Gondoltam, ahogy írtam egy felvezető posztot a szerepjátékosságomról írok valamit arról, hogy mit és miért hallgatok, de őszintén szólva, habár nagyon sok személyes emlékem van, ezeket nem tudom olyan szép ívre felépíteni, mit azt, ezért egy kicsit megbolondítom a formátumot. Legyen az, hogy az ABC betűihez rendelek zenekarokat, aztán meglátjuk, mi sül ki belőle. (Végül az egész egyetlen nagy gondolat folyam lett időnkénti zenehallgatással és link- és videóvadászattal, jó móka volt, de sok minden kimaradt)
A – Alice in Chains
Gimnázium első osztályában kezdtem metált hallgatni (én ahhoz a generációhoz tartoztam, ahol még minden tisztességes metálosnak volt egy Iron Maidenes vagy Metallicás korszaka, én a metallicás génkészlettel rendelkezem), de ekkor többnyire ártalmatlan power metal zenekarokat hallgattam (talán a legdurvább dolog SOAD és a Dimmu Borgir Death Cult Armageddonja volt akkor). Mindenesetre egyetem első évében csömöröm lett és visszanyúltam egészen a 90-es évek elejéig, és az első zenekar, amihez nyúltam nem a körbeugrált Nirvana, hanem az Alice in Chains volt (a Dirt-tel kezdtem). Volt egy olyan korszak az életemnek, amikor simán ők voltak a kedvenceim (ma napig benne vannak a Top 5-ben). Layne Staley a rockzene történetének egyik legkirályabb frontembere volt, a vokálharmóniák pedig annyira egyediek, hogy azóta sem hallani ilyet sok helyen. [Megjegyzés eredetileg ide egy Anathema szócikket akartam írni, de róluk úgyis hamarosan írok egy egész posztos lelkendezést]
B – Backstreet Boys
Hjaj, szóval az van, hogy én bírom ezeknek a srácoknak a zenéjét. Már akkor is úgy gondoltam, hogy ezek többnyire jó dalok, amikor még mindenhonnan ők folytak és divat volt őket szidni (szerintem már az akkori köpködők is nosztalgikusan visszasírják őket). Nyilván nagy átlagban annyira nyálas az egész, hogy a fogorvosi eszközgyártók külön berendezést gyártottak hozzá, de ettől függetlenül kicsit ironikusan, de a mai napig bele-belehallgatok a zenéjükbe. Egy olyan világban, ahol egy hét tagú sorozatgyártott koreai fiú bandának a rajongói felnőtt embereket sarokba kényszerítenek felnőtt zenei újságírókat, a 90-es évek rajongólányai kifejezetten szelídek és ártalmatlanok voltak. Meg persze ott voltunk mi kevesen, akiknek elég volt igazából a zene. (A lenti videóban van egy meglepően király gitárszóló, ugye így nem dobáltok meg?)
C – Charon
Kedvenc gótikus popmetál zenekarom, a Downhearted lemez ott van a TOP-10 kedvenc albumom között. Szinte vicces ahogy ez a szuper energikus zene ennyire depressziós melodramatikus szövegekkel párosul. Sajnos már nem aktív a zenekar, és igazából senki sem folytatta az általuk játszott zenetípust (a kései Sentenced volt még ilyen), szóval marad a Downhearted az gothrock bulizeném.
D – Dream Theater
Annak idején 17-18 éves korom környékén majdnem elérték a Train of Thought albumukkal és körülöttük zajló hype-pal, hogy kiábránduljak a metálból (nem, nem rap vagy elektronikus zene felé fordultam, egyszerűen nem hallgattam zenét). Aztán az első egyetemi évemben nekiálltam a grunge korszakot felfedezni (ekkor nagyon fikáztam minden „progresszív metált”) és valami furcsa triplacsavarral végre meghallgattam a Scenes from a Memory-ba, és végleg megnyertek maguknak. A sluszpoén, hogy a Train of Thoughtot később megszerettem, és az „In the Presence of My Enemies” dalpárost leszámítva az ezutáni albumokról minden hidegen hagy tőlük.
