Hát ebben a hónapban ezek a zenei megemlékezős posztok valahogy nem készültek el időben, igazából a Rammstein Mutterje megteremtette a precedens, aztán minden borult (plusz a jelen cikk tárgya esetében még az poszttervező táblázatomban teljesen rossz időpontot adtam meg). Magyarázkodás vége, kezdjük el!
***
„It is the machine, if you look to put it that way, that has created you./
There was only Darkness everywhere. Darkness and water./
There’s no light without darkness./
In the beginning there was only the great self reflected in the form of a person./
Matter and spirit./
Reflecting and found nothing but self./
Body and mind. And soul is what unifies./
Soul knows that are capable of evil.”
(Neurosis: Rehumanize)
1. Bevezetés.
A Neurosis esetében az iszonyatos súlyosság és világvége hangulat emlegetése afféle kötelező körnek tekinthető, és ennél a lemeznél ez hatványozottan igaz, de én alternatív utat választanék. Az én első találkozásom a Neurosis-szal az Isis-en és általában a 2000-es évek post-metal hullámán keresztül vezetett: megtetszett ez a hangzás (erről majd később), és kerestem ennek a zenének gyökereit és minden ösvény a Neurosis felé vezetett. A „megbízható” zenei portálok a Times of Grace lemez felé vezettek, de az a lemez első hallgatásra nem fogott meg, ezért a kicsit ambientesebb és spirituálisabb Eye of Every Storm-mal ismerkedtem (mai napig az egyik kedvencem a zenekartól).
Persze ha belefogok valamibe, akkor nem szeretek félmunkát végezni, és elkezdtem mélyebbre ásni a diszkográfiába, a zenekar hardcore lemezeit ma napig nem tudom élvezni, az Enemy of the Sun-nal pedig úgy vagyok, hogy van pár dal, amit tetszik, aztán vége. De haladtam tovább a kronológiával és a következő lemez a Through Silver In Blood volt.
Vannak lemezek, amelyek első hallgatásához erős emlékek és hangulatok kötődnek, és ez a lemez pont ebben a ligában focizik nálam. Jól emlékeszem, hogy egy hűvös kora tavaszi reggel volt, és az ercsi vasútállomásra mentem szombat reggel, mert éppen a Véletlen Találkozások szerepjátékos rendezvénysorozatra igyekeztem (már nem tudok évet mondani, a 2010-es évek környéke olyan számomra lassan olyanná válik mint egy minden szilárd fogódzót és emléket vesztett ősi kor). Rémlik a levegő csípőssége, és a hajnali napfény. Megérkezik az új piros vonat és felszállok. Utazáskor az ember nem tud mit tenni, ezért úgy döntöttem, hogy zenét fogok hallgatni. Furcsa indusztriális zajok, kellemesen repetitív gitárok és törzsi ütemek. Igen, ez jó lesz. Hiába hosszú az első dal, ezt nem tudom unni. Plusz gyakorolt post-metal hallgatóként tudom, hogy a várakozás kifizetődő. Jön valami furcsa két perces átvezető szövegelés és zajok, ami ösztönösen előhozza az egzisztenciális szorongást. Atyaég, és még csak alig hagytuk el Százhalombattát! A vonatút vége felé (le kell szállnom Kelenföldön) jön a Locust Star, és ott végem volt. Minden a helyére került és beálltam a sorba: a Neurosis zseniális. Persze, nem tudtam a rendezvény kezdetéig befejezni a lemezt, ezért az utolsó dalokat (tíz perc feletti monstrumokról van szó) már a kellemes beszélgetés szempontjából fájdalmasan korán, de a napszak szempontjából későn éjszakában hallgattam már buszon ülve.
Nálam így valahogy így kezdődött a Neurosis iránti rajongásom.
