Maybe you’ll find the strength after all
Maybe we’re not destined for the fall
But all I ever saw
Deep in the mirror of your eyes
Was a candle lit just to fight the cold
And a child born to forget the old
But I swore to you I wouldn’t live that way
Let the pieces fall where they may
(Wilderun: The Means to Preserve)
Tavaly az Insomnium végigkísérte az egész évemet, idén viszont sokkal kevesebb olyan lemez volt, amely ennyire meghatározta az évemet, de miután sorra vettem a dolgokat, arra jutottam, hogy ha van régi lemez, ami januártól novemberig esőben, forróságban és ősszel is szólt, akkor ez a Wilderun Sleep At The Edge of the World című lemeze volt illetve az első lemezük az Olden Tales and Deathly Trails.
A Wilderun nagyon közel áll a szívemhez, mert őszintén hiszek benne, hogy ők lehetnek a következő nagy zenekar a metalszíntéren. (Egyébként ez egy jó poszt ötlet lenne: metal- és rockzenekarok, akik öröklik a mostani első vonaltól a trónt). Már évek óta hallgatom őket, és nagyjából 2019-ben a harmadik lemezzel győztek meg végleg arról, hogy zseniálisak.
Az elmúlt egy évben az autóvásárlás (és a szokásosnál több volán mögött ülés) kicsit átalakította a zenehallgatási szokásaimat, mivel a telefonos-spotify-os zenehallgatás érthető módon nem működik, ezért ráálltam a világ leguncoolabb formátumára a CD-re. Az év elején rendeltem is pár CD-t amiben benne volt az első két Wilderun lemez (a bandcampen már fizettem értük, de fizikai formában egészen a tavaly Century Mediás szerződésükig nem voltak elérhetőek). A hosszú autóutak során ez a két lemez (továbbá meglepő módon a Thy Catafalque Geometriája és Hans Zimmer Prágai koncertlemeze) egész évben szólt az autóban.
Az első Olden Tales & Deathly Trails lemezük úgy született, hogy a bostoni énekes-gitáros Evan Berry írt pár folkos dalt illetve pár metalosabb szerzeményt, amelyhez szeretett volna szimfonikus körítést. Ehhez két cimboráját Daniel Müllert (későbbi basszusgitáros) és Wayne Ingramot (később gitáros és billentyűs) kérte fel, akik tanult zenészek voltak és értettek a szimfonikus muzsikához. A projekt még kiegészült Jonathan Teachey dobossal és 2012-re összeraktak furcsa folkmetal lemezt (a korabeli kritikák az Opeth mellett a Turisast emlegették sűrűn), amelynek a nagyja különböző angolszász tengerésznóták feldolgozása volt. Annak ellenére, hogy az Alestorm miatt a kalózmetalt viccnek gondoljuk, sikerült olyan komolysággal és igényességgel összerakni, majd önerőből kiadni ezt a lemezt, hogy a banda folytatása nem is volt kétséges.
A zenekarnak azonban a kultsikeren túl nem volt kiadója, ezért a második lemezhez az akkor beinduló Kickstarteren kalapozták össze a pénzt (pusztán ez a tény nálam emeli az oldal elfogadottságát, annak ellenére, hogy rengeteg bullshit projectnek ad otthont a mai napig). A kampány sikeres lett 119 backer közel 8000 dollárt tett össze, amelynek köszönhetően a lemez újra magánkiadásban született meg, a digitális formátum pedig a bandcampen keresztül lett értékesítve (én is évekkel később így jutottam hozzá először).
A Sleep At The Edge of the World című második lemez (jelen írás tárgya) 2015-ben az angrymetalguy.com oldal egyik agyon hypeolt lemeze lett, de a közvélemény valamiért elment az egész mellett (Magyarországon nagyjából senki sem foglalkozott a bandával 2019-ig). A banda rövidesen összerakott egy harmadik lemezt (ez volt a Veil of Imagination), amellyel évekig házaltak a kiadóknál, de sehol sem fogadták őket, ezért ezt 2019-ben újra magánkiadásban hozták ki. Nagyjából ekkor esett le mindenkinek, hogy az egyik legjobb kortárs metal zenekar tíz éve kínlódik az undergroundban, és fél év múlva a Century Media leigazolta őket. 2021-ben pedig jön a negyedik lemez, az előzetesen kijött Passenger című dal alapján kicsit aggódon.
