ennyire veszélyes a hegy tetején fekvő temető, akkor hogyan élhette túl ennyiszer a túrát? Csak annyit válaszolt, hogy nem ment nagyon mélyen be, csak egy kunyhóba ment, ahol az ott elhullottak neveit tartalmazó könyvből kiírt mindig pár nevet, aztán rohant, amilyen hamar csak tudott. Szörnyekkel nem találkozott, csak azt hajtogatta, hogy ez egy „nagyon gonosz hely”, és hogy azért készít sírköveket, hogy a halottak lelkei békésen nyugodhassanak, és hogy ezzel „nagy szívességet tesz”.
A se füle, se farka beszédét megunva tovább mentünk, már jó pár száz méterre járhattunk, amikor még utolsó erőtlen igyekezetével, hogy visszatántorítson minket, utánunk kiáltotta:
– Elvesztetek!
Nem fordultunk vissza.
3. Grim Frost and Stone Wood
Az ösvényen felfelé haladva lassan körbe ölelt minket a köd és a csípős hideg. A csönd és a feszültség szinte tapintható volt. Gitón egy faágat próbált törni magának, hogy megkönnyítse az emelkedést, de legnagyobb döbbenetünkre az általa letört ág színtiszta kőből volt. Hamarosan észleltük, hogy minden növényzet kővé van változtatva. Ez nem sok jót ígért.
Hamarosan felértünk egy völgybe, és elénk tárult a temető és annak kapuja, a kapun túl a sírokon túl egy nagyobb fa és a temető túlsó felén egy dombtetőn emelkedő kalyiba nyújtott még látványosságot. A temető kapu nyitva volt, rajta különös démonikus festéssel, ami igen nyugtalanítólag hatott. A kapu mellé és a kerítésre felakasztva apró kővé vált rongybabákat találtunk rajta nevekkel. Gitón vezette be a csapatot, aki valami furcsa dolgot magyarázott arról, hogy ismerős neki a hely. Ekkor kezdtünk erősen ferde szemmel nézni rá.
Bent Otto von Doom és Gradeith a sírokat kezdte megvizsgálni, amíg a többiek a fához mentek. Kutatásközben figyeltünk fel valami nyomasztó zúgó hangra, amelynek pontos forrását nem tudtuk megállapítani. A sírok többsége száz éves elmúlhatott, de a legtöbbször csak nevek voltak olvashatók rajtuk. Ezek jól láthatóan egykor fából voltak, és csak utólag változtak kővé. A másik dolog, amire nem tudtunk magyarázatot adni egy a földön fekvő kőtábla volt, amire valaki a 2100-as számot véste.
A temető közepén emelkedő nagyobb fa szintén kővé volt változva, róla kővé dermedt kötélcsonkok jelezték, hogy egykor akaszthattak rajta. Nem bolygattuk inkább a különös „természeti jelenséget”.
Rövid tanakodás után először a kalyiba felé mentünk, és figyelmen kívül hagytuk a zúgó hangot.
4. Pain And Glory (Offerings To Duvan’Ku)
A kalyiba fala tele volt írva különös rúnaírásokkal, amit Otto a történész, és Retsila a varázsló közösen próbáltak megfejteni. Alábbi szövegeket sikerült kisilabizálni: „Minden dicsőség a Holtak Uráé!” vagy „Fájdalom és Dicsőség”. Előkerült még Duvan’Ku neve, akiről Otto tudta, hogy köze van az Árnyékvilághoz, és egy nagy hatalmú démonúr lehet. Talán az ő kultuszának fészke lehetett ez a hely?
A kalyiba ajtaja félig bedőlt, és ami még különösebb volt, hogy egy pár sietősen távozó meztelen emberi lábnyom pár vezetett ki a házból, egyenesen a temető sírjai közé. Nem törődve azzal, hogy milyen szörnyűség miatt kellett annak a valakinek távoznia úgy döntöttünk, hogy bemegyünk. Gradeith beállt az ajtó elé, és a pajzsával meglökte az ajtót, ami óriási csattanással és porfelhőt kavarva dőlt be a ház belsejébe.
