Ez a lemez ebben a júniusi hőségben talán furcsának hat, de a Van Richten’s Guide to Ravenloft című DnD kiadvány farvizén van helye a klasszikus horror toposzok másfajta feldolgozásának. Pont kapóra jön, hogy a mai napon lett húsz éves az egyik kedvenc Iced Earth lemezem (szerintem a mostani Ravenlofthoz talán ez jobban is illik, mint egy igazi spooky horrorfilm zene).
Az Iced Earth 2021-ben sajnos nem a zenéjével, hanem Jon Schaffer január 6-i „magánszámával” lett releváns, mindez azonban nem kell, hogy minket megakadályozzon az amerikai heavy/power metal színtér egyik legjobb zenekarának az élvezetében. A 2001-es Horror Show sok tekintetben az Iced Earth klasszikus – 1995-ös Burnt Offerings lemezzel és Matt Barlow énekes csatlakozásával kezdődő – korszakának utolsó darabja. A megelőző lemezeknél fokozatosan megtalálta a zenekar a hangját, és az előző 1998-as Something Wicked This Way Comes lemez egyértelműen az életmű addigi csúcsa volt.
Azonban a zenekar körül állandó volt a sürgés forgás, Jon Schaffer gitáros/dalszerző keménykézzel irányította mindig is a bandát, akivel szemben a később sógorsági kapcsolatba kerülő Matthew Barlow volt fix tag.
A Horror Show felvételei során Gyakorlatilag négy teljes értékű tagja volt a zenekarnak: Barlow, Schaffer, Larry Tarnowski (szólógitár) és Richard Christy (dob). A tagságot Steve DiGiorgio (aki Richard Christyhez hasonlóan a Death klasszikus felállásban lett a metalzene panteonjának kitörölhetetlen része) kerekítette ki, és bizony nincs még egy lemez, ahol ennyire jó és karakteres lenne a basszusgitársáv. A produceri feladatok Schaffer mellett a jól bevált harcostárs Jim Morris látta el. Egy jól bevált tagság, profi zenészekkel, plusz eddigre a banda magjának tekinthető Barlow-Schaffer páros abszolút a kreatív és előadói csúcsukon voltak. Minden adott volt a Something Wicked… lemez folytatásához.
A Horror Show címe is jelzi, hogy egy konceptlemezről van szó: a tematika a populáris kultúra által jól ismert rémségek és a gótikus horror egyes alakjai. Nincsen sztori, csak egy-egy dal, amely mindig más karakterről szól. Ami miatt ezt a lemezt nagyon szeretem, hogy talán nem olyan súlyos mint a korai Iced lemezek, nem olyan himnikus, mint amilyen mondjuk a Something Wicked dalai voltak, vagy slágeres mint a Dark Saga, azonban mindegyik dalnak van valami apró trükkje, amitől emlékezetes maradt. Ami érdekes, hogy lemez meg sem próbál nyomasztó horrorisztikus atmoszférát teremteni, a dalok inkább az egyes szörnyetegek drámáját és gondolkodását villantják fel. A lemez furcsán vidám és slágeres, ami elsőre a téma miatt furcsának tűnhet, de igazából ezek pont azok a populáris kultúrában ismert sörnyek, amiktől már nehéz félni, szóval kár is lett volna erőlködni.
A Wolf egy viszonylag egyenes zúzós metal dal, amelyet simán elvisz a hátén DiGiorgio vastag basszus soundja. Hatásos kezdés, de nem ez a legjobb dal a lemezről.
A folytatásban egy szuper basszus témával és az Omen című film főtémájával indul a Damien című tétel. Egy igazai nagyívű dal az Iced Earth Antikrisztusos/apokaliptikus dalainak egyik ékköve. A sok váltás és zenei ötlet habár nem emelik a progresszív metal szintjére, de a heavy metal összetett zenedarabjainak elitklubjában jó helyen van. Egy zord középtempós dal, monumentális refrénnel és hátborzongató spokenword középrésszel (ami aztán kísértetiesen visszafelé lejátszva visszatér a dal végén).
A Jack című dalnál nem kell sokáig találgatni: Hasfelmetsző Jack szemszögéből írt dal, egy meglepően fülbemászó refrénnel (talán az egyik legjobb a lemezről).
A Ghost of Freedom balladája tempóváltás hoz, és egy kicsit kilóg a sorból. Egy jó értelemben vett amerikai patrióta dal, amire ennek ellenére nem lehet haragudni. Barlow írta a dalt, és a szívét-lelkét beleénekelte. A refrén nagyon himnikus, de a csúcsot egyértelműen a dal végén éri el a kórusokkal.
