“Da Zeuhl Ẁortz Mëkanïk”
1. Bevezetés az év számomra legfontosabb zenéjéhez
Idén a tavalyihoz képest is kevesebb zenét hallgattam, illetve olyan lemezek pörögtek főleg, amiket már ezerszer hallottam. Volt egy pár, amiről aztán írtam is (Crimson Idol, A Pleasant Shade of Gray), szóval nagyjából nyárig úgy nézett ki, hogy ezek mellé fellép még az Iron Maiden Brave New Worldje, mint legtöbbet hallgatott régi lemez. Aztán július végén szembejött velem egy másfél órás youtube doku a Magma nevű francia… progrock? avantgarde? jazz? izé? zeuhl! zenekarról. Az első pár perc egy koncert felvétellel kezdődik, és pont olyan, mintha valakik egy rakás hippi a 70-es évek űrromantikáját valami nagyon bizarr keleti misztikával keverték volna össze félig viccnek szánva. Aztán kiderült, hogy nagyjából erről van szó, csak ez rohadtul nem viccnek és ironikus kikacsintásnak lett szánva. A videót nagyon ajánlom, mert nagyon informatív és alapos anyag.
A videóban hallható sztori alapján egy proto-Ayreonnak tűnt, amely olyan nyelven szól, amit a zenekar dobos vezetője Christoph Vander és változó művésztársai találtak ki az évtizedek folyamán. Az egész koncepció annyira elrugaszkodottnak és furcsának tűnt, hogy muszáj volt meghallgatnom. Nem szeretem igazán a jazz-t, ezért az első két lemez pár dalt és dallamot leszámítva annyira nem fogott még meg. Majd jött a harmadik lemez az egyszerre halálosan metál és ciki című Mëkanïk Dëstruktïẁ Kömmandöh (továbbiakban MDK) és végem volt. De akkor vesztem el végleg, amikor a diszkográfia végihallgatása közben eljutottam a Retrospektiw című lemezük koncert felvételéhez. Élőben ez a dal egyszerűen fantasztikus! Aztán augusztusban és szeptemberben szinten nem is hallgattam mást.
2. Magma és a Kobaia mítosz
Szóval mi ez? A Magma nevű zenekart még 1969-ben alapította a francia Christoph Vander egy klasszikus zenei képzéssel rendelkező francia dobos, aki eredetileg zenei hősének John Coltrane munkásságának akart emléket állítani A projekt mellé hamar felsorakozott egy sor zenész a korabeli párizsi zenei életből és elkezdtek zenélni. Az első koncertek és próbálkozások után pedig elkezdett a Magma zenei életművének központi koncepciója kibontakozni. Nem egyszerűen dalokat írtak, hanem minioperákat az ének viszont egy általuk kitalált nyelven a kobaia-in szólalt meg. A nyelvháttere szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy kezdettől az összes lemezük egy furcsa sci-fi koncepció köré szerveződnek. Eszerint a távoli jövőben az emberiség a Földön teljesen kizsigereli a bolygó erőforrásait, spirituálisan pedig kiüresedik és lassan a saját pusztulásába menetel. Ezt a helyzetet felismerve egy nagyobb embercsoport a galaxis egy távoli lakható bolygójára költözik, amelyet Kobaiának neveznek el. Itt ezek a betelepülő emberek egy sajátos spirituális techno-utópiát hoznak létre távol a Föld önmagát felemésztő lakóitól. A filozófiájuk középpontjában a zeuhl (mennyei zene) és az univeria zekt (univerzális ember) áll. A kobaiai nyelv ennek a jövőbeli társadalomnak a nyelve lenne. A lemezek pedig ennek a civilizációnak és a hátra maradt Föld lakóinak történetét meséli el.
Talán felmerült sokakban, ha kitalált nyelven szólnak a dalok és nincs szótár, akkor honnan ismerni mégis a sztorit? Részben a Magma tagjainak interjúiból lehet rekonstruálni a „cselekmény” és témák egyfajta értelmezését, másrészt az albumok fizikai megjelenéséhez mellékelt jegyzetek és szövegek adnak némi kulcsot a különböző zenei anyagok megértéséhez. Jómagam a cikk elején linkelt video összefoglalása nyomán fogok beszélni a Kobaia-mítoszról és az MDK sztorijáról.
