Nem túlzás azt állítani, hogy az új Wilderun január 7-i megjelenése számomra az év egyik legfontosabb zenei megjelenése volt. A tavalyi év leghallgatottabb régi lemezéről szóló posztomban részletesen beszéltem a zenekar alakulásáról és arról, hogy milyen volt az első két lemez. A Sleep at the Edge of the World kultsikere után nem volt egyszerű a zenekar dolga: három éven át házaltak az új lemezzel a lehet legváltozatosabb kiadóknál, hogy adják ki a lemezt, de mindenhonnan elzavarták őket. Végül egy nagy lélegzettel újra magánkiadásban publikálták a Bandcampen 2019 november elsején kijött a Veil of Imagination című opuszt, amely minden tekintetben sokkal nagyobb volt, mint bármi, amit korábban csináltak. A Wilderun tényleg fejlődött: a folkos elemek kicsit hátrébb húzódtak, a szimfonikus rétegek még hangsúlyosabbak és jobbak lettek, a metálos részek és gitárok pedig fogósabbak lettek, megfejelve még több emlékezetes dallammal és riffel.
Szerintem simán a 2010-es évek legjobb lemeze volt és mostanában újra hallgatva továbbra is a zenekar magnum opusáról van szó, olyan lendülettel, átgondoltsággal és emlékezetes dalokkal, amik még a félisteni Sleepet is felülmúlták. Minden kiadó szégyene, hogy első körben ennek magánkiadásban kellett kijönnie. Persze egy hónapon belül a Century Media bejelentkezett, hogy bocsi, srácok, jönnétek hozzánk? Ők igent mondtak, és a CD második kiadása már az Iron Maiden Seventh Son of a Seventh Son című dalával megtoldva kijött.
2020 lehetett volna az az év, amikor a banda szétkoncertezi magát, hogy a bostoni zenekarnak ne csak a kritikusok és egy szűk kör ismerje meg a nevét hanem a nagyközönség is, de a pandémia közbeszólt, és otthon rekedtek. A köztes időszakban pár stúdiós klipet felvettek, és nekiálltak az új lemeznek az új kiadó kötelékében, amelynek eredménye a jelen kritika tárgyát képező lemez.
A lemez megjelenése előtt nem voltam túl lelkes, sőt kifejezetten féltem egy csalódástól. Az első aggasztó jel az volt, hogy a két kis lemez dal (Passenger és Identifier) „radio edit” formában jött ki. A banda sosem írt igazán rövid dalokat, és erről szerencsére nem szoktak le, de a mai világban (figyelembe véve a célközönséget) furcsa volt, hogy a két tízperces dalt ötperces hosszra vágva hozták ki első körben. Biztos vagyok benne, hogy itt a kiadó Century Media a sáros, és egy hallgatás után nem is tértem vissza ezekhez a „kislemezekhez”. Ezek az ötperces ízelítők általában nem voltak túl megragadóak: talán az Identifier volt az, amely még így is felkeltette az érdeklődésemet és a Distraction I. hozott pár olyan pillanatot, amely jó értelemben a szemöldököm felvonására késztetett.
A zenekar nyilatkozatai szerint ez egy „meta” lemez, amely bizonyos értelemben az alkotás nehézségéről szól, amely érdekes téma, és őszintén szólva sokadik meghallgatás után is érezni, hogy ezt nem lehetett egyszerű megszülni. Nagyon nehéz lemezről szól van szó, és nem azért, mert olyan nem súlyos lenne (sőt, talán ének és gitározás terén is a legdallamosabb és könnyebb lemezük), hanem azért, mert iszonyatosan kimódolt, többrétegű zenéről van szó, amely egyszerűen maga alá temeti a hallgatót. Én az előrendelt CD-t először az itthoni mikrotornyunkban hallgattam meg háromszor egymás után miközben játékra készültem, aztán a hét hátralévő részében minden nap ez szólt az autóban, és nagyjából az ötödik-hatodik hallgatásra kezdett a dalok karaktere előjönni. Itt nem arról van szó, hogy egyformák lennének, inkább csak arról, hogy sosem az egyértelmű megoldások felé nyúltak. Nincsenek pattogós folk dallamok, mint az első Olden Tales and Deathly Trails tengerésznóta feldolgozásai esetében. A tiszta ének-hörgés dinamika sokkal kevésbé van kihasználva, mint a Sleep esetében. Nincsenek slágeres nagy refrének, mint amilyen a legutóbbi lemezen a Far Where the Dreams Unfurl volt. A gitártémák és szólók sokkal kevésbé magamutogatók, és odafigyelve jön csak rá az ember, hogy mennyire jók témákat raktak össze.
