Kate Bush: 50 Words for Snow (Fish People, 2011)

Idén November 21-én jubilálna, de lőre hoztam

Az alábbi poszt kicsit kakukktojás lesz, mert nem teljes értékű kritika, és a hét „grim and frostbitten” hangulatához képest egy lágyabb és otthonosabb lemezt ajánlanák. Ha a mostani időjáráson túl van bármi aktualitása, akkor az az, hogy idén novemberben lesz 10 éves a lemez, szóval már a retróság határán áll.

Közkeletű legenda, hogy az eszkimóknak ötven szavuk van a hóra és annak különböző állapotaira. A valóság sajnos nem ennyire izgalmas, de egy anekdotikusan példa arra, hogy a egy kultúra szókészlete mennyire az környezetéhez, élményanyagához és a kommunikációs céljainkhoz igazodik. De térjünk inkább a zenére.

Kate Bush az angol art pop nagyasszonya a lemez megjelenése előtti húsz évben alig három lemezt hozott ki (volt, hogy tizenkét év is eltelt két lemez között), aztán 2011-ben két lemezt is kiadott: egyet az május 16-án Director’s Cut címen, ami régi dalokat dolgozott át, míg november 21-én a teljesen új dalokkal kiálló 50 Word For Snow, amely a jelen írás tárgya is.

Kate Bush célja a lemez készítésekor az volt, hogy a hosszabb dal formátumokkal és zenei kompozíciókkal kísérletezzen, és mondhatjuk, hogy ez bejött neki: a hatvanöt perces lemez összesen hét dalt tartalmaz. Gyors átlagszámítással egyből kiderül, hogy ez bizony nem egy átlagos pop lemez lesz.

Azt tudtam, hogy szeretnék erről a lemezről megemlékezni sajnos közel sem vagyok akkor Kate Bush szakértő, mint szeretnék, de amikor annak idején 2011-ben kijött ez a lemez, akkor heteken át folyamatosan hallgattam, és az elmúlt tíz évben is időről-időre visszatért a lejátszóba. Viszont a cikk megírásakor be kellett látnom, hogy nehéz intellektuálisan megközelíteni ezt a zenei anyagot. Egy csendes hangulatzenéről van szó, amely tele van okos zenei ötletekkel és emlékezetes pillanatokkal, de igazából egyben végig hallgatva üt igazán. Be kell vallanom, hogy nem vagyok oda a jazzért és a bluesért (amely stílusokat túl gyakran érzem intellektuális liftzenének, amelyeknek erényeit és a zenészek tudását tisztelem, de bennem ritkán mozgatnak meg bármit), de ez a jazzes, minimalista, zongorás zenei világ egyszerűen mindig elvarázsol. Habár a hóhoz és a télhez minden dal kötődik valamilyen formában, de igazából a félhomályos meleg szoba hangulatát idézi, miközben nézzük a havazást, és ahogy a szél sodorja végig a friss havat. Az egész nagyon meleg és otthonos, ami miatt tökéletes háttérzene.

A lemez a Snowfalke című dallal indul, amelyben Kate Bush kisfia énekel egy hópihét megszemélyesítve. Lassú zongorás dal, amely a születés és az ifjúság naivitásával és törékenységével ruházza fel a magányos hópihét. Megmondom őszintén zeneileg szuper, és Bush érett bluesos éneke is nagyon rendben van, de kisfiú ének néha szinte bántó a fülnek. Ettől kicsit nehéz végighallgatni, de azért megéri türelemmel kezelni ezt a majdnem tíz perces dalt.

A Lake Tahoe egy viktoriánus kori ruhát viselő szellemhölgyről szól, aki a címben szereplő tó körül kísért és keresi a kutyáját. Egy újabb hosszú tizenegy perces dal, az első lemez lassú tempójában, amelynek egy szuper harmonikus kórusrésszel indít. A dal közepének vonósokkal megtámogatott posztrockos-jazzes elszállása az egyik legemlékezetesebb zenei része az albumnak. Szuper jó dal.

Az album leghosszabb dalaként tizenhárom és fél percben a Misty egy életre kelt hóember és fiatal lány bizarr románcca elevenedik meg, amelynek a vége a hóember elolvadása. A dalszöveg témája ellenére a lemez általános zenei világához igazodik. Egy kicsit talán vontatott, és három ilyen dalmonstrum aktív zenehallgatás mellett nem mindig esik jól

A Wild Man szerencsére felpörgeti kicsit a tempót egy hegymászó csapatról, akik egy yeti lábnyomaira akdnak, de eltüntetik azt, hogy a hegyi ember nyugodtan élhessen. A lemez zenei világából nagyon kiugrik, talán nem véletlen, hogy ez lett a kislemez annak idején. Nagyon fülbemászó a dal fő gitáros (?) zenei témája.

A Snowed in At Wheeler Street az album egyik zenei és érzelmi csúcspontja, messze az egyik legjobb szerzemény. Egy romantikus duettről van szó egy sorsszerűen mindig szétszakadó szerelmespárról, akik a történelem különböző korszakaiban találkoznak, de sosem teljesülhet be a szerelmük valami miatt. Amikor először meghallgattam, akkor az tűnt fel, hogy de jó a férfi ének, úgyhogy gyorsan rákerestem a dalra, és nem kicsit döbbentem meg, amikor Elton John nevére bukkantam. Szerintem Kate Bush és Elton John is nagyot énekel itt, imádom ezt a dalt.

A címadó 50 Words For Snow dal a kísérletező zenei tréfálkozás csúcsa. Kate Bush számol, és a vendégszereplő angol komikus Stephen Fry pedig mond egy szót vagy körülírást a hóra. A számolás és megnevezés ritmusát egy szinte mondóka szerű refrén töri meg, amely bíztatja Fry karakterét, hogy folytassa, mert még nem mondták el mind az 50 szót a hóra. Az elején még igazi szavak jönnek, majd ahogy haladunk előre a dalba fokozatosan süpped a hótaposónk a kitalált szavak és nonszenszek térdig érő fehérségébe. Nagyon szórakoztató játékos dal. Az ötvenedik szó egyébként maga a hó (snow).

Az albumzáró Among Angels egy szándékosan benthagyott bakival (kamukezdéssel) kezdődik, amelyből egy egyszál zongorás (a hangszert maga Bush szólaltatja meg) dala bontakozik. Melankolikus, érzelmes lecsengése egy megnyugtató lemeznek.

Zárszóként csak annyit mondanék, ha van időd egy kicsit lelassulni, otthon valami nem túl megterhelőt csinálni, akkor tedd fel ezt a lemezt és hagyd, hogy hasson a tudatalattidra. Egy kifejezetten kellemes belső utazásra invitál ez a lemez: ha odakint hull a hó (amire 50 különböző szavunk van), és már nem akarunk/tudjuk elhagyni a lakásunkat, akkor jobb ha fizikailag maradunk a kényelmes szobában és belső utazásra indulni.