Az elénk táruló látványban volt valami kísérteties: három szék volt félkörben az ajtó elé helyezve, mintha az ajtóba belépőket akarnák megfigyelni vele. Óvatosan beléptünk, felkészülve, hogy bármi megtámadhat bennünket, de a belépőket semmi baj nem érte. Ez talán még annál is jobban meglepett minket, mintha váratlanul elénk ugrott volna egy csillámló testű dragonborn vámpír.
A szobában volt egy kandalló, egy szarvas trófea groteszk gülüszemekkel, amik egykor fából lehettek, de most meg voltak kövülve. Láttunk egy kakukkos órát a falon, ami négy órát mutatott (határozottan nem annyi volt), egy tükröt, amit gondosan elkerültünk, egy asztalt rajta egy gyanús bőrkötéses könyvvel, és egy nagyobb rongyhalmot a szoba egyik sarkában, amivel ekkor még nem foglalkoztunk.
A szobából egy ajtó és egy kisebb szoba nyílt szintén tele rongyokkal, de a társaságot inkább a kakukkos óra érdekelte. Dorogon levette az órát, ami ekkor megállt. Gitón a kezébe vette és elkezdte először előre tekerni az órát (nem ment), majd hátra. A többiek először azt vették észre, hogy a tolvaj eltűnik, majd pár pillanat múlva a következőt adta elő:
A mindenki eltűnt körülötte, mi lassított felvételben hátrafelé kisétáltunk, az ajtó a helyére ugrott és teljesen besötétedett körülötte. Valahogyan fényt gyújtott, és az egyik szobából nyöszörgést hallott. Megnézte a rongyokkal teli szobát, ahol egy nagyon vékony férfit talált meg, aki eszelősen kezdett kifutni a teremből, kidöntve az ajtót és mezítláb kifutott a hóba, a tolvaj pedig futott utána. Aztán a férfi összeesett és nyöszörögve halálra fagyott. Gitón a biztonságkedvéért levágta a holttest fejét, majd visszament és megnézte a szobát, ahonnan a férfi kimenekült, majd visszakerült az eredeti időbe [Tyr: csak a teljesség kedvéért, Gitón nem említette, hogy a szobában (ahonnan a férfi kifutott), egy képet látott, ami őt ábrázolja, ahogy nézi a képet, amin egy szörnyűséges démont imád.]
Gitón meséjét alátámasztotta az, hogy odakint a hóban most már egy újabb lábnyomok vezettek az eredetivel párhuzamosan.
Tovább kutakodtunk, és Otto kezébe vette az asztalon levő könyvet, amit bármilyen szörnyűségre felkészülve kinyitott. Nem történt semmi. A könyv tele volt nevekkel, és a címe: „Felajánlások Duvan’Kunak” volt. Megtaláltuk Morkar testvérének a nevét. A neveken túl semmit sem találtunk, de az első oldalakon olyan nevek sorakoztak, amelyek az ember előtti eónok lényeire utalt.
Tovább kutattunk a házban és még találtunk egy konyhát, tele állat-feldolgozáshoz szükséges szemszámokat, és még három másik szobát. Az egyikben egy képet találtunk, amely minket ábrázol, ahogy egy démont imádunk. Ottót és a két dragonbornt zavarta a dolog ezért inkább lefordítottuk a képet. A szemfüles történész itt pár arannyal és rézzel lett gazdagabb.
Gitón az első teremben levő tükröt vizsgálta, egy nála levő kisebb tükrön keresztül próbált belenézni, de nem mutatott így tükörképet. Ám ha valaki rendesen elé állt, nem volt semmi probléma, próbálgattuk, hogy vajon valami mágikus kapu-e, de ez a gyanúnk nem igazolódott be. Ráadásul most szembesültünk vele, hogy a mágiaérzékelésünk kisült ezen a helyen. Retsilának komoly megrázkódtatást jelentett egy ilyen próba.
