A blog egy régi de kicsit elfelejtett sorozata visszatér. Habár lett volna miről megemlékezni már idén is: Iron Maiden: The Number of the Beast (40), Jethro Tull: Thick as a brick (50) Anthrax: Among the Living (35), Deep Purple: Machine Head (40); de végül elengedtem ezeket a típusú cikkeket, mert nem jöttek természetesen. Viszont ez a lemez más. Erről mindenképpen akartam írni. (így is nagyjából 7 nappal le vagyok maradva, mert annak idején április 22-én jött ki ez a lemez).
A Fates Warning Pleasant Shade of Gray című lemeze nagyjából 2020 nyarán talált be véglegesen nálam, azóta pedig kismilliószor hallgattam. A zenekarral már korábban is próbálkoztam, de a sem a John Arch-korszak első két lemezét nem szerettem (sőt, kifejezetten idegesített), sem az énekesváltás utáni 90-es évekbeli csúcskorszak lemezei nem akadtak be sokáig. Ezt a lemezt alighanem azért vettem elő abban az időszakban, mert az Oceans of Slumber dobosa megosztotta a lemeze XII. tételét, amelynek a repetitív kezdőtémája majd a dögös basszus+gitár építkezése azonnal megragadott. Aztán meghallgattam az egész lemezt és két hallgatás után végleg megszerettem.
A konceptlemezek között különleges helyet foglalnak el azok, amelyek arra vállalkoznak, amelyek egyetlen zene folyammá válnak. Az egydalos lemezek listája meglepően tágas, és az általam kedvelt rock és metal stílusában is sok ilyen született (Dopesmoker, Thick As A Birck, Crimson, Winter’s Gate, Light of Day Days of Darkness stb.). Persze az ilyen lemezek besorolása nehézkes, mert nyilvánvaló, hogy az ilyen zenei albumoknál nehéz megmondani, hogy tényleg egyetlen dalról van szó, vagy csak egyszerűen a különböző váltásoknál nincs vágás, és új dal/tétel kezdés. Ezekkel a definíciós kérdésekkel nem foglalkozom, mert ráérek akkor, ha megírom a Top10 egydalos lemez listámat.
Szóval a Fates Warning a progresszív metal 80-as években nagyjából a Queensryche-al együtt induló hullámának oszlopos tagja volt, amely az első három lemezével egyfajta „technikás Iron Maiden” jellegű zenét játszott (szerintem a Queensryche is dettó ugyanilyen, és ez nem leszólás). 1987-ben a banda alapítóénekese John Arch távozott, és azóta a zenekar frontembere Ray Alder aki mellet Jim Mahteos gitáros tekinthető szilárd alapnak. A zenekar 1988-ban adta ki a No Exit című klasszikus lemezüket, amely már a korábbi Awaken the Guardian nyomán egy még progresszívebb irányt képviselt (ennek emblematikus alkotása a közel huszonkét perces Ivory Gates of Dreams). Majd ezt követően egy egyszerre progresszív, de még befogadható (szinte slágeres) irányt vett a zenekar: sorra jött a Perfect Symmetry (1989) és Parallels (1991), amelyek a zenekar sikerkorszakának emblematikus lemezei. Közben a zenekar szerény, de azért jól látható sikereket ért el (Billboard Top 200-as lemezek zsinórban négyszer). Majd jött 1994-ben az Inside Out, amely kereskedelmi és kritikai szempontból is kudarcnak bizonyult vagyis inkább látható vált, hogy az előző két lemez slágeres irányát hajtó kreatív energiák kiapadtak.
Az Inside Out sikertelensége után kiszállt a bandából Frank Aresti gitáros és Joe DiBase basszer, így trióra zsugorodott tagság. Jim Matehos gitáros/főnöknek, Ray Alder énekesnek és mark Zonder dobosnak kellett új erőt pumpálni a zenekarba. A lemezírás során csatlakozott hozzájuk Joey Vera (ex-Armored Saint) basszusgitárosként és session billentyűsként a zseniális Kevin Moore (ex-Dream Theater).
Jim Matheos eléggé titokzatos, amikor erről a lemezről van szó, de annyit elmondott az alkotói folyamatról, hogy pont az előző három lemez lecsiszoltságát és dalközpontúságával fordult szembe, amikor a lemezt elkezdte írni. Ennek csak egyik eleme, hogy hiányoznak az egyértelmű slágerek, de még fontosabb az album egész(nek szánt) jellege: Matheos elmondása szerint eredetileg ez tényleg egyetlen track lett volna, amit kizárólag kiadói nyomásra bontottak szét tizenkét részre. Őszintén szólva ebben az albumot ismerve alig tudok hinni, mert azért elég jól érzékelhetőek az egyes tételek határai. Mindez nem kritika, mert más szempontból nagyon is koherens zenei anyagról van szó, amely azért el tudja érni a flow és a „hol is tartunk?” zavartságát hallgatás közben.
