Egy meg nem értett klasszikus: 25 éves a Metallica Load című lemeze (Elektra, 1996) [A kedvenc zenéd már dadrock Vol. 1./6.]

A Metallica kegyvesztettségének egyik állomásáról

A mostani retró cikk miatt sokan hipszterezni fognak engem, de vállalom. Csak azért nem lehet a Metallica legvitatottabb lemezének nevezni, mert azóta volt egy St. Anger 2003-ban. Az viszont tény, hogy a Load törést jelent az életműben, mert egészen idáig ahogy a zenekar egyre nagyobb lett a pozitív hangok mindig többen voltak a negatívokhoz képest. De ha belegondolunk lehetetlen körülmények között kellett a „világ legnagyobb metal zenekarának” megállni a helyét.

Lesz még róla szó remélhetőleg a blogon (a Temple of the Dog retrokritika már megelőlegezte ezt), hogy az 1991-es év jó éve volt a gitárzenéknek, egy sor kanonizált lemez kijött ekkor, a grunge mainstream lett. Mellesleg a Metallica kiadva a Black Albumot, amely banda kereskedelmileg legsikeresebb lemeze lett. Mindezt úgy, hogy az a lemez nagyon nem illet az akkori divathoz (ehhez képest a St. Anger mondjuk tök egyértelműen numetalos hangzású volt). Nem volt egy grunge lemez, hanem jól egyensúlyozott az aréna rock és a metal között, amivel még a régi rajongótábor nagy részét megtudták tartani, de a nem-elkötelezett normik már rajonghattak érte. Szerintem 1991-ben a Metallica nagyon sajátosan és önazonosan kezdett el poposodni.

A grunge és az alternatív rock a 90-es évek közepére kifulladt, a jövő az elektronikus zene különböző alzsánereié volt (techno, house, trance stb.). A Metallica pedig körbeturnézta a Földet, de öt évig nem adott ki új lemezt és érthetően mindenki tőlük várta, hogy cáfoljanak rá a rockzene halálának szólamaira.

Aztán kijöttek az első promóciós fotók, és beindult a cunami.

Mint valami fura new wave alter banda. Balról jobbra: James Hetfield, Kirk Hammet, Lars Ulrich és Jason Newsted.

Lars Ulrich és Kirk Hammet egyértelműen élvezte a befutás nyújtotta anyagi javakat (plusz a drogokat), és az ízlésük is ennek megfelelően kicsit művészkedőbb lett. Hetfield elmondása szerint egyrészről elkezdett téma lenni a banda “újra feltalálása” és az imázs kérdések, ami a thrash és a korszakban divatossá váló még autentikus grunge esztétikájának teljesen ellentmondott. Ennek ellenére ebben a kérdésben az Ulrich-Hammet páros szava döntött. Az ő befolyásukra is írható az új lemez vizuális designja és az, hogy a bandafotókat a korábban Depeche Mode-dal dolgozó Anton Corbijn készítette, amely a 80-as évek puritán thrash esztétikájának tökéletesen ellentmondott. Az album borítót szintén a műkincsgyűjtésre és az absztrakt művészetekre rácsavardotott Ulrich-Hammet páros választotta: így lett a borító egy Andres Serrano nevű művész Semen and Blodd III című festménye (a cím elmondja, hogy milyen anyaggal dolgozott a művész). Én nem mondom, hogy rossz lenne a borító, kellemesen absztrakt, de például Hetfield utólag bevallotta, hogy utálta az egészet.

A tagok rövid haja pedig (vicces visszatekinteni erre huszonöt évvel később) felért egy blaszfémiával. Apró, vicces érdekesség, hogy a lemez megjelenésének hónapjának végén az Alice in Chains egy fantasztikus akusztikus koncertet adott az MTV Unplugged sorozat keretében, és Mike Inez a basszusgitárjára a következő feliratot írta: „Friends Don’t let Friends Get Haircuts…”

Ha a zene nem is, a klipp maga a Nirvana Hearth Shapes Box-át idézi

Azonban például Kirk Hammet javára lehet írni, hogy a két lemez közötti időszakban alázatosan elment gitározni tanulni, ami meg is látszott aztán a készülő lemezen. Plusz ahogy eddig szokás volt Hetfield írt egy tonnányi riffet majd ezekből Lars Ulrich megmondta, hogy miből legyenek dalok. Ulrich a világ leglustább dobosa, és sok rosszat lehet mondani rá, de egy alternatív valóságban talán olyan producer pápa lenne belőle mint Rick Rubin. (Na jó, a St. Anger dobjainak olajoshordó hangzása ebből a szempontból egy vicces mellé lövés volt.)