A zenekar sokban hasonlít a blogon már megénekelt While Heaven Wept zenekarra, hogy valójában a zenei alkotómunka jelentős részét letették az fennállásuk első tíz évében. A 70-es években nagyon intenzíven koncertező zenekar voltak, Christoph Vander pedig az MDK kiadása után láthatóan nagyon elkapta fonalat. A banda jazzes gyökerei miatt inkább élő produkcióként gondoltak magukra és valójában a koncert repertoár sokkal bővebb volt, mint ami ténylegesen megjelent fizikai formátumban. Ebből adódóan a lemezek publikált dalainak ősváltozatát már a 70-es években eljátszották valamilyen formában, hogy aztán gyakrna évtizedek múlva nyerjék el a végső formájukat.
Akkor, hogy tisztázzuk: a Magma zenéje nagyon erősen vokál centrikus, de valójában halandzsa. Nincsen kobaiai-francia vagy kobaiai-angol szótár, mert a szavak –Vander saját bevallása szerint – ritkán rendelkeznek rögzített jelentéssel, és a zenekarban megforduló énekesek, illetve a megírt dalok sokszor hatottak arra, hogy mi lesz a ténylegesen megénekelt „szöveg”. Persze akinek van ehhez füle az felfedezheti a német és különböző szláv nyelvek hatását a „dalszövegekben” (nem csoda: Vander lengyel és német bevándorló szülök gyerekeként látta meg a napvilágot). Valójában a mögöttes filozófián túl zeneileg ez a kitalált nyelv arra volt jó, hogy az emberi énekhang tiszta hangszeré váljon a zenekar kezében. A cucc valójában közelebb áll a jazzben jól ismert scat vokálokhoz, és sokkal inkább arra szolgál, hogy elmossa a határokat az instrumentális zenei és az ének hangsáv között. A Magma zenéje a harmadik lemeztől egyre zsigeribb lett, a gospeles hatások is mind erősebbek lettek, különösen azután, hogy az első két lemez magányosszóló énekét felváltotta a férfi-női kórus. A Magma jobb pillanataiban olyan, mintha tényleg a „nyelveken beszélés” és a nagyon furcsa rituális beavatás zenéje lenne.
A zenekar stílus szempontjából a korabeli progresszív rock zenekarokhoz szokták kötni, de az egyedisége miatt zeuhl-nak szokták nevezni ezt az irányzatot. (Ez hasonló a krautrockhoz, mai szintén progresszív rock volt, csak ezt főleg a németek űzték.) A zeuhl mint kifejezés Vander találmánya, kobaiaiul (de nehéz szó) „mennyeit” jelent. Vander mint valami különös kultusz vezető megmaradt a zenekarban (illetve a Stella Vander, aki a felesége volt, majd a 80as években elváltak, de a hölgy énekesként és álandó alkotótársként bent maradt a bandában), de a tagság akár a stúdiózó akár a koncertfelállást nézzük folyamatosan változott. A hozzáértők szerint végig nézve, hogy ki fordultak meg a zenekarban az egy igaz „ki-kicsoda francia jazz és progrock színtéren” listát adna ki. Habár elég obskúrus zenekarról van szó, de szabályos intézménnyé vált.
3. Theusz Hamthaak trilógia
Az első Magma lemez a Kobaia (1970) elmeséli a fenti sztorit az emberiség pusztulása elől menekülő embercsoportról, majd a 1001 Centigrades (1971) azt meséli el, hogy a földiek hogyan találkoznak ezekkel a messzire került kobaiaiakkal. A földiek és a kobaiaiak felemás érzésekkel viseltetnek egymás iránt, amiből háború bontakozik ki. A földiek el is rabolják a kobaiaiak vezetőit, de végül patthelyzet alakul ki és megegyeznek, hogy többé nem avatkoznak bele egymás életébe.
