Ebben az évben a havi „Mit hallgattam x hónapban?” sorozattal részben az egyéni lemezkritikákkal járó vesződést akartam megspórolni, illetve magamnak akartam hónapról hónapra valami emlékeztetőt írni, hogy az év végén kevesebb melóm legyen a toplistám összeállításával. Azonban az angol Sleep Token május 19-én megjelent lemeze olyan sok gondolatot indított el bennem, hogy nem bírom ki, hogy ne szenteljek neki egy külön bejegyzést (áprilisban a másként zseniális Nanowar of Steel lemeze már feszegette a határokat). Szóval fogadjátok sok szeretettel. Nem vagyok zenész vagy komoly zeneértő, de a Sleep Token jelenség nagyon érdekel, és felgyülemlett bennem egy csomó dolog, ami talán másoknak is érdekes lehet és megírtam.
Újaknak és akik még nem hallgatták
Szóval a Sleep Token egy angol zenekar, akik teljes titkolózásba burkolódznak. A tagokat testfestés és maszkok takarják illetve az egyéniségüket elfedő nevekkel vannak ellátva. Lényegében mindannyian Vessel (edény, tál) névre hallgatnak, de az énekes az egyes számú „Vessel” a dobos a „Kettes” és után jön mindenki más.
A mögöttes koncepció a zenekar magánmitológiájában egy Sleep nevű ősi istenséghez kapcsolódik, aki egykor az álmok és rémálmok forrásaként terelgette az emberiséget és most félig elfeledve az énekes Vesselen keresztül nyilvánul meg. A maszkos fél-spirituális koncepció miatt kicsit olyan a zenekar, mintha egy edgy Ghostról lenne szó, ami szerintem megállja a helyét. Azzal együtt, hogy a koncepciót összevetve a dalszövegekkel és a a sadboi hangulattal egy kicsit másabb zenekar képe bontakozik ki (ha a Ghost egy stadion rocker ABBA, akkor a Sleep Token ennek az érmének az edgy emo ikertestvére).
A zenekar zenéje egy eléggé ekletikus keveréke mindennek, ami most menő: djentes gitárok, rnb vokálok, kicsi Hozier, trappes ritmusok, kiabálás és shoegaze-es hangulat nyakon öntve egészségügyi határértéket meghaladó giccsel és melodrámával (nekem van egy olyan jellemhibám, hogy az utóbbiakat nagyon bírom). Habár ezzel a zenekar rajongóit eléggé lehet triggerelni, akkor a legjobb leírás mégis az, hogy olyan mintha a Deftones-t kevernénk az Imagine Dragons-zel. A pop zenét és az alternatív rockot pont úgy keverik, hogy mind a két oldalról legyen elég szabad vegyérték, viszont pont ezért az a benyomásom, hogy gyakorlatilag senki sem szereti azok közül, akik nem részei Sleep kultuszának.
És pont ez az amiért 2023 legnagyobb vitát és más hullámokat kavaró rock lemezéről van szó. Gyakorlatilag két féle véglet között van a zenekar megítélése: az egyik oldal gyakorlatilag Jézus második eljövetelét látja a zenekarban, másokat viszont halálra idegesít a hype és tagadnak minden pozitív dolgot a zenekarral kapcsolatban. Persze vannak középutasok, de a Sleep Token esetében a „Zsenik-Oké-Eladták magukat-Fújbazmeg” kör sokkal gyorsabban le lett írva, és mire 2023 májusára kijött a zenekar harmadik lemeze nagyon polarizálódott lett a kommentszekciók hangulata. Abban bízom, hogy valami józanságot és figyelmet tudok legalább az internet magyar nyelvű részében hozni a zenekar kapcsán.
A saját sztorim a zenekarral kapcsolatban eléggé átlagos: januárban, amikor hirtelen kijöttek egymást követő napokon a Chokehold és a Summoning című dalok, akkor talán egy reakcióvideósok hírfolyamos videóin keresztül láttam, hogy a Summoningtól mindenkinek leolvadt az agya (clickbait thumbnails rulez). Ezután meghallgattam először önállóan a Summoningot, és finoman berosáltam az utolsó perc váltásától. Úgy éreztem, hogy most ez egy olyan zenei pillanat, mint a To The Hellfire utolsó félpercének disznóhangjai, amik igazi metal mémmé fognak válni. A januári „Mit hallgattam?” cikkemben rögtön úgy fogalmaztam, hogy ezt dalt kell idén mindenkinek lenyomni.