Producernek a korábbi sikerlemezen is dolgozó Bob Rockot választották, ami szerintem a végeredmény szempontjából szerencsés volt (a Metallica előtt hard rock zenekarokkal dolgozott együtt meg a Mötley Crüe-val). A zenekar nekiállt jammelni és nagyon hamar két lemezre való dalt írtak össze, amelyekben erős volt a hard rock, a blues és a country jellegű hatás, de a régi thrash metalos zúzások szépen eltűntek (ez a folyamat már a Black Albummal elindultak, és sok tekintetben, az And Justice For All… übertechnikás prog-thrash metalját nem tudták volna szerintem ebben a felállásban meghaladni).

A Metallica esetében mindig is problémát jelentett az önszerkesztés, és hajlamosak voltak sokkal hosszabb lemezeket és dalokat írni, mint ami feltétlenül szükséges. Ebben az esetben nem is dobtak ki egyetlen dalt sem, hanem (talán a Guns Use Your Illusions album kettősén felbátorodva) két különálló lemezként adták ki, de egy év különbséggel.

Szóval a Load egy olyan stílusváltás volt a zenekar életében, amely elidegenítette a rajongótábort, és a régi sulis metalosok és a rockerek sosem tudták meghálálni a Load/Reload kitérőt a zenekarnak.

Az én személyes Load sztorim 2001-ben kezdődik, amikor gyakorlatilag a Black Albummal egy csapásra Metallicás lettem, majd a szomszédom kölcsön adta Loadot, aminek az első fele tetszett, de akkor nagyon hosszúnak éreztem. Számomra nem volt egyértelmű, hogy ez az életmű úgynevezett lefelé ívelő szakaszát jelöli. Aztán persze megkaptam a pre-St. Anger nagy narratíváját arról, hogy a 90-es évek kinyírta rockzenét és vele együtt a Metallicát is, akik méltatlanul szar zenét írtak ekkor. Én ezt akkor nem éreztem, de egy pár évre elvette a kedvemet attól, hogy a zenekarnak ezt a korszakát alaposabban megismerjem.

Aztán pár év múlva feltettem a lemezt, mert emlékeztem, hogy a House That Jack Built jó volt, szerettem az Until It Sleeps-t, és az SnM koncertlemezen nagyon jó volt a Bleeding Me és az Outlaw Torn is. Pár hallgatás után pedig megtértem, és arra jutottam, hogy a Load a zenekar legjobb lemezei közé tartozik.

De miért?

Az albumról

Az Ain’t My Bitch első riffjeinek bedörrenésénél érezni lehetett, hogy ez a Black Albumhoz képest is egy másfajta zene lesz. A nem olyan agresszív metalos, hanem egy puhább rockos hangzással operál, nagyjából középtempóban marad, amely az explicit címadás ellenére nem túl bántó popos verze-refrén struktúra határoz meg.

Ha az egész lemez mérlegét meg akarnánk vonni hangzás és stílus szempontjából, akkor egy izgalmas blues rockos lemezről van szó, amelyen nagyon látszik egyrészről az, hogy a banda profi zenészekből áll (nem mintha előtte bénák lettek volna, de itt már érett férfiakról van szó óriási színpadi és zeneszerzői rutinnal). Habár a puristákat kiakaszthatta ez, és sűrűn röpködött az a vélemény, hogy eladták magukat, de én nem érzem, hogy hiteltelen lett volna ez a stílus váltás.

Egyrészről ha a tágabb kontextusba nézzük a korszak gitárzenéjét, akkor ez a blues rock nagyon nem volt korszerű akkor. A megelőző évek slágeres gitárlemezei általában a grunge korszak punkos depresszív zenéjére épültek halk-hangos dinamikával. Ehhez képest a Load hatásai és stílusa tekintetében egy öreges lemez volt, a 90-es évek korszerű hangzásában feljátszva. Ebből következett, hogy azért még mindig egy kellő súllyal megdörrenő lemez volt. Ha igazán be akartak volna feküdni a korszellemnek, akkor ez a lemez nem ilyen lett volna. Talán a kortárs divatos zenekarok közül még a Pantera volt hasonló, de hozzájuk képest a Load-os Metallica kifejezetten szelídnek tűnik.