Aztán a harmadik lemez – jelen poszt tárgya a Mëkanïk Dëstruktïẁ Kömmandöh – egy ettől teljesen független trilógia harmadik darabját meséli el. vagyis nem teljesen független, mert a hátra maradt földiek sztoriját zárja le, de míg a korabeli koncertre járók az MDK első két részét hallhatták, addig fizikai formában ezek még nem jelentek meg ekkor. Ezt a trilógiát utólag Theusz Hamtaahk-ak nevezik (Harag Ideje), és a következő nagy művekből áll:
Theusz Hamtaahk: Sosem jelent meg rendes lemez formátumban, de amikor a 2000-es évek elején előadták a teljes trilógiát egyben, a felvétel kiadásra került, így ott egykoncertfelvétel tekinthető a definitív változatnak.
Ẁurdah Ïtah (jelentése: Halott Föld): eredetileg egy Tristan et Iseult című francia avantgarde film zenéje lett volna, de utólag beillesztették a sztoriba a zenei anyagot. 1974-ben jött ki az album változat, de részben vagy egészben keringenek koncertfelvételek is.
Mëkanïk Dëstruktïẁ Kömmandöh (jelentésében bizonytalan vagyok, mert itt a szavak áthallása egyértelmű, de a Kömmandöh-nek van áthallása elvileg a zenészekre is, szóval talán azt jelenti, hogy Menetelő Pusztító Zenészek), pedig a trilógia zárlata, egyben a legismertebb és legtöbb változatban megtalálható szerzeményük (a Spotify ebből a szempontból különösen naprakész).
Maga a trilógia arról szól, hogy a Föld és Kobaia közötti háborúban a két bolygó lakói között a kapcsolat megszakadt, azonban a rövid idő ellenére is eljutott a Földre a kobaiaiak zenéje és filozófiája, és vallásos mozgalmak élednek fel a nyomán. Azonban az emberiség mohósága miatt a pusztulás szinte elkerülhetetlen. A Föld urai próbálják elnyomni ezt a spirituális mozgalmat. A bolygó káoszba fordul, a harag és gyűlölet lángjai felcsapnak. Természetesen lázadás tör ki, amelynek a vezetője egy Nebehr Gudhath nevű próféta figura, aki kihirdeti, hogy az emberiségnek meg kell változnia, hogy elérhessék a Kreühn Khörman (az Univerzum Felsőbbrendű Lényét). Ennek érdekében pedig erőszaktól sem riad vissza, amely egyszent háborút idézne elő. (ez a Theusz Hamthaak album sztorija nagyjából: az elkövetkezendő apokaliptikus idők várása). A Würda Itah azt meséli el, Nebehr Gudhath miként deklarálja azt, hogy „A Föld halott!” (ezt jelenti az albumcíme is), és felhívja az embereket egy nagy megtisztító szertartásra, amivel utoljára még megtérhetnek a mennyei zenéhez (ez egyes értelmezések szerint bolygószintű genocídiumot és/vagy öngyilkosságot jelentene). A káoszba süllyedő bolygó egyetlen hatalmas tömegként fordul a próféta ellen (még a korábbi hívei is), hogy elpusztítsák őt, és Nebehr Gudhath búvóhelye felé vonulnak.
Itt kezdődik az MDK sztorija.
A tömeg a próféta ellen vonul, amikor valakinek látomása van, és felkiált: „Ïmah Sürï Dondaï” („Látom a Fény Angyalát”). A szavára miszerint „Da Zeuhl Wortz Mekanik” („A zenészek mennyei muzsikát játszanak”) a tömegen lassan erőt vesz a csoda híre (ha cinikusak vagyunk, akkor a tömeghisztéria), és az emberiség megtér a Zeuhl Wurtz-hoz és elfogadja a sorsát. Az drámai zene feltehetően apokaliptikus, de felszabadult elragadtatást jelez, ezzel valószínűleg pontot téve az emberiség anyagai létezésére. Egyedül a mennyei zene marad utánunk.
Vagyis legalábbis ez lenne a sztori, de ahogy a kobaiai mint nyelv nem működik konvencionálisan (értsd: a szavak egzakt jelentést adnak át), ugyanígy a lemezek nem egy feszes és csavaros dramaturgiát adnak át (különösen úgy, hogy nincsenek karakterek és nem operaként vagy musicelként van előadva a cselekmény). A három lemez inkább kitartott pillanatok, hangulatok és ezek ingadozását ábrázolja. A szöveg nagyon gyakran egyetlen frázis ismételgetéséből áll, amitől az egész inkább tűnik vallásos-spirituális beavatási zeneműnek, mint epikus muzsikának.
