„Where’s the love to shelter me
Give me love, come set me free
Where’s the love, to shelter me
Only love, love set me free
Set me free”
(W.A.S.P.: The Idol)
A rockopera műfajának megítélése ellentmondásos „komoly zenehallgatók” között: egyesek számára ugyanolyan ciki dologról van szó, mint a musicelek, mások számára viszont sokszor egy-egy zenekar életművének koronaékszereiről van szó. A magam részéről én szeretem a konceptlemezeket, és mindig szeretem, amikor a zenében kis elemekből egy még nagyobb dolog áll össze. Ebből következően vannak olyan rockoperák, amelyeket nagyon szeretek (egy jó vagy inspiráló történet zenével megtámogatva nagyon erős tud lenni), de azért tisztában vagyok a műfaj korlátaival és egyes cikinek nevezhető elemeivel.
A rock és metál története persze tele van ikonikus rockoperákkal: Tommy (The Who), The Wall (Pink Floyd), Ziggy Stardust (Bowie), The Lamb Lies Down on Broadway (Genesis), Operation: Mindcrime (Queensrÿche), Scenes from a Memory (Dream Theater), Into the Electric Castle/01011001 (Ayreon) The Black Parade (My Chemical Romance) stb. És ezek csak azok, amelyeket én is szívesen hallgatok, mert persze még tízszer ennyit fel lehetne sorolni attól függően, hogy hol húzzuk meg a zsáner határait.
Azonban, ha valaki megkérdezné tőlem, hogy melyik az egyik legtökéletesebb rockopera, amely nem csak jól összeválogatott és dramaturgiailag is nagyjából működő dalokat tartalmaz, hanem egységes zenei egészként is működik, akkor biztosan a The Who Quadrophenia című alkotását említeném a kvintesszenciális lemezként, amihez minden mást mérni kell (a blogom első hónapjaiban írtam is elég hosszasan róla, ha nem is olvasod el, a lemezt tessék meghallgatni). A Quadrophenia nem csak a jó téma és a kiváló dalok okén, hanem a korábbi klasszikus Tommyban is megjelenő visszatérő zenei motívumok miatt egy sokkal egységesebb zenei világot teremt. A Pete Townsend által kidolgozott zenei fogásoknak köszönhetően az egyes dalok nem csak magukban állnak meg, hanem erős kötelékük van az album többi szerzeményével is, a visszatérő motívumok variációi képesek a történetben beálló hangulati és tematikus váltásokat is érzékeltetni. Egyáltalán egyéniséget ad a lemeznek.
A WASP most bemutatandó lemeze álláspontom szerint a The Who legszebb hagyományit követi, zeneileg, témában és mélységében bátran oda lehet tenni a nagy klasszikus rockoperák mellé (lásd a fent felsorolást). Ennek ellenére szerintem nagyon keveset beszélünk róla, és az internetes „legjobb rockoperák” listáin sem szerepel sosem. Pedig, ha van lemez, amely minden tekintetben „rock” és „opera”, akkor ez az.
De miért lehet az, hogy ez a lemez ennyire radar alatt van? Szerintem ez részben magára a zenekarra vezethető vissza. Annak idején 1982-ben alapított a Blackie Lawless énekes/gitáros/basszer és William „Randy” Piper (neveket most azért nem írnék, mert még a banda csúcskorszkában is igazi átjáróház volt a tagság). Los Angelesi zenekarként adja magát a glam metal mint stílus irányzat, de már a korai dalok is jó adag Alice Coopert és KISS hatásokat mutattak. A tagok kinézetén túl az első komolyabb dal, amivel hírhedtté váltak az Animal (Fuck Like A Beast) című slágerük volt (a címet olvasva nem tudok nem a Nine Inch Nails Closer című dalára gondolni). De ez a kislemez a debütáló 1984-es lemezükre nem került fel, és a sokkal slágeresebb I Wanna Be Somebody-val promózták a lemezt, amely a korszakhoz mérten még mérsékelt sikert aratott (ma már megbecsült 80-as évekbeli klasszikus). A második Last Command (1985) egy kicsivel nagyobbat durrant és Wildchildnál 80-as évekebb metálvideó nem nagyon van, a dal a Blind in Texasszal együtt igazai bulihimnuszok.
