Tegnap kijött az általam nagyra értékelt angrymetalguy.com év végi összesített listája, ahol a legkisebb közös többszörös végül a jelen írás tárgy lett (egyetlen rendszeres szerzőnek sem volt ez az első helyezettje, de szinte mindegyiknek ott volt a listáján). Ez már csak azért is érték, mert minden más külföldi oldalon Top 10-es lemez lett például a szerethető, de elképesztően túlírt Senjutsu az Iron Maidentől és van még pár mainstream- és hipszter kedvenc azoktól az oldalaktól, amelyek semmit sem húznak le. Az általam egyébként kedvelt új Trivium lemez körüli kavarás mutatott rá, hogy mennyire korruptak ezek a lapok: a Metal Injectionre délután kikerül egy 5/10-es kritika, amit váratlanul visszavonnak és kijön egy 9/10-es kritika. Ehhez képest az Angrymetalguy a kult kedvenc So Hideous kapcsán ki mert hozni egy eléggé lehúzó kritikát. Persze az oldalnak meg vannak a maga problémái, de még mindig ez a legbiztosabb forrásom arra, hogy mit érdemes hallgatni. Meg is fog látszani a hónap végén érkező nagy listámon, mert sok lemezt ezen az oldalon keresztül ismertem meg
Ilyen előzmények után persze az embernek vannak várakozásai. Különösen november óta, mert akkor két gigantikus techdeath lemez jött ki az egyik az Archspire Bleed the Future-e, a másik First Fragment Gloire Éternelle című opusza. A két lemez nem is lehetne különbözőbb. [1] Én lelkiismeretesen meghallgattam mind a kettőt és azért megéltem egy fajta ízlésválságot. Én szeretem az okos, csavaros zenét. Szívesen hallgatom a régi 70-es éveket idéző progrockot, és annak unokáját a progmetalt. Széles mosollyal vigyorogva hallgatom a tufa death metalt és annak dallamos és/vagy doomos permutációit. De a techdeath egyszerűen megfekszi a gyomrom. Ilyenkor két dolog lehet: ez nem az én zeném, vagy valamit nem hallok, amit mások.
Az Archspire előző lemezét a Relentless Mutationt meghallgattam, de nem sok maradt meg. Nem éreztem, hogy ez nekem szólna, de a borító emlékezetes volt, meg az, hogy hangmintának használva valaki ez alapján egy mesterséges intelligenciát (dadabot) kiokosított, és az algoritmus most már két éve folyamatosan nyomja 7/24-ben a techdeath riffket a youtube-on.
Idén aztán novemberben kijött ez a furcsa borítóval rendelkező lemez (a First Fragmenté sem kutya) és a megjelenése óta párszor meghallgattam és próbáltam megérteni az állítólagos zsenialitását.
Kezdjük a számokkal: a kanadai Archspire nagyjából harminckét percben és nyolc dalban muzsikál. Ami a hallgatónak elsőre feltűnhet, az a brutális sebesség. Spencer Prewet dobos az egész lemezen iszonyatos tempóban veri a cájgot (érdemes figyelni a videóklipeket: olyan mint egy robot), amit a gitáros szekció követ. Az egész olyan, mintha valaki egy átlagos death metal albumot Kildar sebességben négyszeres tempóban játszana. Ne tévesszen meg senkit az, hogy harmincegy és fél perces a lemez: a lejátszott hangok száma alapján simán felér egy kimaxolt nyolcvan perces Dream Theater lemezzel. Bizonyos tekintetben olyan, mintha a Slayer Reign in Bloodját hallgatnánk modern köntösben: rövid idő alatt mindent elpusztít, ami elé kerül, és ha hosszabb lenne, az elvenne az erejéből.
De a kétségkívül technikás zenére még rátesz két lapáttal Oli Peters… vokalista (?) még egy lapáttal. Tényleg nehéz leírni, hogy a vokális hangsávon mi történik, különösen, ha az embernek nincs füle az extrémebb vokálokhoz. Peters hörög. Nyilván, mert death metalt hallgatunk, de a vokáljai nem színesítenek, hanem a dob és a basszusgitár mellé plusz perkusszív elemként csatlakoznak be. Valójában egy hörgős rappelést hallunk olyan embertelen tempóban és flow-val, ami tényleg megsüvegelendő. Ha Prewet dobolása embertelen, akkor a dobolás hajszálvékony réseibe benyomuló villámgyors szövegköpés jellegű hörgés még hihetetlenebb.
A gitárok persze hoznak egy elég durva wall-of-soundot erős ritmusokkal, sweepekkel dallamos kiállásokkal. Sok tekintetben a gitár a leghumánusabb eleme a zene összképének, amely néha megment minket attól, hogy felrobbanjon az agyunk.