4. A zenéről
De mégis miért jó a zene? Egyáltalán milyen? Röviden: mintha a Carmina Burana-t hallgatnánk szteroidokon egy jazz band előadásában. De megpróbálom hosszabban kifejteni.
Az MDK felvételekor a banda tagsága megváltozott, és az addig kisegítő Stella Vander nagyobb hangsúlyt kapott, illetve a szóló vokálok helyett a zenekar inkább egy masszívabb hangzású, több szólamú kórussal vette fel az éneksávokat. A zenét Vander dobolása, Janick Top feszes basszusgitár játéka és a kórus vezeti, amelyben a rézfúvósok, a gitár és a billentyűk színesítő és kiegészítő szerepet kapnak. A lemez értelmezésem szerint egytelen dal több tételre bontva (a tételek közötti átmenet a dal közepét leszámítva szinte észrevehetetlenek), ami egyben tartja az egészet az pont a ritmusszekció, ami nagyon jól hozza a cím által is sugallt militáns menetelős hangulatot. Azonban a dal igazi erejét a kórus adja amely dinamikusan és nagyon kreatívan vált egyik hangulatból a másikba, például a kezdeti komor hangulatból váratlanul szinte komikusan játékosba. A „Da Zeuhl Wortz Mekanik”-osrész érkezésekor pattogós vágtázó lesz a ritmus, és a kórus női szakasza szinte mintha beengedné a fényt a zenei térbe (elnézést a képzavarért).
Ezután folyamatosan fejlődik a zene, hol gyors, hol lassú, de a monoton szinte meditatív jellege megmarad. Egyedül a dal közepén a Nebehr Gudhath című tétel egészen avantgarde és hisztérikus fordulatot vesz (a koncert változatoknál itt szoktak lenni egy improvizált, elszállt instrumentális kiállást beépíteni). A negyven perces dal végén egyszerre válik himnikussá és szinte extatikussá. Míg egyszer csak leáll a zene.
Ez a lemez zseniális. De egy házi buliban simán lehetne vele tömeget oszlatni. A koncepció, a zene, az halandzsa ének együttesen, ha tudatosan hallgatjuk, akkor valahol nagyon komikusnak hat. Ez a lemez elsőre semmiképpen sem szabad, hogy csoportos élmény legyen (hacsak nem koncerten lennénk), mert kínosnak és sznobnak tűnik. Szerintem ehhez először egyedül és nagyon nyitottan kell hallgatni úgy, hogy érted, hogy miért ezeket a művészi döntéseket hozták a kompozíció közben.
A zene zsigerisége és tudatalatti hatása az egyik legszembetűnőbb aspektusa a teljes életműnek, de itt határozottan igaz. Vannak olyan megoldások, a melyeket az ember tudatos és racionális esze élből elutasítana, de valahogy a zene a mantraszerűen ismétlődőd sorok miatt képes egy nagyon erős módosulttudatállapotot létrehozni a hallgatóban. Én annak idején a Pink Floyd Echoes című dalának középső bálna hangos részénél éreztem ennyire furán magam zenehallgatás során, és azóta sem volt sok olyan dal, ami ennyire művészein volt nem evilági.
Van egy pont, amikor az egyik énekes (talán Klaus Blasquiz, aki ekkor a szóló férfi énekes volt) hosszan kitartott pergő „RRR”-hangokat hallat, amitől rögtön az jut eszembe, hogy ez egyrészt tök jó érzés lehet, de ha gyerekként ilyet csinál valaki, akkor simán rászólnak a szülök, hogy „ne viselkedj úgy kisfiam, mint egy retardált”. De más lemezeknél is előfordulnak ezek a furcsa szinte abnormális és irracionális hangok és megoldások, amelyekre simán azt mondaná valaki, hogy „ez rossz zene”, „ciki” vagy „béna”. De eközben a saját zenei világában mélyen teljesen magától értetődő, hogy ennek így kell szólnia.