Aztán én igazából kiestem a körforgásból (volt egy csomó jó lemez januárban, februárban, márciusban és áprilisban), és májusban észbe kaptam, hogy jön a teljes Sleep Token album. Ennek köszönhetően faszán kimaradtam abból, hogy a tizenkét dalos lemezből még megjelenés előtt hat dalt kihoztak. Szóval a 19-e utáni hétvégén betettem az albumot, aztán egy hétig sikerült piszkosul ráfüggenem. Az első hallgatásokkor őszintén szólva úgy érzetem, hogy az album közepe rohadtul leül, de a címadó Take Me Back to Eden elsőre feliratkozott a jövendőbeli 2023 legjobb dalai listámra.
Aztán elkezdtem figyelni a többi zenehallgatót és ha lehet még jobban összezavarodtam.
Reflexiók rajongói és kritikai szinten
Szóval a zenekar 2016 óta lassan és biztosan építette a saját rajongói táborát és a kultuszát (reakciókból és kommentekből derült ki, hogy a lemez mennyi easter egget és utalást tartalmaz azoknak, akik a korábbi lemezeket hallották). Aztán januárban kijött először a Chokehold majd a Summoning, és különösen az utóbbi brutálisan letarolta az ilyen zenére nyitottakat. A hatás igazából lenyűgöző volt: a Spotifyon nagyjából kétszázezer havi meghallgatottról egy hónap alatt eljutottak két és fél millióig (a perspektíva érdekében azért megjegyezném, hogy Taylor Swift nyolcvanhét millión áll, Drake pedig hetvenmillión, szóval még van hova fejlődni). Láthatóan egy csomó új embert bevonzott a zene, robbantottak TikTokon (tudom-tudom, kit érdekel? de valamivel mérni és jelezni kell a sikert a köldökön túl is). Szóval elég nagy lett a hype és a zenekar valamiért ezt úgy táplálta, hogy a lemez felét kihozták előzetes kislemezek formájában (ez fura kortárs szokás, ami kicsit lehúzza az album premier jelentőségét, de úgy tűnik, hogy ma ez kell).
Ha az ember a kommenteket és a kapcsolt médiaszférát (youtube, tiktok) nézi, akkor úgy tűnhet, hogy ez tényleg egy korszakos mestermű. Különösen kellemetlen olvasni az ömlengő és szentimentális kommenteket, amelyek konkrétan istenítik a zenekart. Azonban jobban megfogható a dolog, hogy az angol lemezeladási listán a megjelenés hetében a lemez a harmadik helyig jutott, ami a kortárs kontextust vizsgálva nem is olyan rossz. Viszont az összekép még ezzel a felívelő szakasszal kapcsolatban is egy nagyon nörd, nagyon fanatikus közönségnek szóló zenekar képét mutatta. Erre egy lapáttal rátesz a zenekar maszkos, kamu spirituális imázsa is, amitől az egész ha lehet még mélyebbnek és megközelíthetetlenebbnek tűnik, mint egy átlagos „Steve és a srácok popos metal dalokat írnak” megközelítésű bandánál.
El sem tudom képzelni, hogy milyen lett volna a Blackwater Park megjelenése, ha ugyanaz a kommunikációs infrastruktúra lett volna akkor, mint most. Valószínűleg már a Deliverance idején mindenki utálta volna őket, és elmondta volna, hogy igazából tökre nem eredeti, amit csinálnak. (Bizonyos tekintetben védhető lett volna ez az álláspont, de azért, na…)
Viszont feltűnt, hogy nagyjából a lemez megjelenésnek idején megjelent egy csomó fanyalgó is, kritikusok és random kommentelők vegyesen, akik odatették a kérdőjelet a hype érvényessége mellé. Az általam követett kritikusok közül többen is erős kritikát fogalmaztak meg, de alapvetően hármat emelnék ki, ami elég jól körbejárja a saját gondolatmenetemet és kétségeimet a lemez végső verdiktje kapcsán. Mert megmondom őszintén még a mostani kritikát írva sem vagyok benne biztos, hogy az év blöffjéről vagy az év lemezről van szó.
Azt hiszem, az arctalan tömegből Anthony „Internet’s busiest music nerd” Fantano emelkedik ki, aki önmagában intézmény jó és rossz értelmében, és egy eléggé lehúzó kritikát fogalmazott meg a zenekarral kapcsolatban, amik egyébként reálisan nézve tényleg megállnak, ennek ellenére a gyenge kettes (tízes skálán) eléggé mélyre lövésnek tűnik (nem az első eset lenne, hogy egy utólag klasszikussá nemesedet lemezt lehúzott megjelenéskor. Kérdezzétek Krúbit a My Beautiful Dark Twitted Fanatasy lemezről). Szóval Fantano – akit a Pitchfork mellett a másik fontos fél-mainstream „véleményformáló” zenekritikai forrásnak tekintek azzal, hogy metal terén elég erős outsider/hipszter perspektívából mond bármit (a tavaly például a Chat Pile szerintem rohadt idegesítő lemez volt) – lemészárolta a lemezt.