E – Evanescence
Aki hozzám hasonlóan a 2000-es évek elején volt kamasz ismerte a Fallen című lemezeket. A mai napig meggyőző koncert produkciót jelent a zenekar, és Amy Lee a Call Me When You Sober klipjében majdnem olyan helyes, mint Anneke van Giersbergen a Leavesben (de csak majdnem).
F – The Fall of Every Season
A kamaszkorom a power metal és Metallica jegyében telt, míg a korai egyetemista éveimben egy sor hiányosságomat pótoltam be, de leginkább a grunge alapzenekaraira voltám ráfüggve, aztán elkezdett radikalizálódni az ízlésem (igazából a Mastodonnal és az Opeth-tel kezdődött minden), ennek az eredménye ez a norvég egyszemélyes projekt, amelynek igazából csak az Amends lemeze tetszik, de az nagyon. Akik szeretik a régi Opeth hangzást és még nem hallották, kötelező.
G – Godspeed You! Black Emperor
Oh a postrock. A stílus, ami néha már önmaga paródiájába fordul. Na ez ezekkel a kanadaikkal nem fordulhat elő. Mindenidők legjobb világvége zenéjét írták meg, már az első lemezükön, és utána is magabiztosan szállították a azt a bizonyos „lassúszép-lasszúszép-lassúszép-égszakadásföldindulás-lassúszép-lecsengés” zenét.
H – Harakiri For The Sky
Sosem tudom eldönteni, hogy az extrém metalt azt black vagy death metalos alapokból kiindulva szeretem-e inkább (sosem voltam nagy punk/thrash/hardcore rajongó), de az biztos, hogy a Trauma című lemezüknél kiábrádultabb és depresszívebb zenét keveset hallgattam. Könyörtelen és szívbe markoló cucc az osztrák sógoroktól.
I – Iced Earth
Számomra Matthew Barlow a legnagyobb heavy metal énekes (ha sarokba szoritanak, akkor elfogadom Bruce Dickinsont elsőnek). Az Iced Earth, pedig maga John Schaffer, aki mindig jó érzékkel válogatott maga köré kiváló zenészeket és még azt is sikerül túlélniük, hogy az aranytorkú Matt kétszer hagyta ott a zenekart. Az életmű Night of the Stormridertől (itt még nem Matt Barlow énekelt) a Horror Showig bezárólag hibátlan.
J – John Frusciante
Ez fura. A Red Hot Cili Pepperses munkásságát elismerem, az őrült szóló dolgai (legyenek azok gitárosak vagy elektronikusak) többnyire hidegen hagynak, de az Empyrean lemeze ott van a legjobbak között. Egy igazi spirituális utazás, ahol az Frusciante még attól sem riad vissza, hogy a saját énekesi képességei határain túlra menjen előadásban (magyarán még én is hallom, hogy helyenként iszonyú hamis, pedig botfülem van). Ennek ellenére az egész annyira jól összeáll, hogy nem tudok nem meghallgatni évente párszor.
K – Kanye West
A csávónak nem szabadna a mentális alapbetegségére kokainoznia. A többi hip-hop archoz hasonlóan gyanús, hogy a legjobb dalainak igazi húzórészei másoktól kölcsönvett hangminták (a Fergie korszakbeli Black Eyed Peas ebből a szempontból vérlázítóbb volt). Ennek ellenére My Beautiful Dark Twisted Fantasy első hat számát imádom plusz a Hell of Life-ot (a Black Sabbat Iron Manének átiratán visítva röhögök). A lemez azt is el tudta érni, hogy a Nicky Minaj-t komolyan vegyem (ami Monster-ben lenyom a csaj az király, aztán meghallottam a szóló dolgait…). Mindenesetre Kanye West ezzel a lemezzel kicsit megnyert magának.
