I wanna reach down
And pick the crowd up
I wanna reach down
And pick the crowd up
Carry back in my hand
To the promised land
To the promised land
To the promised land
(Temple of the Dog: Reach Down)
Az én 1991-em
Még egy kicsit megkésett megemlékezés (a lemez 1991 április 16-án jött ki), amit nem volt szívem kihagyni. Ez az év jó eséllyel a zenei szaksajtóban úgyis 1991-ről fog szólni és a nagy alternatív rock robbanásról (elképesztően sok jó és/vagy klasszikus lemez jött ki ebben az évben). Az én „1991”-emnek ez a lemez a nyitódarabja, de életkoromból adódóan nem tudok semmilyen személyes dolgot mondani a korszakról magáról. Négyévesen inkább a GI Joe-kkal rendeztem totális háborút és rendetlenséget a szobámban, a legsúlyosabb zene amit hallgattam pedig a rádióból időnként elcsíphető Edda számok voltak (lehet, hogy volt más is, de nem maradtak meg).
Szóval az én 1991-sztorim tizenöt évvel később kezdődik 2006-ban, amikor teljesen kiábrándulva az addig hallgatott zenéimből (a Stratovarius pont ekkor állt földbe, a Rhapsody a Power of the Dragonflame után semmi étékelhetőt nem csinált lemezszinten, a Metallica a St. Anger után – bármennyire nosztalgikus ma már nekem az a lemez – ciki lett) és a sznob wannabe zenész cimboráimból és az általuk ajnározott über technikás és zenéikből (ez volt a Dream Theater és általában a progresszív metal a színtéren „relatív mainstream” divathullámának csúcsa), és megtörtént az, amire addig éveken át nem volt példa: majdnem három hónapon keresztül egyáltalán nem hallgattam zenét.
Persze kerestem valamit, persze nem tudtam, hogy mit. Végül paradox módon az Alice in Chains Dirt című lemeze lökött át ezen az apátián (erről majd részletesen 2022-ben, amikor az is pocakosodó dadrock lemez lesz). Az Alice in Chains zenéje zseniális volt, súlyos, érzelmes és rohadtul nem tűnt olyan dolognak, amit utálni kellene. Kamaszként a Metal Hammer és az idősebb metalos generáció alaposan az olyan csimóták (mint mi) fejébe verte, hogy (parafrázis) „a grunge ölte meg a metal zenét és fúj, különben is a Nirvanások nem tudtak játszani a hangszereiken, csak megcsinálta őket az MTV mint a Backstreet Boyst…” Hjaj, kibaszott röhejes utólag ez a fajta rinya.
Szóval találtam egy új kedvenc zenekart és azt tettem, amit mindig is szoktam ilyenkor: keresek hasonlót és újrahallgattam a korszak klasszikus zenekarainak lemezeit, hogy mégis mi volt ez a grunge. 2006 szeptemberében kezdtem az egyetemet és magánéletileg is elég turbulens volt az első félévem, amit gyakorlatilag a 90-es évek grunge zenéje segített átvészelni. Jöttek sorban a klasszikusok: Nirvana (elismerem őket, de nekem ők túl punkok voltak, ettől a Nevermind megérdemelten klasszikus), Soundgarden (Chris Cornell egy isten volt), Pearl Jam (róluk majd máskor, de lég annyi, hogy imádom a zenéjüket) majd a sorban egyszer csak szembe jött a jelen recenzió tárgya Temple of the Dog magányos sziklaként álló lemez a korszakban. Az első hallgatás után imádtam, mert végül is mit lehet mondani egy olyan lemezről, ahol a Pearl Jam és a Soundgarden tagjai csinálnak egy koszos, bluesos és melankolikus rock lemezt, rajta minden idők legjobb férfiduettjével?