Másrészt ez a bluesos-countrys hatás azért nem esik le a zenekarról, mert James Hetfield személyében van egy olyan frontemberük, aki hitelesen tudja ezt az irányt képviselni (szerintem a mai napig ő az, aki a leginkább két lábon áll a földön). Ha tizenévesen nem találkozott volna a brit heavy metalért rajongó Lars Ulrich-al, akkor az is elképzelhető, hogy countryénekesként is befutott volna.

A kokain báró műmájer verőemberei Kaliforniaalsón Balról jobbra: James Hetfield, Lars Ulrich, Kirk Hammet és Jasen Newsted.

A Load/Reload lemezek dalai nagyon egységes hangulatú kicsit melankolikus szerzemények, amelyek látszólag nagyon hasonlítanak egymásra, de kicsit nyitottabb és türelmes hallgatás után azért fel lehet tárni az apró finomságokat. Ennek a korszaknak a kedvelői is azért el szokták ismerni, hogy a két lemezből kidobálva a felesleget lehetett volna egy tökéletes lemezt készíteni. Magam részéről a Loadot nagyon szeretem (szerintem az egyik legjobbjuk), és a Realoadot az egységes hangulat ellenére annyira nem, mert a dalok önmagukban állva annyira nem erősek végig.

Az album flowját a nem kiemelkedő, de egységes hangulatú és hangzású rock dalok töltik ki. Lehetne töltelék számoknak nevezni őket, de ahogy mondjuk egy hosszabb zeneműnek szüksége van olyan részekre, amik csendesebbek és relatíve eseménytelenek, ugyanígy a Load is egy sor olyan dallal rendelkezik, amelyekre önmagukban nem nevezhetőek az életmű kiemelkedő darabjainak, de a lemezt egyben hallgatva nagyon fontos szerepük van: ezek a dalok az egységes lemezhangulatban lehetőséget adnak az igazi gyöngyszemeknek csillogni. Számomra ilyen a nyitó Ain’t My Bitch amely remekül megadja az alaphangulatot, majd erre rátesz egy lapáttal a pörgős 2×4.

Ha a korábbi Metallica lemezek nyitányait nézzük azért ez nem olyan erős, de szerencsére jön a House That Jack Built, amely a lemez egyik központi témáját Hetfield önmarcangolását és a démonaival való küzdelmet fejezi ki.  A lemez egyik egyértelmű témája az alkoholizmus és a hírnévvel való küzdelem önpusztító spirálja, amelynek egyik ragyogó példája ez a dal. Talán itt rá lehet fogni zenekarra a grunge-os hatásokat, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez nem csak a közös Sabbathos gyökerekre vezethető vissza. Érdekesség, hogy ezt a dalt sosem játszották élőben.

Az ezt követő Until It Sleeps nem véletlen lett ekkora sláger: nagyon jól dúdolható refrén, sejtelmes verze résszel, amelyet Jason Newsted király basszustémája támogat meg. Az egésznek van egy fajta alter-goth rockos hangulata (szerintem a basszusgitár miatt), amely legfeljebb a refréneknél kezd keménykedni. Az elvont videoklip annak idején kivágta a biztosítékot, de ma már van egy fajta 90-es évek bája.

A King of Nothing a hírnév és a hübrisz himnusza, király riffekkel. Nem véletlenül lett klippes nóta, egy szuper hard rock dal Sabbathos hatásokkal.

A stadionrockos Hero of the Day talán lemez a legpoposabb dal a Mama Said után. A dal a nehézségeken való felülemelkedésről és az akadályok legyűréséről szól, és szerintem hatalmas szíve van, plusz a visszatérő „Mama They Try to Break Me” sor szerintem jól előrevetíti a Mama Said balladáját és síron túlról kívánt szülői gondoskodást (amelyet a Dyers Eve óta tudjuk, hogy nem kapott meg igazán Hetfield).

A Bleeding Me A lemez egyik mesterműve, egyben megvillantja, milyen is lett volna egy progos irányba elinduló Metallica. Plusz Hetfield a szívét-lelkét beleteszi a dalba, de Kirk Hammet gitárszólói is nagyon ott vannak. A korábbi hosszú számokhoz (Master of Puppets, And Justice For All…, Call of Ktulu) képest talán nem annyira változatos ez a dal, de cserébe szerintem van egy sajátos hangulata és súlya az egész dalnak, ami miatt nem lehet azt mondani, hogy egy rossz dalról van szó.