Az első lemez magán hordott egy sor gyermekbetegséget, talán nem volt tökéletes a keverés, helyenként a váltások hirtelen voltak, vagy a szimfonikus részek ugrottak le a dalokról, de ennek ellenére szerethető volt a végeredmény. Ehhez képest a Sleep… minden szempontból előrelépés volt: jobb keverés, jobban komponált dalok és még erősebb zenei témák (ráadásul nem feldolgozások).
A Wilderun zenéje kapcsán az Opeth-et szokták a leggyakrabban emlegetni, amely párhuzam Evan Barry énekstílusa és tiszta hangszíne kapcsán mindenképpen megállja a helyét, azonban ha a zene hangulatát és a mélyebb rétegeit vizsgáljuk, akkor nyilvánvalóak a különbségek. Ennek ellenére akik hiányolják a régi Opeth-et szerintem nem fognak velük mellé.
Zeneileg a legfontosabb különbség az, hogy habár a Wilderun nevezhető progresszív metalnak, nem úgy kísérletezős és progos mint az Opeth. Az Opeth a fénykorában rengeteg 70-es évekbeli trükköt vetett be, gondoljunk csak Martin Lopez jazzes dobolása és Martin Mendez basszus játékára, egyértelműen programszerűen agyas zene volt, amelyet aztán a kései korszakban teljesedett ki. Ehhez képest a Wilderun egyrészről erősen gyökerezik az angolszász folkban, míg az Opethnél az akusztikus és tiszta részek a zene dinamikáját szolgálták, addig a Wilderunban komolyan vehető akusztikusgitár (és adott esetben mandolin, bendzsó, cimbalom) témák vannak, amelytől az egész sokkal folkmetalosabb mint amilyen Opeth bármikor is volt. A másik esszenciális elem az Ingram-Müller páros szimfonikus hangmintái, amelyek szinte végigkísérik a zenét, akár a metalos akár az akusztikus-folkos részeket nézzük: míg az Opeth a death metal és a klasszikus progrock felől jutott el a progresszív metalig, addig a Wilderun egy szimfonikus folk metal banda, amely összetett és cseppet sem táncolható zenét játszik.
Hangulatban az Opeth mindig is egy komoly és komor zene volt az erősen death metalos gyökerek miatt, ehhez képest a Wilderun dallamosabb volt, rengeteg gitárharmóniával, amitől már-már heavy metalos az egész a hangkép (talán nem véletlenül dolgozták fel az Iron Maiden Seventh Son of a Sevent Son-ját egy lemezzel később). Különösen a Sleep… esetében az ember tényleg hatalmas nyílt tájakat, érintetlen vadont és legfőképpen napfényt vizionál. Nem nyomja agyon az embert a zene annak ellenére, hogy iszonyatosan grandiózus az egész. Az meg pláne, hogy ezt gyakorlatilag low budget rakták össze minimál felszereléssel.
A lemez dalai elég hosszúak, az intro (Dust and Crooked Thought) és outro (Sleep at the Edge of the World) nagyjából megmaradt három illetve öt perc alatt, de a többi bőven ostromolja a tíz percet. A Dust and Crooked Thoughts vízcsobogós, szép folkos kezdése olyan, mintha egy csónakban ringatóznánk valahol a New Englandi partoknál egyből megteremtve a fent is emlegetett egyszerre grandiózus de mégis megnyugtató hangulatot.
