Sokat változott a világ. Annak idején a lágy, puha zenét nem bocsátották meg könnyen a metal zenekaroknak, sőt, a mai napig egyesek számára a metalság fokmérője, hogy mennyire agresszív és zajos a zene minden aspektusa. Persze a lelketlen kommersz lemezek megérdemlik a kritikát, de ettől még sokszor tök igazságtalanul és szemellenzősen támadtak zenekarokat egy-egy kísérletezősebb vagy nem a megszokott stílusukat hozó lemezét (igazságot a Loadnak!).
A mostani írásom nem teljesen ezt a történetet akarja elmesélni.
Az Opeth a 2000-es évek elején egyértelműen berobbant a Blackwater Park lemezzel (az Opeth-tel való ismerkedésem és a lemezismertetőm itt). A zenekar végre rendes turnékra járhatott és a Music for Nation képében még a nagykiadós támogatást is megkapták. Nyilván a kolosszális siker folytatása mindig nehéz (a Pink Floyd is kreatív nyomorba került a Dark Side of the Mon után, amiből tök jól jöttek ki), és ez az Opethre is érvényes volt. A kreatív blokkből való kikeveredéshez pedig a Mikael Akerfeldt vezette brigád egy nagyon sajátos formát választott: szétszedték a banda két arcát.
Aki nem tudná: az Opeth zenéjét eredetileg egy ma már agyonhasznált zenei kettősség jellemezte: miközben alapvetően egy technikás death metal zenekarról volt szó (a korai lemezeken black metalos elemekkel), de emellett a kezdet kezdetétől folyamatosan voltak akusztikus gitáros, dallamos, folkos kiállások a hosszú kompozícióikban. És ezt nem csak zene dinamikus váltásával, hanem Akerfeldt kettős vokáljával is megtámogatták (a tiszta ének az első lemezeken talán nem volt olyan jó, de pont a Still Life/Blackwater Park idejére beérett az is).
Az ötlet nagyon egyszerű volt: a kiadó adott egy lemezre elég pénzt, de úgy döntöttek, hogy duplát csinálnak: megírják az eddig legsúlyosabb lemezüket és írnak mellé egy lágyabb lemezt, amely régi progrockot idézi meg mellotronnal és tiszta gitárokkal. Ebbe a tervükbe nem avattak be a fejeseken kívül senkit a producer Steven Wilsonon (Porcupine Tree) kívül, és így álltak neki a Deliverance/Damnation kettősnek. Akerfeldt visszaemlékezései szerint nagyon megfeszített és nehéz stúdiózás volt, amelyben mindenki széthajtotta magát. Nem volt elég, hogy egy már akkor klasszikusnak kikiáltott lemezt kell folytatni, ráadásul még mennyiségben is több zenét kellene feljátszani úgy, hogy már turnézó zenekar voltak.
Persze eljött az igazság pillanata, és a kiadó nem egyezett bele, hogy dupla lemezes albumként jöjjön ki az anyag. Ennek köszönhetően először 2002-ben kijött a brutálisnak szánt Deliverance, amelyet sokan szeretnek, de én úgy gondolom, hogy inkább volt a Blackwater Park logikus de nem annyira jó folytatása, habár a címadó Deliverance szerintem jó szerzemény és az A Fair Judgement gitárszólója az egyik legjobb az életműből.
De ha már így alakult és a másik lágyabb lemez instrumentális része készen volt, akkor azt be kellett fejezni. Akerfeldt egy kis londoni apartmanban énekelte fel az éneksávokat Steven Wilson felügyelete mellet, és szerintem a lemez energiáinak jót tett, hogy az énekes részek ilyen nyugis és kuckós körülmények között születtek.
Szóval 2003-ban aztán kijött a Damnation, amitől nagyjából egy emberként ájult el mindenki, aki hallotta és a mai napig is különleges státuszban van minden Opeth rajongó között. Persze logikus volt, hogy ha Akerfeldt jól énekel, és a zenébe beszivárognak ezek a progrockos és folkos részek, akkor egyszer csinálnak egy tisztább lemezt, de a Damnation felülmúlta várakozásokat. Egy bús melankolikus és nagyon intim lemez született, amely túlmutatott a korábbi tiszta énekeses szerzeményeken (To Bid You Farewell, Credence, Benighted, Face of Melinda, Benighted, Harvest).
Már a Windowpane első pár akkord annyira berántja a hallgatót, hogy nehéz kikerülni a hatása alól. Valahányszor meghallgatom mindig a szélvédőn koppanó esőcseppek jutnak eszembe az őszi félhomályban. A gitárharmóniák csodálatosak, és talán itt a legerősebb a jazzes hatás a lemezen.
Az ezt követő In My Time of Need mellotornos busongása tök jól tartja fenn a hangulatot. Ellenben a Death Whispered a Lullaby (ennek szövegét Steven Wilson írta) az egyik legfülbemászóbb refrén hozza, azzal együtt, hogy biztos vagyok benne, hogy ez egy homamge Goethe Erlkönigjéhez. Nagyon jó kis dal, felületes hallgató simán használná altatónak, csak ne figyeljen a címre és a szövegre.
