Az alábbi listán biztosan lesznek bőven meglepetések és olyanok, amikor jogosan vagy sem túlértékeltnek gondolnak majd mások. De a végső verdiktem során úgy döntöttem, hogy midnen esetben úgy kerül fel valami a listára, hogy erősen rezonált-e vele az évben illetve elővenném-e, mondjuk jövőre. Persze minden évben van pár olyan túlértékelt lemez, amit ilyenkor erősnek éreztem, de soha többé nem vettem elő, de különösen az első hét lemez biztosan meg fog ragadni, az első három pozíciója pedig gyakorlatilag napról napra változik. Remélem, nem csak öncélú hülyéskedésnek lesznek jók ezek a listák, hanem arra, is, hogy rámutassak pár érdekes vagy fontos idei megjelenésre.
Top 25 Dal
A legjobb dalos listám és a legjobb lemezes listám nincs tökéletes fedésben egymással. Igyekeztem pár olyan dalt is beválasztani, amik szerintem önmagukban is megállták a helyüket.
25. Floor Jansen: Come Full Circle
Floor Jansen a Nightwish élén felemásan kezelem: szerintem nyers tehetségben a legjobb énekesnő a poszton, de a zenekar mégsem működik vele. A szóló lemez egy közepes pop-rock cucc, de ezt a dalt nagyon szerettem.
24. Orbit Culture: From the Inside
A svéd Orbit Culture zseniális lemezének egyik súlyos szerzeménye király refrénnelk és gitárszólóval.
23. Insomnium: Godforsaken
Az Insomnium idei lemezéről ez volt a kedvenc dalom, és az évvégi összesítésben is bőven itt van a helye.
22. AHAB: Sea as a Desert
Különösen a szép dallamos énekrészek miatt maradt meg bennem az év végig ez a dal.
21. TesseracT: Legion
Danile Tompkins éneklésén túl a TesseracT teljes legénysége odateszi magát. De azért Tompkins lopja el a showt.
20. Night Verses: Arrival
Eléggé tipikus Night Verses téma, de annak annyira jó, hogy itt volt a helye. Talán csak a Love In A Liminal Spaces szoríthatta volna meg a lemezről.
19. Mental Cruelty: Symphony of a Dying Star
Óriási blackes deathcore tekerés egy kis folkos beütéssel. Lucas Nikolai extrém vokáljai elég jól demonstrálják, hogy most mi a sztenderd a színtéren.
18. Fires in the Distance: Wisdom of the Falling Leaves
A Fires in the Distance idei lemezének legjobb dalának muszáj volt itt lennie. Óriási doom metal eposz szép zongorás-szimfonikus körítéssel.
17. Enslaved: Kingdom
Ha már kimaradt a toplistámból ez a lemez, úgy éreztem, hogy tisztelegnek kell ezelőtt a dal előtt. Óriási dal, király gitártémákkal és szintivel.
16. Terrasite: Just Another Body
Azt hiszem ez a dal döntötte el, hogy imádom a lemezt. A Terrasite eposzi tízperces záródal olyan erővel döngöl a földbe, hogy amikor a dal végre megérkezik a tiszta ének, akkorra már véged van.
15. Royal Thunder: Live to Live
Csodálatos blues rock ballada egy óriási gitárszólóval.
14. Nanowar of Steele: Pasadena 1994
A Nanowar zsenialitása az, hogy a paródiáik több rétegűek. Egyrészről itt sikerült zárójelbe tenni a Sabaton teljes életművét (az, hogy ehhez sikerült bevonni Joakim Brodént zseniális), másrészt a teljes „a futbal a modern nemeztek háborúja” tézist sikerült kontextusba helyezni: magyarán kimondani, hogy ez egy ízléstelen hülyeség. Különösen fontos ez egy olyan országban, ahol a labdarúgást mindennek felett álló nemzeti ügyként kezelik. A valódi háborúk árnyékában a sportot körülvevő nemzeti pátosz egyszerűen vállalhatatlan giccs.
13. Suotana: River Ounas
A finn Suotana tizenhárom perces dala olyan jól van összerakva, hogy fel sem tűnik a dolog, sőt kérné az ember, hogy jöjjön még egyszer.
