A mostani összefoglaló megírásakor nem a lemezek meghallgatása, hanem az összefoglalók megírása tartott sokáig. Ennek köszönhetően végül annyira sikerült megcsúsznom, hogy inkább összevontak a két havi cikket egybe. Ettől még reményeim szerint informatív lesz és talál mindenki kedvére való muzsikát.
Blackbraid: Blackbraid II (Szerzői kiadás)
Stílus: dallamos black metal
Az amerikai Blackbraid már tavaly is elég erős lemezt tett le, amire szerintem sikerült idén még pár lapáttal rátenni. Alapvetően ez egy egyszemélyes project, amely egy Sgah’gahsowáh művésznevű indián csávó munkája (a dobokat leszámítva ő zenélt és károgott fel mindent, egyedül élőben vesz maga mellé egy dobost és egy basszert). Az indián/amerikai őslakos tematika miatt az ember azt gondolná, hogy itt fullba van nyomva a folk metal, de a legmeglepőbb az, hogy habár egyes tradicionálisnak ható hangszerek megjelennek olykor, de ez bizony egy telivér modern black metal lemez, amely az Agalloch legszebb időszakát viszi tovább (Sgah károgása szinte megtévesztésig hasonlít John Haughméra).
A lemez legnagyobb erőssége az atmoszféra és az, hogy úgy tud iszonytaos intenzitással pörögni a zene, hogy közben nem nyomja agyon hallgatót plusz még a műfaj keretei között iszonyatos dallamos gitártémák és harmóniák hallhatóak (a gitárszólókról nem is beszélve, amik végképp meglepik az embert). Ráadásul a hosszú lemezre pakolt nem is túl rövid dalok habár egyenként nem túl dinamikusak (bár van pár meglepő váltás), de ha egymás mellé tesszük a kiváló doomos Twilight Hymn of Ancient Bloodot (iszonyatos bömbölő hörgéssel nyit a dal, majd a közepénél átmegy thrash metalba), majd blackesen daráló The Wolf That Guides the Hunters Handet vagy a misztikusabb Moss Covered Bones on the Altar of the Moon (ezek a számcímek!), akkor érezni lehet, hogy a lemezre mégsem ugyanazok a dalok lettek feljátszva. Ja és még egy Bathory feldolgozás is felfért a lemezre (A Fine Day to Die). Stílus tekintetében, habár a zene gyökerei egyértelműen a black metalhoz kötik a projectet, de szépen felvonul minden, amit az extrém metál elmúlt harminc-negyven éve produkált, de mindezt úgy, hogy nem lesz progresszív metal a dologból. Szerintem ott van az év legjobb black metal lemezei között. Hozzám hasonló Agalloch-árváknak kötelező!
Értékelés: 4.5 (fantasztikus)
Cattle Decapitation: Terrasite (Metal Blade)
Stílus: deathgrind
Az amerikai Cattle Decapitation már nagyon régóta tolja a maga sajátos környezettudatos deathgrind muzsikáját, de mostanáig sajnos nem sikerült igazán elmerülnöm az életművükben. Az idei lemezük a maga hátborzongató borítójával egyből felkeltette az érdeklődésemet, de valószínűleg nem hallgattam volna bele, ha nem hallottam volna jó kritikákat felőle. A muzsika egy nagyon súlyos, de helyenként a progresszív metallal is kacérkodó dalcsokor, amely dühödten olvassa az emberiség fejére a bűneit a természettel szemben. Egy rendkívül súlyos és brutális muzsikáról van szó, amelyben a dalok talán egyenként nem különböznek annyira egymástól, de a lendület, a dinamika és a helyenként doomos kiállások eléggé fogyaszthatóvá teszik az egészet. Számomra messze a lemez záró Just Another Body tetszett a maga majdnem dallamos énekével és a reményről és az emberiség megjavulásáról lemondó hangulatával. Ami miatt kicsit csalódás volt a lemez nekem az a hangzás volt, amit nagyon sterilnek éreztem, különösen a dobok keverésével nem voltam kibékülve, pedig egyébként a gitárok és a zenei témák elég szépen és dinamikusan váltják egymást, de a dob valahogy egyetlen fehér zajnak hallatszik a dalok jelentős részében. Viszont Travis Ryan vokáljai nagyon erősek voltak, akár a gyomormély hörgéseket, akár a magas visításokat nézzük. Összességében egy kellemes, de nem túl maradandó lemezről van szó. Aki igazi csontrepesztő brutális zenét akar hallgatni, annak tökéletes, de ebben a hónapban nekem az Incantation valahogy jobban „klikkelt”.
