Ennek az albumnak az évfordulója különös fénytörést kap azzal, hogy Mike Portnoy 13 év után visszatér a zenekarba. Én megmondom őszintén már 10+ éve alig követem a zenekart, de mégis szeretem őket, és bízom benne, hogy sikerül nekik megújulni (de azért sokat már nem várok tőlük). Amikor a 2000-es évek elejére megérkeztem a metalba, addigra igazából a Dream Theater sztori hőskora már véget ért, és ezért számomra a Dream Theater (a hangszeren is játszó haverjeim közvetítésének köszönhetően) már egy fontos zenekar volt, amelyről tudtam, hogy a tagok már-már félisteni státuszban mozgó figurák voltak. Én a Metallica-Stratovarius-Rhapsody háromszögből érkezve akkor ezt elfogadtam, de az első lemez, amit meg is hallgattam tőlük az a Train of Thought volt.
A lemez akkori recepciójára visszatekintve, én imádtam a dallamokat, a kicsit metalosabb hangzást, és igazából lelkes voltam, de már akkor éreztem, hogy valami nem stimmel. Az akkori barátikörömben persze Petrucci és Portnoy körbe volt rajongva, de én tudatos zenefogyasztóként azt érzékeltem, hogy két évente ész nélkül jönnek ki a lemezek, amiktől kötelezően mindenkinek el kell ájulnia, miközben valahogy az egész nagyon üres volt nekem. Aztán volt egy pillanat, amikor pont a Train of Thoughtot hallgatva megfogalmazódott bennem, hogy ez valójában nem az én zeném és torkig vagyok a technikás progresszív zenékkel és az európai power metallal.
Szóval így történt, hogy 2006-ban nagyjából három hónapig talán még zenét sem hallgattam. Majd egy régi Metal Hammeres cikk emléke felderengett az Alice in Chains Dirtjéről (visszaemlékező volt, akárcsak ez), és gondoltam, belehallgatok. A hatás elementáris volt számomra. A zene súlyos volt, koszos és nagyon érzelmes, úgy, hogy nem kellett szupertechnikásnak lenni a dolog progresszív metalos értelmében. 2006 nyarától késő őszéig gyakorlatilag elfogyasztottam a kora 90-es évek seattle-i színterének minden zenekarát, amelynek nyomait mai napig magán viseli a zenei ízlésem. Majd nagyjából november-december környékén adtam még egy esélyt a Pink Floydnak és a régi progresszív rock zenekaroknak (az eredmény vegyes volt, de a Pink Floyd a mai napig örök szerelem). Majd a zenei „final boss” státuszt kiérdemelve adtam egy új esélyt a Dream Theaternek és a Scenes from a Memorynak. És arra jutottam, hogy ez igazából jó, ugrottam a másik klasszikusra az Images and Wordsre és az akkor egy picit befogadhatóbb volt számomra. Pár hónap múlva még adtam egy esélyt a Train of Thoughtnak és megállapítottam, hogy most már nem azok a dalok tetszenek, mint pár évvel korábban, és igazából nem olyan kiemelkedő lemez, mint amennyire el akartam kiskamaszként hitetni magamnak.
Ennek ellenére, amikor az elmúlt években (az életmű egészét nagyjából megismerve) visszatértem a Train of Thoughthoz be kellett látnom, hogy ez az ért annyira nem rossz, és legalábbis nosztalgikus szempontból egy elég szórakoztató albumról van szó, amely tényleg a „legmetalabb” Dream Theater lemez.
A Dream Theater második aranykora az 1999-es Scenes from a Memoryval kezdődik, amely simán nevezhető nem csak a zenekar, hanem progresszív metal csúcsteljesítményének. A banda kult státuszból a metal színtér mainstream óriásává vált, a tagok mindegyike a saját posztján a legjobbak között lett emlegetve (akkor még James LaBrie énekes kapcsán sem ment a larsrulrichozás, hogy miért nem dobják már ki, mert ő a leggyengébb láncszem a bandában). Egy ilyen lemezt nem egyszerű követni, de szerintem a 2002-es Sic Degrees of Inner Turbulence ez az akadályt részben jól vette: habár meredek ötletnek tűnt egy duplalemezes albummal kijönni, de az első lemez nagyjából rendben volt (de számomra egyedül a Glass Prison emlékezetes), míg a második lemezen terpeszkedő monumentális Six Degrees of Inner Turbulence dalcsokor a zenekar történetének egyik legerősebb háromnegyed órája.