12. VV: Vertigo Eyes
Ville Vallo albumzáró dala szerintem az egyik legjobb dolog volt arról a lemezről. nem túl zúzós, de azért a végén jön egy szép szinte posztrockos gitártéma.
11. Self Deception: Fight Fire With Gasoline
Az év egyik legemlékezetesebb refrénjében minden túlérzékeny picsogó idióta el van küldve a francba, és ez teljesen rendjén van.
10. Ashbringer: Pages
Ha az egész lemez olyan jó lett volna, mint ez, akkor az év lemez lehetett volna. Egy blacke metallal és hardcore-ral kevert post-grunge óriási ötlet. Kár, hogy csak ebben az egy dalban működött.
9. Rise to the Sky: Funeral for My Home
A Rise to the Sky idei lemezének nyitódala tökéletes gothic doom kvintesszencia. többet nem is mondanék. Csodálatosan szép és brutális.
8. Steven Wilson: Rock Bottom
Az év egyik legjobb duettje. Lehet, hogy ezer ilyen dal van a könnyűzene történetében, de ez a szerzemény annyira csodálatos, hogy muszáj ide kerülnie. Emeljük ki: Ninet Tayeb csodálatos!
7. Elvenking: To the North
Sok nagyon jó dal van az Elvenking idei lemezén, de nekem messze a To the North volt a kedvencem (a Bathory utalást nagyra értékeltem).
6. King Gizzard and the Lizard Wizard: Dragon
Ez a dal úgy zseniális, ahogy van. A szuper és organikusváltások, a feszes ritmusszekció, a minden elemében megjegyezhető éneklés és dalszövegek. Minden a helyén van, és fel sem tűnik a dal hossza.
5. Falling in Reverse: Watch the World Burn
A Falling in reverse idei dal egy óriási egotrip, és még én is gúnyolódok a rap részek Eminemre emlékeztető white boy flowjára (értsd: rappelés mint kurva gyors hadarás), de annyira hatásos és működőképes az eégsz, hogy megadtam magam. A dal végi breakdown (és előtte a dalcím bekiabálása) az egyik legvagányabb dolog volt idén.
4. Hanging Gaden: The Garden
Ezt a dalt szinte megszállottan hallgattam idén. Ha valaha dallá változnék, akkor ez szeretnék lenni. Imádom.
3. Sulphur Aeon: Seven Crowns and Seven Seals
A lovecrafti Nagy Öregekhez írt egyik legjobb himnusz. Minden kultistának betéve kell tudni. Egyébként meg zeneileg is zseniális.
2. Sleep Token: Take Me Back to Eden
A Sleep Token idei lemezéről nagyjából hat-hét dal is idekerülhetne az obligált Summoningon túl. De számomra a katartikus címadó dal ragadt be erre az évre.
1. The Devil’s Trade: Vidékek vannak idebenn
Iszonyatosan erősen rezonáltam ezzel a dallal és a dalszöveggel. Novemberben hallgattam újra a lemezt egy kis kihagyás után és nem is volt kétséges, hogy ez az év dala. Annyira zsigerien a sajátomnak érezem, hogy kétség sem férhet hozzá, hogy ez volt a legjobb és legkedvesebb.
***
Toplistán kívüli, de említésre méltó lemezek
Több mint százötven lemez meghallgatása esetében csak lesznek olyanok, amik kicsit lesikkadtak, vagy nem volt idejük igazán mély benyomást kelteni. A jegyzőkönyv és a stílusbeli sokszínűség jegyében ezért jöjjön pár olyan, amik szerintem érdekesek lehetnek másoknak.
Black Metal
Idén nem volt annyira erős a black metal felhozatal, de ennek ellenére bőven jutott a toplistákon kívülre is.
Anareta – Fear Not: A tavalyi The Otolith lemez kicsit nyersebb és még csellósabb blakc metal párja. Imádtam a szellős vonósokat hangsúlyba tevő hangzását.
Hellripper – Warlocks Grim & Withered Hags: Igazi vérivő speed/black metal óriási gitározásokkal. Simán látom, hogy egyeseknek ez lenne az év lemeze.
Liturgy – 93696: A Liturgyt az igazi trve arcok nem bírják, de a számomra megjegyezhetetlen című idei lemezük szerintem egy elég avantgarde és extrém muzsika volt. A random zenei glitcheket örökre megjegyzem.