Mivel elakadtunk, úgy döntöttünk, hogy újra megpróbálunk visszamenni az időben, de most együtt. Mindenki megérintette a kakukkos órát, és a varázsló visszaforgatta a mutatókat. Csak a varázsló tért vissza az időbe. Magabiztosan fényt varázsolt magának, majd elindult a szobába, ahol a férfi feküdt. A bent alvó, ahogy felébredt, megijedt tőle, és kardot rántva rá támadt [Kritikus ütött.]. A varázsló némi healing surge elköltésével meggyógyította az így szerzett sebet, de ezalatt szépen visszatért a jelenbe. [Tyr: A mesélőnk itt jött rá, hogy mit is adott a kezünkbe, és fogta is a fejét.]
5. The Bone Organ
Mivel a házban úgy éreztük, hogy mindent megnéztünk, a zúgó hang forrását kezdtük kutatni. Meg is találtuk, egy hóval fedett mélyedés képében. Óvatosságból Morkar tűzleheletével elolvasztotta a havat és legnagyobb meglepetésünkre, valamiféle növényt láttunk meg, amely egy méretes járat szájából nyúlt lefelé, ki tudja, miféle mélységek felé. Mielőtt még bármit tehettünk volna a lény (viszonozva a tüzet) csápjaival felénk kapott, de megúsztuk az ütéseket, és pár métert hátrébb húzódtunk, ahová már nem értek el a csápjai.
Retsila el akarta pusztítani, Gitón viszont valamiféle önmagán túlmutató jelentőséget tulajdonított annak, hogy itt – ahol minden fából készült dolog kővé válik – a hó alatt egy élő növényt találunk. Ami mellesleg csak önmagát védte. Rövid vita után a varázsló megpróbált mágiájával a növényre támadni, de valamiért elrontotta a varázslatát, amit nem értett, és külső okokra gyanakodott. (Egészen pontosan a sejtelmesen mosolygó Gitónra), de ezek után inkább békén hagytuk a növényt és elindultunk, hogy még egyszer körbenézzünk a házban.
Amint beléptünk félrekotortuk a sarokba halmozott rongyokat, és megtaláltuk a lefelé vezető csapóajtót. [Facepalm] Nem volt más hátra, leereszkedtünk a mélységbe. Gitónt küldtük előre, mert… ő a tolvaj.
A lefelé vezető járaton néhol kúszni kellett, a falakon sikoltozó arcokat ábrázoló faragások voltak láthatók, amelyek a fáklyafényben néha megmozdulni látszottak. A járat végén egy bronzajtóba ütköztünk, benne egy kulccsal. Minden biztonsági óvintézkedést végrehajtása után elfordítottuk a zárban a kulcsot és beléptünk a következő terembe.
Egy kriptába jutottunk, amelyben csontok voltak felhalmozva, de azokat inkább nem háborgattuk, inkább a szembe levő kétszárnyas bronzajtóhoz léptünk, amelyen ugyanaz a démonikus szimbólumot láttuk, amely a temető kapujára is fel volt festve. Morkar óriási szenvedések és fáradtság árán lekaparta a festést az ajtóról, majd Gradeith világító kardjának fényében beléptünk a következő terembe. De előtte még kiszedtük a másik ajtóból a kulcsot és Morkarra bíztuk, nehogy bezárjanak minket ide a föld alá…
Egy templomba jutottunk, amelynek padja meg voltak kövesedve. A szemben levő falon egy csontból készült orgonát és egy ajtót láttunk, az oltáron egy tőrt markoló ezüstkéz volt. A bal kéz felé eső falon pedig egy nagyobb ajtó előtte egy masszív kőkehellyel.
Megpróbáltuk eltávolítani a tőrt és a kezet az oltárról, de oda volt ragadva. A kehely tele volt fogakkal, rajta felirat: „Ki tovább lépnél, áldozzál!” A csapatból néhányan már tanakodtak, hogy letörnek egy fogat az előző teremben fekvő csontvázak valamelyikéről, de Morkar intése: „Ne tegyetek könnyelmű áldozatot akármilyen gonosznak!” visszatartott bennünket attól, hogy ez megtegyük. Így a másik ajtón keresztül elhagytuk a szentségtelen templomot.