Értékelés: 3.0 (jó)
Deadly Carnage: Endless Blue (A Sad Sadness Song)
Stílus: progresszív metal
Az olasz Deadly Carnage számomra eddig ismeretlen banda volt, és a mostani lemezüket meghallgatva meglepődtem, hogy eredetileg black metal zenekarként indultak. A lemezt szeptember eleje óta kerülgettem, bele-belehallgattam és valahogy nem tudtam hová tenni. Egy súlyosabb progresszív metal lemezről van szó, szép tiszta énekkel. A zene maga helyenként nagyon éteri (mintha egy súlyosabb Alcestet hallgatnánk, helyenként még az énekstílus is erre rímmel), de azért van lendület és kellő súly a zenében. A stílus szokásaitól eltérően a dalok hossza megmarad öt perc körül, és nincsen sok öncélú stílusváltás vagy hangszeres virgázás. Cserébe a lemez koncepciójához tartozó spirituális-tengeri témához illő melankolikus és lebegős hangulat nagyon erős. A zene progresszív voltát sokkal finomabb megoldások, a jó ízléssel kevert vonósok, az érdekes hangszínek és dalszerkezetek jelzik. Ha nem tudnám, hogy olaszok, akkor simán elhinném, hogy ez valami svéd banda munkája. Bár az olasz gyökereket erősíti, hogy ilyen jó dallamok vannak, illetve néhol a honfitárs szintén progmetalos Kingcrow is eszembe jutott a zenéjükről.
Eddig jól körülírtam, hogy milyen a zene, de milyenek a dalok? Itt vagyok bajban, mert nincsenek igazán kiemelkedő és emlékezetes dalok, de egyben nagyon hatásos és szép a lemez. Ha mégis meg kellene neveznem három jó dalt, akkor biztos ott lenne a lemez legsúlyosabb darabja a Mononoke (igen, utalás arra az animére), a Sublime Connection énektémái nagyon szépek, illetve a vonósokkal is megtámogatott instrumentális Unknown Shores az év egyik legszebb lemezzárása. A cikk lezárásakor még egyszer meghallgattam a végső verdikt miatt, de úgy érzem, hogy lassan, de biztosan ragad meg a lemez sajátos tengeres-lebegős zenei világa. Nem tudom, hogy az év végi elszámolásban oda fér-e az év lemezei közé, de szerintem, aki szép dallamos metalt akar hallgatni, az nem fog mellé.
Értékelés: 3.5 (nagyon jó)
Dodheimsgard: Black Medium Current (Peaceville)
Stílus: avantgarde metal
A norvég Dodheimsgard már nagyon régóta a radaromon van, és annak idején emlékszem, hogy próbáltam megszeretni a legutóbb (2015-ben) kiadott A Umbra Omega című lemezüket, de nem ment. Az idei Dodheimsgard lemez igazából hallhatóan egy kompetensen feljátszott lemez, habár az avantgarde metal kitételt annyira nem értem. A fő problémám az volt, hogy harmadik és negyedik hallgatás után sem sikerült sehogy sem kapcsolódnom a lemezzel (hamár norvég avantgarde metal: az Arcturus Masquarade Infernale-jével is így jártam). Az ének hol karcosabb, hol kellemesen dallamos, de semmi olyan nincs benne, ami rögzülne. A hangszeres szekció igazából tök jó, de ott sincsenek konzisztensen olyan elemek, amik engem igazán megfognának. Például tök jó az Et smelter végén hallható gitárszóló, vagy az Interstellar Nexus elszállós középrésze, de jellemző, hogy nem egész dalokat tudok kiemelni, hanem csak bedobált darabokat elég hosszú szerzeményekből. Pedig szeretem a progresszív rockot és metalt, szóval nem két és fél perces három akkordos dalokat várnék el.
Szóval negyedik-ötödik nekifutás után megállapítottam, hogy lehet, hogy másoknak tetszik az idei Dodheimsgard is, de ez a zenekar nem nekem szól. A pontozás persze a sajátom, de kísérletezni lehet vele.