Az egyiptomi skálákkal díszített múmiás Im-Ho-Tep (Pharoaoh’s Curse) egy elég jó kis dal, a kórusnak van egy kis „megdelejezett tömeg követi az élőholt mágust” feelingje. Nem a legemlékezeteseb dal, de azért működik.
A Jeckyl & Hyde habár adta volna magát meg sem próbál zeneileg rájátszani a kettős személyiségre (vagy ha igen, akkor én nem hallom), azonban Barlow előadásában Jeckyl kétségbeesett küzdelem az árnyékszemélyiségével és önmaga megtartásával szépen megjelenik.
A Dragon’s Child elméletileg a Fekete lagúna szörnyére (The Creature of the Black Lagoon) lenne utalás, de a szöveg alapján nekem meggyőződésem, hogy az öreg Cthulhut villant egy ördögvillát a háttérben. Az egyik kedvenc dalom a lemezről, szuper jó refrénnel.
A lemez kicsit megpihen az első Iron Maiden lemezről kölcsönzött Transylvania című instrumentális tétellel. A választás érthető (egy egész feldolgozáslemezt adtak ki Tribute to the Gods címmel), és a zenészek villannak (ismét kiemelnék Steve DiGiorgio basszusjátékát, öröm hallgatni) A lemez képében ez egy cezúra és pihenő a három lemez lezáró nehézfiú előtt.
A Frankenstein a cím alapján egyértelműen gótikus horror egyik ikonikus szörnyének teremtőjének drámáját zenésítette meg. Meglepő módon Barlow a mélyeivel tök jól megjeleníti Frankenstein szörnyét, ezt a fajta vokális játékot tök jól lehetett volna alkalmazni máshol is. A „Crucify! Crucify!” kórus nagyon sokáig az emberrel marad.
Aztán a Dracula-val megérkezik minden idők leghíresebb vámpírja. Nagyon jó lassú visszafogott kezdés, amiből aztán másfél perc után előtörnek Matt Barlow sikolyai, hogy aztán a dal végéig ezen az energiaszinten maradjon a dal. Klasszikus.
Az albumzáró The Phantom Opera Ghost egy furcsa darab: Gaston Leroux gótikus regényét ma már legtöbbször Andrew Lloyd Webber musiceljén keresztül ismerjük, de ez annak idején egy klasszikus rémregény volt, és feltehetően (szemben a Nightwish-el, ami egyszerűen átvette a fődalt Webbertől) az mind a kettőhöz nyúltak inspirációhoz. Persze a dal a Fantom és Christine kapcsolatát helyezi középpontba, így kapunk egy szinte musicalszerű duettet. A dal leggyengébb pontja Yunhui Percifield énekesnő, aki kis híján elrontja dalt (van valami furcsán természetellenes az éneklésében vagy a kiejtésében, nem is tudom), szerintem tíz évvel később Schaffer simán felhívta volta Anekke van Giersbergent, hogy énekelje már fel azt a pár strófát (szeretnék belehallgatni egy olyan alternatív univerzumba, ahol ez létrejött). Különösen erős a kontraszt ha mellétesszük Matt Barlow-t mint a Fantomot, aki olyan komolysággal és karizmával énekli fel a sorokat, ami miatt az ember szinte követelné, hogy ez a csávó egyszer kapja meg a szerepet (persze egy kicsit súlyosabb zenei környezetben).
Összességében azt mondanám, hogy ez a lemez, habár nem a legerősebb és eredetibb zeneileg, de Matt Barlow énekesi karrierjének legjobbja. Sajnos 2001 szeptember 11. után Barlow kiszállt a zenekarból (a hazáját akarta szolgálni), később még egy lemezzel visszatért, de igazából az ő fénykora itt véget ért.
Schaffer először Tim „Ripper Owens-szel (ex-Judas Priest) kiadta a The Glorious Burden lemezt (ami szerintem egynek jó volt, de nagyon rossz volt a keverése). Aztán a második lemez után Barlow visszatért még egy lemezre. Majd 2011-től egészen 2021-ig Stu Block (akinek olyan a hangja, mint a fiatal Matt Barlownak) lett az énekes. Jon Schaffer igazából nagypapa koráig tolhatta volna a régi dalokkal a turnékat. Aztán látjuk mi lett vele. Talán egyszer a teljes a sztorit is elmesélem részletesebben.
Kavicsok a margón 
1 thoughts