Mik tekinthetők a Szerepjáték Nagy Négyesének?

Bevezető: módszertani szempontok

Sok metálos babona van, például, ha elkezded mondani, hogy Metallica, Slayer, akkor folytatni kell a Megadeth-szel és Anthrax-szal. (A 90-es évek undergroundjában ugyan ez a szabály érvényes az Anathema, My Dying Bride és Paradise Lost triumvirátussal.) De térjünk vissza a Thrash Metal Big Fourjára: Metallica, Slayer, Megadeth és Anthrax. A 80-as évek metál zenéjének panteonjának kikezdhetetlen zenekarairól van szó, együtt pedig szinte önálló hivatkozási alapot jelentenek.

Az ötlet, amit most elővezetek nem a sajátom, hanem egy zenei youtuber Finn McKenty Punk Rock MBA youtube csatornájának gondolatkísérleteit mintaként használva megpróbálok két dolgot összehozni, amit szeretek: a metált és a szerepjátékot. A kérdés, amire választ kell ma kapunk nem más, minthogy mi a Szerepjátékok Nagy Négyese? A szerepjáték mint hobbi ötvenéves történelmében sokan sok fronton vitatkoztak arról, hogy mi a legjobb szerepjáték, a „melyik a legjobb kiadás?” kérdése véres fórumcsatákat indított meg. De mostanáig ahány ember és generáció annyiféle megfejtés volt.

Ezeknek a meddő vitáknak a mai napon véget vetek, legalábbis kísérletet teszek az analógiás módszer elképesztően precíz és tudományos eszközével. A kutatási kérdésünk az, hogy mely szerepjátékok olyan jelentősek a hobbi fejlődés történetében, miként a Metallica vagy a Slayer volt a metálban? Mi a szerepjátékok Metallicája? Mi a szerepjátékok Dave Mustainje? Van-e szerepjátékos Raining in Blood? És volt-e olyan crossover az utcai/alternatív kultúrával, mint a Bring the Noise?

A rendkívül precíz és kikezdhetetlen analógiás módszerünk lényege, hogy mind a négy zenekar esetében megjelölünk bizonyos analógiás attribútumokat, amik kijelölték a helyüket a metálszíntéren, majd ezeket átfordítjuk a szerepjátékra. A nagy négyes kijelölésén a külsődleges elemeken túl a hobbi egészére gyakorolt hatástörténet, jelentőség és kereskedelmi siker is komoly súllyal szerepel.

A módszertanunk helyes értelmezéséhez nagyon fontos leszögeznünk, hogy az egyes szerepjátékok összekapcsolása egy-egy zenekarral nem jelenti azt, hogy a zene illik is az adott játékhoz. Sőt, a thrash metal semmilyen szerepjátékos üléshez nem illik, ameddig valaki nem dolgoz ki egy olyan játékot, ahol a rendszer és a játékülések esszenciális eleme, hogy a játékosok egy ponton felállnak és beboroskólázva pogóznak egy random 80-as évekbeli metal slágerre. (Valaki csinálja meg legyen szíves!)

Ez nem thrash metal, de az érzést adja. (A Day to remember: Mr. Highway’s Thinking About the End).

Mi a szerepjátékok Metallicája?

Kezdjük a legegyszerűbbel. Az analógiás attribútumok közé tartozik a színtér minden más tagját eltörpítő kommerciális siker; hosszútávú hatása a stílusra és a követők/utánzók tömege; a színtérhez nem kapcsolódó normcore arcok is ismerik; illetve természetesen a „régen sokkal jobb volt” és „eladták magukat” örökös felemlegetése.

Itt meg sem próbálok ötleteket feldobni, mindenki, aki kicsit is ismeri a szerepjátékokat tudja nagyon jól, hogy a szerepjátékok Metallicája a Dungeons and Dragons.

Az analógiás attribútumaink mindegyike megáll: a mai napig bármit el lehet adni a DnD-vel, a hobbi és a színtér létrehozatala szempontjából kihagyhatatlan játékról van szó, aminek a nevét talán olyanok is ismerhetik, akik nem játszanak. Az OSR puszta léte pedig jól jelzi a dicső múlt kultuszát, amely csuklóból kritikus minden 80-as évek utáni történésre a játék körül.