A harmadik lemez (Into the Electric Circus) kicsit kisebbet durrant, amihez képest a negyedik Headless Children megint egy jobb anyag volt megtámogatva a The Who feldolgozással pont a Quadropeniáról. Ez talán már jelezte, hogy a banda de facto vezetőjének – Blackie Lawlessnek – klasszikus rockos hatásai kezdenek erősödni.
Azonban pont a nyolcvanas évek végre a zenekar elkezdett teljesen szétesni: az alapító Randy Piper más a második lemez után kiszállt, és a zenekar szólógitárosa (és Blackie mellett a korai lemezek másik tartóoszlopa) Chris Holmes is ki lett rúgva a bandából alkohol problémák miatt, és lényegében csak Blackie Lawless maradt a zenekarból, ami haknizásra még elég lett volna, de közben forradalmi változások álltak be a rockzenében.
Megjött a grunge.
A hajmetál zenekarok (akikkel szoros asszociációs viszonyban állta a banda) cikivé váltak, és az olyan B listás zenekaroknak, mint a W.A.S.P. nem nagyon termett babér, úgy meg különösen nem, hogy gyakorlatilag nem is volt stabil tagság. A lemez a grunge hullám csúcsán 1992-ben jött ki, akkor, amikor a rockoperát és a grandiózus rockzenét legfeljebb Meatloafnak nézték el (iletve a Queensrÿche-nak a rockoperáskodást), pedig a készülő lemez témája már nagyon is rezonált a 90-es évek kiábrándult és illúziót vesztett rockzenei színtérrel.
Blackie Lawless a „felszabaduló idejében” elkezdett dalokat írni, ezek lassan egy történetté álltak össze egy fiatal fiú útkereséséről és tragikus pusztulásáról a szórakoztatóipar fogaskerekei között. Eredetileg a The Crimson Idol szólólemez lett volna, amelyet végül mégis W.A.S.P. név alatt adtak ki, ami valahol érthető: ekkorra vált véglegessé, hogy ez Blackie projektje, amelyhez kísérőzenészként lehet csatlakozni.
A lemez nagyrészét Blackie játszotta fel, de nem mehetünk el Frankie Banali (ex-Quiet Riot) világbajnok dobolása mellett, illetve Bob Kulick gitárszólói mellett sem. Álláspontom szerint hangzás szempontjából mintaszerű rocklemez, ahol mindent szuperül lehet hallani, és ahhoz képest, hogy egy rockoperáról van szó és afféle „szerelemprojektről” nincs túlhangszerelve az egész: nincsenek fölösleges vonósok, a szintetizátor ízlésesen meghúzódik a háttérben. Mivel ez egy rockzenészről szól, ezért a gitárok és a dobok dominálnak, ami talán basicnek tűnik, de olyan grandiózus arénarock soundja van a lemeznek, ami tényleg olyan, mintha egy utolsó nagy ünneplését (és búcsúztatását) kapnánk meg a 80-as évek rockzenéjének.
Eleget kerülgettük a forró kását, miről szól röviden a lemez? A történetünk főhőse Jonathan Steele, egy nem túl jó családból származó fiú, aki kisebbik gyerekként mindig a bátyja árnyékában élt, és a szülei sosem szerették igazán. A bátyja – akit egyébként ő is szeretett – fiatalon meghalt, de nem volt maradása otthon és megigézve a rockzene és a nagyváros csillogásától elszökött otthonról, hogy rocksztárrá – a Karmazsin Bálvánnyá (a címbéli Crimson Idol) – váljon. A sztori igazából a szokásos rockzenész biográfia toposzain halad keresztül: kapzsi kiadófőnök, drogok, sztárság és kiégés. Az évek alatt Jonathan elér mindent, de érzi, hogy valami nem stimmel. Egy átmulatott éjszaka után felhívja a szüleit, akik hidegen és elutasítóan fogadják. A hívás tizenhat szó után megszakad és jön a főhős utolsó, tragikus koncertje, amelynek a végén a főhősünk felakasztja magát a színpadon a gitárhúrjaira.
