Az Iced Earth-ről sokat nem szeretnék mondani (Jon Schaffer viselt dolgai miatt lassan úgyis retrospektív érett banda lesznek, plusz a Horror Show kapcsán már írtam róluk múlt hónapban). Ez a lemez a kamaszkori nosztalgia miatt fontos számomra: ez volt az első lemez, amit hallottam tőlük, és a zenekar egyike azoknak a bandáknak, amelyek jól öregedtek velem együtt. Annyi hozzáfűzni valóm azért van, hogy amennyire szeretem a bandát, azért nem ez a kedvenc lemezem tőlük: szerintem a lemez második fele kicsit leül.
Ahogy a borítón látható, a lemez Todd McFarlane képregény rajzoló/író edgy sötét antihősének Spawnnak a karaktere köré épül. Annak idején a Spawn nekem nagyon furcsa volt, kicsit talán még idegen is. Nagyjából akkor jöttek ki az első számok, amikor a magyar Marvel képregények kiadása (közöttük a gyerekkori kedvencemmel a Transformers-szel) földebállt, és ez a felnőtt, erőszakos és sötét képregény kisebb kultúrsokk volt. persze mivel képregényről volt szó, ezért lelkes voltam, de az első szám után a második kimaradt, majd utána összevissza vették meg a szüleim őket, így teljesen elvesztem a sztoriban és a világban és azóta sem nagyon tértem vissza rá, pedig vizuálisan és hangulatában nagyon egyedi volt, és a mai napig velem vannak egész oldalak és panelek. mai szemmel persze igazi 90-es évekbeli pozőr edgy X-generációs képregény volt, de mégis másmilyen.
Az Iced Earth 1996-ban éppen felszálló ágban volt. Az első két lemezen két énekest is elfogyasztottak, majd a harmadik Burnt Offerings lemezre Jon Schaffer végre megtalálta a tökéletes vokalistát matt Barlow személyében. A tagság – legalábbis a lemezfelvétel idején – stabil volt, és felszabadultan vehették fel a lemezt. Sajnos annak nincsenek információk arról, hogy miként sikerült McFarlane-t megfűzni a jogok használatáról, de igazából az éppen kiépülő franchise-nak még ez a keresztpromóció is jól jöhetett.
A végeredmény egy sokkal dallamosabb és direktebb lemez lett a megelőző Burnt Offeringshez képest, Barlow vokáljai pedig remekül egyensúlyoznak keménység és a tragikus sorsú hős marcangolása között.
Miről szól a képregény/album? Spawn (szül. Al Simmons) egykor egy kormányzati kommandós/gyilkos volt, akit elárultak és egy akció után megöltek. A bűnei miatt a pokolba kerül, amelynek az urai visszaküldik a földre egy szimbionta köpennyel. Csak azért ment bele az alkuba, hogy újra élhessen, és együtt lehessen a szeretett feleségével, de mire visszatér már évek teltek el, és a felesége új életet kezdett (mellesleg Simmons legjobb barátjával, hogy a szappanopera potmétert feljebb tekerjük). Spawn a kosztüm alatt rettenetesen néz ki (elevenen égették el, és a bőrén ez meg is látszik), és az utcán a csövesek között él és egy durva eszközöktől sem visszarettenő antihősként üldözi a társadalom bűnöseit, miközben a Menny és Pokol nagy deathmatche elkezd kibontakozni.
Az album kezdő címadó Dark Saga a képregény első oldalának szövegével kezdődik, mesterien megteremtve az alaphangulatot ami nagyjából a hatodik számig ki is tart. Az I Died For You balladája kicsit talán furcsa a lemez elején, de szuperül ábrázolja a pokolból visszatért hős csalódottságát és zavaros érzelmeit az új életet kezdett felesége miatt. A Violate-tel a zenekar azonban húz egy váratlant, és még a korai thrashes korszakában sem csépeltek így, egy király metal dal, amelyben Schaffer a vokáljaival királyul hozza a képregény ikonikus gonosztevőjének Violatornak a hangmását. A The Hunter egy tipikusabb power metal szám, amely egy másik karakterre Angela-ra koncentrál. Minden más zenekar kezében giccses lenne ez a nagyívű dal a pokolfajzatokra vadászó angyalról, de itt működik: Barlow nagyon jó és emlékezetes dallamokat hoz. A lemez első felét a The Last Laugh zárja, amely kellemesen agresszív zenével támad, de talán kicsit primitív a szöveg; ennek ellenére ezt a dalt még szeretem.
A lemez második felében a lemez sajnos eléggé elfáradt (még régebben is hajlamos voltam itt kihagyni a számokat), az ezt követő számok már nem olyan érdekesek, plusz itt már kijön a lemez koncepciójának haloványsága. Valójában nem meséli el a karakter történetét, csak a sarokpontokat és a legfontosabb karaktereket villantja fel, de az egésznek nincs íve vagy dramaturgiája, ami azért nagyban levon a lemez értékéből.
De a kellemetlen szájízen sokat javít az albumot záró A Question of Heaven, amely simán a zenekar történetének legjobb dala szuper riffekkel, kórussal és Barlow katartikus énekével. Tökéletes albumzárás egy tragikus karakternek.
A zenekarból a lemezfelvételek után kiszállt Dave Abell basszer és Mike Prator dobos, de hamar leigazolták a helyükre James MacDonoght és Brent Smedleyt, és végül az Century Media nyomására a turnéra tekintettel utóbbiak fotója került az album hátoldalára (úgy, hogy nem is játszottak rajta, finoman szólva nem elegáns megoldás). Viszont a Schaffer-Barlow tengely intakt volt, és el is indult a turné. A lemez kritikai fogadtatása először vegyes volt a lágyulás miatt, de hosszútávon mégis közönségkedvenc lett, és az első komolyabb sikerük. Maga McFarlane is elismerően nyilatkozott a lemezről. Szerintem a hibái ellenére nem öregedett rosszul ez a lemez.
Kavicsok a margón 
1 thoughts