L – Linkin Park
Ez ilyen generációs dolog, oké? Amikor kijött, az In the End-et imádtam, de a sznobmetálos haverjaim szerint cikik voltak, mert nincs benne technikás gitárszóló. Én pedig ezt elhittem. Egyetemi éveim alatt pedig azért meghallgattam, és akkor némi ironiával kezeltem a tinis melodrámában úszó szövegeket, de el kellett ismerni, hogy ezek príma dalok voltak. A Bring Me the Horizon a mai napig próbál rájönni, hogyan tudnák lemásolni a receptet. Ez senkinek sem fog menni srácok. RIP Chester.
M – Metallica
Mit mondhatnék? Divatos utálni őket, de akkor is ők voltak a legjobbak a fénykorukban, és a zenei világ szegényebb lenne egy Master of Puppets vagy egy Unforgiven nélkül (csak hogy kellően szélsőséges legyek). A St. Anger volt az első megvásárolt eredeti CD-m, és a mai napig nosztalgiával hallgatom azt a lemezt, de ha szívemre teszem a kezem, a legjobb lemezük a Load (a második pedig a Ride the Lightning).
N – Nightwish
Lehet gúnyolódni rajtuk és az őket követő középszerű nightwishcore zenekarokon, de Tuomas Holopainen és cimborái elég jól kinőtték magukat, és egyelőre még azt is túlélték, hogy a harmadik énekesnőjüket fogyasztják. Nyilván itt most hitet kellene tennem valamelyik énekesnő mellett, de nem teszem, mind a három korszakot bírom. Tarjánál volt a zenekar a legkarakteresebb, és egyébként is stílusteremtők voltak. Anette Olzon korszakban születtek a legjobb dalok és albumok. Floor Jansen pedig bármit el tud énekelni, de itt a Tuomas zeneszerzői vénája bicsaklik meg. Persze elképesztő koncertfelvételek születnek, ahogy Floor előadja a régi dalokat, de félek, hogy ha a Nightwish nem változtat, lassan önmaga tribute-zenekarává válik.
O – Opeth
Mikael Akerfeld egy zseniális zenész, aki nagyban hozzátett ahhoz, hogy a hörgés/tiszta ének dinamika szinte alapkövetelménnyé váljon a metal zenében (azt hiszem az időrendbéli elsőbbség Burton C. Bellt illeti). Emlékszem valami jó goth zenét kerestem, semmit nem tudtam róluk és valahogy ők kerültek az mp3 lejátszómba (a Blackwater Park lemez volt). Elkezdtem hallgatni. Oké hörgés. Hallgatom tovább. Tiszta ének. Ha ilyen énekesük van miért a hörgés? Aztán leesett. Az én power metalon, régi progrockon és grunge-on edzett füleimnek olyan volt, mintha ledózeroltak volna. Innentől datálom az extrémebb zenék felé fordulásom. A klasszikus Opeth-hangzásvilág szerintem zseniális volt, de a Watershed környékén már érezhető volt a fáradtság (ott csak az utolsó két dalon múlott, hogy ne a zenekar legjobb lemeze szülessen meg). Aztán jött a hörgés és metál elengedése, ami önmagában nem lett volna probléma (mindenki és még azoknak a nagymamája is szereti a Damnationt), de a nagy váltáshoz sajnos nem kapcsolódtak igazán jó dalok és lemezek (ez alól a Pale Communion és a Sorceress lemezek jelentenek kivételt). Én ettől függetlenül elvagyok a régi lemezekkel, és nem panaszkodom.