Oak Pantheon – Absence: Az év elején imádtam, és szerintem most is kiváló, de az év végére kizuhnat a lejátszási rotációmból. Ennek ellenére ajánlom midnen Agalloch rajongónak.
Olde Throne – Land of Ghosts: Nagyon-nagyon szép folkos atmoszferikus black metal, szintén Agalloch rajongóknak.
Panopticon – Rime of Memory: Monumentális lemez, ami talán azért nem fért fel a Top 25-be, mert későn jött ki. Ennek ellenére klasszikus gyanús.
Wayfarer – American Gothic: Érzem, hogy van valami ebben a country/western black metalban, szóval még 2024-ben vissza fogok rá térni.
Death Metal
Idén inkább a dallamos death metal tudott magával ragadni, de bekerült egy igazi old school zúzda is.
In Flames – Foregone: A stílus veteránjai hosszú évek után visszatértek egy a régi időket megidéző dallamos death metal lemezzel. Igazából a refrének erőltetett popos dallamai húzták le az összképet, de például a Meet Your Maker az év kiemelkedő dalai közé tartozik.
Incantation
Lethvm – Winterreise: Death metalhoz sorolom, de ugyanúgy van benne doom, post-black metalos kiakadt üvöltés és sadboi melankolikus tiszta ének. Az év egyik meglepetése volt, mert a bandanév és albumcím alapján nem ezt vártam.
Mental Cruelty – Zwielicht: Nem volt annyira kiemelkedő, mint a két évvel ezelőtti Hill to Die Upon, de a dinamikák miatt így is sokkal jobb volt ebben a blackend deathcore stílusban, mint a tavalyi Lorna Shore.
Scar Symmetry – The Singularity II – Xenotaph: Hosszú évek kihagyása után a Scar Symmetry szerintem egészen erős lemezt produkált. Talán csak a slágerek hiányoztak.
Heavy/Power Metal
Ez elég foghíjas lett, de ettől még nem kell elkeseredni. A Top 25-ben lesz pár jó lemez ebből a stílusból is.
Excalion – Once Upon a Time: Egy szuper progresszív elemektől sem mentes power metal, amely az Evergrey melamkóliáját és a Kamelot tapadós dallamait is felvillantja. A gitározás világbajnok.
Night Demon – Outsider: Igazi hagyomány őrző sallangoktól mentes heavy metal.
Smoulder – Violent Creed of Vengance: Habár a blogon eléggé lehúztam, végül mégiscsak sikerült egy picit megszeretnem újra ezt a lemezt. Egy tök jó női énekeses fantasy metal a tradicionálisabb fajtából.
Progresszív Metal
Ez egy kicsit hosszabb lett, de azért, mert az év végi összesítésben jöttem rá, hogy mennyire kiemelkedő is volt ez az év ebben a stílusban.
Enslaved – Heimdal: Úgy érzem, hogy pár hónap múlva bánni fogom, hogy nem került be a Top 25-be, mert szerintem szuper lemez volt.
Haken – Fauna: Nagyon szerettem volna szeretni, inkább volt egyszerűen csak jó, mint kiemlkedő. Ennek ellenére szerintem érdemes belehallgatnia a stílus kedvelőinek.
Legado de une Tragedia: Aquelarre de Sombras: Egy nagyon különleges szimfonikus metal lemez, amelyet az énekesi teljesítmények emeltek ki az idei év terméséből. Nagyon különleges, de nehéz lemez, ami megköveteli magának az időt.
Ne Obliviscaris – Exul: Az idei Ne Obliviscaris szerintem jó volt, de sajnos nem volt időm visszatérni hozzá még több hallgatásra. Ez lehet az én hibám, vagy jelentheti azt, hogy azért annyira nem volt kiemelkedő.
Periphery – V – Djent is Not a Genre: Szerintem nagyon jó lemez volt és a Wildfire és a Wax Wings egy kiváló dal. Az év folyamán kicsit elsikkadt.
Tesseract – War of Being: Jó lemez volt, de nem kívánkozott anynit vissza a lejátszási rutinomba, mint mások.
The Great Nothing – Sapphire Moon: Az év elején ez volt a kedvenc instrumentális porgresszív metal lemezem. Van egy kis amatőr bája, de szerintem érdemes tenni vele egy kísérletet.