Jellemző a helyzetre, hogy Nik Nocturnal a reakció videójában jelezte, hogy amellett, hogy oké a véleménye, de amit negatívumként emelet ki, azok pont azok a pontok, amik sokakat eleve behúztak. Nik Nocturnal egyértelműen a metalos oldalról látja a zenekart, és szerintem valamivel érvényesebb a véleménye, de az elemzőbb énem pont ez alapján szedné szét a lemez értékelését (azaz, hogy keményvonalas metalosként mennyire tudjuk jól megítélni a zenekar stíluskavalkádjának egyediségét és eredetiségét)
Végül a harmadik szereplő a kedvenc youtube-os progrock kritikusom Notes volt, aki egy eléggé langyos kritikát fogalmazott meg, ami azért lepett meg, mert pont a zenekar érzelmesebb oldalát kritizálta, pedig azt hittem, hogy ha lesz valami, ami tetszik neki, az pont ez lesz. Végül pont ez a kritika volt az, ami végleg belelökött engem abban az alkotói folyamatba, aminek az eredménye olvasható most.
Összességében az volt az érzésem, hogy mintha a közhangulat lassan, de biztosan fordulna a zenekarral szemben, és nem tudom, hogy ez azért van, mert a zenekar tényleg egy nagy lufi vagy azért, mert azt toxikus „jaj sikeres lett egy rock zenekar, biztos szarok” hatást kell ismét ebben látnunk.
Ez most az év zenei blöffje vagy tényleg zseniális?
Azért mindig gyanús, ha valakit váratlanul felkapnak és minden idők legnagyobb zsenijének kiáltanak ki. Már a grunge-ot feldolgozó dokumentumfilmnek is a címe Hype volt, és úgy érzem, hogy a mostani online közeg, ha lehet még inkább túl tud pörgetni jelenségszinten produkciókat. Aztán majd a történelem igazolja, hogy erre méltó volt vagy sem. Minden generáció szeretné átélni, hogy a történelem most történik vagy egy “nagy és univerzális művészi teljesítményt” kortársként élnek át (a klasszikusok rég halott szerzők művei, szóval lemaradtunk róluk), és ezt nagyon lehet érezni az idei Sleep Token rajongói fogadtatása kapcsán is.
De persze voltak kritikák, amik – és szerintem megalapozottan és átgondolásra intő módon –próbálták csitítani a hype lángjait és annak mutatni a lemezt, ami: egy rocklemez, ami amellett, hogy szórakoztató, alkalmas viták elindítására. Nem lehet megmondani, hogy ez tényleg klasszikus lesz (biztos vagyok benne, hogy egy hónappal a Nevermind vagy a Hybrid Theroy megjelenése után is sokaknak volt kétsége), de arról lehet beszélni, hogy a többi mostani lemez között hol a helye minőségileg.
A kritika első iránya a metal/nem metal vita. A Sleep Token markánsan rnb-s énekhangzása, a trappes ütemek használatával és az általános lágy bánatos férfi-pop hangulatával látszólag nem tűnik a metal zene zászlóshajójának. Persze vannak dalok, amelyek odavágnak például a Vore blackgazes horzsolása és torokszaggató kiabálása egy kifejezetten súlyos pillanata lemeznek. De minden ilyen pillanatra jut mondjuk egy teljesen popzenei nyálas izé, mint a DYWTLM, amire az ideáltipikus unatkozó háziasszony tud búsongani.
A második kritika a steril hangzásra irányul. Őszintén szólva ez annyira nem zavart, mert ha a metal színtért nézzük, akkor ennél sokkal műanyagabb hangzáshoz vagyok szokva (hallottatok mostanában európai power metal vagy amerikai metalcore zenekart?). Sajnos az iparág most így néz, ki, de én értékeltem, hogy a különböző zenei rétegeket hallottam és nem robban szét a fejem a kakofóniától vagy nyom agyon az összes hullámhosszon a zene. Plusz ez a tiszta túlcsiszolt hangzás pont a zene popzenei jellegét erősítette nekem.