6. Legions Of Satan
A folyosón találtunk pár hentes szerszámot, egy könyvespolcot rajta egy könyvvel, amely tele volt gusztustalan ábrákkal és mindenféle lények anatómiai leírásával. Eltettük a könyvet és tovább mentünk. Két bronzajtót találtunk, amelyeket a mellettük levő kerekekkel lehetett kinyitni, az egyik mögül valamiféle zenét hallottunk, amit nem tudtunk mire élni. Nagyon óvatosan kinyitottuk azt az ajtót, ahonnan a zene szólt, de amint résnyire nyílt az ajtó, rettenetes bűz csapta meg az orrunkat, ezért inkább a másik ajtóval próbálkoztunk.
Tovább haladva újabb két ajtót találtunk, az egyik mögül halható volt, hogy a felszínen talált csápos növény közelében lehetünk, mert ismét hallottuk azt a jellegzetes zúgó hangot. A kíváncsiságunk a másik oldalajtóhoz irányított minket.
Újabb hosszú folyosón találtuk magunkat, de amit láttunk azt bizony ijesztő volt. A folyosó oldalában hosszan-hosszan beugrók voltak láthatók, és a folyosó végéből úgy látszott, hogy mindegyikben egy-egy kétkezes pallost tartó, szétrozsdált páncélú csontváz állt. Összesen 50 ilyen beugrót láttunk onnan, ahol álltunk, és az egésznek a végét még csak nem is sejtettük. Azt tudtuk, hogy átkelni rajta kész öngyilkosság lenne.
Dorogon kíváncsiságból odalépett a legelső csontvázhoz, és megpróbálta meglökni [disco fight!]. A csontváz azonban elkapta a kezét és ellökte, majd visszaállt nyugalmi helyzetébe. Inkább nem háborgattuk tovább.
Láttuk, hogy a padló kővé változott fa, ezért Morkar feszítővasával felfeszegettük, és lelestünk az alsó szintre. Hasonló folyosót láttunk, de itt fekvő pozícióban voltak a holtak. Elfogott minket az az érzés, hogy valami óriási kriptarendszernek csupán a töredékét látjuk. Mi történne, ha ez a rengeteg élőholt egyszer csak elszabadulna?
Elhagytuk a folyosót, és a zúgást követve a másik ajtó felé mentünk. Az ajtón túl egy újabb szoba kerültünk, amiben egy falikút volt, a szobából pedig egy ajtó és egy oldaljárat vezetett tovább. Az ajtó a pozíciója alapján az óriási kripta egy másik részére vezetett volna minket, ezért nem bolygattuk, helyette a falikúthoz mentünk, de előtte belestünk az oldaljáratba. Hosszan nyúlt a járat, amelyből egy idő után két újabb oldaljáratot nyílt, de a folyosó legvégén egy megfeszített démon szobrot láttunk, amelyre lelógnak a felszínen látott növény csápjai és gyökerei, teljesen gúzsba kötve azt. A szobor előtt egy kisebb oltár rajta valamikkel, amiket innen nem tudtunk kivenni.
Nem foglalkoztunk az oldaljárattal és titkaival, a falikúthoz léptünk. A falikútban pár aranypénzt láttunk. Amikor a vízbe nyúltunk (óvatosan!) azt éreztük, hogy hideg, de semmi különös. Retsila kipiszkált egy aranypénzt a kútból és eltette. Ekkor szörnyű köhögési roham rázta meg, rettenetes állapotban volt, azt hittük, hogy ott szörnyethal. Nem így lett, mert rövidesen visszadobta az aranypénzt, amitől elmúlt róla az átok.
Az oltár felé haladva a kereszteződésben körbenéztünk: balra egy kővé változott egykori faajtó, jobbra egy nagyobb bronzajtó, amelyre hulló érmék képét formázták meg. Először balra fordultunk, mert tartva az oltártól és a démoni bálvány köré csavarodó növénytől inkább halogattuk a megvizsgálását.