Mondhatná bárki, hogy rendben, van egy tizenkettő egy tucat sztori, a maga korában is kicsit öregfiús hangzással (értsd: nem grunge) egy klasszikus, de (még) nem Rock and Roll Hall of Famebe iktatott zenekartól. Mégis miért álltom, hogy ez mindenidők egyik legjobb rockoperája?
Először is végig tökéletes dalok sorakoznak, szuperül feljátszava, Blackie Lawless élete formájában énekel mind erőben mind érzelmekben. De ezenkívül kompozíciós szempontból nagyon egyben van a lemez, és szerintem a Quadrophenia óta nem sikerült senkinek megcsinálni azt a bravúrt, hogy egy konceptlemez egyszerre legyen jó dalok sorozata, de egyben erős zenei kapocs legyen az egyes tételek között. Ha lehet a lemezen minden poszton van valami apróság, ami itt-ot felbukkan: énektémák, dalszövegek különböző variációban, gitártémák, Frankie Banali kipörgetett dobjai legalább annyira karakteresek, mint bármelyik albumszintű refrén. Olyan lemezről van szó, amely elsőre talán egyszerűnek tűnik, de minden újrahallgatás után lehet újabb apró finomságokat találni.
Az album egyik erénye, hogy maga a lemez nem vész el a történet elmesélésének apróságaiban. Igazából sokkal inkább tűnik egy soundtrack lemeznek, amely bizonyos képeket zenébe sűrít a történetből. Egy-két helyen vannak szöveges részek, de az éneket is kizárólag Blackie szolgáltatja, ami a musical/opera jelleget nem erősíti, de itt nincs is szó klasszikus értelemben vett szerepjátszásról (hacsak nem Jonathan gondolatianak és helyzetének ábrázolása nem tekinthető ennek). Az egymást követő dalok igazából szépen végigveszik az ikonikus stációkat a bukott rocksztár életéből, ami igazából egy jól ismert történet vegytiszta és klasszikus újramesélése (és ettől maradandó szerintem: ha ezt a történetet az utókor egytelen lemezből kellene, hogy megismerje, akkor ez legyen az).
A lemez a Titanic Overture-ral akusztikus gitártémájával kezd, amely egy igazi nyitánnyá válik, ami a központi zeneitémáit is fel villantja már. Talán csak a teljes lemez kontextusában van értelme ennek a dalnak, de nagyon elegáns nyitás.
A második Invisble Boy című dal már Jonathan gyermekkoráról és elhanyagoltságáról szól, és itt kapjuk meg a dal végén az első szövegszintű (és szerintem kulcsfontosságú) visszatérő motívumunkat: „I there a love to shelter me?/Only love, love sets me free.”
Ezt követi az Arena of Pleasure, amely egy igazi zabolátlan és szinte felemelő rockdal amelyben a nagyváros nyüzsgése a zene extázisa, a szabadság és az elnyert méltóság vulkánkitörésként söpör el mindent. Az itt hallható gitárszóló az egyik legjobb a lemezen.
Az előző dal már felvezeti, de a láncfűrészek bömbölése indítja el igazán a Chainsaw Charlie (Murders in the New Morgue) című dalt, amelyben Blackie elképesztően szórakoztatóan adja el a zenei kiadó diabolikus igazgatóját, aki sztárt csinálhat Jonathanből. Annak ellenére, hogy majdnem nyolc perces dalról van szó, meglepően könnyedén hallgattatja magát, mert mindig van valami olyan váltás, ami megragadja a hallgatót. Talán ezért is lett ez a lemez felvezető kislemeze.