Viszont ha már ilyen könnyen dekódoltuk a játékot azért próbáljunk további párhuzamok találni. Az első, ami adja magát, hogy az egyes kiadásokhoz lehet-e albumokkal párosítani?

ODnD – Kill ’em All: Ezt nem kell túl magyarázni: korai, nyers, kicsit amatőr, de ettől még nagyon működik. Gary Gygax mesélői stílusának mottója is lehetne az albumcím.

BECMI DnD – The $ 5.98 E.P.: Ez a korai kislemez inkább volt történelmi érdekesség egy olyan korszakból, amikor a Metallica nem nagyon kötötte a közönség oldalára, hogy Diamond Head és más brit újhullámos heavy metal zenekarok dalaival villognak a koncerteken. Maga a BECMI nem Gygax szellemi terméke volt, hanem Frank Mentzer dolgozta ki, de azért a TSR adta ki, szóval a kánon része. Én is nagyon szeretem.

AD&D 1st – Ride the Lightning: Az első igazi klasszikus és sikeres lemez, amelyre a mai napig sokan esküsznek (a személyes Metallica toplistámon nekem ez a második). Az első AD&D esszenciális darabja a hobbinknak, akárcsak a zenekar diszkográfiájának.

AD&D 2nd – Master of Puppets: Én mindig azt szoktam erre a lemezre mondani, hogy ugyanaz, mint a Ride the Lightning, csak picit érettebben. Az AD&D 2nd Ed.-re ugyanez érvényes, szinte alig van a két kiadás között különbség felületes szemlélő számára.

DND 3/3.5 – And Justice For All…: A One óriási koncertsláger, de ez volt az a lemez, amelyben minden annyira túlbonyolított lett, hogy élőben koncerten szinte nem is tudták reprodukálni. A legtechnikásabb lemezük, sok vájtfülűnek kedvence, de azért állandó kritikák tárgya. Nagyjából ugyanez igaz a 3. kiadású DnD-re is: nagyon profin összerakott, de nagyon összetett szabályrendszer, amelynek az asztalnál történő működtetése sok gyakorlást igényel, vagy azt csináljuk, amint Lars Ulrich a dobok mögött: egyszerűen kihagyunk dolgokat. Ez a kiadás az első, amely búcsút intett a Thac0-nak, a kötött faj és kaszt kombinációknak vagy a csökkenő AC-nak, ami szomorú párhuzamot von a tragikusan fiatalon elhunyt Cliff Burton halálával (és a basszusgitár sávok alig hallhatóságával).

DND 4E – St. Anger: Itt a meglepetés, de módszertanilag így működik a rendszer. A St. Anger fikázása szinte mémmé vált, minden egyes alkalommal, amikor valaki Lars Ulrich pergőjének olajoshordó hangzását emlegeti, mi DnD-sek képzeljük oda a „DnD a 4. kiadásban ostoba táblás MMO-vá vált” sirámát. Egyébként ha elfogadjuk a gitárszólók hiányát (nincs memorizáció!), a túlírt de mégis egyszerű dalokat (a 3. kiadásban is extravagánsan bonyolultak a magas szintű szörnyek statjai, ami itt is jelen van, de mégis kezelhetőbb az összkép), akkor meg lehet találni az értékeket itt-ott. A St. Anger és a 4. kiadás a maga idejében sokat kritizált volt, de retrospektíve sokan elismerik, hogy azért nem volt szörnyű, és igazából a puszta léte egy csoda, amely hosszútávon mégis gyümölcsöző volt.

OSR – Garage INC: Sokat gondolkodtam ezen, végül a régi dalok leporolása és újrafeldolgozása döntött. Nincsen semmi eredeti csak két lemeznyi szuper korai metal és rock klasszikus. Nagyon szórakoztató, még akkor is, ha tartalmilag csak egy feldolgozáslemez. Persze, az olyan fiataloknak mint én ez volt az első lehetőség, hogy találkozzak mondjuk Misfitsszel vagy Diamond Headdel (a DnD-párhuzam nálam a fajkasztok léte és a save or die hatások).