’Core
Ahogy látom idén sok metalcore és ahhoz közeli lemez jött ki, de annyit hallgattam (ahogy nézem az igazán nagy durranások ki is maradtak). Ennek ellénre egy ötös lista összejött nagyjából ehhez a színtérhez köthető bandákból.
For I Am King – Crown: A holland csajfrontos metalcore banda az év első felének legszórakoztatóbb lemezét rakta össze. Végül nem bírt az áradattal és kiszorult a toplistából.
August Burns Red – Death Bellow: A stílus veteránjai ismét hozták a szintet, öröm volt hallgatni ennyi király riffet és breakdownt.
The Ongoing Concept – Again: A csapat magja a 2010-es évek végén szétesett, de most újra összeállt a Saloon idején működő tagság, és csináltak egy baromi jó post-hardcore lemezt.
BIG|BRAVE – nature morte: Egy nagyon súlyos inkáb post metalos lemez volt, amit Robin Wattie éneklése emelt ki.
The Acacia Strain – Failure Will Follow: A brutális grindcore-os Step Into the Light párja egy súlyos drone-os lemez három dallal harmincnyolc percen át. A csúcs szerintem a tizenhét perces bog walker, amely simán hozza a Sleep Dopesmokerének súlyosan belassult hangulatát.
Sadboi Vibez
Idén jó éve volt azoknak, akik szeretik a szomorkás, doomos muzsikát. Ide soroltam minden sötétebb és depisebb dallamos metal lemezt is. De azért a death-doom örök!
AHAB – The Coral Tombs: Óriási funeral doom lemez Némó kapitány nyomdokain. A nagyon lassú súlyos riffeken és Marianna-árok mélységű hörgéseken túl az egyszerű, de hatátos tiszta éneklés vitte el a hátán a lemezt.
Bell Witch – The Future’s Shadow Part 1.: The Clandestine Gate: Nyolcvanhárom perc vánszorgó doom metal. És ez egy albumtrilógia első harmada. Csak kitartóknak és a stílus connoisseuröknek ajánlom, illetve Mörk Borgozáshoz.
Deadly Carnage – Endless Blue: Egy nagyon különleges dallamos progresszív metal lemez, ami lehet, hogy megérdemelte volna a toplistás helyezést, de elég nagy volt a tülekedés.
Insomnium – 1969: Szerintem nem kiemelkedő, de továbbra is jó lemezt raktak le a finn srácok az asztalra. Tudom, hogy másoknak ez volt az év lemeze, de engem nem ragadott annyira magával.
Katatonia – Sky Void of Stars: Tökéletes stílusgyakorlat a sadboi metal királyaitól.
Shade Empire – Sunholy: Nem kiemelkedő, de komplex és modern hangzású progresszív metal lemez.
***
Top 25 album
25. VV: Neon Noir
Stílus: goth pop/rock
Nem is magyaráznám túl a dolgot. Ville Vallo visszatért egy szóló lemezzel és a végeredmény pont olyan, mint egy poposabb HIM lemez. Egy tök jó melankolikus muzsika, amiben időről időre zsizsegnek a gitárok és erre szuper dallamok jönnek. Január óta sokat hallgattam ezt a lemezt, és habár én sosem voltam HIM-rajongó, de ez a kényelmes gótikus pop/rock óriási meglepetés volt idén.
24. Suotana: Ounas I.
Stílus: dallamos black metal/extrém power metal
A finn Suotana elég jó választ ad arra a sosem feltett kérdésre, hogy milyen lenne a Sonata Arctica, ha nem Tony Kako énekelne, hanem valaki végig károgná a muzsikát. A végeredmény egy szuper jó dallamos metal lemez, óriási epikus gitározásokkal, dallamokkal és velőtrázó károgással. Egy kifejezetten „fényes” lemez, amely hiába van tömve hosszú dalokkal jókor jönnek a váltások, és elég dinamikus az összkép, hogy ne unjunk rá. Mivel a lemez az egyes sorszámot kapta, ezért alig várom a folytatást.