Értékelés: 2.5 (vegyes)
Fen: Monuments of Absence (Prophecy)
Stílus: black metal
Az angol black metal veterán Fen lemezétől sokat vártam (bár a korai lemezeik hangulatát már régóta nem tudják visszahozni). Az idei lemez egy igazi nyers black metal lemez sok death metalos elemmel. Igazából aki ismeri a 2000-es évek black metalját, arra nagy meglepetések nem várnak: szépen kevert black metal, szuper károgós-hörgős vokálok helyenként akusztikus gitáros vagy szintis kiállásokkal. A dalok egyenként nem túl kiemelkedőek sajnos, de egyben végig hallgatva tök jó háttérzenét szolgáltatnak. Azonban nem lesz ott azok között a lemezek között, amiket az év végén még egyszer lecsekkolok, hogy miről is maradtam le. Ha valaki szeretne valami dallamosabb black metalt hallgatni, ami mégsem túl leterhelő, akkor tökéletes választása, de a havi adagból már inkább ajánlanám a Blackbraid lemezt.
Értékelés: 2.5 (vegyes)
Incantation: Unholy Deification (Relapse)
Stílus: death metal
A sok black metal és deathcore tengerében kifejezetten üdítő volt a New Yorki death metal alapvetés lemezét meghallgatni. Az Incantation idei lemeze gyönyörűen hozza az old school death metal minden tulajdonságát, amiért imádni lehet: brutális és érthetetlen hörgő vokálok, technikás, de nem túl felvágós gitárjáték, és szögegyenes dobolás észvesztő tempóban. A maga negyven percével tökéletesen szórakoztató muzsika, óriási groove-okkal, jól leplezett dallamokkal és Kyle Severn szuper dobjátékával. Nem emelnék ki dalokat, mert mindegyik jó a maga nemében és az album tempója és dinamikája tökéletesen van összerakva. Amellett, hogy a lemez egy pillanatra sem vesz vissza a brutalitásból, tudja, hogy mikor kel felpörögni vagy lelassul szinte doom metalos tempóra. Ha egyszer elkezdtem hallgatni, akkor mindig újrapörgettem és nem okozott gondot, hogy újra elindítsam azonnal.
Ajánlom mindenkinek ezt a lemezt, aki szeretne egy igazán brutális lemezt hallgatni, amely nem a kortárs (helyenként bazári) deathcore formanyelvét használja.
Értékelés: 4.5 (fantasztikus)
Mental Cruelty: Zwielicht (Century Media)
Stílus: blackened deathcore
Ez a lemez óriási csalódás, úgy, hogy nem reménytelen a helyzet. A német slam/brutal deathcore alakulat 2021-es A Hill to Die Upon című lemeze abban az évben a kedvenc extrém metal lemezem volt, amihez öröm volt visszatérni. Azon a lemezen tökéletesen hozták az akkor felemelkedő szimfonikus black metalos deathcore-t. Csak azóta két fontos dolog történt, ami az egész lemezt és annak befogadását befolyásolja. Egyrészt a régi „énekesüket” kirúgták, mert nemi erőszak gyanújába keveredett (komolyan, mi f* van veletek?). Másrészt ugyan ennek az évnek a végén kijött a Lorna Shore …And I Return to Nothingness című EP-je a csodagyerek Will Ramos ikonikus To The Hellfire dalával. Ma már egy post-Lorna korszakba lépett a szimfonikus deathcore, és gyakorlatilag mindenki TikTok komptibilis extrém vokálos dalokat ír Elden Ring/Dark Souls-t idéző szimfonikus betétekkel.
És ezek után megérkezik a Mental Cruelty, amely brutális volt, dallamos és zeneileg egyébként simán jobb volt, mint a Lorna Shore tavaly Pain Remains lemeze (azt a rettenetes hangzást tudnám feledni). Nos, az új énekes Lucas Nikolai technikai értelemben jó (még dallamos éneklést is hoz, ami a zene textúrájának jót tesz), de nekem túlságosan sok az éles torokhang a vokáljában, amitől tökre ugyanolyannak tűnik, mint Will Ramos Gollam-hangú károgása. A zene is picit sűrűbb lett, és érezhető, hogy hangzást közelebb vitték a színtér szupersztár bandájához. Ennek ellenére látszik, hogy szerintem a Mental Cruelty gárdája jobban tud dalokat írni és az ötleteiket strukturálni. A kevés dallamos fogósabb, a zúzás bólogatósabb és hagynak időt lélegezni is a daloknak. Az album keverése is sokkal kellemesebb a fülnek, szóval ezen a fronton is lenyomják a Lornát. De összességében valami elveszett, lehet, hogy az előző énekes egy rohadék, de a csávó egy hegyomlás volt és ez a hangján is hallatszott. Akármennyire technikás is az új énekes az előző lemez elemi erejét nem tudják reprodukálni. De a többnyire közepesen jó dalok közepette azért van pár csemege: a címadó dal egy intró igazából, de a németnyelvű népdalra emlékeztető dallam kilóg felfelé az összképből és utána a Symphony of the Dying Star is sokkal nagyobbat üt a maga eposzi lezárásával. Összességében szerintem hallatszik, hogy a banda zeneileg továbbra is rendben van, de úgy érzem, hogy valamit változtatniuk kell majd, hogy előre tudjanak lépni és ne szürküljenek bele a közegbe.