DND 5E – Black Album: A lemez, amellyel szupersztárrá vált a zenekar, dalok, amelyet a metált nem szerető tömegek is szerettek. A lemez, amellyel a Metallica már nem csak egy szubkultúra titka volt, hanem globális jelenséggé vált. A régi lemezek rajongói már itt húzták a szájukat, elveszett a régi hangzás és kommerciálisabb lett az egész, de minden egyes elforduló régi motorosra négy csillogószemű újabb rajongó jött. De még a kritikusabb hangok is elismerik, hogy egy profi lemezről van szó, jó dalokkal. Az ötödik kiadású DnD-re ugyanezek teljes mértékben igazak: radikálisan kitáguló rajongóitábor, amelyben a régi motorosok eltörpülnek; kommerciális siker; mainstreamizáció. Ennek a kiadásnak a Nothing Else Matterse egyértelműen a Lost Mine of Phandelver, az Enter Sandmanje pedig a Curse of Strahd.

DND 6E? Ha ez pár év múlva kijön, akkor ha optimista vagyok, akkor Load (én nagyon szeretem azt a lemezt), ha pesszimista, akkor Lulu lesz belőle.

Zárásként azért még valamit tisztáznunk kell: mit lehet a DnD Lars Ulrichjaként megjelölni? Ulrich szinte a kezdet kezdetétől kritikák kereszttüzében áll, sokan tanácstalanul vakargatják a fejüket, hogy mit keres még mindig a zenekarban, amikor pontatlan és lusta bohócnak tűnik. Ennek ellenére a „teljes Metallica” képhez és legendához ugyanúgy hozzátartozik, sőt, nélküle nem is működne a zenekar abban a formában, ahogy ma ismerjük. Mi tölti be ugyanezt a DnD esetében? A memorizáció? Furcsa, és volt is kísérlet arra, hogy megszabaduljanak tőle, de nem közellenség kategória. A dungeoncrawl? Nem, azt azért szereti a közönség nagyrésze (mint James Hetfield Yeah-jeit). Az én megfejtésem, egyértelműen a d20. Sok d20 szkeptikus van, akik panaszkodnak a kocka nagy szórására, amelyet inherens problémának tartanak. Ráadásul a kocka szeszélye miatt pont rossz ritmusban (kacsint-kacsint) jönnek a jó és rossz dobások megtrollkodva a játékot. Valahányszor a kocka egyest dob egy fontos szituációban gondoljatok arra, ahogy Lars Urilch éppen feláll a dobcájg mögül és pofákat vág. Pont ugyanolyan.

Mi a szerepjátékok Slayere?

A második zenekar a Slayer, amely szerintem a nagy négyes közül a legkonzisztensebb volt, amit ráadásul a fennállásuk egésze alatt körül lengte a „trúság” aurája: nem adták el magukat mint a Metallica, nem voltak kreatív halálugrásaik mint a Megadethnek és a helyük nem megkérőjelezhető a Nagy Négyesben szemben az Anthrax-szel. A Slayer egy megközelíthetetlen bálvány, amely habár kommerciálisan nem ért fel a Metallicához, de a hatásuk letagadhatatlan a későbbi generációra, még akkor is, ha például ezt nem vallják be, minden későbbi zenekar breakdownja a Raining Bloodból jön, és egyébként is talán ők azok, akiktől a legtöbbet nyúltak valaha. Szóval a Slayer menő.

Ezekből kiindulva kik a potenciális jelöltjeink?

Lehetne a Traveler, amelynek a jelenléte a hobbiban méltán nevezhető történelminek, és nagyjából konzisztensen hozta ugyanazt. A színtér egyik tiszteletre méltó öregje, azonban szerintem a hatástörténetét tekintve nem olyan fontos.