A harmadik irány a nyálas szövegeket célozta meg. A banda szektás tematikájának integráns része, hogy Sleep istennő gyötri Vesselt, és álmokat és rémálmokat küld rá, amit dalokká formál. És talán a szövegek alátámasztják ezt, de inkább tűnik egy abuzív párkapcsolat krónikájának a dolog, amelyet Vessel ember-isten kapcsolat metaforájává emeli fel (igazából ez egy elég izgalmas koncepció). Az abúzív párkapcsolat feldolgozása hálás és nagyon kortárs téma (bár tavalyról a GGGOLDDD lemeze sokkal szívbe markolóbb volt), de nehéz elkerülni a melodrámát és olykor a giccset. Magam részéről az ilyesmivel szemben elég nagy a tűrésküszöböm (a blogom első hónapjában egy nagy retrospektív cikket írtam az Anathemáról, ami mindent megmagyaráz), de az tény, hogy néhol már rezeg a léc. A másik nagy megfejtés, hogy igazából a szövegek csak a szexről szólnak, ami szerintem enyhe túlzás, de azért nem mondanám, hogy a Sleep Token esetében „sadboi down bad” jellemzés megállja a helyét. Azt elismerem, hogy giccs szempontjából a zenekar néha tényleg elveti a súlyt.
Az utolsó dolog, ami miatt ez a cikk elkészült a dolog blöff jellegére mutat rá. Anthony Fantano kritikája szerint valójában az a stíluskavalkád, ami hallható a lemezen (metal, rock, rnb, hiphop, pop, ambient) látszólag nagyon meggyőző, de igazából minden stílus elemből a legalapvetőbb, basic elemek lettek átvéve. Formanyelvileg nem csinálnak semmit, mint más djent zenekarok, a hiphopos hangminták vagy a rappelés flowja ezerszer hallottak, és az énekstílus sem egyedi. Ennek ellenére látszik, hogy a metal színtéren mindenki el van ájulva attól, hogy milyen jól keverik a metalt és a kortárs könnyűzene legfontosabb stílusjegyeit.
Na pont ezért van az az érzésem, hogy lehet, hogy ez a dolog egy blöff. A metalszíntér jelentős része monokulturális (értsd: metalon és rockon kívül nem hallgat semmit), viszont ez az egyoldalú zenei diéta miatt más stílusokban hiányzik az a fajta műveltség, amivel meg lehet ítélni azt, hogy mondjuk, ha egy zenekar szimfonikus vagy hiphop elemekkel tűzdeli a zenéjét, az a saját jogán mennyire jó. Ha nem nagyon hallgatunk bluest, akkor egy alapskála is lenyűgöző tud lenni, de a vájtfülűek a háttérben csöndben a kardjukba dőlnek vagy röhögnek a belépőszintű témákon. Mi van, ha a Sleep Token egy metalosokra hangszerelt blöff, amely ezen a szűk és marginális színtéren túl semmi relevanciával nem bír?
Ezen túl persze elkezdtem kinyúlni más kortárs zenekarok felé, akik hasonló módon próbálják a rockot/metalt keverni a kortárs könnyűzenével. Kapásból a Bad Omens, Vola és a Zeal & Ardor jutott eszembe, de összehasonlításban mind a négy zenekar eléggé másnak tűnt. Talán a Bad Omens ami a legegyértelműbben párhuzamba állítható különösen Noah Sebastian rnb hatású tiszta éneke miatt, de szerintem a Bad Omens karcosabb és talán érdekesebb is zenileg. Míg a Sleep Token esetében a hangulat (vibe) a fontos, addig a Bad Omens sokkal érdekesebben hangszereli a dalait. A Vola ehhez képest az én fülemnek popzene, de inkább érzem, hogy ez bizony rock/metal felől érkezik és nagyjából azon a térfélen is marad. A Zeal&Ardor persze más sztori, de az afrikai törzsi zene és általában a könnyű zene fekete gyökereinek beépítése a metalba szerintem sokkal organikusabbnak tűnik mint a Sleep Token helyenként felvágós váltogatásai.
A fentiekre tekintettel én azért megvédeném a zenekar zenei világát, mert a dolog mégis egyedi és különlegesnek hat. Ahogy Fantano mondta, le sem tagadhatnák, hogy ez a lemez a 2020-as években született a kurrens zenei stílusokat keverve. A veszély talán az, hogy emiatt nagyon rosszul fog öregedni a dolog (vö. bármi, ami a 2010-es évek elején dubsteppel kísérletezett).
Viszont megvédeném a felületes átvételt és a monokulturális illúziót. Valójában a modern könnyűzene története folyamatosan arról szólt, hogy a legtehetségesebb zenészek is olykor felületesen vettek át más stílusokból vagy kultúrákból fogásokat, dallamok és formanyelvet. Biztos vagyok bene, hogy amikor Beatles Rubber Soul lemezén a Norwegian Wood dalban megszólalt a szitár, akkor az a hangszert és a hozzátartozó zenei kultúrát ismerők számára rossz imitáció volt. A 70-es évek progresszív rockját le lehetne írni úgy, hogy felső középosztálybeli művészeti sulis srácok átvettek annyit a fúziós jazzből és a komoly zenéből, amit nagyjából megértettek aztán csináltak valami teljesen más dolgot. A neoklasszikus rock és szimfonikus metal zenekarok vagy Bachol nyúlják vagy csak egyszerű drámai vonósokat raktak a riffek alá. A folkmetal nem más, mint népzenei dallamok primitív adaptációja gitárra stb. Azonban vitathatatlan, hogy ezek a látszólag inautentikus, felületes vagy ostoba átvételek új stílusokat, dalokat és zenei utakat nyitottak meg. És nagyon gyakran a kezdeti bénázás és felületesség pár éven belül organikussá tud válni vagy valami tényleg egyedi dologgá.