23. Thy Catafalque: Alföld
Stílus: avantgarde metal
Kátai Tamás idei lemez egy lényegre törőbb, súlyos lemez lett. Ennek meg vannak az előnyei, például ennyi király 80-as, 90-es éveket idéző riffelést kevés helyen hallottam, illetve Lédeczy Lambert (Ahriman) hörgései szuperek voltak. Ennek ellenére én ezt most kevésbé szerettem, mint a korábbi lemezeket, szóval várom a következő kicsit szabálytalanabb opuszt.
22. Cattle Decapitation: Terrasite
Stílus: death metal
A Cattle Decapitation idei lemeze egy nagyon súlyos, helyenként a progresszív metallal és doom kacérkodó dalcsokor, amely az emberiség elkerülhetetlen végzetének prófétája akar lenni. Talán hangzás túl steril, de a gitárok és Travis Ryan vokáljai elég változatosak voltak és karakteresek voltak, hogy a toplistába kerüljön. Az albumzáró Just Another Bodyról már megemlékeztem, de tényleg az év egyik legjobb albumzárása volt.
21. Bear Ghost: Jiminy
Stílus: progresszív rock
Ez az amerikai trió tökéletesen hozta azt a kalandos, stílusokra és szabályokra fittyet hányó zenét, amiről a progresszív rocknak szólnia kellene. A hangszeres teljesítményen túl egyértelműen Ryan Abel lemeze viszi el a pálmát. Idén mindenki el volt ájulva az új Avenged Sevenfoldtól, de valójában így kellene őrült (Mr. Bungle-re emlékeztető) muzsikát csinálni. A Bear Ghost idei lemez szerintem egy nagyon jó ízléssel kivitelezett zenei idegösszeomlás lett.
20. Death of Giants: Ventesorg
Stílus: death-doom
Ez a project valójában Morten Sobyskogen egyszemély bandája, amelyet az hívott életre, hogy a felesége három éves küzdelem után meghalt rákban. Sobyskogen pedig ezek után írt egy szép és fájdalmas lemezt erről a folyamatról és a gyászról. Zeneileg tökéletes hozza a 90-es évek death-doom zenekarjainak stílusjegyeit, énekben pedig persze kapunk sok hörgést és egy nem túl csiszolt, de nagyon hiteles tiszta éneklést (helyenként a 80-as évek klasszikus heavy metal énekeseinek operás frazírjait is hozza). A lemez egyik legtökösebb húzás viszont egyértelműen az Iron Maiden Only the Good Die Young című dalának lassú, himnikus feldolgozása. A Ventesorg (jelentése: előzetes gyász) feliratkozott az Hour of the Nightingale mellé, mint a metal egyik nagy gyászlemeze.
19. Ellereve: Reminiscence
Stílus: gothic folk metal
Az első dal súlyos riffjei után kifejezetten meglepő, ahogy szépen kinyílik a lemez, és kapunk egy szép, de súlyos gótikus, folkos női énekeses lemezt, nagyjából Chelsea Wolfe, Emma Ruth Rundle, Myrkur és Sylvaine vonalán. Egy nagyon velős és hatásos muzsika, amelyben a szépségben és a súlynak is van helye.
18. Self Deception: You Are Only As Sick As Your Secrets
Stílus: metalcore
Ezt a lemezt le lehetne azzal is írni, hogy négy svéd srác lenyúlta az elmúlt tíz év metalcorjánka összes trendjét és slágerét, és írtak egy albumot. De a vlóság az, hogy ha így is történt, akkor is egy olyan jó lemezt kaptunk azonnal tutira ható slágeres metal dalokkal, amiket öröm volt egész évben hallgatni.
17. Hemina: Romancing the Ether
Stílus: progresszív metal
Az ausztrál Hemina idei lemez valójában egyetlen harmincnyolc perces szerzemény különálló tételekre bontva. Egy szép, romantikus progresszív metal lemez, amely nagyon jól adagolja a súlyos riffeket, az ambientes kiállásokat, illetve jól zsonglőrködnek a különböző énekstílusokkal. Aki szereti a Caligula’s Horse-t, annak kötelező.
16. Orbit Culture: Descend
Stílus: progresszív death metal
Egyszerűen csak egy kurva jó modern dallamos death metal lemez. Jó riffek, óriási szólók és Niklas Karlsson szuper hörgései és színesítő énekdallamai teszik fel a koronát az albumra. Igazi telivér gitárlemez, amelyre óriásit lehet headbangelni.