A következő ami eszembe jutott a trúság és konzisztencia tengelyen a Legend of the Five Rings volt, amely a szamurájdrámás zsáner miatt az igazzy szerepjátékos titkos kedvence volt, de itt szintén hiányzik az, hogy saját hatókörén túl is hatással legyen a hobbinkra. A L5R mindig járta a maga útját, kiszolgált a közönségét, de a szerepjátékos részleg nem volt nagy hatással a színtér egészére.

A harmadik kísérlet a Shadowrun lenne, amely a konzisztencia és konok elszántsággal előre haladás tekintetében mindenképpen pariban van a Slayerrel, de szerintem a trúság jelleg hiányzik.

Az időhúzás elkerülése végett végül kimondom, hogy a szerepjátékok Slayere nem más mint a Chaosium klasszikus szerepjátéka a The Call of Cthulhu. Minden analógiás attribútum megállja a helyét: a rendszer minimálisan változott, igazi trú horror szerepjáték, nagyjából a megjelenése óta folyamatosan mindenki nyúl innen rendszerelemeket (a Sanity vagy ehhez hasonló tulajdonságok jelenléte úgyszólván kötelező majdnem minden a horror szerepjátékoknál, még a DnD Ravenloftjában is megtalálta a helyét némi módosítással), hangulatot (két tucat különböző Cthulhu/Lovecraft hatású játék van, amelyek mind igazából ennek az egy játéknak a mutánsai), játékstílust (a CoC azért sétált, hogy a 90-es évek kilátástalan réteg-horrorjátékai futhassanak) és karaktereket (ez részben a lovecrafti irodalmi alapanyagnak is köszönhető). A The Call of Cthulhu a hobbink egyik megkerülhetetlen tartóoszlopa, amely bármilyen random beszélgetésben előkerül sűrű elismerő hümmögés közepette.

Kerry King szakálla és Cthulhu csápjai. Véletlen? Aligha!

A Slayer/CoC párhuzam abból a szempontból is megállja a helyét, hogy a Slayernek évtizedeken át kellett magyarázkodni, hogy nem nácik, nem sátánisták és a morbid szövegek ellenére tök normális arcok (kérdezzétek a kedves nagyapóvá öregedő keresztény Tom Arayát), a Call of Cthulhunak (és mindenkinek a színtérről, akinek köze van a lovecraftiánus szerepjátékokhoz) folyamatosan pironkodva kell magyarázkodnia Lovecraft megkérdőjelezhető nézetei és gondolati miatt és sűrű „higgyétek el, hogy mi nem vagyunk rasszisták, megvennétek a könyvünk lécci-lécci-lécci?” közepette kell tevékenykedniük.

Mi a szerepjátékok Anthraxa?

Ez az egyik legnehezebb, különösen úgy, hogy az Anthrax a Nagy Négyes legkisebbikje és néha még a helyüket is megkérdőjelezik. New York-i bandaként kilógtak a többnyire Bay Area-ból kiröppenő többi thrash bandához képest, ráadásul szerintem több volt bennünk a punk és a hardcore színtér kicsit alternatívabb világából. Tehát egy olyan különcöt keresünk, aki rendelkezik némi alternatív tekintéllyel, és extra bónuszt, és ha volt egy kis kitérő a karrierjük közepén (lásd John Bush korszak)

Itt fel lehetne sorolni világfüggetlen általános szabályrendszereket (Fate, Savage Worlds, GURPS stb.), ezek tényleg fontosak, kilógnak az összképből, de szerintem nincsenek igazi rajongói ezeknek a rendszereknek, csak lelkes mesélőik, akik szeretik az olyan szerszámosláda rendszereket, amelyeket a saját igényeikre tudnak alakítani.

Ezen a nyomvonalon jöhetne az Apocalypse World és a „Powered by the Apocalypse”, amely szerintem a színtér leghipszterebb játéka, ami megállja a helyt, és a rendszerkehez kapcsolódó játékstílus eléggé kilóg a sorból. Azonban inkább a rendszer motorja és nem a játék maga lett sikeres.

A következő jelöltem az Ars Magica lenne, aminek volt pár érdekes kísérlete és újítása a hobbi szempontjából (több karakter játékosonként), de az ismertsége ellenére nagyon rétegjátékról van szó, így semmiképpen sem tenném a Nagy Négyesbe.