Könnyedén túljutottunk az ajtón, és egy szobába értünk, amelyben egy pódiumon egy bronztálat találtunk mellette egy üvegcse megszáradt tintával. Retsila megvizsgálta a bronztálon látható véseteket, amíg Morkar a kezébe vette a tintát, hogy megvizsgálja. Az óvatlan varázsló hangosan felolvasta a bronztálon szereplő feliratot [A mesélő egy cetlit adott a játékos kezébe, aki óvatlanul felolvasta nekünk. Vicces volt.] Ennek hatására az üvegcsében lévő száraz tinta kinyúlt, és szörnyű fájdalmat okozva Morkar és Gradeith testébe égett, különös gonosz démoni tetoválásokká válva. Csalódottan távoztunk, Morkar távozáskor még szétverte az elátkozott tálat és a kis csapat a korábban hallott zene felé vette az irányt…
7.I Am The Gloom Wizards
Óvatosan kinyitottuk az ajtót, ahonnan ismét fertelmes bűz áramlott ki, a fényben láttuk, hogy a folyosó oldalában rothadó holttestek fekszenek a beugró sírhelyeken. Alig pár éves holttestek lehettek, mindegyikükön csuklyás köpeny volt, talán kultisták lehettek. Gitón egy mágikusan világítóvá tett nyílvesszővel belőtt a folyosóba, amely azt mutatta, hogy hosszan-hosszan folytatódik a kripta a kultisták holttesteivel, valószínűleg több tucatnyian nyugszanak itt, és körbenézve arra gyanakodtunk, hogy a csontváz harcosokkal teli folyosóhoz hasonlóan százával is lehetnek itt, illetve a folyosó alatti alsóbb kriptában. A zene ugyanúgy hallatszott.
Már éppen távoztunk volna, amikor egyikünk (már nem emlékszem ki) fejében megszólalt egy hang, hogy „Segítsetek!”. A kíváncsiság és attól a vak reménytől vezérelve, hogy nem csapdába fogunk sétálni, elindultunk, hogy megkeressük a zene forrását. Óvatosan haladtunk az oszló tetemek között, majd megtorpantunk. A zene forrása valahol alattunk lehetett. Felfeszítettük a megkövesedett deszkapadlót és lenéztünk.
Alant egy oltáron fekve egy díszes főpapi ruhába öltözött holttestet láttunk, az oltár négy sarkában egy-egy csuklyás zenésszel, aki ne mozdultak és nem zenéltek, amikor felfeszítettük a deszkák egy részét, csak mozdulatlanul álltunk. Nem állt szándékunkban tovább menni, de távozásunk előtt azért szerettük volna felgyújtani a főpap testét (rutinos kalandozóként gyanítottuk, hogy élőholt lehet). Leöntöttük két flaska olajjal, majd meggyújtottuk. A főpap felült, és ekkor elszabadult a pokol.
Hirtelen az egész folyosón megmozdultak a holtak (körülbelül harminc métert tehettünk meg idáig), és elölről-hátulról hallottuk, hogy a holtak tucatjával keltek életre, hogy mesterük védelmére keljenek. Tudtuk, hogy oltári nagy bajban vagyunk. A csata első pár pillanatában Gitón súlyosan megsebesült, és Morkar is bajban volt, aki a hátunkat védte. De nem kellett sokat várni, mert a csapat két fegyverforgatója (Gradeith és Dorogon) hamar rendet vágott az elsők rohama között, aki pedig távolabb volt, azt Retsila fagyos területre ható varázslata intézte el. Így magabiztosan meneteltünk kifelé.
De a legnagyobb meglepetést Otto von Doom, a történész, okozta, akinek szavára megelevenedtek az árnyak, kimentve Gitón a szorult helyzetéből, és pár zombit is elintézett ezzel. Menekültünk kifelé, nyomunkban a folyosó mélyéről előözönlő zombikkal, akiket von Doom árnyakból és sötétségből font pókhálóvarázslata lassított le annyira, hogy kimeneküljünk, és lezárhassuk a folyosót. Így menekültünk ki a kultisták kriptáiból.
