#150 Mese a szarvasokról [részlet a készülő Legyőzhetetlen című regényemből]

Az alábbi regényrészlettel a blog 150. bejegyzését szerettem volna megünnepelni. A szöveg még 2018 nyarán készült el párhuzamosan egy „rendes” államelméleti tanulmányommal. Miután 2018 szeptemberében lezártam bizonyos kutatási/publikációs kötelezettségeket neki álltam a régóta dédelgetett Legyőzhetetlen című regényem cselekményvázlatát is letisztázni. Ezután pár hónap alatt első negyedét meg is írtam. Azóta sajnos nem volt időm/erőm befejezni, de az eltelt évek tükrében a tézisregényem egyes elemei alapján úgy tűnik a múzsák tisztábban láttatják a valóságot, mint a szakmai tudásom. A regényt megihlető témák még mindig aktuálisak, és egyszer biztos befejezem. Talán pont itt fogom fejezetenként publikálni.

Ezt a részletet azért publikálom most, mert önmagában megálló egész, talán még szórakoztató/érdekes is lehet a blog olvasóinak.

[…]

– Ezt a mesét annak idején Ednna nénikém mesélte még nekem. – kezdett bele Vitelius. A lány azonnal felült az ágyban és nagy barna szemeivel kíváncsian nézett rá. – Remélem, hogy nem hagyok ki semmi lényegeset. Megpróbálom úgy visszaadni, ahogy ő mondta nekem, akkor amikor gyerek voltam. Én azt kérdeztem, hogy miért fogadjuk el a gvéd fejedelem törvényeit.

– És a nénikéd ehelyett mesét mondott? – a kislány Kasszandrára sandított, aki halkan kuncogott.

– Igen. Mindenre volt egy története. – megköszörülte a torkát. – Szóval, egyszer volt, hol nem volt, Szélföldétől északra a Gvéd erdő közepén élt a Szarvasbika és párja a Szarvasanya. Ők voltak az erdő legszebb párja, szabadon futottak a rengetegben. Itták a titkos patakok vizét és ették kökény levelét. A párnak volt öt darab borja, így is hívták őket: Egy, Kettő, Három, Négy és Öt.

– Ne már! Ezt most találod ki! – nevetett Nina.

– Ezt így mesélte nekem Ednna nénikém szóval biztosan így volt. Tehát így éltek heten a rengetegben. Azonban élt akkor ott egy farkas, aki fente a fogát az szarvasok húsára. A Szarvasbika kemény volt és határozott. Minden egyes alkalommal elkergette a fenevadat. „Erősebb és gyorsabb vagyok nálad, ne merészeld bántani a családom!” dörmögte. Ámde hiába volt erősebb és gyorsabb, egyszer még neki is aludni kellett, így aztán a farkas magára öltötte az éj palástját, nesztelenül odalopkodott és elharapta a szarvasbika torkát.

– Meghalt? – nyöszörgött a kislány.

Rövid ideig nézte a takaró alatt gubózó gyereket, de nem akart hazudni. Ha a szarvasbika élne, nem lenne konfliktus.

– Igen. A Szarvasanya megsiratta a Szarvasbikát, kicsinyeivel ott hagyták az apa tetemét, hogy a teste másokat tápláljon. Elszaladtak a vadon mélyére, s hatan futottak: Szarvasanya, Egy, Kettő, Három, Négy és Öt. Ám a farkas gyors volt és elragadta az egyik kicsit. Átkeltek egy patakon, hogy elveszítse a szagukat és megpihentek egy tisztáson. A tisztáson Szarvasanya köré gyűlt Kettő, Három, Négy és Öt. Ám a farkas itt is a nyomukra akadt és elragadott még egyet közülük. A szarvascsalád rémült volt, elszaladtak a rengeteg sűrűjébe, és elbújtak egy galagonya bokor alján, hogy ott pihenjék ki a rohanást. Négyen bújtak a galagonya árnyékában: Szarvasanya, Három, Négy és Öt. – ránézett a takaró szélét markolászó kislányra, és kereste a szavakat. – A galagonya bokor susogva hívta a farkast: „Gyere farkas, hű cimborám. Eszik a leveleimet és elpusztítanak. Hű szövetségesem a bajban, itt rejtőznek a szarvasok az ágaim alatt.” A farkas meglódult és huss, elragadott még egy kis szarvast. A Szarvasanya tudta, hogy nem szállhat szembe a szégyentelen farkassal. Hárman mentek egy régi ösvényen: Szarvasanya, Négy és Öt. Az ösvény egy régi elhagyatott tündér udvarház falai közé vezettet.  Öt váratlanul megrémült: „Anya, egy Kétlábú bújik a közelben.” Nohát a Kétlábúak még a Négylábúaknál is rettenetesebbek, de már nagyon féltek és bármire hajlandóak voltak. Egy félig leomlott fal mögött ott állt egy szobor. Olyan volt, mintha még mindig élne, rőt tekintete a vadonszívéig hatolt.