A végső döntésem végül az, hogy a szerepjátékok Anthrax-e a Vampire the Masquarade, amelynek helye itt a nagy négyesben megkérdőjelezhetetlen. Az erős kötődése a goth szubkultúrához sok új embert bevonzott az átlagos geekekhez képest (Például lányokat is. Elképesztő, nem?). Ez az alternatív kredibilitás szerintem jól áll neki, és a játék eléggé kilógott a saját közegéből, amely jobbára még mindig a DnD-t próbálta másolni (a rövid nadrágos Scott Ianék, akik összeálltak a Public Enemy-vel, eléggé mások voltak mint a pályatársaik).

Továbbá a 2000-es évek nagy rebootja után a Vampire: the Requiem felfogható a játék saját John Bush korszakának, amelyet aztán elengedtek, hogy visszahozzák Joey Belladonnát (kár, pedig a Requiemet és a We’ve Come For You All-t is nagyon szerettem).

Mi a szerepjátékok Megadethje?

Mi a Megadeth lényege, ha analógiás jegyeket keresünk? A Megadeth sztori nem elmesélhető a Metallica nélkül, hiszen Dave Mustaine főnök ott kezdett, majd építette fel a saját bandáját, amely a 80-as évek végén és a 90-es évek elején a Nagy Négyesből a második legnagyobb kereskedelmi sikert sikerült összehoznia (ez volt a kreatív és pénzügyi csúcsa a bandának, azóta pedig visszacsúszott nosztalgia produkcióba). Ez a versengés és egymásra mutogatás fontos, de még ennél is fontosabb, a bandavezér Dave Mustaine, aki amellett, hogy egy balhés alak az elmúlt tíz évben sikerült igazi republikánus boomerré öregednie (nem, nem fogom belinkelni az Alex Jones interjút). Vörös hajú idegesítő szerepjáték designerekből nem sok van (vagy legalábbis annyit nem ismerek), ezért az utóbbi attribútum esetében a rajongótábor is játszik, a kicsit idegesítő, kérdőjeles politikai identitású, erősen boomer kisugárzású rajongótábor jó indikátora egy szerepjáték megadethségének. Bónusz pontot ér, ha valahogy sikerül kapcsolatot kimutatnunk a játék és az avokádó között.

Az utolsó előtti attribútumon elindulva az első jelöltem a Warhammer lenne (mindegy, hogy a Fantasy vagy 40K), amelynek a Dave Mustaine-kompatibilitását jól jelzi, hogy az oldalt látható mém egyáltalán megszülethetett.

Ami miatt mégis diszkvalifikálnám az az, hogy a Warhammer-DnD reláció nem elég erős mint amit a Metallica-Megadeth megkövetelne. Ráadásul a mai napig élő és egészséges franchise-ról van szó, szóval nem őt keressük.

A Mörk Borg habár OSR, de mégis DnD, és a rajongótábor egy része idegesítő tobozódás tekintetében valóban néha eléri a Dave Mustaine által felállított mércét (a politikai spektrum másik oldaláról lásd e kritika végén megidézett disclaimert), de még túl friss ahhoz, hogy besoroljuk a Nagy Négyesbe. Pedig a svéd hipszterek biztos sok avokádót fogyasztanak.

A Pathfinder szinte tökéletesnek tűnik: akkor emelkedett fel, amikor az „anyazenekar” (bocs) lehanyatlott, a két rendszer közötti versengés és egymásra figyelés alapeleme a játék közösségének, és kereskedelmi szempontból már lassan második évtizede második helyezett a DnD mögött. Azon a helyen, ahol szakszervezetet szerveznek biztos, hogy az avokádó fogyasztás is kielégítő. Azonban a kínos boomerség és a vállalhatatlan politikai véleményekbe való beleállás (nem, önmagában a szakszervezet szervezés nem kvalifikál, sőt!) nem jellemző sem a készítőkre, sem a játékosokra, ami miatt hiába nagyon erős a DnD-Pathfinder/Metallica-Megadeth párhuzam, nem lehet őket tökéletesen megfeleltetni.