P – Pink Floyd
Minden idők legnagyobb rock zenekara, akiket a milleniálok már csak dadrocknak neveznek, de ők nem értenek semmit. Ez a zenekar sok tekintetben megelőlegezte azt, ami később jött, és habár nem hibátlan az életmű, azért annyi örökérvényű zenét írtak össze ezek az angol úriemberek, amiből legalább két tucat zenekar meg tudna élni. Egyébként bajban lennék, hogy melyik a kedvenc lemezem, mert a kedvenc dalom egyértelműen az Echoes, de az a lemez összességében nem jó. A Dark Side of the Moon klasszikus (első hallgatáskor el sem tudtam képzelni, ez a kb 2 épkézláb dallal rendelkező lemez hogyan lett világsiker); a Wish You Were Here imádnivaló; az Animals pedig bennem élő jogbölcsészt birizgálja plusz ez a hideg progrock hangzás nagyon állat (pun intended). Maradjunk annyiban: a világ legjobb lemeze a Dark Side of the Moon, de a legjobb Pink Floyd lemez a Wish You Were Here. Ez jó lesz így?
Q – Queensrÿche
Csak annyit mondok: Mindcrime.
R – Rhapsody
A kamaszkorom alapzenekara, mert minden volt benne: metál, nagy ívű epikus fantasy történet, és király kórusok. Ahhoz még túl fiatal és naív voltam, hogy lássam a zene egyes ciki aspektusait, de szerintem nincs a mai napig még egy zenekar, aki ilyen jól billeg a zseniális és a ciki határán. Az első öt lemez a metal zene klasszikusa, aki ezt vitatja azt a házikedvenceim elé vetem, aztán megismerheti a sárkánytűz erejét (gonosz kacaj háttérben béna cgi villámokkal).
S – System of a Down
A Toxicity bármikor jókedvre derít, de egyébként is egy bölcsen új dalokkal nem megbolygatott életműről van szó (a cikk megírása után, de még az élesítése előtt kijött két új dal, nahát). A Rhapsody és a Metallica mellett a másik mai napig élő kamaszkedvencem, akik akkor a 2000-es évek elején valami nagyon egyedit tettek le az asztalra.
T – Thy Catafalque
Talán feltűnt, hogy nem vagyok oda a magyar zenekarokért. Nekem nem volt Tankcsapdás, Ossziános vagy Pokolgépes korszakom, a nemzeti rock a legkonzibb korszakomban is távol állt tőlem, a magyar alter pedig a túlművelt X-generációs fiúk és lányok zenéje volt a szememben. A magyar extrém metált pedig nem nagyon hallgattam kamaszként (na jó, kamaszként semmilyen igazán extrém zenét nem hallgattam), szóval a Sear Bliss, Casketgarden és társai is kimaradtak. A magyar zenéktől való tartózkodásom 2011-ben tört meg, amikor megjelent Thy Catafalque Rengeteg című lemeze, ami rögtön el is foglalta a szívemet. Mindig is volt némi hiányérzetem, hogy sosem tanultam meg zenélni, de azt sejtettem, hogy milyen zenét játszanék. A Rengeteg közel olyan volt (ha nem jobb), mint amit a fejemben hallottam, így ezt a hiányérzetet letehettem, és tét nélkül csodálhattam Kátai Tamás munkásságát azóta is.
U – Ulver
Arra jutottam, hogy kevés a black metal a listán, de az az igazság, hogy habár szeretem ezt a stílust nekem mindig azok a zenekarok tetszetek, akik az Ulver első három lemezén kitaposott utat követték. Szóval ez egy főhajtás atmoblack zenekarok előtt, illetve az Ulveres srácoknak amiért alkotóként bátran mentek abba az irányba amerre szerettek volna, nem törődve, hogy mindenki a Bergtatt/Kveldssanger/Nattens Madrigal lemezeket kérik rajtuk számon. Legkésőbb az Assassination of Julius Caesar után észre kellett venni, hogy azért még mindig jó zenék születnek az Ulver név alatt. Az ulver-sulis black metált pedig az amcsik a 2000-es években ha lehet még jobban megcsinálták (Agalloch, Gallowbraid, Fen, Amiensus, Wolves in the Throne Room stb.)