[Tyr: Így utólag belegondolva nem tudom, mit is gondolhattunk, hogy mi lesz, ha felgyújtjuk a főpapot. De a csata a minion szintű zombikkal kellőképpen felpörgette a csapatot. Más rendszerben valószínűleg TPK lett volna ebből a szituációból.]
8. The Black Titan Of Ragnarök
Az izgalmaktól lázasan elindultunk, hogy megnézzük a „pénzes ajtót”, amely két oldalán egy-egy kőtál volt benne pár rézzel. Von Doom a korábban zsákmányolt pénzből beledobott egy-egy rézpénzt mindkettőbe, és az ajtó kinyílt. Ismét egy hosszú kriptát láttunk, de itt gyerekek voltak elfektetve. Gitón tiltakozott, hogy nem hajlandó gyerekekkel harcolni, akkor sem, ha élőholtak, és egyébként is tartottunk tőle, hogy hamarosan erre is magukhoz térnek az élőholtak. Két újabb érme bedobásával lezártuk az ajtót.
Visszatértünk a korábbi templomba és a fogakkal teli tálat vizsgáltuk. Próbaképpen bedobtuk az egyik halott fogát, de nem nyílt ki a mögötte lévő ajtó. Az áldozathoz nem fűlt a fogunk (szó szerint) így a csapat harcosai nekiálltak szétverni a kőajtót. Meglepő módon sikerrel is jártak, így, hamarosan a kultisták egykori lakóhelyében és hálótermeiben találtuk magunkat. Találtunk kínzóeszközöket, szertartási kellékeket, illetve a szertartásokat leíró könyveket is. A kultuszvezető termeiben találtunk egy varázsgyűrűt, és pár egyéb értéket, de alapvetően a kazamata ezen része annyira üres és elhagyatott volt, hogy elkezdtünk gondolkodóba esni, hogy miért fenyegetett minket Zeke mindenféle halálos veszedelmekre és miért beszélt kincsekről, amikor a zsákmány meglehetősen sovány volt.
Mivel nem húzhattuk tovább, elindultunk megnézni a bálványt. A bálvány felé vezető folyosón volt egy nagyobb luk, amelyből mély szuszogó hang szűrődött ki és erős légáramlat oda-vissza. Nem mertünk lenézni, hogy mi lehet az, ezért inkább bálványt vizsgáltuk meg. A megfeszített démonhoz hasonlatos bálványt teljesen benőtték az óriás növény indái. Ahogy közelebb léptünk a növény nem támadt ránk, bár Retsila mondta, hogy el kellett volna pusztítani a növényt még a felszínen, hiszen látható, hogy a gonoszság teremtménye.
Előtte a kis kőoltáron egy nyitott könyv hevert és két kisebb kupa, egyik kék, a másik piros köves díszítésű volt. Mindegyikben valami (ránézésre) borra emlékeztető folyadék volt.
Morkar kezébe vette a könyvet, és ahogy belenézett önkéntelenül is elkezdte hangosan felolvasni, csak Otto gyorsaságának volt köszönhető, hogy nem következett be katasztrófa. Kikapta a könyvet a kezéből, majd a hátizsákja mélyére süllyesztette. Dorogon megfogta a kupákat, majd odébb húzódtunk a meg-megvaduló növénytől.
A harcos próba szerencse alapon beleivott a kék köves kupába, és általános eufória és megelégedettség lett úrrá rajta. Otto von Doom kezébe vette a piros köves kupát, egy kicsit kilöttyintett a tartalmából a földre (hamar elszivárgott), majd ünnepélyesen felemelte a kupát, üdvözölte a társait, és beleivott. A hatás meglepő volt. Otto mély letargiába esett, de ami ennél is meglepő volt, hogy Dorogon elkezdte a történészt az oltár felé vezetni. A társaiknak sikerült visszatartaniuk őket, majd mikor megszűnt a hatás, kiderült, hogy Dorogon elfogta a vágy, hogy feláldozza a letargiában lévő Ottót, aki mindezt békésen tűrte volna, mert úgy gondolta, hogy az neki jó lesz.