Szóval mely szerepjáték lehet az, amely minden önképe ellenére mégis ezer szálon kötődik a DnD-hez és annak a hagyományaihoz, amely a 90-es években kommerciális sikert tudott elérni, de azóta nagy a csönd körülötte? Mely szerepjáték az, amelynek a rajongótábora a maga kedves módján, de azért nagyon boomer és olykor a 90-es évekből örökölt babonái miatt idegesítő tud lenni? Egyértelmű, hogy a szerepjátékok Megadethje a MAGUS.Minden fontos szempont megállja a helyét, és kérem senki sem akadékoskodjon, hogy a MAGUS csak Magyarországon méltán világhírű. Ennyi nemzeti büszkeségünk legyen, az én listámon belefér a Nagy Négyesbe. Az egyedüli dolog, ami miatt kicsit kétség gyötör, hogy az eredeti M* alkotógárda avokádófogyasztási szokásairól semmilyen adatot nem sikerült találnom.

Tehát a Szerepjátékok Nagy Négyese:

• Dungeons And Dragons
• The Call of Cthulu
• Vampire: The Masquarade
• MAGUS

Alternatív megfejtések, kiegészítések és csipkelődések:

Fatal – Gutalax. Ez evidentikus. Aki ismeri legalább az egyiket, azoknak nem kell megmagyarázni a párhuzamokat, aki meg nem, azoknak meg nem magyaráznám túl a saját épelméjük érdekében.

Fiasco – Radiohead: Ez ilyen gyanús hipszter dolog, amit a „hivatalos zenekritika” is elismer. Bizonyára nem metál, de azért ha nem vagyunk puristák akkor tök jó.

Golden Sky Stories – Babymetal. Az egész túl kawai ahhoz, hogy komolyan vegyük, de igazából még így is metál.

Legend of the Five Rings – Tool: Mind a kettő esetében igaz, hogy nagyon szeretnénk szeretni őket, mert tudjuk, hogy illik tisztelni őket, de a rajongótábor annyira speciálisnak tűnik, hogy inkább kitérünk. Ettől az egész még belterjesebb lesz, és még többet maradnak ki a jóságból és a dolog még belterjesebb lesz. Ad infinitum (Fibonacci-sorozatban).

Mage: The Ascension: Én nem tudom milyen zene, de az egyetlen általam olvasott regénytrilógia alapján csodálom, hogy nem Quanon: The Game becenéven fut.

Pathfinder – Avenged Sevenfold: Nagyon szeretne egyedi és a saját lábán megálló lenni, de így is csak egy DnD/Metallica-klón.

Shadowrun – Dream Theater: Absztrakt módon tök szerethető lenne, és még a normiek is megtalálhatnák a számításukat benne. De annyira bonyolult, hogy még az elkötelezett rajongókon is néha szabadkoznak miatta. Egyesek a rajongótáborból már csak a szépre emlékeznek, és nincs élő kapcsolatuk vele.

Star Wars (bármelyik változat) – Guns ’n Roses: Mindenki csak az Appetite for Destructiont hallgatja meg, plusz pár villanást későbbről, egyébként nosztalgia produkció.

Warhammer univerzum – Második hullámos norvég black metál: te is tudod és én is tudom, hogy sajnos a Warhammer világában könnyen megtalálják bizonyos beállítódású személyek a számításukat, ennek ellenére könnyen lehet az egészért rajongani a helyenkénti komikus bumfordisága ellenére (vö. törp trollvadászok vs. pandamaci festéses black metál zenészek)

Werewolf: The Apocalypse – Earth Crisis: Földanya haldoklik, csak úgy segíthetünk rajta, ha elszabadul a pokol ebben a moshpitben. Also: be staight edge vegan!

Hogy ennek mi értelme volt? Semmi. Na jó, talán annyi, hogy a 90-es évek még mindig velünk élnek, és amik akkor megjelentek magyarul azok a mai napig megállják a helyüket. Azért remélem nem haragszotok nagyon egy kis bolondozásért.