Értékelés: 3.5 (nagyon jó)
Metalocalypse: Dethalbum IV (WaterTower Music)
Stílus: dallamos death metal
A Metalocalypse című Adult Swimmes animációs sorozat nagyjából kimaradt az életemből, annak ellenére, hogy tudok a létezéséről (már a Rick and Mortyt is egy túlértékelt és egyáltalán nem vicces dolognak tartom, ezért nem is erőltettem a ezt a sorozatot sem a témája ellenére). Azonban Brendon Small munkássága mégsem teljesen ismeretlen számomra, mert a Batmetal paródiavideókon keresztül három dal csak eljutott hozzám (akik nem találkoztak volna velük: Batmetal, Batmetal Returns és Batmetal Forever). Ezek alapján egy szórakoztató, kompetensen feljátszott és egyszer hallgatható melodeath lemezt vártam a project visszatérő lemezétől (amely egy „egészestés” epizódot vezet fel).
Nos, a lemez igazából hozza a kötelezőket. Nagy meglepetések nincsenek: nagy virgázások, jó hörgések és önparódiába hajló szöveg. A Murmaider III-nak örültem, még ha az eredeti zsenialitásához és szórakoztató faktorához nem is ér, fel, azért jó volt meghallgatni. Ez érvényes a lemezre magára is. A dallamos death metalban már mindent elmondtak és kimaxolták a stílust, de nem véletlen ez az extrém metal popzenéje: ha jól van megcsinálva, akkor jó kis egyszerű komfort muzsika lesz belőle. És néha ez több mint elég.
Értékelés: 2.5 (vegyes)
Night Verses: Every Sound Has A Color In The Valley Of The Night: Part 1 (Equal Vision)
Stílus: instrumentális metal
Az instrumentális progresszív metalt alapvetően nem szeretem, de az amerikai Night Verses trió legutóbbi From the Gallery of Sleep lemeze annyira zseniális volt, hogy ez ott volt az idei év várt lemezeinek listáján, és szerencsére nem kellett csalódnom. A banda az elmúlt három évet zeneírással töltötte, amelynek eredménye egy két részes albumciklus lesz, amelynek az első fele ez a lemez, a másik meg 2024 elején jön ki. No de milyen lett? Furcsa, fogós és elképesztően zseniális. Az alap, hogy a trió minden tagja mestere a hangszerének: Nick DePirro furcsa dallamai, posztrockos témái és kifacsart szólói adják a zene gerincét, de mellette Reilly Herrera basszer is elengedhetetlen összetevője a hangzásnak (különösen a Love In a Liminal Space dalt viszi el a hátán a játéka), plusz ott van a fantasztikus Aric Improta dobos, aki olyanokat üt, mint senki. Instrumentális zenénél nehéz egyenként a dalokról beszélni, de majdnem mindegyikben van valami, ami miatt emlékezetes lesz: az 8 Gates of Pleasure egy igazi utazás, az Arrival szinte slágeres, a Rose Wire furcsán fogott hangjai, a Karma Wheel döngölése, Love In A Liminal Space kísérteties nem evilági hangjai, a Bound to You elejének dobszólója amiből jön egy tipikus Night Vereses zúzás majd prüntyögés. A lemezt záró Séance nem csak azért érdekes, mert a Justin Chancelor (Tool) vendégszerepel rajta, hanem a hangulata miatt (talán a legnyugisabb dal a lemezről).