A Gypsie Meets the Boy egy kicsit visszavesz az eddigi tempóból, Jonathan találkozik egy cigányasszonnyal, aki jósol a tenyeréből és figyelmezteti, hogy jól vigyázzon, mit kíván, mert nem biztos, hogy úgy válik valósággá, ahogy szeretné. Ez egy nagyon erős és régi toposz, amitől szinte a görög sorstragédiák halovány árnyéka vetül a sztorira, amit megkoronáz a lemezt záró „I just wanna be, I just wanna be, I just wanna be/The Crimson Idol of a million/ I just wanna be, I just wanna be, I just wanna be/ The Crimson Idol of a million eyes/Of a million”. A tragikus végkimenetel az antik hagyományoknak megfelelően túl van biztosítva: a tragédia áldozata részben magára méri a saját végzetét (talán az égiek figyelmét is magára vonva), részben viszont külső erők (vö. a földi világ) már kikövezték számára az utat, amit meg kell járnia.
És az út nyilvánvaló következő stációja minden archetipikus rocksztárnál a drogokban való elmerülés. Ezt próbálja megmutatni a következő Doktor Rockter című dal, ami igazából nem olyan nagy szám önmagában (szerintem a leggyengébb a lemezről, de nem rossz), de itt pont jó helyen van.
A következő dal viszont egyértelműen az egyik legkomplexebb darab a lemezről, amelyben a Karmazsin Bálvány teljes fényében tündökölhet végre. A I Am One kezdése a különböző amerikai városok nevének beüvöltésével és közönséghangokkal tökéletes és nagyon fókuszált történetmesélési fogás: amellett, hogy tartalmilag „látjuk” Jonathan felmelkedését, a turnézás mesterséges hypeját szépen lassan belovalja a hallgatót abba, hogy jöjjön az attrakció. Jöjjön a Karmazsin Bálvány teljes életnagyságban (vagy még annál is nagyobban). Amikor aztán bedörrennek a gitárok, akkor virtuálisan is érezzük a stadionatmoszférát (a hullámzó vokálok aztán még hatványra emelik). Zeneileg tökéletesen hozza a dicsőséges és győzedelmes állapotot, amelyben Jonathan publikus perszónája van, de ha a szövegre figyel az ember, akkor nem is lehetne ennél távolabb az ember a valóságtól. A magasra jutott és kiábrándult művész minden panasza és költői képe itt van: az elvesztett ártatlanság, elidegenedés, becsvágy. De a legfontosabb a szeretet hiánya.
Szinte viccesnek tűnik a kiszólás, amikor felcsendül, hogy „Mama look what I’ve become”, de a legtragikusabb, amikor a zúgó gitárok egy pillanatra elhallgatnak és egy magányos akusztikus gitáros rész jön, amely visszahozza az Invisible Boyban hallott témát: „Is there a love to shelter me/Only love, love set me/ Is there a love to shelter me/Only love, love set me” Mintha a koncert arctalan tömegében keresne bárkit, aki megvédhetné a szeretetével. Azonban – és ez szerintem az egyik legerősebb üzenete a lemeznek – a bálványok felé irányuló szeretet nem emberi szeretet, nem az a fajta szeretet, amelyre egyénként szükségünk van.
Ezt követi a lemez szíve a The Idol, amely a bálványlét magányosságát és kritikáját megadja. Egy furcsa prózai résszel nyitunk, Jonathan egyik tivornyájában, amelyben minden ott van, amely egy igazi 80-as évekbeli rocksztárléthez kell: kokain és nők. Megjelenik a főhős menedzsere, aki elkergeti a sleppet, hogy szedje össze magát, mert várják a stúdióban. Jonathan egyedül felveszi a telefont és tárcsázza a szüleit (a gyorsuló szívverés tökéletes), egy női hangot hallunk, majd elkezdődik a dal maga. Ez a nyitás furcsa, de még éppen elviselhető a maga színpadiasságával.
De milyen a dal maga? Atyaég, fantasztikus. Ez a lemez Comfortably Numbja, mind funkcióját tekintve, mind szerkezetében is nagyon sokat köszönhet a Pink Floyd klasszikusának, de be van oltva a 80-as évek power balladáinak minden jó elemével: feelinges akusztikus gitárok, nagy kórusok. A már többször megkapott központi zenei téma („where’s the love…”) itt igazi telivér himnikus refrénné válik. De ami miatt mégis világbajnok ez a dal az a gitárszólóknak és a basszusgitár soundnak köszönhető: előbbiek pont úgy tagolják a dalt, mint a nagy elődben, az utóbbi pedig teljesen Floydos mélységeket hoz. Szerintem ez az érzelmi csúcspontja a lemeznek, amely végén egy hang a The Wallhoz hasonlóan egy „Showetime”-mal terelgeti tovább a protagonistát ki a közönség elé.