Háttér: Mother Love Bone és Andrew Wood halála
A seattle-i grunge színtérhez hasonló dolgok a mai internet által összehuzalozott világban nehezebben alakulna ki. Vagyis kialakul, csak egyre kevésbé jellemző a földrajzilag meghatározott stílusok, mert az interntes hálózatok világában az éltkor, azéletstílusok vagy akár a településszerkezet sokkal erősebb közösséget tud teremteni (adott esetben egy budapesti tinédzser közelebb áll kulturálisan egy másik európai nagyváros tinédzseréhez, mint mondjuk egy magyarországi vidéki közösségben élő hasonló életkorú tinédzseréhez). Seattle persze nem olt egy ismeretlen peremvidék, hiszen több zenészt is adott az egyetemes popkultúrának (most kapásból csak Jimmy Hendrix és a Queensrÿche jut eszembe, de lehetne még folytatni a sort).
A 80-as évekre (nem függetlenül a punk esztétika elterjedésétől) a Seattle városában játszó fiatal bandák egy sajátos koszos, beforduló és agresszív zenét kezdtek játszani, amely a metal, punk és az alternatív (vagy annak csúfolt) zenék furcsa keverékéből állt össze. Nagy megfejtésekbe nem bocsátkoznék, álláspontom szerint ha csak a stílus négy nagy zenekarát egymás mellé rakjuk, akkor nagyon más zenei világot kapunk az Alice a keverék metalosabb Black Sabbathos irányát villantotta meg, a Soundgarden Chirs Cornellnek köszönhetően a 70-es évek nagyívű hard rockját idézte (iszonyatos durva gitártémákkal), a Pearl Jam mindig is kicsit alterosabb és bluesos-jammelős zenét játszott volt, a Nirvana pedig ízig-vérig punk volt.
Ebben az időszakban alakult meg a Mother Love Bone nevű zenekar, amelyben az egykori Green River Mudhoney-ben is megforduló Stone Gossard (gitár) és Jeff Ament (basszusgitár) mellett Andrew Wood énekelt. (lásd az oldalsó képet). Andrew Wood azonban a debüt lemez kiadása előtt heroin túladagolásban meghalt, ami megpecsételte a zenekar sorsát.
Chris Cornell az ekkor lassan de biztosan beérő Soundgarden énekese Wood jóbarátja és eg darabig lakótársa volt, és a halott zenésztársának emlékére elkezdett dalokat írni, amelyek azonban nem illettek a főzenekara világába. Mivel ezek zenészek egyébként is együtt lógtak, ezért Cornell felkérte az akkor már új csapatot verbuváló Gossardot és Amentet, hogy lenne-e kedvük felvenni pár dalt. Gossardék akkor már javában szervezték az új bandájukat Mookie Blaylock zenekar néven (később Pearl Jam néven lettek globális szupersztárok), második gitárosként bevették Mike McCreedy-t (gitár), dobosnak beszállt a Soundgardenből Matt Cameron dobos. Az időközben a városba énekesi meghallgatásra érkező Eddie Vedder második énekesként és vokalistaként is részt vett a lemez összerakásában.
Az alkalmi zenekar neve Temple of the Dog lett, és ugyanezzel a névvel jött ki az egyetlen lemezük, amely mára igazi kult klasszikus lett a korszak rock zeneéjének rajongói között. De hogyan öregedett a lemez?
A lemez
Röviden: kurva jól.
Egy nagyon egységes hangulatú melankolikus lemezről van szó, amely azonban jellegzetesen a saját útját járja. Nem emlékeztet a Mother Love Bone-ra, és habár ekkor készülnek az első Pearl Jam dalok, azt sem lehet mondani, hogy olyan lenne ez a zene. Chris Cornell igazi klasszikus hard rock énekesként üvölt, énekel vagy hozza a szinte bluesos szomorkodásba hajló dallamokat. A hangzás kellemesen koszos, a 90-es évek atmoszférája (és patinája) egyértelműen kihallatszik a zenéből.