Életkoromból adódóan a legendás 1999-es koncertjükön nem lehettem ott, de amikor 2019-ben az Akváriumban játszottak, akkor tudtam, hogy ott kell lennem. Aznap este a Negative Approach messze szórakoztatóbb volt (pedig nem ismertem előzetes őket), és Yob valahogy hangulatosabb. Ehhez képest a Neurosis mint koncertélmény meggyőző volt rezgett a nadrágszáram a basszustól, és a srácok is odatették magukat, de sajnos a setlist csalódást keltő volt. A klasszikus lemezek közül kevés dalt játszottak, például kimaradt a két kedvenc lemezem teljes egészében, és az egész kicsit monoton volt. Remélem, hogy nem utoljára láttam őket.
2. Előzmények
Már el is kezdtem hozsannázni, de mégis mi ez a zenekar? És miért fontosak?
A 90-es évek fordulóján a metal undergroundjában több párhuzamos sztori is futott, ahol a 80-as évek mainstream metal hangzását és formanyelvét próbálták meghaladni. Voltak, akik a technikai virtuozitást emelték még magasabb szintre, mások különböző stílusokat ötvöztek vagy esetleg a zene „keménységét” próbálták még magasabb szintre emelni. Számunkra ezutóbbi releváns most, tehát a súlyos és keménység „fegyverkezési versenye”, ami megadta nekünk az extrém metal különböző fajtáit: grindcore, death metal, black metal, industrial és még lehetne sorolni különböző extrém zenéket. Végül ezt a fegyverkezési versenyt tisztán súlyosság tekintetében a death metal nyerte meg (a black metal inkább a zenén túli eseményeivel sikerült azért rálicitálni).
Persze ha a nagyobb képet nézzük, akkor a 90-es évek közepén már nagyon nem a Neurosis zenei világa volt a cutting edge zenei irányvonal. A grunge kifulladt, a 80-as évek nagy zenekarai feloszlottak esetleg kiestek a mainstream relevanciából vagy még foggal-körömmel kapaszkodtak még abba a sikerbe, ami megmaradt nekik. A post-grunge és a numetal kezdetei éveiről van szó, ekkor indultak be az indusztriális hangzású zenekarok igazán. Összességében művészileg nem volt rossz korszak, csak metal- és rockzenészként sokkal nehezebb volt egzisztenciát építeni, ha az ember nem akarta követni a trendeket.
Az 1985-ben alapított Neurosis a hardcore színtérről indult, és a korai lemezeik egyértelműen ennek a zenei stílushoz volt sorolható. Azonban már a második lemezen megjelentek experimentálisabb elemek, amelyek a Melvins zajosabb dolgaiból és a Godflesh indusztriális zenei világából volt eredeztethető, azonban a végeredmény fokozatosan nagyon egyedi lett. Ami a Neurosisban lenyűgöző a zenei kollektíva stabilitása, az alapító tagok mellé (Scott Kelly gitáros, Dave Edwardson basszer és Jason Roeder dobos) pár kezdeti tagcsere után csatlakozott előbb 1989-ben Steve von Till gitáros, majd a pont most tárgyalt lemez megjelenése előtt 1995-ben csatlakozott Noah Landis billentyűs, és lényegében a vizuálért felelős tagok változása mellett ez a zenei mag a mai napig intakt.
A stílus fokozatos és organikus változásával a számok egyre hosszabbak lettek, a zene direktsége helyett valami sokkal zajosabb és kaotikusabb összkép alakult ki. Az 1993-as Enemy of the Sun lemez már gyakorlatilag kiérlelte a sztenderd Neurosis soundot (hülye párhuzam, de ebből a szempontból pont olyan volt mint a Metallica Ride the Lightning lemeze), a Through Silver in Blood már ennek az új és sajátos hangnak a tökéletes és érett megvalósítása volt.