– Hogy nézett ki?

– Mi? – zökkent ki a mesélésből Vitelius.

– Hogy nézett ki a szobor?

Egy pillanatra megakadt. Ednna néni sosem írta le a szobrot, mert odahaza tele volt az erdő régi tündérszoborokkal. Vitelius jól ismerte ezeket, ezért leírta azt, amelyik a régi házuktól nem messze volt a bozótosban.

– Magas volt és karcsú, mint a tündérek. A lábai, páncélzata, a karja és a feje ónixból volt, de a szemei helyén rubint volt. Hosszú kőhajába cinegék raktak fészket. Egyik kezében kardot tartott, a másikat üdvözlésre emelte. Fülei hegyesen meredtek az ég felé, mint két apró szárny. A Szarvasanya ezt gondolta: „Ha a Kétlábú nem bánt minket, talán meg is védelmez minket. Ma itt éjszakázunk.” Így is tettek. A farkas újra magára öltötte az éj palástját, osont, követte a szarvasok nyomát, mert csillapíthatatlan volt az étvágya. Ám amikor meglátta a szarvasokat a szobor talapzatánál aludni ledermedt. „Ez engem néz. A Kétlábú egyenesen rám néz.” A farkas lábai remegni kezdtek. Vicsorgott, de a szarvasok őrzője meg sem rezzent. Közelebb lépett, de a Kétlábú nem szaladt el, mint ahogy az erdő szélén szokásuk. – a lány nevetni kezdett, de folytatta. – A farkasnak aztán inába szállt a bátorsága és elrohant. A szarvasok tudták, hogy igazi védelmezőre akadtak, akit az éjszaka sem tud legyőzni, és távol tartja farkasokat. Hamarosan más szarvasok is a szobor köré gyűltek. A szarvasok ott aztán ettek, ittak, futottak, és sokasodtak. Királyságuk talán még ma is él, közepén a Kőfejedelemmel. Itt a vége fuss el véle.

– Ez nagyon félelmetes volt.

– Nem tetszett?

– Mi lesz, ha a farkas rájön, hogy egy élettelen kőszobortól fél?

– Erről nem szól a mese. De gondolom, addigra lesz annyi szarvas ott, hogy megvédjék egymást.

– De ha a szarvasok is azt hiszik, hogy a szobor él, akkor nem tesznek semmit, mert arra várnak, hogy megvédje őket.

– Igazad van. – váratlanul újra érezte a mellkasába nyilalló fájdalmat. – Néha csak a hit tart össze minket.

– Szerinted a szarvasok szerették a kőkirályukat?

– Mi az, rögtön előlépteted királlyá?

– Tudod, hogy értem!

– Igen. – törölte meg nyirkos kezét a nadrágjában. – A szobrot biztos szerették.

– Ez tetszik. Jó éjt Vitelius bácsi! – mondta, majd adott neki egy puszit és befordult a fal felé.

Ezek után lementek a többiekhez, Bolvik bontott egy kis bort és egészen éjfélig ittak, a nagy társaság csöndben fecsegett és nagyokat hallgatott a kandalló tüzét bámulva, mire mindannyian szépen egyenként távoztak ki-ki a maga védett zugába.