V – Vuur
Nem a világ legjobb zenekara, viszont itt énekel az isteni Anneke van Giersbergen, aki legjobb, legalázatosabb, legmenőbb és legcukibb énekesnő evör. Nyilván a Gatheringgel kiadott lemezei klasszikusok, de azóta is ott van mindenhol (még a Napalm Death-be is beugrott vendégszerepleni). A Vuur az ő progmetálos (?) projektje volt, és az élet- és szabadságigenlő szövegeivel a megjelenés évében a lemez kirobbanthatatlan volt az itthoni lejátszónkból. Én várom a folytatást, mert nem akarom, hogy legközelebb megint „csak” egy Devin Townsend lemezen halljam a hangját.
W – Wilderun
A legfrissebb kedvenc zenekar, akiknek a munkássága még alakul, de már most olyan furcsa kanyarokat produkál, hogy tutira klasszikussá válnak. Eredetileg közönséges folkmetal zenekarként indultak, amit súlyosbít, hogy az első lemezükön egy sor tengerésznótát metalosítottak (jah, az első lemez egy progresszív kalózmetál lemez volt). Már az első lemez is tartott zseniális pillanatokat (a Dying Californian feldolgozásuk zseniális). Nade aztán a következő két lemez: a Sleep at the Edge of the World lemezük lenne az aláfestő zenéje, ha egyszer „fuck this shit” csatakiáltással világgá mennék. Egy folkos hatásokkal megtűzdelt telivér Opeth-lemez hihetetlenül jó dalokkal. Aztán a 2019-es Veil of Imagination lemezükkel emelték a tétet, és én mondom, hogy erre a lemezükre pár év múlva a sok hipszter úgy fog hivatkozni (egyébként joggal), hogy akkora klasszikus, mint a Blackwater Park volt annak idején. Én szurkolok, hogy sikerüljön nekik az áttörés.
X – X Japan
Ez a dal zseniális. Mást nem tudok mondani.
Y – Yes
Hát igen, a 70-es évekbeli progrock csodái. A grunger korszakom vége felé kezdtem el Pink Floydot hallgatni, ezért nekiálltam a régi progresszív rock zenekarokat fedeztem fel (gondoltam találok még olyanokat, mint a Pink Floyd, de senki sem olyan mint a Pink Floyd). Szerencsére ez a korszak nagyon hálás jó zenéket tekintve, és számomra ennek a korszaknak a prototípikus zenekara a Yes volt. Persze azt nem mondom, hogy betéve ismerem az életművet, de míg voltak olyan zenekarok, amik egy- két dal (Genesis, Van der Graaf Generator) vagy lemez (King Crimson, Moody Blues) erejéig maradtak meg hosszútávon a hallgatni valóim között, a Yes szívósabb volt és emlékezetesebb.
Z – Zimmer, Hans
A filmzene egy trükkös műfaj, és mivel az öreg Hans egy igazi mainstream hollywoodi zeneszerző, ezért kap ő hideget és meleget, de ennek ellenére állítom, hogy korunk egyik legjobbja. Életem egyik legjobb koncert élménye volt a 2017-es koncertshowja az Arénában. Ültünk a feleségemmel, és annyit tudtam mondani: „Mintha egy szimfonikus metál koncerten ülnénk.” Szerintem az egyedüli kopaszodó, pocakos, normie csávó, aki nem néz ki hülyén egy nagy színpadon gitárral a nyakában egy rakás fiatal és tehetséges zenész között. Ez biztos valami szuperképesség lehet.
Kavicsok a margón 
Vola (Inmazes), Agent Fresco (Destrier), Hamferd (Evst, Tamsins Likam) megvannak?
KedvelésKedvelés
Megmondom őszintén, most hallottam róluk először.
KedvelésKedvelés