És itt történik valami nagyon furcsa a dolog lemezen: Hold on to My Heart című az utolsóelőtti dalban kapunk egy olyan power balladát, amivel 80-as években bármely zenekar csajokat szerzett a backstageben. Azt hiszem, hogy ez a 90-es évek elején is már egy ciki daltípus lehetett, de szerintem pont ezért működik nagyon itt a finálé előtt. Igazából a The Idol végére már a főhős leszámolt minden illúziójával, de nem lehet egyből a történet tragikus kifutására ugrani, kell egy „helykitöltő dal”, de ironikusan az egyik legszebb mementója lett a rockzene egy letűnt korszakáról. Dramaturgiailag tökéletesen van elhelyezve és szerintem egy kifejezetten kedves dal.
A majdnem tízperces The Great Misconception of Me a tökéletes finálé. Itt fizetődik ki az album eddigi építkezése: az összes zenei motívum visszatér egységes egésszé szerveződve: a gitártémák, az egész lemezt végig kísérő dobok; az I am One-ban megénekelt King of Mercy dicsőítése, majd a hozzá intézet fohász; a Gypsy Meets the Boy fogadkozása ellentétbe fordul „I don’t wanna be, I don’t wanna be the Crimson Idol of a million eyes”. A lemez központ motívumát kifordítva pőrén kimondja, hogy „No love to shelter me”, amely megpecsételi a főhős sorsát és az öngyilkosságba menekül. Már az I am One/The Idol-nál magasra van tekerve a dráma, de valahogy még ebben a dalban sikerült még feljebb tekerni azt a bizonyos potmétert (és ezt részben szerintem pont az időhúzónak tűnő utolsó előtti dalnak köszönhető).
Az albumborító erős Krisztus allúziója ebben a dalban jelenik meg a legjobban, de furcsán kifordítva: „I am no idol, no crimson king, /I’m the imposter, the world has seen/My father was the idol, it was never me.” Ez nem a megdicsőülés hangja, hanem a bukásé, még bálványnak (tehát nem-Istennek) sem elég jó, az az apja volt (aki egyébként egy erőszakos és szeretet nélküli fráter volt). Figyelembe véve a későbbi W.A.S.P. lemezeket (vö. Golgotha), talán már itt megvolt Blackie Lawlessben a keresztény hite, de az is lehet, hogy csak egy erős szimbólumot akart.
A hírnév áráról szóló alkotások és a „magasból mélyebbre lehet esni” egy ezerszer elmesélt történet, sőt, Jonathan Steele története látszólag tizenkettő egy tucat, de szerintem nem is eredetisége miatt erős, hanem a szimbolikus jellege miatt. Ahogy említettem szerintem a „megfelelő szeretet” problémája áll a középpontban a rockoperában. A hírnév és a büszkeség látszólag képes pótolni bizonyos igényeket, és a rajongói szeretet olyan mintha emberi szeretet lenne, de az egész egy teljesen paraszociális szituációt teremt, amelyben egyik fél sincs teljesen kontroll alatt. A rajongónak valójában nincs közvetlen kapcsolata az emberrel, csak a külső imágóval, a ki állított bálványt lehet imádni. A híresség pedig igazából egyedül van, mert lehet, hogy szeretne kapcsolatot teremteni azokkal, akiket érdekel a „művészete”, de ez nem lehetséges, ráadásul a rajongás mint kapcsolat maga megmérgezi ezeket a viszonyokat. A bálvány nem lehet barát, kedves ismerős és bizalmas, a bálvány „isteni természetű” létező, amelyet nem lehet emberi kapcsolatokat kialaktani. Viszont a bálvány kemény külseje alatt egy ember van emberi igényekkel, és elsősorban emberi szeretetre vágyik.