A lemez megírása a tagok elmondása alapján nem volt egyszerű. A zenekar nagyon underground volt, anyagi sikerekre nem is számíthattak azzal a zenével, amit játszottak. A tagokat magánéleti és drogproblémák környékezték (Scott Kelly énekes-gitáros konkrétan hajléktana volt és a drogfüggőség poklában élt). Azonban ez csak tovább tüzelte a zenekar kreatív energiáit és alkotóvágyát. Amikor kijött ez a lemeze kevés album volt hozzá mérhető súlyosságban, és azóta sem sok ilyen lemez készült. Egy igazai nehéz lemezről van szó, amiről a tagok is azt mondják, hogy fizikailag és szellemileg is nagyon igénybe venné őket, ha ritkábban játszott darabokat elővennék koncerteken. A mai napig főleg a címadót és a zenekar „legslágeresebb” dalát a Locust Start szokták játszani (habár utóbbi csak a Neurosis életművének kontextusában slágeres, simán tömeget lehet vele oszlatni).
3. A lemez
Ha hasonlatokat lehet mondani, akkor olyan a lemez, mintha az embert keresztül kergetnék a poklon és hallanánk a kárhozott lelkek folyamatos jajveszékelését valami sötét ipari masinériából. Az albumot megnyitó címadó dal a maga tizenegy perces hosszával igazából nagyon jól megmutatja, hogy mi vár ránk az elkövetkezendő tizenegy percben. A loopolt indusztriálos zajokból először a törzsi dobok monoton szinte hipnotikus lüktetése bontakozik ki, majd jönnek a gitárok egyre feszítve a húrt. Az igazi zúzdára közel két percet kell várni, de akkor tényleg elszabadul a pokol. A kaotikus üvöltésen (Kelly és Von Till szinte megkülönböztethetetlen) és a zúgó gitárokon túl valahonnan a zaj felett valami túlvilági démoni bömbölés is hallhatóvá válik (Dave Edwardson basszer rohadt ijesztő).
Az egész lemezre jellemző az első számnál bemutatott formanyelv: súlyos zene, amely nem fél szinte ambientesen elhalkulni, de folyamatosan szól valami szinte körkörösön jönnek a zajok, a Roeder törzsi jellegű dobolása. Ettől a lemez néha olyan mintha minden történne egyszerre szinte rendszer nélkül. Az egész úgy nagyon komplex és rétegzett, hogy igazából semmilyen extra zenész bűvészkedés vagy jazzes kamuzás nincsen. Ebből a szempontból tényleg a későbbi post-metal formanyelvének korai megtestesülését kell tisztelnünk ebben a lemezben.
A lemezt végig hallgatni nem egyszerű, hosszú nehéz dalok, amelyeket csak a hangos-halk dinamika puhít fel valamennyire. Érezni a dalokon, hogy valószínűleg közös jammelések alkalmával íródhattak, mert nagyon érezni, ahogy szépen feleselnek egymással a különböző zenei témák, hangszerek vagy akár az egymás váltó különböző stílusú vokálok.
A lemez vokális része egy külön tanulmányt megérdemelne, és számomra az egyik legizgalmasabb sajátossága a lemeznek. Ahogy fent írtam, Scott Kelly és Steve von Till hangja karakterben és stílusban elég közel áll egymáshoz, amely kifejezetten jót tesz a lemeznek, nagyon gyakori, hogy egyszerre hallani a megkínzott üvöltésüket, amivel paradox módon kicsit el is veszik a fókuszt az ének részéről, inkább a dalok zenei textúrájának egy újabb elemévé válnak. Habár máshol megmutatták, hogy tiszta ének tekintetében is megállják a helyüket (én Steve von Till-t bírom a legjobban közülük, nagy kedvencem a Converge Cruel Bloom című számában a vendégszereplése, ahol olyan mint egy post-metal Tom Waits), ezen a lemezen nincs kegyelem. A harmadik fontos elem (amit az újabb lemezeken sajnos egyre kevésbé hazsnálnak) Dave Edwardson bömbölése, amely megint egy másik réteget ad az egész zenének. Gyakorlatilag az ő hanga teszi az egész zenét rendkívül barátságtalanná és fenyegetővé. Olyan, mintha egy démon vagy más fenevad kergetne minket végig egy ember utáni indusztriális másvilágon.