És az egészben az a zseniális, hogy hallatszik, hogy mindegy egyes dal át lett gondolva, és figyeltek arra, hogy ne csak azt mutassák meg, hogy milyen jól zenélnek, hanem legyenek olyan zenei témák, amikbe bele lehet kapaszkodni. Plusz minden dalban legalább féltucat váltás vagy olyan ötlet van, amire mások egész dalokat felépítenének. A befogadhatóságot az is segíti, hogy az egész harminchárom perc, és nincs egyetlen üresjárat sem. Ha nem követelné magát vissza folyamatosan a lejátszóba, akkor is kényelmesen végig lehet egy lendületből hallgatni. Ez a lemez ott van az év legjobb progresszív metal lemezei között, és mindenkinek melegen ajánlom, hogy egyszer hallgasson bele.
Értékelés: 5.0 (klasszikus)
OK Goodnight: The Fox And the Bird (Szerzői kiadás)
Stílus: progresszív rock, indie folk
Ezzel a lemezzel egy igazi pesti lemezboltban találkoztam először, és a borítója miatt emlékszem, hogy le is vettem megnéztem, de végül nem mertem megvenni vakon. Utólag már bánom, mert amikor pár hónappal később Notes kritikája megérkezett és eszmebe jutott, hogy meg is hallgassam késő volt. Az amerikai OK Goodnight egy különleges progresszív rock/metal zenekar, amely bőségesen nyúl az álmodozós indie folk eszköztárából. A lemez egy konceptlemez, amely az erőd vadjai köré szervez egy narratívát életről és halálról. A lemez egyik kiemelkedő pontja Casey Lee Williams énekesnő, aki egyszerre tud nagyon finom már-már popos dallamokat hozni, de egyes dalokban még az extrémebb hörgésekig is elmerészkedik. A lemez első indító Drough nyitja a narratívát az erdei aszállyal, a refrén nagyívű dallamai kicsit Devin Townsendre emlékeztetnek engem. Az első pár dal aztán olyan mintha egy cukiskodó indie rock lemez lenne (nagyjából a The Decemberist vonalat kell elképzelni) a címadó dallal és a Racoonnal. A Journey tökéletes átvezető dal, mert látszólag innen indul el a kaland, mert jön a Snake, ahol először vált a zenekar sebességet és Williams is megvillantja, hogy tud ő károgni, ha kell. A zenekar is itt kezdi megmutatni, hogy nem csak azért vannak itt, hogy szép akkordokat pengessenek, hanem megvillantják a hangszerestudásukat is (a gitárosok eleve nagyon szép dallamokat játszanak, de Augusto Bussio dobolása is odavág rendesen). Ezután szépen váltogatják egymást a szép (The Bird) és súlyos (Bear) részek, és a lemez végére egészen összeáll az egész. Láthatóan nagyon átgondolt lemezről van szó, amelyben ez a fiatal zenekar eszméletlen magabiztosággal zsonglőrködik a különböző hangulatokkal és stílusokkal anélkül, hogy a 2000-es évek progresszív metaljának öncélúságába esnének.
Hosszan tudnék írni erről a lemezről, de jól jellemzi a helyzetet, hogy az első hallagatás után vertem a fejemet a falba, hogy anno ott hagytam ezt a lemezt a boltban. Az év egyik nagy meglepetés lemeze, és biztos vagyok benne, hogy évekkel később is vissza fogok térni hozzá. Nagyon ajánlom mindenkinek.
Értékelés: 5.0 (klasszikus)
Orbit Culture: Descend (Seek&Strike)
Stílus: dallamos death metal
A svéd Orbit Culture ismét bebizonyította, hogy ha death metalról van szó, akkor egy random skandináv brigádra mindig rá lehet bízni azt. hogy egy súlyos és dallamos lemezt pakoljanak az ember fülébe. A melodeath stílus formulás jellegéről beszéltem már ebben a cikkben, és az Orbit Culture annyit tud hozzátenni a formulához, hogy egyszerűen jó kis groove-os, dinamikus metal lemezt írtak, jó dalokkal és megjegyezhető gitártémákkal, plusz okosan használt szintikkel és szimfonikus betétekkel. Erre még rátesz pár lapáttal Niklas Karlsson énekes/gitáros/főnök jó féle brutális hörgéseket és pár színesítő dallamos énektémát. Innentől pedig igazából a lemez nem tud melléfogni. Az első daltól az utolsóig sorakoznak a dalok, amikre tök jól lehet bólogatni vagy headbangelni. Ez egy ízig-vérig modern metal lemez, amit öröm hallgatni. nem tudom, hogy mondjuk pár hónap múlva vissza fogok-e térni a Descendhez, de a sok egysíkú és felejthető lemez között – habár nem váltotta meg a világot – azért öröm volt hallgatni.