A lemezt követő turnén a srácok érzékelték, hogy a közönség jobban megmozdul a súlyosabb részeknél, és érezhetően ekkor egy sor olyan frusztráció dolgozott tagságban, amit a maguk módján ki akartak magukból adni. Arról nem is beszélve, hogy a cikk elején emlegetett Mike Portnoy dobos is szerette volna modernizálni a banda hangzását. Akkoriban ezt senki sem merte hangosan kimondani, de szerintem mai füllel tök egyértelmű, hogy a riffelést és egyes vokális megoldásokat egy az egyben az akkor divatos numetal ihlette.
A banda ezek után New Yorkba utaztott és a Petrucci-Portnoy páros felügyeletével plusz Doug Oberkircher hangmérnökösködésével és Kevin Shirley keverésével három hét alatt megírták és feljátszották a dalokat. A gyors írási folyamat (ha még hozzátesszük, hogy alig telik el egy év az előző lemez óta) rá is nyomta a dalokra a bélyegét: egy sokkal direktebb lemez született, mélyre hangolt gitárokkal és agresszív riffekkel. Persze a szokásos Dream Theateres virgázások megmaradtak, de talán itt érződik a legjobbban az, hogy a srácok izomból nyomják ezeket virtuóz témákat nem törődve azzal, hogy hogyan és miként illeszkednek a különböző váltások vagy hogy a jammelős instrumentális részek mennyire vezetik a hallgatót kézen a zene hallgatása közben.
A lemez hangzása tehát összességében sokkal egyszerűbb lett, a szerkezetek kevésbé kalandosak, de egyúttal sokkal szétfolyósabbak lettek. Jellemző a lemez szinte összes dalára, hogy az első négy-öt perc nagyon jó dallamai és megjegyezhető zenei témáit után a dalok második öt perce kicsit tét nélküli időhúzásnak tűnik. Viszont mire idáig eljutunk azért leég jól lehet zeneileg lakni, mert a riffek tényleg fogósak, erős groove és a vastagabb hangzás miatt talán a zenekar történetének egyik legsúlyosabb lemezéről van szó. Plusz újítás a sok vokáleffekt részben LaBrie hangján, másrészt a háttérben Portnoy hangján is. A vokálokban több helyen is megjelenik egy-egy félrappelés szerű, de legalábbis erősen ritmizáló megoldás, ami tutira a lemez numetalos hatásaiból jönnek.
Ha a lemez tematikáját nézzük, akkor ez dalszövegeiben egy elég személyes lemez, az egyéni autonómiáról és traumákról. De pont az utolsó dal (In the Name of God) a korszak poszt-9/11 korszellemének tökéletes lenyomata egy erős vallási fundamentalizmus kritikával.
Ha sorra vesszük a dalokat, akkor összességében mindegyiknek vannak emlékezetes pillanatai, még ha a lemez általános fókuszálatlanságát mindegyik magán hordja. Az As I Am szerintem a maga korában az egyik legnagyobb slágere volt a zenekarnak, a Pull Me Under óta, egy nagyon erős már-már Metallicás hangzásával és riffelésével fel sem tűnik, hogy hét perces dalról van szó. Persze, ha nem lenne ilyen hosszú, akkor tökéletesen rádiókompatibilis rock dal lenne.
A This Dying Soul nagyon erősen kezd, jók a riffek, emlékezetesek az énekdallamok és még a numetalos torzított vokálok is jól állnak a dalnak. Csak nagyjából az első négy-öt percben ellőtték a srácok az összes puskaport és onnantól autopilóta üzemmódban megy végig a további öt-hat perce a dalnak. Egyébként Mike Portnoy alkoholizmusról való lejövéséhez kapcsolód „Tizenkét Lépés” dalsorozat második darabja.
Az Endless Sacrifice szintén nagyon jól indít és nagyon slágeres együtt énekelős „refrént” sikerült rittyenteni a dalnak. Aztán a második felére átmegy az egész öncélú hangszeres virtuózkodásba (még ha ezt jobb hallgatni, mint a This Dying Soult). Kárt érte, mert az első pár perc tökéletes.