A progresszív rock eredetileg a zene következő evolúciójának igényével lépett fel, és hangszeres tudás, stúdiótechnika és kompozíció szempontjából ténylege komolyak voltak előre lepések. Azonban éneklés szempontjából (habár ténylege zsenik voltak a mikrofon mögött) még mindig eléggé konvencionálisak voltak, ahogy az emberi hang zenei felhasználásában gondolkodtak. Szerintem a Magma egy logikus és előremutató lépést tett abba az irányba, hogy az éneklést végleg megfosszuk az értelem és a racionális (nyelvi jeleken alapuló) közlési vágy béklyóitól és valami szabadabb dolgot tegyünk vele. Egyben az énekeseket még szabadabbá és felszabadultabbá tegyük. Miközben az egész halandzsa és hablaty sikerült megőrizni azt, amitől az instrumentális zenékhez képest többet tud adni a rendes vokális zene: dinamikát, érzelmeket, szenvedélyt és humánumot. És a Mëkanïk Dëstruktïẁ Kömmandöh eme a törekvés értékének koronaékszere. Tiszta zene, amiben minden zenei trükk ellenére (lásd az egész hangszeres rétegét) mégis az ember áll a középpontban.
Nem való mindenkinek, de egyszer mindenkinek érdemes leülni vele és hagyni, hogy bemásszon a bőrünk alá és lassan hatni kezdjen.
5. Variációk, avagy miként ismerkedj
A zenekar koncerteken volt igazán erős, és a legtöbb dal (így az MDK is) koncerteken bemutatott jamelés közben nyerte el a végső formáját. Az alábbiakban a különböző fellelhető változatokat szeretném bemutatni, mert megéri több felvételt is meghallgatni ebből (a sorrend megjelenési időt jelöl, nem minőségit).
Mëkanïk Dëstruktïẁ Kömmandöh (1973) [Eredeti album változat]
Lendületes, őrült lemez, a hangzásban főleg a kórus és a rézfúvósok dominálnak (annak ellenére, hogy a korabeli kritikák a katonásan pergő dobjátékot is kiemelték). Én azt javasolnám, hogy mindenképpen ezzel kezdjétek az ismerkedést, mert ez a kályha, amihez képest a többi variánst el lehet helyezni. Szerintem nagyon erős darab, de nem ez a legjobb változat.
Retrospektív I-II (1981) [élő]
A zenekar félig már kimúlt a 80-as évek elejére, amikor kijött a Retrospektiv I-II. lemezpáros, amely lényegében egy koncert lemeze. Az egyik „oldalt” teljes egészében az MDK egy bombasztikus változata foglalja el. Ami feltűnő: a billentyűs, éteri kezdés Stella Vander vokáljával. Majd jön egy a koncerteken elmaradhatatlan (és hangulatos) monológ Christoph Vandertől, majd drámaian bemondja a címet és szinte berobban a fúvósok. Feelingre innentől az egész olyan, mintha a Basil Poledouris Anvil of Cromjának (Conan!) egy ősváltozatát hallanánk (lásd MDK és Anvil fúvósai). A dobok jól hallhatóak így jobban érzni a menetelős jelleget, és eleve súlyosabb az összkép. Az erős ritmusszekció miatt szinte már táncolható, illetve helyenként már-már gospeles hatásúnak tetszik. A középső rész gitáros rész nagyon jól hozza az apokaliptikus hangulatot és zajt. Szerintem messze a legjobb változata ennek a dalnak, szóval nem lehet melléfogni. Kötelező meghallgatni.
Mëkanïk Kömmandöh (1989) [demo]
Eredetileg ez volt a demo változata az eredeti lemezkiadásához, majd ebből kiindulva született meg a végleges változat. Később 1989-ben ez is ki lett adva. Ami a különlegessége, hogy gyakorlatilag a legelemibb részeire vissza lett bontva a dal, így majdnem teljesen hiányoznak a rézfúvósok, a basszus a gitár és a billentyű marad a háttérben és lényegében a dob és a kórus van előtérben. A letisztultsága ellenére sokkal nagyobbnak és teltebbnek tűnik az egész. A dal itt is Vander monológjával kezd (ez kicsit színházas ízű, de ez máshol is előfordul). Nem rossz, de magamtól ritkábban teszem fel.