15. Royal Thunder: Rebuilding the Mountain
Stílus: blues rock, tradicionális heavy metal, doom
Talán furcsa, hogy ennyire „hátul” van az ez a lemez, mert Mlny Parsonz szerintem az egyik legjobb énekesnői teljesítményt nyújtotta idén. A retro blues rockos, sabbathos riffekre épülő muzsika úgy szép hagyományőrzés, hogy közben nagyon modern az összhatás.
14. Fires in the Distance: Air Not Meant For Us
Stílus: progresszív doom metal
A Fires in the Distance brigádja egy súlyos doom metal lemezt rakott össze, amely a maga módján tök progresszív anélkül, hogy egy kicsit is engedne a hallgatót összeszorító súlyosságon. Még a szép zongorás dallamok is inkább fűszert jelentenek, mint feloldozást. Mellesleg szerintem ez az év egyik legmenőbb albumcíme.
13. Obsidian Tide: The Grand Crescendo
Stílus: progresszív metal kis közel-keleti fűszerrel
Az izraeli Obsidiain Tide triója egy zseniális régi Opethet idéző lemezt rakott össze. Simán az év egyik legjobb klasszikus értelmeben vett progresszív metal lemeze, óriási riffekkel, feszes ritmusszekcióval és fényes-sötét dinamikákkal. A közel-keleties dallamok már csak a habot jelentik a tortán.
12. OK Goodnight: The Fox and the Bird
Stílus: progresszív metal indie rockos elemekkel
Megtévesztő lemez, mer az elején egy kicsit súlyosabb indie folk lemeznek tűnik, majd nagyjából a 4. szám környékén a kedélyes erdei utazás átfordul a ragadozók előli menekülésbe és más veszélyekbe. Egy nagyon sokszínű és okos lemez, óriási hangulattal. Habár elsőre Casey Lee Williams éneklése tűnik fel, valójában a hangszeres szekció is nagyon odateszi magát. A mai napig bánom, hogy annak idején a borító alapján nem vettem meg látatlanban a lemezboltban.
11. Blackbraid: Blackbraid II.
Stílus: dallamos black metal
A tavalyi bíztató debütáló lemez után várható volt a banda nagyot fog robbantani, de erre én sem számítottam. Egy csodálatos dallamos black metal lemez született, ami a stílus legjobbjainak nyomdokain jár. Sajnos 2023-ban két irányból is meg lett rángatva ez banda (egyrészről a fő zeneszerző és frontember inautentikus indiánszármazása miatt, másrészt szintén az ő ostoba rasszistázó tweetjei miatt egy európai zeneifesztivál kapcsán). Ezzel viszont mi ne foglalkozzunk, ha jót karunk magunknak, mert a körítést leszámítva ez bizony egy nagyon jó black metal lemez, feelinges riffekkel és egész jó ötletekkel. Aki szereti az Agallochot és a black metal dallamosabb ágát, annak nagyon ajánlom.
10. Elvenking: Reader of the Runes – Rapture
Stílus: power metal/melodeath
A szívem megszakad, hogy csak a tizedik helyre tudtam feltornázni, mert az év első felében ez a lemez volt az első, amire őszintén el kezdtem lelkesedni. A Reader of the Runes második része ha lehet még dallamosabb és még slágeresebb lett, de mellette a dallamos death metal hatások is megmaradtak, illetve az okosan használt hegedű miatt a folk metal vállalható ága felé is elkanyarodik a lemez. Az olasz banda rekord sebességgel válik a kedvenc kortárs power metal zenekarommá.
9. Saturnus: The Storm Within
Stílus: death-doom
Lehet, hogy lassú, és avatatlan füleknek egysíkú, de ez egy annyira csodálatos súlyos death-doom lemez, amit nem tudok nem imádni. Thomas A.G. Jensen brutális hörgéseihez fogható kevés volt, idén, de mégis muszáj kiemelnünk a két gitárost Indee Rehal-Sagoot és Julio Fernandezt, mert olyan jó riffkeet, szólókat és goth rockos gitárharmóniákkal töltötték meg a lemezt, amit szerintem a Draconian 2020-as lemeze óta nem hallottam.