A dalok talán nem mind tökéletes darabok, de ami üt, az nagyon ott van. A Say Hello 2 Heaven már az elején elhelyezi a hallgatót ebbe a borongós hangulatba, A tizenegy perces Reach Down szétcsúszott gitárszólója utáni többszólamú a capella dallam a lemez legzseniálisabb pillanata, szinte gospelessé válik az egész. A Hunger Strike-ban Cornell és Eddie Veder énekelnek duettet, a lemez egyik legslágeresebb dala, és nem lehet nem szeretni. A két énekes hangja közötti kontraszt nagyon jól áll a számnak, Vedder visszafogott szinte countrys éneke és Cornell kitörő hard rockos üvöltései a letaglózó gitár riffekkel nem véletlen lett közönségkedvenc (ha nem hallottad, akkor ajánlom a Felütés podcast vonatkozó adását).
Pushin’ Forward Back a lemez egyik legtempósabb és zúzósabb rock száma, amire nagy szükség is van a lemez ritmusa miatt. A zongorás bluesos Call Me a Dog-ban Cornell a lemez egyik legjobb éneklését villantja meg, majd az egészet megfejelik egy fantasztikus gitárszólóval. A Times of Trouble-t hallgatva nagyon erősen érezni a zenekar jammelős oldala, szinte végig ugyanabban a lassú dölöngélő tempóban játszanak (csak a refrénnél pörög fel kicsit a dal), de közben annyi apróság történik (Ament basszus gitár részeit külön kiemelném), hogy az egyszerűsége szinte megtévesztő. A dal végi szájharmonikázós rész koronázza meg ezt a dalt. A Wooden Jesus nagy kedvencem erről a lemezről, a lehető legváratlanabb pillanatban veszem magamon azt észre a mai napig, hogy elkezdem dúdolni a dal első sorait: „Wooden Jesus, where are you from?/Korea or Canada or maybe Taiwan?…” zeneileg egyébként nagyon emlékeztet a Times of Trouble-re, de itt a zongora helyett a bendzsó az extra zenei fűszer. A Your Saviour dögös dobolással és király gitárokkal nyit, és ez a kicsit jammelös garázsrockos zúzda nagyon hiányozna erről a lemezről. A Four Walled World nem lóg ki igazán a lemez zenei világából, itt már azért én is kezdem érezni, hogy kicsit fárad a lemez (vagy csak én, nem tudom). Azért a refrén és a gitárszóló nagyon jól felrázza a hallgatót. Az albumzáró bluesos orgonával megtámogatott All Night Thing egy kis feloldást nyújt a korábbi dalok feszült és mélyen tartott idegességét. Matt Cameron dobolását itt is kiemelném, mert nagyon hozzátesz a dalhoz.
A lemez egyértelmű hőse nálam Chris Cornell (nem csoda, ő írta és akarta, hogy ez az anyag megszülessen és ez hallatszik), a zenész gárda látszólag semmi extrát nem csinál, de ha figyelmesen hallgatja az ember a dalokat, azért nagyon hallatszik, mennyire jól értik a saját hangszereiket, akár a gitárszólókról van szó, akár a feszes és kreatív ritmus szekcióról (Matt Cameron dobolása világbajnok). A zene látszólagos egyszerűsége ellenére mindig nagyon sok minden történik, talán csak a dalok hasonlósága az ami egyesek számára unalmassá válhat.
Konklúzió
Egy különleges hangulat lemezről van szó, amely talán nem véltelenül lett kevesek kultikus kedvence. Nem túl súlyos, nem túl dallamos, cserébe nagyon melankolikus és jammelös zenéről van szó, amely nagyon erős atmoszférát tud teremteni. Habár Chris Cornell 2017-es haláláig (Úristen már négy éve?) többször is volt szó arról, hogy talán lesz új lemez – és valahányszor fizikailag egy helyen volt a Pearl Jam és Cornell mindig elnyomtak pár számot erről a lemezről – végül talán nem volt véletlen, hogy ez egy egyszeri és folytathatatlan csoda volt. Én azt javaslom, hogy aki szereti a 90-es évek rockzenéjét és eddig nem hallotta még azonnal pótolja. Aki pedig nem, azoknak is nagyon ajánlom, talán nem lesz mindenkinek hibátlan tíz pontos lemez, de legalább pár dal biztosan be fog találni.
Kavicsok a margón 
3 thoughts