A lemez első átvezetője rögtön a Rehumaize című második dalban megérkezik, fent már ítam arról a zsigeri hatásról, amit képes elérni, pedig ha kicsit jobban fülelünk van benne valami nagyon banális és edgy jelleg, de a hideg embertelen gépi világ kiüresedését tökéletesen ábrázolja. Itt csak nyomasztó gépies zajok és szakadozott eksztatikus szónoklat hallatszik, majd a zajok utat engednek a brutális Eye pusztító gitárjainak és a fent tárgyalt vokális trió őrületének.
A Purify a maga ambientes kezdésével kicsit hagy levegőt és teret a hallgatónak és majdnem a dal közepéig igazából visszafogják magukat a srácok, de aztán kitörnek a gitárok, de közel sem olyan kíméletlenül mint korábban. A törzsi dobolás és a háttérbe húzott gitárzúgás igazából nagyon jól áll a számnak, majd a levezetésben (közel kilenc perc után még egy duda is előkerül, amely kifejezetten váratlan húzás volt.
Aztán lemez közepén jön a zenekar Enter Sandmen-je. Ez az a dal, ami öt percben tökéletesen megmutatja a zenekar esszenciáját. Egy nietzschei ihletettségű dalnak első felét Scott Kelly és Steve von Till vokáljai viszik a hátukon, aztán az utolsó másfél percben megjön a post-metalos lezárás és Dave Edwardson brutális vokálja, ami nálam minden idők egyik legsúlyosabb és legjobb dal lezárását hozza. Iszonyatos erő van a dalban, ajánlom ezt az Ozzfestes felvételt, ami apró hibái ellenére (Steve von Till mikrofonjából gyakorlatilag semmit sem hallani) tökéletesen megmutatja, hogy miért baromi erős ez a dal, és a zenekar egyébként mennyire félelmetes tud lenni (ez a fenséges rettentet azért a 2019-es koncerten is megérintett).
A Strength of Fates lassan és visszafogottan építkezik ezután, Steve von Till tiszta éneke olyan mintha valami sirató lenne a világ romjai felett. A dal végén újra kapunk egy intenzív lezárást, gyakorlatilag tökéletesen hozza a tipikus post-metal dalszerkezetet. Csak ekkor még nem volt ilyen (a post-rock is csak kereste ekkor önmagát). itt emelném ki, hogy annak ellenére, hogy mennyire sűrű és rétegzett a zene elképesztően jó lett szerintem a hangzás, a sűrűség ellenére sem csapja agyon az ember fülét (egy-egy modernebb lemeznél szinte fullasztó ahogy minden frekvenciát kitöltenek a hangok), sőt néhol én még szívesen pakolnék is rá „egy kis kakaót”, de kicsit mintha halkabbra lenne keverve a lemez az átlagnál.
A Become the Ocean a második ambientes-indusztriális átvezetője a lemeznek a torzított hanggal ha lehet még nyomasztóbb mint a Rehumanize. Ahogy ismételgeti „Become the Ocean” nagyon megragad az ember fülében.
A tizenegy perces Aeon ezután meglepő módon egy magányos zongorával nyit, amelyhez hamarosan becsatlakozik egy cselló és a dob (olyan mintha valami menetelős ütemet játszana, nyoma sincs a törzsi jellegnek). Olyan a dal, mintha a pusztuló világ utolsó gyászmenete indulna meg a semmibe, nagyon erős atmoszférája van a dalnak. A körkörös monotonitás itt is felüti a fejét és fokozatosan csavarja egyre feszesebbé az atmoszférát egészen a robbanáspontig. De amikor végre megjönnek a gitárok és a „Burn! Burn!” üvöltés az szinte egy felszabadító élmény. Az első szám brutalitását idéző zúzdából szinte állóra fékezve váltunk vissza egy sampleres részre, hogy újra előkerüljenek a torzított gitárok. Az itt hallható hipnotikus gitár riff esszenciális post-metal mestermunka, a finoman megérkező vonós (?) rész egészen monumentálissá teszi dalt. A maga furcsa módján még szép is az egész, ahogy összeáll, majd fokozatosan elhalkul a zene áradata, hogy a visszatérő csellóval és hegedűvel tökéletes keretbe foglalja a számot. A lemez egyik legjobban megkomponált dala.