Magma Reims 1976 (1996) [élő]
Ez az 1976-os reimsi koncertfelvétel 1996-ben lett kiadva. A fúvósok helyét egy torzított gitár vette át, amitől kicsit proto-metalos lett a végeredmény. Plusz vokálisan inkább a férfi szólóénekre épít (habár Stella Vander hangját is lehet hallani). Szerintem nagyon érdekes, de nem annyira megalomán a hangzás, mint máshol. Viszont kicsit szétesettebbnek is hallatszik, a váltások és átmenetek nem olyan feszesek, mint máshol. A középső részben a torzított gitáros szóló (?) plusz a kísérteties billentyű téma nagyon egyedi, még ha kicsit öncélú is. De ha metal zenekarként fel akarnám dolgozni az MDK-, akkor hangzás és hangszerelés szempontjából ez lenne a kiindulási pontom. Gyakorlatilag egy progmetalos változattal állunk szemben.
Trilogie Theusz Hamtak (2001) [élő]
2000-ben a Trianon nevű színházban játszották el egyetlen koncerten a teljes Theusz Hamthaak trilógiát, ami egyedülálló esemény volt. Zeneileg ez a legtechnikásabb élő változat, tele álleejtő húzásokkal. Olyan, mintha a Retrospektiv lemezen hallható változatot hallanánk egy-két extra dologgal. A monológot itt az egyik énekes mondja el (ettől kicsit talán félénkebb és bátortalanabb az eredmény), a középső apokaliptikus részben teljesen free jazzbe megy át a zenekar és öröm hallgatni. A kórus elejétől a végéig szuper, de különösen a végén tetszik nagyon, ahogy a „Ziss ünt ëtnah”-t mantárzó részben nagyon szépen lassul be majd gyorsul vissza a kórus, ez látszólag nagyon egyszerű trükk, de nagyon magával ragadó. Habár a Retrospektiv változatot szubjektíve jobban szeretem, azért be kell látnom, hogy itt egy olyan zenekar játszik, akik közül jópáran 20-30 éve játszák ezt a dalt vérprofi módon.
1971 Buxels (1996) [élő, részlet]
Egy nagyon korai 1971-es brüsszeli koncert változat még a rendes album kiadás előtti időkből, de ez is 1996-ben lett ténylegesen kiadva (addig bootleg formában keringett). Az első lemezek jazzes hangázást tükröző változat, és részeiben fel lehet ismerni (az eleje teljesen más). Itt még egyetlen férfi szólóénekessel álltak ki, illetve nagyobb szerepe van a billentyűs játéknak. Christoph Vader középső részben hallható scat/torokéneklés jellegű vokálja nagyon hangulatos (később még többször énekel más albumokon, a legjobbját a kései Ëmëhntnëhtt-Ré és Zëss lemezeken produkálja). Ez egy sokkal avantgárdabb és kísérletezősebb változat, ami a kreatív folyamat fejlődése szempontjából érdekes lehet a rajongóknak. Sajnos csak a dal harmadától kezdik játszani, ezért részleges.
Bourges 1979 (2009) [élő, részlet]
A Retrospektív II-n hallható változathoz hasonlít, de sokkal súlyosabbnak hallatszik az egész. A basszus és a dob nagyon előtérben van, és az előbbi játéka kiemelkedő végig. Egy kicsit darabosabbak az átmenetek egyik váltásból a másikba. Ez is csak egy részleges változat.
Tokio 2005 (2013) [élő, részlet]
Ennek a változatnak a hőse egyértelműen Chrisptoh Vander aki egy ponton előlép szóló énekléssé. Itt a korábban említett Ëmëhntnëhtt-Ré és Zëss lemezeken hallható méltóságteljes éneklése hallható. A kor kellemes patinát és tekintélyt adott a hangjának, amitől teljesen olyan mintha valami főpapként vagy prófétaként celebrálna egy szertartást. Sajnos csak a dal első negyedénél kezdenek és 20 perc az egész, de így is megéri belehallgatni.
Zühl Wol Ünsai Live in Bremen 1974 (2014) [élő]
Jó, de nem olyan különleges előadás. Azért Vander dobjátéka világbajnok.
Magma Marque 1974 (2018) [élő]
Zajos, nem túl jó minőségű feltétel. Felejthető.