Plusz a metalosok cikizése azzal kapcsolatban, hogy ha nem hallgatnak pop zenét, akkor ne akarjanak popzenét csinálni, arra annyit tudok mondani, hogy feltehetően a dolog nem egy irányú. Valószínűleg, ha Demi Lovato elővenné a szekrény mélyéről a Job For A Cowboy polóját és deathcore lemezt csinálna vagy Kanye West Burzumot hangmintázva black metalt játszana (pun intended), akkor ezek a lemezek is nagyon alapfogásokat vennének át. Ezerszer láttuk, hogy milyen az, ha egy pop előadó rockot próbál csinálni, legtöbbször semmi olyat nem fognak csinálni, ami azoknak újat mondana, akik képben is vannak a stílusban. De ettől még ezeknek a határ átlépéseknek meg lehet a funkciója például abban, hogy összekötnek színtereket vagy kaput nyitnak új rajongóknak (például lehet, hogy a kórosan szűklátókörű rockerek elkezdik értékelni a kortárs popzenét).
Szóval szerintem lehet kritizálni a zenekart és a lemezt, de azért úgy érzem, hogy a kritikák egy része sokkal inkább szól a zenekar rekord sebességű felemelkedésének, és az ebből adódó felemás érzésekhez.
Rock/Metal küzdelme a mainstreammel
A következő aspektus a dolog metaszintje, mert nem a zenéről szól, hanem a közegről. Legutóbb a Lorna Shore kapcsán lehetett megtapasztalni, hogy milyen az, amikor egy zenekar váratlanul kilő, egy darabig ők lesznek a „következő nagy dolog”, hogy aztán a közhangulat átforduljon a „túlértékelt szarok” irányba. A Lorna Shore-nak ez nagyjából a To The Hellfire kijövetele után 9 hónap alatt sikerült elérnie (mire kijött a Pain Remains lemez addigra már egy csomó ellendrukker volt). Nos, a Sleep Tokennek ezt sikerült 4 hónap alatt abszolválnia. Még január elején kijött a Summoning, ami akkorát robbantot, hogy azt jósoltam február elején, hogy ez lesz a legtöbbet hivatkozott dal. Igazam lett. Azzal viszont nem számoltam, hogy május elejére már mindenkinek a könyökén jön majd ki a zenekar. Amit a kritika javára írok, hogy a tizenkét dalos lemezedről hat dalt kihozni a megjelenés előtt elég hajmeresztő dolog (bár a mostani zenei színtéren nem példátlan), másrészt azért annyira nem nagy megfejtés felszínesen figyelve ez a zene, hogy néhányan ne unjanak rá idő előtt vagy ne érezzék azt, hogy egy egytrükkös bandáról van szó.
De a siker vitathatatlan: a Spotify-os megtekintések (ami az iparágban fontos mérőszám, bármennyire is torz) havi kétszázezerről két és fél millióra emelkedtek év elejétől májusig; míg a lemez a debütálás hetében az angol eladási toplista harmadik helyére került. Nyilván nem Drake-kel vagy Taylor Swifttel versenyeznek, de azért elég jó egy elvileg ismeretlen és furcsa gitárzenét játszó zenekartól.
Szóval itt két irányból elindult a finom lökdösődés: a metalos keménymag egy része (aki nem ájult el okkal vagy ok nélkül) ahogy szokta lehúzta a dolgot, hogy ez kamu és csinált dolog. Másrészt azt érzem, hogy azért a siker miatt a hipszter zenei újságírás sem akart „bezzeg ez komolyanvehető újszerű gitár zene” szólamokba kezdeni. A kórosan mainstream gyűlölő metalos közegnek túlságosan kilőttek, de ahhoz túlságosan sikeresek lettek, hogy mutogatni lehessen rájuk, hogy „miért nem ezt játszák a rádiók?” Elkezdték. És kicsit mindenki úgy tekint a dologra, mint a kétfejű birkára.