8. Night Verses: Every Sound Has a Color in the Valley of the Night Part 1.
Stílus: instrumentális progresszív metal
A Night Verses a 2018-ban a From the Galleries of Sleep lemezzel előlépett a kedvenc instrumentális zenekarommá, majd az idei lemezzel sikerült biztosítaniuk a pozíciójukat. Egy zseniális félórás hangszeres extravaganzáról van só, de úgy, hogy egy pillanatra sem lesz egyhangú vagy artistaszám. Minden hangnak és váltásnak helye van, és rohadt dinamikus az összkép még az egyes dalokon belül is. Ha van fél órád agyas hangszeres játékra, akkor nagyon ajánlom. A lemez folytatása valamikor 2024 elején jön ki. Én alig várom.
7. Sulphur Aeon: Seven Crowns and Seven Seals
Stílus: dallamos death metal
Lovecraft él! A német Sulphur Aeon legénysége már régóta nyomja a lovecrafti témákban utazó death metalját, de szerintem az idei lemezükkel sikerült szintet lépniük egy sokkal dallamosabb megközelítéssel. Habár a lemez címe valami bibliai témát ígér, ezt az egészet sikerül átjátszani a kozmikus borzalmak térfelére, ami szerintem óriási ötlet (a „hét abomináció” valószínűleg tiszteletét fogja tenni a jövendőbeli szerepjátékos világomban). De ha a zenéről kell beszélni, akkor a dallamokon túl muszáj említést tennünk a vokalista M. brutális hörgéseiről és tiszta énektémáiról. Az, hogy a lemez a hetedik helyre került lehetne vicces belsős poén, de ne legyen kétségünk: az év legjobb extrém metal lemezéről van szó. Ha van igazság pár év múlva igazi klasszikusként fogunk rá hivatkozni.
6. Hanging Garden: The Garden
Stílus: gothic death-doom
Valószínűleg midnenki más azt fogja mondani, hogy túlértékelem ezt a lemezt, de ezt a fajta gótikus metalt imádom. A finn Hangin Garden legénysége összerakott egy szuper jó dallamos death-doom lemezt óriási férfi-női énekléssel és szuper dalokkal. A Hanging Garden lemeze végig kísérte az idei évemet, és imádtam. Az, hogy ennek ellenére nem került be a top 3-ba ne téveszen meg senkit: ez a szívemhez legközelebb álló metal lemezem idén.
5. Nanowar of Steel: Dislike to False Metal
Stílus: paródia metal
Volt egy pár hónapos időszak az idén, amikor szégyen szemre úgy tűnt, hogy ez a lemez lesz az number one. Aztán jött pár dierket módon jó lemez, és a dolgok a helyükre kerültek. De eettől függetlenül az olasz Nanaowar of Steel idén egy olyan dalcsokrot rakott le, amelynek minden egyes tagja zseniális, és a humora túlmutat az egyszerű paródián. Az elős daltól az utolsóig jönnek azok a dalok és témák, amelyek egyszerre mutatnak görbe tükröt a (főleg) európai metal színtérnek és mellé okosan beszélnek fontos dolgokról. Igazából
4. The Devil’s Trade: Vidékek vannak idebenn
Stílus: folk, post-rock/metal
Makó Dávid eredetileg egyszemélyes folk projectje az elmúlt években igazi rock/metal zenekarrá avanzsált, és ezt a változást leköveti az idei lemez, ami messze az életmű eddig legnagyobb dobása. A világfájdalmas dalokban nem nehéz megtalálni egy nem túl vidám korszak lenyomatát. A magyar dalok, ha lehet még erősebbek, mint az angol nyelvű klasszikus alt country szerzemények, de például a zseniális címadó dalban szinte post-metalos hömpölygésig van tekerve az intenzitás. De egyértelműen Dávid szenvedélyes és direkt éneklése az, ami uralja ezt a zenei világot. Csodálatos lemez, ha egy jobb korban élnénk, akkor sokkal többeknek kellene ismernie. Habár idén a blogon elég negatív húrokat megpendítve beszéltem a nemzetünk kreativitásáról és alkotókedvéről, az ilyen felvillanások mindig adnak egy kis reményt, hogy talán lehet közünk a mindenséghez.