Eskähl 2020 Bordeaux-Tolouse-Perpignan (2021) [élő, részlet]
Friss 2020-as koncertfelvétel, amely szintén a valahol a dal első negyedénél kezd. Egyben választ ad, hogy miért tud ennyire jól öregedni ez a produkció: mivel ennyire csapatmunkáról van szó ezért az egyéni „öregedés” nem tűnik annyira ki (mint egy szóló énekesnél például). Vander dobjátéka azért már picit öreguras, de még mindig elég feszes. Azért nincs túlságosan előtérbe tolva a dob. Talán Vander éneklése itt annyira nem működik nekem.
6. Zárszó és pár útjelző tábla
Azt hiszem eleget beszéltem a lemez érdemeiről. Mindenképpen hallgassátok meg, ha szeretitek a furcsa zenéket. Szerintem a klasszikus progresszív rockot szerető embereknek is tud újat mondani, és egy igazi kísérletezős ínyenc muzsikáról van szó, és érdemes elveszni a diszkográfiájában. A lelkesedésemet jól jelzi, hogy majdnem retrospektívet csináltam a teljes életműről, de még idén december közepén is jön ki új albumuk, ezért még egy élő és olykor koncertező a zenekarról van szó (pedig Christian Vander már 74 éves, ami dobosként elég komoly teljesítmény). Attól tartok, hogy már élőben sosem láthatom a zenekart csúcsformában, de így is örökre belopták magukat a szívembe.
Ami még számomra üdítő a zenekarban, hogy az egész halálosan komolyan van véve. Manapság, amikor mindenki irtózik attól, hogy komolyan beszéljen, vagy sokszoros irónia, utalások és kikacsintásokkal tompítsa a saját alkotásának élét, kifejezetten üdítő valódi művészek alkotását hallgatni. Könnyű lenni cikizni őket, meg fura nerd zenének nevezni (ez tényszerűen igaz), de mellette pont ez ad az egésznek súlyt: ha egy konvencionális szemlélet szerint bolondságot vicceskedés és egyéb performatív gesztusok nélkül elő tudsz adni, azzal akkor is súlyt és tekintélyt adsz neki, még ha csak egy sci-fi operát írtál halandzsa nyelven az emberiség és végül az univerzum végéről.
Mielőtt lezárnám a cikket még azokhoz szólnék, akiknek tetszik a lemez vagy megismerkednének a zenekarra, és érdekli őket, hogy minek érdemes neki ugrani. Nyilván legitim válasz erre, hogy szépen sorrendben hallgassa meg az egyszeri ember a diszkográfiát, de adok pár alternatív útvonalat. Az első, hogy a teljes trilógiát hallgatod meg (a korábban említett két lemez, talán a Trilogie koncert változattal kezdve). Ha egy kicsit befogadhatóbb változatban fogyasztanád ugyanezt, akkor ajánlom az Attahk (1978) és Merci (1985) lemezeket, amelyek „poposabbak” és gosplesebbek. Az Attahk érdekessége, hogy a borítón szereplő két bizarr figurát maga az alien szörnyeinek látványát kidolgozó H. R. Giger festette (ez megmagyarázza, hogy miért olyan ösztönösen taszítóak), a Merci pedig azért különleges, mert angol és francia nyelvű dalok is vannak, sokan gondolják, hogy kilóg az életműből, de én szeretem. Ha nem félsz a Magma spirituális és nehéz oldalától, akkor a következő logikus lépés a Khöntarkösz-trilógia lenne: K.A. (Khöntarkösz Anteria) (2004), a Khöntarkösz (1974) és az Ëmëhntnëhtt-Ré (2009) ez a trilógia, lényegében a teljes Kobaïa-mítosz előzménye, iszonyatosan nagy örömzenéléssel és komor mélységekkel. Illetve ezen a vonalon nekem nagy kedvencem a szimfonikus elemekben bővelkedő Zëss (Les jour du néant) (2019), ami a publikálása előtt már a 70-es években íródott és eredetileg több órás valami lett volna (a kész lemez nagyjából fogyasztható 40 perces alkotás), és lényegében a teljes Kobaïa-mondakör zárlata.
Kobaïa iss deh hündïn!
Kavicsok a margón 
1 thoughts