Ehhez kapcsolódik az időről-időre feltűnő Imagine Dragons/21 Pilots/Hozier összehasonlítás, ami felér persze egy sértéssel, mert különösen az Imagine Dragons egy kritikusok és rocker/metal arcok között is közutálatnak örvendő zenekar. Magam részéről érteni vélem a párhuzamokat, de annál összetettebb zenéről van szó. A befogadhatóság és a popzenei érzékenység szerintem nem gond. Különösen annak fényében, hogy a mainstream kritikusok szeretnék, ha a metal nem lenne elfoglalva a saját múltjával, a metalosok meg szeretnék, ha lenne egy zenekar, amelynek vannak szabad vegyértékei a mainstream felé. Csak aztán rendre kiderül, hogy a rock/metal nyitása a mainstream felé nem azt jelenti, hogy a rádiók igazzy extrém metalt játszanak, hanem azt, hogy a Metallica ír egy Nothing Else Matters-t, a maszkos Ghost a 80-as éveket idéző stadionrockot játszik vagy a Sleep Token egyszerűen trapes hangmintákat épít be a zenébe és az énekes úgy énekel, mint az Imagine Dragonsé.
Tessék, itt a Vore. Egy mainstreammel kacérkodó pop-metaltól nem is rossz.
Lemezkritika helyett
De mégis milyenek a dalok, akkor? Azok, akik ilyen szempontból véletlenül szokták olvasni a blogom tudják, hogy nem vagyok zenész vagy zenéhez értő ember, szóval teljesen, laikus zeneszerető emberként fogok bármit is írni. Aki professzionális kivesézésre vágyik azoknak sajnos kénytelen vagyok másokat ajánlani magam helyett. Ettől persze sorra venném a dalokat és pár benyomást leírnék.
A lemezkezdő Chokehold szerintem egy nagyon jó odavágós dal lett király riffekkel és emlékezetes dallamokkal. A lemez legjobb klasszikus rock dalai közé tartozik, nagyon erős a sejtelmes búgó kezdés, majd az első pár sor már most annyira emlékezetes számomra, mint a Pleasant Shade of Gray lemez kezdése. A dal pont jól válogatja a zúzós és álmodozós hangulatot, hogy folyamatosan fenntartja a figyelmet. Koncertkezdőként nagyon jól működhet.
Ezt követi a Summoning, ami legalább három dal összerakva. Kezdésként kapunk egy keményebb zúzós-kiabálós részt (talán ez a leginkább Deftonesra hasonlító momentum a lemezről), de azért itt is van a tipikus dallamos vokálokból. A dal közepi ambient rész szerintem önmagában nem túl érdekes vagy karakteres, de hangulatos jól építi fel a várakozást a dal utolsó másfél percére. A dal (és talán az egész lemez) egyik legemlékezetesebb része a dal záró szexi funky/jazz jellegű téma, ami annyira pofátlanul van odavágva hogy elsőre nem tudod nem leesett állal hallgatni, hoigy hogyan kerültünk ide. Talán ez a dal az, ami szövegben és hangulatban is a leginkább szex-pozitív nóta a lemezről.
Innentől kezdve a lemez fenntartja egészen sokági a lendületet, de a dalok kicsit olyanok, hogy hiába hallgatom a lemezt egy hónapja még mindig a címeket olvasva nincsenek a fülemben a dalok. Aztán amikor benne vagyok a sodrásban, akkor mindig rácsodálkozok pár olyan pillanatra, amik egyébként véletlenszerűen előbuggyannak a tudatalattimból a nap legváratlanabb részén.
A Granite címú dallal érkezik meg a kicsit hiphopos rnb-s hangulat a lemezre, és kifejezetten jól áll neki. A refrén nagyon tapadós és az ember önkéntelenül elkezd ütemesen dülöngélni és bólogatni rá. Itt a metal/pop arány egyértelműen az utóbbi felé tolódik itt el.
A következő dal a masszívan hangulatra és hiphopos lüktetésre építő Aqua Regia, amely annyira jól sikerült, hogy még azt is meg tudja úszni, hogy a dal közepén van egy jazzbáros zongorabetétet, aminél máskor biztosan kiakadna az „intellektuális liftzene” mérőm. A zongora tök jó, és egyébként az egész lemezen kiemelném a billentyűs hangszerek használatát, mert a dobot leszámítva a lemez instrumentális képében ez a legkarakteresebb. A gitárok inkább a súly, a djentelés és a power chordok miatt kellenek ide.
A bugyborékoló és brutális Vore a lemez egyik legsúlyosabb dala black metalos károgásokkal és súlyos shoegaze riffekkel. A brutalitást egy idő után felváltja a szokásos álmos melankólia és a dallamos ének, de az összekép egy kellemesen kellemetlen dalt mutat. Ez egy másik kedvenc a lemezről.