És ez miért érdekes? A 20. században a „híresség” vagy celebség alanyai elsősorban a rocksztárok voltak, és a fenti tanulságot rajtuk keresztül ábrázolták a művészetben és az ő kiégésük volt megénekelve. Azonban ma, amikor közönséges influenszerkedéssel, youtube/twitch videósként is lehet szűkkörben híressé válni, ez a bálvány-lét már szinte bárkinek elérhető, és az organikus és természetes személyes kapcsolatok fokozatos kiüresedése miatt talán sokan öncélnak tekintik az influenszerlétből adódód követő halmozást, hiszen olyan mintha az embert sokan szeretnék. Ebben az értelemben a Crimson Idol története és tanulsága egy kicsit archaikus, hiszen a régi típusú rocksztár egy korábbi médiakörnyezet és kulturális mintákkal által meghatározott térben jött létre. De pont az általánossága miatt lehet példaértékű.
De a történelmi szituáció esetlegességén túltekintve a mintázatok és kifutás ugyanaz: a bálvány-szeretet és az ember-szeretet ugyanazzal a fizikával rendelkezik függetlenül attól, hogy mikor játszódik le. Szerintem húsz év múlva, amikor elkezdik a korai youtube/insta/twitch sztárok életét feldolgozni, akkor meglepően sematikus és a régi rocksztár életrajzokra rímelő stációkat fogunk látni: korai lelkesedés, a befutás, a pénz, a kiégés, a „nem jó a mentális egészségem” videó, hol vannak a követőim stb. (az elmúlt tíz évből szerintem Szirmai Gergely Hollywood News Agency-je az, amely a legtisztábban leírta ezt az utat, de erről talán még később írok).
A lemez habár sosem volt anyagilag sikeres, és szerintem nincs eléggé a köztudatban, ennek ellenére általában Blackie és a kritikusok is a zenekar egyik magnum opusának szokta tartani, amellyel időről időre turnézni is szokott úgy, hogy teljes hosszában (plusz pár bónusz nótával) végig nyomják. Az első kiadás után kijött 1997-ben egy duplalemezes változat, amelynek része a “Story of Jonathan” nevű szóbeli elbeszélés, amely lényegében elmeséli a főhős törtnetét elejétől a végéig. Nekem ez a megoldás nem tetszett, mert szerintem sokkal erősebb az lemeze eredeti balladai homálya, de így legalább nincsen sok kérdőjel. Egyébként a lemezhez közel 50 percnyi videóanyagot forgattak le, amelyek kvázi-filmként illusztrálják az album eseményeit, és a koncerteken intenzíven használták is őket.
2018-ban kiadásra került egy Crimson Idol Reidolized, amelyben lényegében újrafelvették a teljes albumot és hozzácsaptak még pár dalt, amelyeket a turnékon használtak kísérőnek. Ezek vannak egészen jók is (Miss You), de úgy érzem, hogy veszített a lemez az eredeti feszességéből, és nem adnak igazán hozzá az összeképhez. Az vicces, hogy egyes helyeken az eredeti lemez ma már nem túl PC szavait sikerült kiszűrni (vö A Chainsaw Charlieban a “faggot” szó használatát,de meglepő módon a “rockand roll nigger” bene maradt az I Am One-ban), illetve a spoken word részek ha lehet még rosszabbak lettek (rád nézek The Idol). Az újrafelvétel miatt az ének is kicsit változott, és habár Blackie hangja nem kopott meg annyira (illetve még mindig érezni, mennyire személyes neki a sztori és ezért mindent belead előadásban), de valami mégis hiányzik nekem, szóval, ha teheted inkább az eredeti albumváltozatot szerezd be.
Eredetileg mélyebbre szerettem volna menni az elemzésben, de végül elfogytak sajnos a szavaim. A lényeg az, hogy hallgassátok meg ezt a lemezt, mert a rockzene legnemesebb zenei hagyományait és esszenciáját testesíti meg. Blackie Lawless pedig egy méltatlanul alulértékelt énekes és zenész, aki Pete Townshend legjobb tanítványának bizonyult.
Kavicsok a margón 
2 thoughts