De mégis miről szól ez a zenefolyam? Matheos sosem beszélt egyértelműen a koncpecióról vagy, hogy mennyiben önéletrajzi jellegű, de annyit azért elmondott, hogy a lemeze „lírai énje” az éjszaka vagy a kora reggeli órákban az álom és az ébrenlét között lebeg, és rendszertelenül törnek elő a korábbi emlékek, elfojtott érzések és problémák. Az éjszaka/reggel mint napszak teóriát erősíti maga az album dermesztő ébresztőórás zárása, amely mintha csak ki akarná a hallgatót rángatni a révületből, amibe képes behúzni.
Szerintem az album talán nem is a mondanivalójában vagy a progos technikásságában erős, hanem az atmoszféra teremtésben és érzelmekben. Az első hangtól még a legélesebb napsütésben ott találjuk magunkat egy sötét szobában, az éjszakában, az ablakon kopognak az esőcseppek és a Ray Alderrel együtt sodródunk egyre messzebb és mélyebbre az emlékek, megbánt tettek és el nem küldött levelek különös mozaikjába. Egy nagyon befelé forduló lemezről van szó, amely habár meg-megdörren, igazi kitörések csak egyes pontokon vannak meg.
A lemez egyik központi témája a lemez elejének idézete (lásd az cikk elejét), amely mintha egy minden beszélgetést és minden szó utáni drámai pillanatot jelezne „mit csináljunk ma?” vagy még egyszerűbben hogyan lehetne mindent folytatni? A lemez enigmatikus, helyenként absztrakt vagy éppen csak sejtető megfogalmazásaiból nehéz egyetlen sztorit kihámozni. Egyszerre szólhat ez egy megromlott kapcsolatról, a gyászról vagy az elengedésről. A lemez „kellemes szürkesége” olyan mintha egy zenei Rorschach-teszt lenne. Ha az ember sokáig figyel rá, az elkapott szövegfoszlányokból és a zenéből minden tételből másfelé tud kinyúlni.
A lemez szerkezetileg mintha két részre oszlana, amelyben az első egyfajta felvezetés a VI. tételig. itt zeneileg néhol indusztriális, monoton zajok is megjelennek, az egyébként ízlésesen minimalista zenei kompozícióba. A II. tétel zongorás-basszusgitáros dörmögése szuperül megy át a lemeze egyik legemlékezetesebb énektémájába, helyenként kicsit jazzes-bluesos hangulattal is rendelkezik. Az első pár tétel egyértelműen a lemez legagresszívabb és metálosabban megszólaló része, azonban az egy gitáros felállás miatt, amelyben Kevin Moore billentyűjáték is domináns nem olyan sűrű döngölést kapunk, minden hangszernek van bőven helye az összképben. A Joey Vera és Mark Zonder ritmusszekció iszonyatosan feszes játéka fenomenális: Vera nagyon feelingesen játszi basszus fronton, Zonder pedig eszméletlenül jól követi a zene hullámzását, és közben nagyon kreatív dobolást mutat be.
A VI. tétel egyértelműen a lemez egyik érzelmi csúcspontja és talán legdirektebb dala szövegileg: számomra olyan mintha két fiatal korában egymásba szeretett ember krízisének töréspontjánál állnánk, ahol szembenéznek azzal, hogy végérvényesen felnőttek és a felnőttkor nyomasztó szürkesége (amely az esővel és a „szobába zárás” képeivel van összekapcsolva) puhán körbeölelte őket. A krízis feloldása itt nem történik meg, de a visszatérő „Where do we begin…” téma jelzi, hogy itt egy fordulópont áll be. Az egyedüli probléma, hogy ez a lemez nem egy lineáris történet dramaturgiájával rendelkezik, vagy legalábbis nehéz bármilyen konvencionális értelmet felépíteni belőle.