Értékelés: 4.0 (kiváló)
Pline: VESUVE (Szerzői kiadás)
Stílus: post-rock
Ezt a francia instrumentális post-rock bandát a Youtube ajánlotta nekem és igazából a borító miatt kattintottam rá. A muzsika végül nem okozott csalódást, de nem is nyűgözött le. Tipikus post-rockról van szó, és mint ilyen használható arra, amire ezt szokták: háttérzene alkotáshoz, takarításhoz, grillezéshez vagy akár ppt-k hegesztésére a másnapi szemináriumhoz. Itthoni hallgatás során nagyon jól adja a hangulatot, de semmi maradandót nem ad, mert annyi hook vagy emlékezetes momentum nincsen benne (egyedül a dobokat emelném ki, mert a ritmusszekció elég jól vezeti az ember fülét). Mondjuk egy koncertre ez alapján elmennék, mert szerintem ott nagyon jól működne. Tipikus egynek elmegy zene, de nem bántóan rossz. Ez az első lemezük, szóval akármi is lehet még ebből.
Értékelés: 3.0 (jó)
Royal Thunder: Rebuilding the Mountian (Spinefarm)
Stílus: hard rock, doom, blues rock, stoner
A Royal Thundert már egy ideje követem, de azt hiszem most sikerült valamit nagyon elkapniuk. A zenekar igazából egy nagyon nyers blues rockot játszik, mintha a Black Sabbath összeállt volna Janis Joplinnal. A zene karakterét leginkább Mlny Parsonz énekenő-basszer határozza meg, akinek fantasztikus karcos bluesos hangja van (nem véletlenül emlegetten Janis Joplint). Az általános hangulat bluesos gyökerek miatt szomorkás-melankolikus, de ettől még azért elég karcosság van dalokban. Nekem elsőre betalált és egyik ámulatból estem a másikba. A lemez az elején talán nehézkesen kezd a stílszerűen Drag Me című tétellel, de aztán ahogy jönnek egymás után a dalok szépen felveszi a lemez is a tempót. De szerencsésre nem egyetlen zenefolyamról van szó, és a dalok egyenként hallgatva is megállják a helyüket, nekem a kedvenceim a Live to Live (nagyon szép dal egy király gitárszólóval megkoronázva) és a Fade (zseniális a refrén). A lemez a maga negyven percével és tíz dalával nagyon jól el van találva, és aki szereti a kicsit bluesosabb hard rockot, annak melegen ajánlom. Nem mellesleg szerintem itt hallottam az idei év egyik legjobb női énekteljesítményét.
Értékelés: 4.5 (fantasztikus)
Shade Empire: Sunholy (Candlelight)
Stílus: szimfonikus death metal, progresszív metal
A finn Shade Empire idei lemezének felvezetésekor elég komoly meglepetés volt, hogy a szokásos szimfonikus death metaljukban most már van dallamos ének is. Aztán kiderült, hogy a 2013-as zseniális Omega Arcane lemez óta a banda lecserélte a korábbi vokalistáját. Persze ez önmagában nem probléma, és a határozottan dallamosodó (és egyre progmetalosabb) banda az első pár dal alapján bíztatóan folytatja a megkezdett zenei fejlődéstörténetét. Aztán, ahogy haladunk beljebb a lemezen láthatóvá válik, hogy hova tolódtak át a hangsúlyok. Kevesebb extrém darálás és több a Katatoniára emlékezető melankolikus sadboi metal, amit a nagyívű szimfonikus zenei réteg tesz kicsit emelkedetté. Henry Hamalainen éneklése nekem alapvetően tetszik: nem csinál semmi különösen karaktereset, de nagyon szép, szomorkás baritonnal tolja végig a dalokat, amit tök jól kompenzál a hörgéseivel. Ha az Opeth poposítani akarta volna az eredeti hangzását, akkor szerintem az nagyon úgy hangzott volna mint ez a lemez: meg van a szép-durva dinamika, a gitárriffek komplexek, de nem villantósok. Helyenként még női ének és a kortárs progmetalban gimmickként alkalmazott szaxofon is tiszteletét teszi a dalokban.