A Bleeding Me zárja az A-oldalt, és a B-oldal látszólag nem indul izgalmasan: A Cure koszos blues rock dal semmi különös, de Hammet ismét megmutatja, hogy mit tud. A Poor Twisted Me kifacsart blues-country keverék rengeteg tipikus Hetfieldes yeah-vel. A Wasting My Hate-nek szuper jó intrója van, amely aztán egy koszos garázsrockos zúzásban tör ki. Ez a dal hármas a korábban emlegetett szinten tartásról szól. Én nem tudok beléjük kötni, mert nagyon feelinges dalok, de talán hiányzik belőlük egy kis extra löket.

Ehhez képest a korábban emlegetett Mama Said már más. A lemez egyetlen igazi balladája, amit könnyű lenne kipécézni ezért, de a countrys slidegitáros alapsound nagyon jól áll ennek a nótának, és Hetfield egy nagyon személyes szép dalt kerekített az édesanyjával ápolt saját ellentmondásos kapcsolatáról. Jól jelzi a dal személyességét, hogy az elmúlt huszonöt évben egyszer lett élőben előadva.

A Lemez sajnos egy kicsit leül ezután. A Thorn Within egy hard rockos dal, mondhatni tipikus Load/Reload korszakos Metallica. A Ronnie király menetelős southern rockos alapriffre épül, amely talán nem váltja meg a világot, de nagyon fülbemászó az egész.

A The Outlaw Torn az albumzáró (és B-oldal) egy igazi albumzáró eposz. Stílusában a Bleeding Me rokona, de szerintem ez zeneileg sokkal izgalmasabb, és Kirk Hammet ismét nagyon szólózik a dal végén. Ez sokkal hosszabb lett volna, de a CD 80 perces hossza miatt vágni kellett belőle. Nem mondom, hogy a később a The Memory Remains kislemezen (1998) felkerült a vágatlan változat, de nem gondolom, hogy annyira sokat veszítettük ezzel. Én ennek ellenére nagyon szeretem ezt a dalt, és nagyszerűen demonstrálja, hogy a 90-es évek Metallicájában azért még voltak kreatív energiák.

Utóélet és értékelés

A Black Album utáni Metallica már nem volt rászorulva arra, hogy két évente kiadjon egy lemezt, ami valahol bölcs döntés volt tőlük. Persze ez maga után vonta, hogy az amúgy is depis metal/rock színtér elássa a zenekart és szidja a Load/Reload lemezeket, mint a rock halálának és a zenekar árulásának fontos bizonyítékait. Ezzel szemben én úgy gondolom, hogy a zenekar azt a lépést tette meg, ami akkor nekik zenekarként a leginspirálóbb volt, még akkor is, ha tudták, hogy ez a zenei világ nem fogható a rajongók által imádott Ride-Master-Justice thrash-éhez.

A Loadot először az ugyanezekből a sessionökből született dalokkal telepakolt Reload követte 1997-ben, amelyre talán több sláger került fel, de az Unforgiven II miatt még jobban röpködtek a “sell out” címkék. Majd jött a Garage INC feldolgozáslemeze (amire régi és új feldolgozások kerültek, nekem a mai napig nagy kedvencem), és az S&M koncertlemez (amire több itteni dal is felkerült). 2001 környékén kis híján földbe álltak, amikor Newsted kiszállt, majd Hetfield elment elvonóra. Ennek az eredménye lett a (a szerintem bájosan bumfordi) St. Anger lemez, amelynek sikerült a „nagyközönség szemében” lejjebb tenni az elvárásokat a Metallicával szemben, de zeneileg egy egyértelmű váltást jelentett a banda 90-es évekbeli soundjához képest.

Napjainkban kényelmes álláspont szidni a Metallicát azért, amit 1991 óta produkálnak, de szerintem pont ez a lemez nem érdemli meg a savazást, és mindenkinek ajánlom, hogy nyitott füllel hallgassa meg újra ezt a lemezt. Nem kell egyetérteni velem, hogy egész lemez szintjén ez az egyik legjobbjuk, de szerintem tiszteletre méltó, amit itt megpróbáltak és összeraktak.