Szóval itt vagyok meglőve. A cirkuszi produkciónak beillő hangszeres teljesítmény, a sebesség és kompozíciós megoldások (például ahogy a Drone Corpse Aviatorban az ének/rap és a zene ki-belép egymásra építve) valahol világbajnokok, de nekem az egész nagyon… steril. Viszont valahányszor megfogalmaznám, hogy agyatlan, akkor van pár ügyes kiállás, amikor azt mondanám, hogy tök ugyanolyan az egész lemez, akkor valahonnan megérkeznek a gitárdallamok, sőt még a groove-ok is (Golden Mouth of Ruin). Miután megfogalmazódott bennem, hogy igazából rappelés megy nagyon gyors és torzított hörgésnek álcázva, akkor eszembe jutott, hogy önmagában a rappel nincs baj és igazából nem nagyon hallottam eddig ilyet, ráadásul még illik is a zenéhez is. Tettem egy próbát, megnéztem a dalszövegeket, és felröhögtem, amikor megláttam a két-három dal hosszúságú refrén és szinte ismétlés nélküli szövegfolyamokat.
A nevetés egy idő után visszatérő kísérője volt a lemez hallgatásának. A második-harmadik körnél, amik elengedtem az elemzés és megértés vágyát, volt egy pillanat, mikor egyszerűen hangosan röhögtem az over-the-top elmebajon, amit itt lehet hallani. Ez volt a befogadásnak az a szakasza, amikor azzal próbáltan értelmet adni annak ami hallgatok, hogy még talán ők sem gondolják komolyan. Hogy ez egy bohóctréfa kardnyelőszámmal összekötve. Az hiszem ez a nevetés volt az első érzelem, amit sikerült kiváltania belőlem az álleejtős csodálaton túl.
Nagyon nehéz lemezről van szó, a sebesség miatt alig lehet kapaszkodót találni. Jómagam is még most, sokadik hallgatás után is, bután néztem, vagy a közismert John Travolta mémet reprodukáltam. Emiatt bármilyen értékítéletem még számomra is kérdőjeles, mert nem tudom, hogy most ezt zenei/művészi produkcióként kellene értékelnem vagy zenei/sportteljesítménynek? A Dream Theatert, amikor még menők voltak, sokat kritizálták az öncélú technikalitás miatt, de szerintem az Archspire legénysége rátesz erre még pár lapáttal (sőt, zárójelbe teszi a DT-re vonatkozó ilyen kritikákat). Ráadásul a paradoxon az, hogy nem lehet rossz zenészeknek nevezni őket (jól játszanak a hangszereken és jó témákat írnak), de a végeredmény mégsem biztos, hogy az esztétika terrénumában értelmezhető.
Azt hiszem, hogy az Archspire 2021-es lemeze egy óda a sebességhez és a ritmushoz. Én nem tudom szeretni, de érzem, hogy valami olyannal állok szemben, ami fontos. Mint amikor az ember nem akarja látni, de mégis lenyűgözve nézi a kétfejű kecskegidát. A szívemmel nem akarom elfogadni és szeretni, de az eszemmel értem és előre látom, hogy ez a lemez mérföldkő lesz, és talán a tavalyi év legfontosabb és befolyásosabb lemeze.
A 2000-es években nagyjából a Nothing után (2002) a Meshuggah volt a nagy szenzáció (az USA-ba az obZen idején jutott el a mánia 2008-ban). Emlékszem, hogy a hangszeren játszó haverjaim akkor próbálkoztak Meshuggah-like zenét csinálni. De akkor hamar feladták, mert szerintük a végén olyan lett, mint bármi más, ezért reprodukálhatatlan, amit a svédek csinálnak. Kis naivak, nem sejtették, hogy a 2010-es években djent néven ez lesz a Gitársound. Persze ehhez kellett a Guitar Hero. Meggyőződésem, hogy nem véletlen, hogy a metálzene extrém eltolódása a ritmus és a technikai bravúrok felé. Mindez részben azért jött el a 2010-es évekre, mert az új generáció első „gitárélménye” egy videójátékos ritmusjáték volt. Ez persze tök sokat adtak nekünk ezek a zenekarok (én például imádom a Tesseractot), de lehet, hogy középtávon zsákutcának bizonyul ez az irány. Úgy gondolom, hogy a meshuggahi út következő logikus evolúció lépcsőfoka az Archspire zenéje, és a 2020-as években rengeteg klónzenekart fogunk még hallani.
Ha a lemez furcsa torz fekete-arany testhorrorát ábrázoló borítóját nézem, akkor a metal jövőjének egy változatát látom. Szerintem hallgassa meg mindenki, mert fontos lemez, de nem ígérem, hogy a cirkuszi mutatványon kívül bármi más tud adni.
Pontszám: 3.0 (jó). De ennél sokkal fontosabb lesz.
[1] Utóbbi teljesen más, mint ez: míg az Archspire méregerős esszenciát ad, addig a First Fragment egy szellős és nagyon hosszú erődemonstrációt. Nekem Gloire Éternelle hangzásban jobban tetszik, de egyben meghallgatva attól is megfájdul a fejem.
Kavicsok a margón 
1 thoughts