A záró Enclosure In Flame-nek már csak annyi a feladata, hogy a maga tíz percével végleg rácsukja az emberiségre a pusztulás kapuját. A lassú sejtelmes kezdés ne tévesszen meg senkit: a lángok mindenkit utolérnek. Lassan beérő számról van szó, de annál kíméletlenebb, szinte lefárasztja az embert (különösen, ha egyhuzamban hallgatod végig a lemezt).
A szövegekről nem beszéltem sokat, részben azért, mert eléggé homályosak. Amit nekem sikerült kisilabizálni az alapján a lemez visszatérő a test pusztulása és meghaladásáról van szó a lélek felszabadulása érdekében, nagyon gyakran a pusztító lángok által. A Locust Star a maga kifordított miatyánkjával és a Nietzschei utalásával az isteni szférák felé törő emberiség menthetetlen pusztulását vetíti elő. Habár a zenekar életművét sokszor szokták a világvége tökéletes aláfestő zenéjének nevezni, az az érzésem, hogy ez a pusztulás és kietlenség nem fizikai hanem valami metafizikai síkon játszódik le a lemezben, amelyben mégis meg van az újjászületés vagy a továbbélés reménye.
4. A lemez utóélete és öröksége
Nem mehetek ennek a lemeznek a testvére a Silver Blood Transmission mellett. Ezt Tribes of Neurot néven hozták ki a zenekar saját kis kiadójánál, és lényegében egy nagyon furcsa drone/ambient lemezről van szó zajokkal és zörejekkel. Önmagában tökéletesen értelmezhetetlen (szerintem), de elméletileg ha a két lemezt párhuzamosan játszunk le, akkor tökéletesen illeszkednek egymáshoz. Sajnos a erre a varázslatra eddig nekem nem volt alkalmam, de az érdekességen túl nem igazán látom ennek az értelmét. Különösen úgy, hogy így is egy nagyon sűrű és nehéz lemezről van szó, nem tudom, hogy mennyit ad hozzá a lemezhez egy plusz zenei réteg. Azonban ami miatt nem mehetek el e megoldás mellett, annak oka, hogy később post-metalban többen is megpróbálkoztak ezzel, és szerintem a Rosetta Galilean Satelites duplalemeze egészen jó lett (habár itt szerencsém volt, mert egy jótét lélek összemixelte a két lemezt és letölthetővé tette.
A Through Silver In Blood a metal zene fejlődéstörténetének egyik mérföldköve. Habár a maga nyers formájában a különböző drone/indusztriál/sludge/doom zenekarok valamelyike rátalált volna erre a formanyelvre végeredményben a Neurosis ezzel a lemezzel lett a későbbi post-metal stílus ősatyja, akihez mindenki más mérnek. Mindezt úgy, hogy senki más nem játszotta aztán ezt a stílust úgy, ahogy ők. A banda kezében benne maradt a nyers, punkos attitűd, amitől az ő zenéjük megmaradt egészen zsigerinek, amihez képest a 2000-es években megjelenő követőik már kifinomult „művészek” voltak egysor egyéb hatással. De ez egy másik poszt témája lesz.
De itt van nekünk ez a huszonöt éves lemez. Szerintem mai füllel hallgatva is iszonyatosan súlyos, nehéz lemez, amely kiállja az idő próbáját. Egy megismételhetetlen monolit, amelyet őszintén szólva inkább azoknak ajánlanám, akik szeretik az olyan extrém súlyos zenéket, amelyekre azért oda-oda kell figyelni. Ez nem az az album, amit felteszel háttérzeneként, mert csak elmegy az egész az ember mellett mint valami hömpölygő zaj. Óvatos és türelmes közelítést javaslok többszöri hallgatással.
1 thoughts