Aztán a csapat nem szórakozik velük, jön a négy dalra bontott, de egyben húsz perces Ash Memory, amelyben minden benne van, amiről a zenekar szól, ráadásul a négy tétel más és más oldalát villantja meg a zenekarnak: az And So Opens the Earth szinte ugrálós folkmetal riffjére és tiszta vokáljára nagyon hamar megérkezik Evan Barry hörgése, amely helyre teszi a hallgatót. Ez a tétel tartalmazza a zenekar mindkét végletét, ebből a szempontból tökéletes. A Hope and Shadow ehhez képest egy atmoszferikusabb és szimfonikus elemeket jobban kihangsúlyozó tétel, nagyon szép tiszta harmonikus vokálokkal (a feleségemnek ez a tétel tetszett, aztán csalódott, amikor később újra előkerült a hörgés). A harmadik Bite the Wound-ban megkapjuk a death metalos darálást, ami jár nekünk, szuper tétel, ami megmutatja, hogy tudnak a srácok, ha akarnak. A dal utolsó negyedik tétele a The Faintest Echo visszahozza az első tétel alapriffjét, de a legnagyobb kedvencem Barry a másfél percnél érkező állati jó ének kiállása, amire tíz tonnás kalapácsként szakad rá az összes gitár és szimfonikus zenei réteg. Nem véletlenül ez a rajongók egyik kedvenc dala, vegytisztán tartalmazza a zenekar lényegét.
A The Garden of Fire-ben a hörgés és a metalos zúzás kerül előtérbe, de azért kapunk nagyon jó akusztikus és szimfonikus betéteket. Habár az egész lemezt imádom, talán ez a legkevésbé kedvelt dalom a lemezről. Míg az előző dal a zenekar metalos oldalát domborított ki, addig a csodaszép Linger a dallamos és szimfonikus tendenciák bemutatója. A dal szép zongorás akusztikus gitáros kezdéséből egy nagyon szívhez szóló szerzemény kerekedik ki, amely helyenként szinte keringőnek tetszik. A dal felénél azért bedörrennek gitárok és kapunk egy csodaszép gitárszólót is. A dal végi repetitív elszállós riffje szépen folyik át a monumentális The Means to Preserve-be. Ennek a dalnak a szépségére pont idén eszméltem rá, hogy az Ash Memoryban kicsiben megcsinálták a metal és a folk elválasztását, hogy a végén a kettő egyesüljön, ugyanígy a Garden of Fire zúzdája és a Linger ábrándozása után ez a dal köti össze a két zenei univerzumot. A szinte filmzenés szimfonikus réteg nagyon jól fuzionál a súlyos death metalos elemekkel, plusz a kórusok adnak egy extra lökést az egésznek. Habár a tiszta ének és a hörgés váltogatása ősrégi trükk és könnyű az Opeth-es Akerfeldttel összehasonlítgatni Barry, de álláspontom szerint Barry sokkal szebb és jobb tiszta énektechnikával rendelkezik (cserébe talán a hörgései átlagosabbak), és ezt ebben a dalban előadásban és énekdallamokban is bizonyítja. A dal második fele szerintem úgy tud nagyon érzelmes lenni, hogy közben minden nagyon egyben van zeneileg, egyértelműen a lemez csúcspontjáról van szó, amely felvillantja az egyébként napsütöttének és természetközelinek tetsző lemez mögötti melankóliát, amely a harmadik Veil of Imagination lemezükön fog kibomlani.
A lemezt a címadó Sleep at the Edge of the World című instrumentális zongorás szerzemény zárja, megidézve az intro dallamát és lassan kellemes szendergésbe csábítva a hallgatót. Aztán vége.
Évek óta hallgatom ezt a lemezt és mindig egy hatalmas utazásként éltem meg a végighallgatást. Nagyon hosszú lemez, hosszú dalokkal, amelyek tele vannak furcsa kanyarokkal, mélységekkel és magasságokkal. A blogon említettem is, hogy ha egyszer világgá mennék, akkor biztosan ezt bömböltetném, mert ez a lemez olyan mint egy utazás. A borítón szereplő kis kunyhó szinte elvész, ezért engem mindig lenyűgözött borítókép domboldalának lejtése, mintha bármikor le lehetne zuhanni onnan az érett zöldből bele a ködbe. Míg tavaly az Insomnium esetében tudtam aktuális üzenetet mondani, most csak annyit tudok mondani, hogy talán ezért lehetett ez a lemez az idei év régi-új slágere, mert az életemnek egy olyan szakaszában vagyok, amikor „úton vagyok”, rengeteg feladat áll előttem és remélem, hogy rám is vár a jól megérdemelt szendergés a világ peremén.
Kavicsok a margón 
2 thoughts