A Closure sokáig kilógott az összeképből, mert ez egy sokkal dinamikusabb és erőteljesebb dal. Nincs benne annyira az az “éjszaka ülök a szobámban” hangulat, mint a többi dalnál. Viszont pont a rendszeres vezetés közbeni hallgatás során jöttem rá, hogy az az ismétlődő gitártéma, amit fokozatosan kibontanak és színesítenek mennyire jó. A hirtelen lezárás meglepő, de jól illeszkedik a szöveghez.
A lemez legérzelmesebb és legszebb dal egyértelműen a Hope Leaves, amely a rengeteg gyászról szóló dal között talán nem a szövegével emelkedik ki, hanem Akerfeldt érzelmes előadásmódjával. Az albumváltozat nagyon finom és puha, de én nagyon szeretem a Royal Albert Hallos koncert változatot is (az a gitárszóló mindig levesz a lábamról)
A következő szuper dal a To Rid the Disease, amelynek különös csengése volt 2020-ban, de itt nyilván a mérgező ember kapcsolatok elengedéséről van szó. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) még pár éve szívesen hallgattam magában is.
Talán a lemez legmegosztóbb aspektusa az, hogy valójában kétszer van vége. Az Ending Credits-ben Akerfeldték szabadjára engedték a belső Santanát és egy szexi instrumentális latin jazzes dalt rittyentettek össze. Tökéletes albumzáró lenne, de aztán jön a furcsa hammond orgonás (?) Weakness, amelyben Akerfeldt még egyszer énekel kicsit egy nagyon furcsa billentyűs alapra, ami olyan, mintha valami régi tévéműsor outro zenéje lenne. Nem tudom, mi volt a ráció abban, hogy így fejezzék be a lemezt, mintha vége lenne a lemeznek. Az egész lemezt jellemzi ez a féléber állapot, mintha bármikor képes lenne elaludni a lemez a hallgatóval együtt, és mintha ezen a létezem/nem létezem közötti határon lenne a hallgató és a muzsika. Ha valaki ezért kritizálja a lemezt, azt elfogadom, de számomra teljesen rendben levőnek tűnik, hogy így ér véget a lemez. Támolyogva, bizonytalanul.
A saját személyes sztorim és megélésem a lemezzel kapcsolatban az (amit más máshol megírtam), hogy ez egy nagyon jó autós-utazós lemez. 2021 jelentős részét úgy töltöttük a feleségemmel, hogy valahányszor péntek este haza mentünk Budapestről Ercsibe, akkor ez szólt. Volt valami megnyugtató és csodálatos, ahogy a lemez lassú melankolikus kicsit jazzes kicsit bluesos dallamaira és ritmusaira végigmentünk először a kivilágított Hungária körúton, majd lassan kiérve a 6-os úton a sötétségben beindult a Hope Leaves vagy a To Rid the Disease. Az utazás végén a két “hamis albumzáró” dal már a sötétségben ért általában minket, és nagyon jól keverte le az utazással és vezetéssel járó stresszt. A mai napig mindig ott van a kocsimban, hogy bármikor be tudjam tenni vezetéshez, mert tökéletesen megnyugtat.
És itt kanyarodnék vissza a cikk elején felvetett témára, a kísérletezős és stílusváltós lemezek kapcsán. 2011-ben a Heritage lemezzel Akerfeldt félig-meddig lezsámolt a death metallal, és elkezdődött egy furcsa zenei utazás, amely egyértelműen lágyabb és puhább zenét hozott (azzal egyetértek, hogy nem lett kevésbé súlyos, csak másként, a Sorceress riffje zúz). Megmondom őszintén annak idején, amikor a lemez megjelenése előtt felröppent a hír, hogy egy teljesne tisztaénekes leme jün ki, akkor egy Damnation 2.0-t vártam, és nagyon nem azt kaptam, ami csalódás volt (nem is tudom azt a lemezt meghallgatni). Később szerintem aztán ebben az új érában is megtalálták a hangjukat (a Pale Communion simán ott van a legjobb lemezeik között). Azonban úgy gondolom, hogy akkor és ott a Damnaiton felvételeikor valami mágikus dolog történt, amit talán nem is lehet reprodukálni. Ahhoz, hogy a Damnation enynirej ó legyen szükség volt Steven Wilsonra (biztos vagyok benne, hogy egy csomó zenei és egyéb ötlet tőle jött), illetve ekkor hiába volt Akerfeldt a fő zeneszerző, a többiek sokkal több egyéniséget és muzikalitást tudtak belevinni a dalokba. Martin Lopez dobolása nagyon él a lemezen, de Martin Mendez basszus is ott van. Illetve nem szoktunk róla beszélni, de lehet, hogy Fredrik Akesson egy virtuóz gitáros, de Peter Lindgren játéka is kellett az ős-Opeth zenei alkímiájához.
Összességében ez a lemez a teljes metal történelem egyik legjobban sikerült kísérelte volt, olyan időtlen zene, amelyet bátran bárkivel meg lehet hallgattatni, aki szereti a kicsit is borongósabb, de szép zenét. Nem véletlen a metalosok kedvenc csajozós csali lemeze húsz éve.
Kavicsok a margón 