3. King Gizzard and the Lizard Wizzard: PetroDragonic Apocalypse; or, Dawn of Eternal Night: An Annihilation of Planet Earth and the Beginning of Merciless Damnation
Stílus: progresszív stoner rock vagy mi…
Én a King Gizzarddal úgy voltam mindig is, hogy ez a hipsztereknek való stoner zenekar, ami mértéktelenül ontja magából a lemezeket, és ebből adódóan talán az őket körülvevő kultusz kicsit túlzás. Ám idén mégis rávettem magamat, hogy meghallgassam az életműben viszonylag kivételes metalos kiruccanásukat, és be kellett látnom, hogy ez bizony zseniális. Az év legnagyobb örömzenélését mutatja be az ausztrál brigád olyan energiával és önfeledtséggel, aminek az általános hiánya egészen idáig fel sem tűnt a saját zenehallgatási mintázatomban. A lemez persze a világvége egy lehetséges és nagyon pulp sci-fis forgatókönyvét meséli el, de ettől még cuccon nagyon érződik, hogy itt mindenki a saját hangszerének a mestere és zeneszerzőként is zseniálisak. Lehetne sorolni a dalokat, de én csak annyit mondok: ez a lemez a metal és rock zene történetének egészéhez mérve is zseniális.
2. Steven Wilson: The Harmony Codex
Stílus: progresszív rock, ambient, art rock/pop
Nem szerepelt az idei évi bingó kártyámon, hogy meg fogok szeretni egy Steven Wilson szóló lemezt. Én a Future Bites lemezt legutóbb egy izzadtságszagú erőlködésnek érzetem, amiben T. Szerző próbált valami kommersz sikert elérni. Ehhez képest az idei lemez egy fantasztikus art rock lemez, ezernyi stílussal és hatással (én a Pink Floys Jean-Michel Jarre és Radioheadet emelném ki). Egy nagyon szépen összerakott zenei utazást kínál a lemez, ami az első hallgatásra betalált nálam, és azóta nem ereszt. A korai években a Porcupine Tree-ről az volt a városi legenda, hogy valójában a Pink Floyd tagjai csinálják álnéven, ezt a lemezt meghallgatva úgy érzem, hogy körbeértünk. Az év egyik legzeneibb albuma, és kénytelen vagyok ismét meghajolni Steven Wilson nagysága előtt.
1. Sleep Token: Take Me Back to Eden
Stílus: pop metal, shoegaze, metalcore
Az év végi listákon előkelő helyen szerepel ez a zenekar, amire lehet úgy reagálni, hogy kommersz hülyeség, vagy azt, hogy „eZ NeM iS mEtÁl”. Csak ezek álproblémák. Januárban először kijött a Chokehold, majd robbantott egy óriásit a Summoning (az az utlsó perces szexi jazz-funky váltás szerintem klasszikus), és az eredetileg pár százezres havi hallgatottságú zenekar idén már a Wembleyben tartott headlinerként koncertet. Ez egy olyan sikertörténet, amire szerintem nagy szükség van a mai világban. Az a kérdés, hogy metal vagy nem metal szerintem tökre lényegtelen. Az az igazság, hogy egy olyan lemez, amelynek a 80 %-a instant megjegyezhető és a legváratlanabb időpillanatokban jönnek elő részletek csak jó lehet. Az nem érdekel, hogy mennyire vagyok trve arc azért, mert szerintem ez volt az év lemeze. Az egész jelenség mögötti sokféle kérdésre és problémára kitértem egy egész posztban.
Sokáig küzdöttem magamban, hogy tényleg ezt akarom-e első helyre tenni, és nem mondjuk a King Gizzardot vagy a Steven Wilson albumot, de be kell látnom, hogy idén semmit sem hallgattam meg annyiszor elejétől a végéig, mint ezt az egy lemezt. A Sleep Token idei lemeze egy modern klasszikus, amit az elkövetkezendő években rongyosra fognak másolni, és feltehetően jövőre már nem az Architects előzenekaraként jönnek a Budapest Parkba, hanem egy nagy helyen lesznek főzenekar. De nem is ez a lényeg: a Take Me Back to Eden egy fantasztikus lemez, ami súlyos, dallamos, melankolikus, modern és egyedi. Ezért lett az én legkedvesebb lemezem idén.
Kavicsok a margón 