A második fele a lemeznek nyílegyenesen halad a XII. tétel felé, de azért itt is vannak érdekességek zeneileg is (például VIII. tételben Kevin Moore fantasztikus billentyűs játéka, vagy a IX. tétel szép balladája a lemez kettes számú gitárszólójával) és szövegileg is (a VII. tétel kiszólása „Shoot me!” vagy a XI. tétel utalásai valamiféle zuhanásra és törésre, amit a lemez lírai énje csak nézett). A lemez első fele csak elfojtott emlékekre és két ember közötti növekvő távolságokra utal, de a második felében már mintha egy földi világban leküzdhetetlen távolság, maga a halál állna a konfliktus feloldásának útjába. Talán erre utal a IX. tétel soha el nem küldött levelei, amik csak fejben vannak megírva.
A lemezt lezáró XII. tétel nem egy látványos tűzijáték, de annál izgalmasabb zeneileg és mélyebbre üt szövegileg: az élet nem mindig hozza el a drámai katarzist, egyszerűen van egy vakító fény a reggeli fényben, amelyben megláthatunk valamit, majd visszatér minden a helyére és folytatni kell az életünket, mintha mi sem történt volna. Csak az emlékek maradnak, amikor mindent elnyel az eső és a szürkeség, a másik hangja még mindig ott van nekünk. A dal kezdő morzeszerű gitártéma mintha valami távoli világba indított üzenet lenne, amelyet aztán Vera lemezen hallható egyik legdögösebb basszustémája vált fel, amihez hamar felzárkózik Zonder dobjátéka (Matheos repetitív minimalista rozsdás riffjének lassú beúszása már csak hab a tortán).
Itt ismét megkapjuk a központi motívumot de már sokkal drámaibb énekdallamra, mintha csak kapaszkodnánk a másikba (a vokál külön szépen ráerősít erre). Mikor újra elhangzik a „What should we do today?” az addigi feszes és drámai építkezést lekeverik, visszatér a morzeszerű gitártéma tétel elejéről és mintha visszasüllyednénk a szürkeségbe, míg a zene utolsó hangjai is el nem halnak. Csend és esőhang.
Majd jön az ébresztőóra könyörtelen kerregése. Új nap kezdődik. Az élet megy tovább.
A ritmus szekcióról már beszéltem, de nem mehetünk el a zenekar többi tagja mellett sem. Matheos gitárjátékában nincsen semmi villogás, nagyon direkt és letisztult a játéka, és meglepően ritkán él a gitárszóló eszközével, de ahol igen, ott fenomenális: a VI. és IX. tételekben kapunk igazai klasszikus rock gitárszólót, de nem mondanám azt, hogy egyszerű lenne amit csinál, sok apró finomság van elrejtve a lemezben és szimpla riffek tekintetében eszméletlen jó dolgok hallhatunk. Kevin Moore nem teljes értékű tagként vett részt a lemez felvételeiben, de az ő billentyűs játéka nélkül ez a lemez nem működne: ha kell zongorázik, máshol a szintetizátor különböző hangszíneivel teremt erős atmoszférát vagy éppen a lemez szimfonikus rétegét erősíti. A mai napig állítom, hogy a Dream Theaterből nagyon hiányzik Moore zeneisége.
De a lemez nagyon ritmus és riff orientált soundja önmagában nem lenne elég, szerintem az album igazi hőse Ray Alder, aki elképesztő szenvedéllyel és kifejező erővel énekli végig a lemezt, legyen szó a lemez eleji szinte elfojtott agressziótól, a kétségbeesésen és gyengédségig nagyon jól vezeti végig a hallgatót az ellentmondásos érzelmek hullámzásán. Plusz nagyon emlékezetesek az énektémái. Az első tétel a capellában elnyomott első strófája örökre az ember fülében marad, ha egyszer alaposan meghallgatta.
A Pleasant Shade of Gray egy tökéletes éjszaki lemez, lehet aktívan hallgatni vagy mehet a háttérben, akkor is működik. Szerintem a 90-es évek prog rock/metal lemezei között egy olyan gyöngyszem, amelyről kriminálisan keveset beszélnek, pedig a maga enigmatikus természetéből adódóan simán oda lehet tenni mondjuk egy OK Computer mellé. Egyetlen hangja sem öregedett, és még most is képes bevinni pár gyomrost a hallgatónak a zene érzelmi erejével. Mostanában az autóban sokat szól ez a lemez és a feleségem szerint tiszta Pain of Salvation, ami szerintem jó párhuzam, de a Fates Warning brigádja egy sokkal „klasszikusabb” vagy „időtlenebb” zenét írt itt.
Ez egy csontnélküli tízes lemez, amit mindenkinek meg kell hallgatni. Nem mondom, hogy könnyen adja magát, de aki szereti a kicsit melankolikusabb zenéket, a prog rockot és általában jó háttérzenét keres.
Kavicsok a margón 
3 thoughts