Az Exhale pásztorál, békés, szinte sziruposan idilli intrója szinte elandalítja az olvasót. Ez a fajta albumkezdés nem ismeretlen, de ennek a nyitásnak van valami kedves magához ölelő jellege. A lemez hivatalos megjelenésekor kijött dalszöveges videó ha lehet még jobban rátesz egy lapáttal erre az érzésre.
Azok után, hogy az Exhale elandalított furcsa, hogy a másodiknak érkező negyedórás Woolgatherer sem csap egyből lecsóba, sőt még pár percig kapunk egy kis akusztikus lágy felvezetést. Azonban, amikor megjönnek a szimfonikusok és a gitárok, akkor egy monumentális és változatos monstrum jön, mintha csak a mindent meg akarnának mutatni, ami ezen a lemezen várhat a hallgatóra. Szabályos mikrouniverzumról van szó, amelyben könnyű elveszni, de nehéz igazán megszeretni.
A folytatásban két dalt kapunk, amelyek talán a legtipikusabb Wilderun szerzemények. A tízperces Passenger feszes és szinte power metalos nyitással érkezik nagyon jó gitártémákkal és jó váltásokkal. Szerintem nagyon jól sikerült. Aztán jön az egyik kedvenc dalom a lemezről az Identifier amelyben még királyabb gitározást hallhatunk a srácoktól (legyen az torzított, vagy akusztikus gitár), majd nyolc percnél jön a lemez legkirályabb zúzdája (az alázatosan doboló Jon Teachey itt nagyot villant). Mind a két dal erősen himnikus jellegű, amely tökéletesen házasítja össze a metalt és a szimfonikus zenét (amely nagyrészt Wayne Ingram gitáros és Daniel Müler basszer érdeme).
Az Ambition háromperces drone jellegű átvezetője furcsa darab. Igazából csak atmoszferikus zúgásról van szó, mindenféle megragadható zenei ötlet nélkül. Nekem kicsit csalódás a jelenléte, a funkciója talán annyi lehetett, hogy elválassza a lemez elejét a Distraction dalciklustól, amire jó, de közelében sincs a Scentless Core dal pároshoz, amelyek közrefogták a Far Where the Dream Unfurlt és szépen három részre osztottak az előző lemezt.
Ezt követi a Distraction dalciklus (számokkal vannak megjelölve: Distraction I., Distraction II., Distraction III. és Distraction Nulla), amelyek habár összefolynak, de nagyon más zenei világot villantnak fel, így nem lehet a Sleep Ash Memory ciklusához hasonlítani.
A Distraction I. szép akusztikusgitáros témázgatással és Evan Berry érzelmes éneklésével nyit, amelyhez hamarosan jönnek a torzított gitárok. Zenei ötletek és atmoszférák tekintetében mesteri szerzemény, méltó a progmetal új generációjának egyik élcsapatához. A Distraction II. már egy enyhén opethes gitártémával nyit, és onnantól nem engedi el az olvasót, egyértelműen feltekerik az intenzitást és a szimfonikus részek is nagyon szépen kiegészítik a zenét, majd jön némi szaggatott gitártémázás. A Distraction III. hozza a legszebb zenei témákat az egész lemezről, engem kicsit Kate Bushra és az Iona folkos-progos dolgaira emlékeztett az eleje, majd egy csodaszép gitárszólóval van megkoronázva a szerzemény. Ha lesz valami, ami erről a lemezről végig fog kísérni 2022-ben az biztosan ez lesz.