Az Ascensionism esetében úgy érzem mindig, hogy itt azért megtörik egy kicsit a lemez lendülete, és mindig furcsa azt olvasni a kommentekben, hogy ez az egyik legjobb dal a lemezről. Azt mondjuk elismerem, hogy a dal közepének trappes/hip-hopos része nagyon jó. De a dal eleje kicsit „hallottuk már ezt”, míg a dal végi metalos váltás meg kicsit generikus zúzdának tűnik nekem. De a maga hét perces utazás megéri.
Az Are You Really Okay? esetében szerintem nagyon egyén függő, hogy a dalban a hallgató egy lágy, baráti ölelést érezzen vagy giccset. A szöveg nem túl mély vagy finom (a cím igazából annyira direkt mint a dal egésze). Persze ha valaki fejben nagyon sötét helyen van és a „Megvagyok.” válaszra kapna egy „Tényleg minden rendben van veled?” annak sokat adhat. A dal végén ismételgetett „Please don’t hurt yourself”-ben én érzek erőt, de pont a giccs és a jó értelemben vett érzelmesség határán van. Szerintem szerethető dal, de az egyik legmegkérdőjelezhetőbb művészi értékű darab.
De ezzel szemben a The Apparation egy brutálisan jó szerzemény. Ez sem egy vidám táncdal, de a szintetizátor-témája nagyon jó, és a dal végének zúzásában én még egy kis Pain of Salvationt is vélek hallani.
Szerintem a lemez egyik mélypontja a DYWTYLM, ami a Do You Wish That You Love Me rövidítése, ami kicsit jelzi, hogy miről van szó. Ez direkten értelmezve egy szerelmes dal, kicsit csavarosan állítólag a „lírai én” (Vessel) önszeretetére reflektál a szélviharszerű párkapcsolatban. A legfőbb bajom vele, hogy ez túl tiszta és sima popdal, és abból nem is túl eredeti. Igazából ha nem a lemez része lenne, akkor nem is foglalkoznék vele. A lemez többszöri meghallgatása során viszonylag könnyen lecsúszik, és valamennyire megkedveltem, de óvatosan közelítsetek.
A Raint kicsit a The Apparation-nel szoktam párba állítani. Ugyanúgy egy király erősen hiphopos lüktetésű dal, amelyet egyszerű de hatásos djentes riffek támasztanak meg. A zongora/billentyű rész itt is nagyon sokat hozzáad a dalhoz, de inkább hangulatot és plusz réteget a zenéhez. Bár a végén az énekes-zongorás kiállás tök jó, amiből egy nettó koncert-pozitív dobos és együtt éneklős rész kerekedik ki. Ez is a jobb dalok közé tartozik.
Számomra a lemez zenei és érzelmi csúcspontja egyértelműen a címadó közel nyolc és fél perces Take Me Back To Eden, ami mindent felvonultat a zenekar repertoárjából. Sadboi dallamos pop éneklés, trappes beatekre rappelés, zúzás, ambient majd a dal legvégén még egy kis kiabálás is befigyel. A refrén zseniális, de amikor a feleségmenek mutattam, akkor azt mondta, hogy emlékezteti valamire. Végül pár perc tanakodás után rámutatott, hogy valójában a Summer Jam refrénjének dallama van itt tovább gondolva (sokkal jobb füle és ízlése van nálam). Ezt a hasonlóságot nagyon viccesnek gondolom, és nem tartom elképzelhetetlennek, hogy ott volt a zeneszerzés közben a dallam (akár tudat alatt), de annyira mást csinálnak vele, hogy ez nem tud levonni a dal élvezeti értékéből. (Egyébként a másik párhuzam, ami feltűnt az az Ascensionism elejének zongorája és éneke volt, aminél én az Evanescence Lost in Paradise-ját véltem felfedezni.) De ezt leszámítva a címadó dal szerintem egy kompozíciós mestermű, ami biztos ott lesz az év végi Top 20 dalos listámon.
A lemezt a meglepően vidám és pattogós Euclid zárja, amivel kapcsolatban erősen vakargatom a fejem. A zenét hallgatva egyértelműen olyan, mintha az előző dal sötétsége után elkezdenek visszajönni a napfény, és a dolgok jobbra fordulnának. Figyelemebe véve, hogy ez a dal a banda első három lemezén épített sztorijának lezárása érthető. Azonban újonnan érkezőként én nem tudom annyira átélni a korábbi dalokra és lemezekre tett utalásokat a dalban, ezért inkább egy túl vidám záródalnak érzem. Ettől függetlenül szerintem egy jól összerakott és szerethető dal. Igazai stáblista alatti elbocsátó zene.