A Sunholy című lemez egy komplex, dallamos és helyenként kifejezetten súlyos modern metal lemez, amely kiválóan hozza a kötelezőket, de valahogy a lemez sokadik meghallgatása után is kicsit hiányzik az igazán egyedi íz. Ennek ellenére nem menthetetlen a dolog, és van is pár olyan dal, amit még utólag is megjegyeztem, mint a This Coffin an Island, a Torn Asunder vagy a Maroon. Az idei Shade Empire egy érdekes és jó lemez, de mégsem tudott sajnos megfogni. Ennek ellenére szerintem nem rossz ez a lemez (pl. a Dodheimsgardnál jobb vagy hallgathatóbb), szóval akik szeretik a kicsit karcosabb dallamos metalt azoknak nagyon ajánlom. Ha ezen a vonalon haladnak tovább, akkor szerintem benne van a zenekarban egy újabb mestermű lehetősége, mert hallhatóan tehetséges brigád jött össze, akik tudnak dallamokat és dalokat írni.
Értékelés: 3.5 (nagyon jó)
Sodomisery: Mazzaroth (Testimony)
Stílus: dallamos death metal
Azt hiszem az év legjobb bandanevével állunk szemben (a két évvel ezelőtti Fvneral Fvkk-ot azért nem veri). A svéd dallamos death metal banda a stílus (melodeath) tipikus elemiből építkezve dobott össze egy nem túl hosszú lemezt. A stílust szeretem, különösen annak a skandináv változatát, de sajnos minden próbálkozásom ellenére ez egy teljesen jellegtelen death metal lemez ezerszer hallott fordulatokkal és dallamokkal. Igazából minden tökéletesen van eljátszva, Harris Sopovic énekes/gitáros hangja is nagyon helyén van, de többszöri meghallgatás után sem éreztem, hogy van bármi, ami kiemelkedne vagy emlékezetes lenne. A stílus kedvelőinek ajánlom háttérzenének, mert idén sajnos nincsen túl sok igazán jó skandináv melodeath lemez, de a banda nevét és a borítót leszámítva semmi sincs, ami miatt ehhez a lemezhez akárcsak egy hét múlva is visszatérnék.
Értékelés: 3.0 (jó)
TesseracT: The War of Being (Kscope)
Stílus: progresszív metal, djent
A TesseracT ott van a modern progresszív metal legnagyobb zenekarai között. Én az Altered State című albumuk óta követem őket, és azóta rendszeresen hozzák ki a jobbnál jobb lemezeket (még azt is túlélték, hogy az alapító énekes Daniel Tompkins egy időre kiszállt, de ennek köszönhettük Ashe O’Hara-val az Alterd State-et). Az idei lemez esetében a srácok nagyon fogadkoztak, hogy az elmúlt pár lemezek kisebb döccenői után egy komplex és átgondolt zenei anyagot fognak leadni. Ezt a „most odavágunk” érzést mi sem demonstrálta jobban, mint az, hogy az első kislemezes dal a tízperces címadó War of being monumentális videoklippje volt.
Az egész lemezt meghallgatva az érzéseim vegyesek voltak: egyrészt a zenekar hangszeresei még mindig a legjobbak a színtéren és továbbra is tudnak érdekes témákat hozni. Emellett Daniel Tompkins simán élete formáját hozza, különösen az, amit a Legion című dalban művel, emberfeletti. A dejent mint zenei stílus már évek óta unalomba fulladt, de a Tesseract láthatóan nem csak „egy djentzenekar”, hanem egy nyitott gondolkodású és tehetséges zeneszerzőkből álló brigád. Talán nem annyira fogós lemez, és nem is adja olyan könnyen magát, de ettől még ott a helye az év legjobb progresszív metal lemezei között (sajnos nagyon kevés volt az igazán jó ebben a stílusban).
Értékelés: 4.0 (kiváló)
Műsorlisták
A mostani cikk egyedi volta és a sok új lemez (és kevés új dal) miatt végül minden lemezről beválogattam egy-egy dalt és még kilenc régi dalt. van, ami talán nagyon nosztalgikus lesz, mások pedig furcsák vagy ahhoz kötődnek, amiről egyelőre sokat nem akarok beszélni, de készül a háttérben. A Műsorlisták ennek köszönhetően elég hosszúak lettek, de azért remélem azok, akik belehallgatnak, azoknak szórakoztató lesz.
Kavicsok a margón 