A Distraction Nulla ehhez képest alaposan meglepi az embert, mert ez a nyers szinte black metalba hajló kakofónia nem volt eddig jellemző a zenekarra, a lemez (rendes) vége kicsit olyan, mint a Nine Inch Nails Downward Spiral lemezének vége, amely elandalít a szép dallamokkal (Distration III.), majd a végén belefojt minket a zajba (vö. Hurt). Hallgatva szinte kapkodja az ember a fejét a zene intenzitásán.
Nagyon furcsa lezárás lenne a Distraction Nulla, ha a CD-re nem került volna fel egy bónusz dal. Én magam részéről nem vagyok rajongója semmilyen bónuszdalnak: szinte sosem illeszkednek szervesen a lemez flowjába, különösen akkor, ha feldolgozásról van szó. Viszont itt megkapjuk a Radiohead Everything In It’s Right Place című örökbecsűjét. Én nagyon szeretem a Kid A-t és ez a dal kedves is a szívemnek, ezért nagyon furcsa egy ennyire direkt és lehengerlő hangszerelésű változatát hallgatni. A Distraction Nulla barátságtalan atmoszférája után olyan, mintha balzsam lenne az ember sebére, ami valahogy mégis le tudja szépen zárni a lemezt és elvarrja a szálakat. Ironikus, hogy eredetileg ezzel kezdődik a Kid A.
A lemez zenei részéről már beszéltem, és sokadik hallgatás után úgy gondolom, hogy jó lemezről van szó. A zene összképe sokkal komorabb, de dallamosabb is egyben. A tisztán folk jellegű elemek lassan, de biztosan kezdenek kikopni a zenéből (ezt kicsit sajnálom, de azért népi hangszereket használnak a srácok), és helyette egyre inkább szimfonikus metállá kezdenek válni annak minden giccsessége nélkül.
Evan Berry énekes sokkal kevesebbet hörög, de akármilyen szép bariton hangszíne van az volt az érzésem, hogy nagyon korlátozott hangtartományban énekel. Nagyon hiányoztak azok a hajlítások és szinte power metalos nagy éneklések, amelyek energiában is feljebb tolták az előző lemezeket.
Van valami nyomasztó fáradtság és sötétség a lemezben (bár néhányan azt mondják, hogy a Veilhez képest ez egy vidámabb lemez, de én nem ezt hallom), ami nagyon rá tud telepdni a hallgatóra. Igazából akárcsak a többi Wilderun album ez is egy hatalmas utazás, amelyet nehéz a dalok alapján egyenként értékelni, de a dalok valahogy mégis egyensúlyban vannak, még ha most nincsenek akkora kilengések dinamikában és hangulatban, mint korábban.
A Wilderun amellett, hogy lassan tíz éve mindenki kedvenc titkos kedvence, folyamatosan azzal kell, hogy megküzdjön, hogy azt mondták rájuk, hogy „jó, de olyanok, mint a Turisas/Opeth/Devin Townsend/stb”. Miközben a zenekarnak már a második lemeztől volt egy határozott zenei identitása, amely alól kilátszottak a hatások, szerintem sokkal inkább tekintették a régi Opeth rajongók kedvenc Opeth-helyettesítő zenekarának, mint saját lábán megálló zenei produkciónak.
Talán ennek a furcsa státuszra ironikus utalás a lemez címe, miszerint epigon.
Ez különösen azért furcsa, mert szerintem minden hibája ellenére a Wilderun mintha most találta volna meg a hangját, voltak pillanatok, amikor elégedetten felsóhajtottam, hogy „ez annyira Wilderun”. Akár a gitárokat, vagy a szimfonikusok használatát vagy akár Evan Berry éneklését vesszük ez banda már nagyon távol áll a közönséges Opeth-epigonságtól. Én nem egy megfáradt zenekart hallok, hanem egy olyat, akik kísérleteznek, próbálkoznak és még tele vannak lehetőségekkel. Kár, hogy ezt kell mondanom, mert nagyon vártam ezt a lemezt, de szerintem a következő Wilderun lesz a vízválasztó, most úgy tűnik, hogy ez visszalépés a Veil of Imaginationhöz képest, de talán pont ez kell ahhoz, hogy megszülessen a tökéletes Wilderun lemez.
Értékelés: 4.0 (kiváló)
Kavicsok a margón 