Végszó
A „Sleep Token mennyire lufi?” kérdésre nem tudok választ adni. Maga a kérdés is implikálja, hogy azt várjuk, hogy át akarnak verni minket. Szerintem ez egy őszinte és szomorú pop-metal lemez, ami talán nem mindig van jó ízléssel összerakva, de ettől még nagyon szerethető az összkép. Lehet, hogy egyszerűen csak el kell engedni ezt a görcsös hitelesség keresését, és hagyni, hogy ez az egyáltalán nem macsó vagy trve zene hasson. Jó megfejtésnek tűnik, hogy miért éppen a metal színtéren arat a zenekar, hogy ez a zene egy virtuális safe spece-t teremt arra, hogy kemény és nonkonformista önképpen rendelkező metalosok érzelmes és lágy zenét hallgassanak.
A másik érdekes aspektusa a Sleep Token jelenségnek, hogy ez egyszerre egy nagyon geek és nagyon normi zene. A maszkok, a Sleep-kultusz (az obligált Worshipezéssel), a furcsa és rejtélyes szövegek, megfejelve a tagok kilétének rejtélyével, akik még interjút sem nagyon adnak stb. Ezek mind a furcsa és geekes rácsavarodást erősítik. Szerintem, ha a zenekar megmarad, akkor a hardcore rajongók legalább olyan idegesítőek lesznek, mint a Tool fanok. Viszont másik oldalról az éneklési stílus, a nagyon kortárs zenei hatások, a felszínesen egyszerű és könnyen énekelhető szövegek miatt szerintem ez a zene alkalmas arra, hogy azokat is bevonzzon, akik azt se tudják, hogy mi a fán terem a torzított gitár.
A Sleep Token igazából nagyon is alkalmas lehet arra, hogy rajtuk keresztül két irányba el lehessen indulni. Egyrészt belépőszintű metal zenekar lehetnek a fiatal rajongóknak, vagy felpuhíthatja a metal/rock színtér fiatal zenekarait, hogy bátrabban nyúljanak a hip-hophoz és a popzenéhez, vagy a hallgatókat, hogy más irányba is megnyissák az ízlésüket.
Ez utóbbihoz kapcsolódik egy harmadik aspektus, amire mostanában gondoltam: lehet, hogy ez a lemez olyan lesz, mint az elmúlt húsz éveben az Opeth Damnation-je, amellyel metalos srácok csajoznak, hogy megmutassák, hogy van nekik egy érzékeny és lágy énjük és hallgatnák ám nem olyan durva zenét is. Szerintem a Sleep Token maximálisan alkalmas lehet csajok/feleségek megtérítésére.
A zenekar hogyan továbbjával kapcsolatban gőzöm sincs, hogy mi lehet. Pár éve a Wilderunnak és az Oceans of Slumbernek óriási karriert jósoltam, de úgy tűnik, hogy az ő lendületüket a Covid elvitte, plusz ők még mindig túl nerd és túl hagyományosan progmetal zenét játszanak. De a Sleep Tokennél látom, hogy nekik sikerülhet az ugrás. Viszont érdekes párhuzam, hogy annak idején a Mastodon is a karrierjüket egy több albumos koncepciós és kísérletezős albumsorozattal kezdték, és pont az utolsó darab a Crack the Skye-ra futottak be végleg. Viszont utána szépen elengedték az igazán progmetalos elemeket és egy “átlagosabb” metal zenét kezdetek játszani. Továbbra is jó zenekar (sőt nagyon jók és sokat fejlődtek), de a korai kísérletezés kicsit eltűnt azóta. Szerintem egy ilyen pályaív a Sleep Tokenben is benne van.
Szóval ez az év egyik legfontosabb lemeze szerintem, mert meglepetésszerűen sikerült vitát és állásfoglalást generálnia a színtéren, ami szerintem ritka manapság. Különösen úgy, hogy a vita nagyjából végig a zenéről szól és nem arról, hogy milyenek az előadók vagy milyen politikai/társadalmi üzenete van a cuccnak. Már csak ezért is én ajánlanám mindenkinek, hogy tegyen vele egy próbát, mert a maga könnyűségével szerintem kifejezetten jó hallgatnivaló akár háttérzeneként, akár figyelmes hallgatásra. Mióta kijött irracionálisan sokszor pörgött le nálam, pedig hallom a hibáit, de valahogy egy olyan „comfort listening” élményről van szó, ami időről-időre visszakívánkozik. Szerintem egy zene minőségéről semmi sem mond el annyit, hogy mennyiszer akarod újrahallgatni. Márpedig nálam az idei Sleep Token jelesre vizsgázott, és minden kétségem ellenére nem lehetett kérdéses, hogy – még ha utólag talán érdemtelennek gondoljuk ezt a státuszt – ez egy modern klasszikus, aminek a hatását érezni fogjuk az elkövetkezendő években.
Értékelés: 5.0 (klasszikus)
***
Stáblista utáni mém, mert a cikk lassú születése közben befutott:
Kavicsok a margón 
2 thoughts