Ezután összeszedtük a bátorságunkat, hogy meglessék, mi szendereghet alattuk abban a lyukban. Fényt varázsoltunk a két kupára, amitől szerettünk volna megszabadulni, és ledobtuk. Valami puhára esett, de nehezen tudtuk ki venni a lyukon keresztül, hogy mi lehet az. Először leeresztettük egy kötélen Morkart, aki látta, hogy a kupák egy hatalmas fekete óriás orrlyuka tövébe pottyant. Az óriás méreteit jól jellemezte, hogy csak az orra akkora volt, mint bármelyikünk. Mivel közelebbit nem tudott megállapítani, felhúztuk, hogy Retsila, a varázsló, menjen le megnézni, hogy mégis mivel állunk szemben:
DM: Ez egy halál óriás, a méretei alapján egészen pontosan egy titán.
Csapat: Megyünk!
Ha sportág lenne a „gyorsasági dungeon elhagyás” mi valószínűleg világrekorderek lennénk. Alaposan lezárva és becsukva mindent, elhagytuk a kazamatát. A kulccsal bezártuk a kripta ajtót, majd az éjszaka közepén átvágtunk a temetőn, hogy elhagyjuk a hegyet. Vissza se néztünk.
9. This Grey Mountain On Which You Will Die (reprise)
Zeke halálos veszedelmekről és kincsekről beszélt, de a titánon túl nem találtunk más teremtményt, amely valóban különösen halálos veszedelmet jelentene (a zombik veszedelmesek, de nem annyira, hogy ilyen veszett híre legyen a helynek). Így a csalódottságunkat és a megviselt idegeink lenyugtatása érdekében visszafelé elkaptuk a bolond remetét, és jól helyben hagytuk, majd távoztunk a Szürke-hegységből.
Nem lettünk okosabbak, sőt igazság szerint nem sok konkrétumot sikerült megtudnunk a hegyekben egykor székelő kultuszról, de valószínűleg a csapat tagjai sosem térnének már vissza erre a baljós, elátkozott helyre. Na jó, Otto von Doomban nem vagyok biztos.
Végszó
Hát ez lett volna a Szürke-hegységi expedíciónk hiteles krónikája. A tévedéseimért és pontatlanságaimért okoljuk az eltelt időt.
Kibeszéltük a játék után, hogy a kaland végigjátszáshoz kb. olyan mazochizmus kell, mint egy átlag Call of Cthulhu modulhoz. Bármiféle interakció a környezettel potenciális katasztrófához vezethet. Erre kiváló példa a növény, amelyet ha elégettünk volna, akkor feléledt volna az összes élőholt a mélyben… Ennek köszönhetően elő is jött az “old school dungeon paranoia”, ami az önfeledt és pörgős játéknak azért nem tesz jót. Sanctus kiváló mesélésének köszönhető, hogy mégsem csalódottan álltam föl az asztaltól, mert valahogy mégis tanulságos volt a játék. A Halál Titán megjelenése pont megfelelő csattanó volt a játékidő végére. Tervezni se lehetett volna jobban.
Összességében érdekes volt a helyszín, de igazából szerintem akkor ott az asztalnál senkinek sem állt össze, hogy mégis mi ez az egész. Voltak azért pillanatok, amik szerintem nagyon működtek: a csontvázas folyosó és a felismerés, hogy mit is rejthet a mélység; az időutazás vagy a csata zombikkal.
Retrospektíve egészen furcsa kísérlet volt 4. kiadásban egy ennyire jellegzetesen OSR (Lamentations of the Flame Princess) modult játszani, de emlékezetes játékülés volt egy legendás találkozósorozatban. Remélem, hogy jól szórakoztatok!
Kavicsok a margón 
1 thoughts