Mike Portnoy mostohaapjának címzett dühös Honor Thy Father szerintem egy elég erős szerzemény. A dal 2-3. percétől bejövő elején hallható bombasztikus szintetizátor-téma (plusz a gitárok wall of soundja) nagyon jól sikerült. A dal közepén lévő különböző filmekből samplerezett párbeszédes rész nagyon drámai, majd után a breakdown a lemez legjobb pillanatai közé tartozik.
A Vacant a lemez balladája, és kifejezetten jól sikerült darabról van szó, amely kicsit az Images.. Wait for Sleep című dalára emlékeztet. Nagyon érződik a hangszerelésen, hogy a basszer John Myung és a billentyűs Jordan Rudess írták dalt. öröm hallagtni.
Az instrumentális Stream of Consciousness egy meglepően jó szerzemény lett. A hangszeres bűvészkedés itt is erős, de szerintem emlékezetes, és dinamikus cucc lett. gyakorlatilag percenként van olyan váltás, amelytől az embernek leesik az álla. A dal közepén bejövő kicsit latinos lüktetés nagyon jól áll a dalnak. A maga tizenegy perces hossza fel sem tűnik, cserébe minden fő zenei téma emlékezetes és visszaidézhető (ad absurdum dúdolható). Valahogy így kell vezetni a hallgatót végig egy hosszú dalon.
A lemez a tizennégy perces In the Name of God zárja, ami szerintem méltatlanul alulértékelt az életműben. A közelkeleties dallamokkal nyitó dal nagyon szépen kibomlik, jól váltanak a keményebb riffelésekből a zongorás kicsit szimfonikus részkbe. LaBrie éneke szeritnem nagyon jó (különösen a refrénben). De itt is a dal közepére sikerült a legjobb pillanatot elhozni (Portnoy háttérbe kevert kiabálása a „Justify the Violence” résznél!). Aztán a dal második felében a Petrucci-Rudess gitár és szinti párbaja zseniális (igazi örömzenélés). A dal végi drámai szimfonikus lezárás és a zongorás outro szerintem nagyon jól sikerült. És a Scenes óta megkezdett hagyomány (miszerint az album utolsó hangja a következő lemez első hangja lesz) itt is tovább megy, de ennek ellenére a lezárás nem érződik hirtelennek, hanem szépen lekerekíti a lemezt.
A Dream Theater ezzel a lemezzel jutott el arra pontra, hogy egy jól olajozott gépezetként működjön: két évente tolták (sőt, tolják) ki magukból a lemezeket, a köztes időszakban pedig egy-egy koncertlemezt. Akkoriban ezt a munkamániás Mike Portnoy számlájára írtuk, de utólag pont az látszik, hogy volt egy pont a Black Clouds and Silver Linings lemez után, amikor ő húzta volna be a kéziféket és a többiek szavazták le. Plusz zeneileg az lett érezhető, hogy Portnoy modern metalos igényeit a zenekar általános rutinjai illetve LaBrie hangja nem tudja lekövetni, ami ebben a fokozottan metalos lemezen még éppen hogy működött, de érezhető, hogy ide már egy karcosabb hang kellett volna.
Azonban a Train of Thought még magabiztosan vezette tovább a zenekart a második aranykorán keresztül, és a két év múlva érkező Octavarium sokak szívét megnyerte.
Aki esetleg nem szokta hallgatni a zenekart, azoknak igazából nem egy rossz belépő album (különösen, ha a keményebb zenék felől érkezik), de szerintem, ha valaki tényleg most akarja magát beleásni az életműbe, akkor jobban jár az Images and Words-el vagy a Scenes from a Memoryval.
Utólag úgy tűnik, hogy a slágeressége és a keményebb hangzás ellenére ez a lemez kicsit pária, amely inkább a hozzám hasonló kora 2000-es évekbeli kamaszoknak volt meghatározó élmény. Ennek ellenére szerintem egy különleges és kiemelkedő darabról van szó az életműben, amiről mindig a fiatalságom fog eszembe jutni minden hibája és túlnyújtottsága ellenére.
Kavicsok a margón 