A következő írás nagyon eltér a blog szokásos tematikájától, és a filmet is inkább apropónak használom egy gondolat/sejtés megfogalmazására. Szóval ennek megfelelően olvassátok, ha a clickbait cím miatt idekattintottatok.
Október végén Szegeden voltunk, és úgy gondoltuk, hogy mozizunk is egyet. Az első este megnéztük a Megfojtott virágokat Martin Scorsese-től, és nem is csalódtam: nagyon hosszú, de erős atmoszférával rendelkező film volt kiváló színész alakításokkal. Aztán nehezen magyarázható okokból beültünk másnap a Cicaverzumra is. Az előzetes alapján valami nagyon szokatlan tematikájú filmnek tűnt, és valahogy biztos voltam benne, hogy ebből az alapszituációból magyarok nem tudnak értékelhető filmet csinálni. Ennek ellenére mégis beültünk.
A film arról szól, hogy a gyerekkori traumáit magával hordó Fáni (Törőcsik Franciska) beleszeret a (csak a lány által érthető szavakkal kommunikáló) szomszédja macskájába (hang: Patkós Márton), aki ezeket érzéseket viszonozza. A furcsa románc rengeteg félreértést, bonyodalmat okoz, mire valamit talán megértünk a főszereplőnk traumájából, illetve a macska-ember románc elcsúszik abúzív irányba a macska oldaláról.
Igazából az alapszituáció szerintem jó is lehetne, de atyaég ez a film annyira ciki lett, hogy azt nehéz szavakba önteni. Amíg néztük kikerekedett szemmel néztem, hogy „ezt nem hiszem el”, majd mikor a mozi sötétjéből kiténferegtünk nagyjából a Móra Ferenc Múzeumig szakadtam a röhögéstől (így jött ki a feszkó). Aztán maradt a csalódott düh. Mert úgy gondolom, hogy a hiba nem az alapötletben volt.
Ebből az alapszituációból lehetett volna egy furcsa romantikus vígjátékot csinálni mágikus elemekkel, vagy egy pszichológiai drámát a főszereplő traumájára építve, vagy egy abszurd, fekete humorú vígjátékot (a kezdőjelent még valami ilyesmit ígért). Vagy ha csak a hazai film palettából nézve lehetett volna belőle egy Liza, a rókatündér is (pedig az sem volt szerintem olyan jó, mint amennyire a hazai kritika el volt tőle ájulva), ott legalább meglépték, hogy a főszereplő misztikus párjáról (a koreai énekes), kiderült, hogy egy démoni figura. A macska karakterében és szimbolikája üvöltött egy misztikusabb irányért, vagy hogy ő legyen a túlvilág képviselője (ezzel összefűzve a főszereplő személyes konfliktusával). Egyszerűen nem értem, hogy mi volt a terv a filmmel, mert én nem láttam, hogy az abszurd alapötleten és a magyar filmekben szokásos színészek és típusfigurákon túl bármit is beletettek volna a készítésbe.
Régi panasz a magyar filmekkel szemben, hogy nincs értelmezhető forgatókönyvük és elmennek valami szétfolyó masszává vagy szkeccsfilmmé (az, hogy Köbli Norbert a hazai forgatókönyvírás pápája lehet kizárólag annak köszönhető, hogy az országban egyedül ő ismeri a Syd Field féle hollywoodi forgatókönyvírói tankönyvet, és jó iparosként annak mintájára összetud valami forgatókönyvnek látszó szöveget rakni. Milyen kár, hogy mire idáig eljutottunk, addigra szerintem a Syd Field paradigma elkopott és újításra szorul). Azonban, ha azt mondjuk, hogy ez a film mennyiben van összerakva profi módon, akkor egy rettenetes amatőr munkát kapunk, ami a maga másfélórás játékidejével is rosszul bánik.
Az én egyik megfejtésem az volt, hogy a film forgatókönyvét menetközben szétcincálták, össze-visszaforgattak egy csomó eltérő tónusú jelenetet, amelyek aztán nem álltak össze egységes dramaturgiává. Egész egyszerűen a film szüzséjének nem volt íve, nem voltak kidolgozott témák vagy hangulat. A szerelem nincs igazán megmagyarázva (és nem is igazán lehet Törőcsik Franciska merev játékából megállapítani, hogy ez komoly, vicc vagy konstans be van tépve és ezért beszélget egy macskával). Patkós Márton szinkronja jó lehetne, de valahogy nagyon stúdiósnak tűnt. A rappelős szálat nem értettem, de lehet, hogy ironikus Tik-Tok sláger lesz belőle. A többi mellékalak jelenléte és szerepe a sztoriban még annál is érthetetlenebb volt (azon kívül, hogy húzónévnek lehetett velük előzetesen villogni). A színészi játék elégtelenségét emlegetni egy magyar filmnél elég magas labda, de itt még a forgatókönyv sem állt össze.
De még a szétfolyó forgatókönyv is működhet egy-egy jó karakterrel, vagy kicsit bátrabb rendezéssel, de ezt sem kaptunk meg. A helyzet abszurd és mesés, de ahelyett, hogy erre építették volna fel a sztorit ezer felé szétszalad a film, és meg sem próbálja a helyzetből adódó groteszk humort kiaknázni, vagy a másik irányból közelítve a főszereplő aggasztó mentális állapotának súlyt és drámát kölcsönözni. Akármelyik irányba tettek volna komolyanvehető lépéseket ezerszer érdekesebb és szórakoztatóbb film született volna és nem ritmustalan jelenetek egymásutániságát kellene nézni másfél órán át. És itt jön a mélyebb probléma: egész egyszerűen mi magyarok képtelenek vagyunk egy igazán könnyed és önfeledt szórakoztatófilmet csinálni. Ezt az alapszituációt bárhol máshol ledobtuk volna a világban (az obligált USA-Franciaország-Németország hármason túl még Dél-Korea és talán még egy nigériai vagy bollywood változat is köröket vert volna erre) akkor is szórakoztatóbb és igazibb filmet kaptunk volna, mert egész egyszerűen ilyen fantáziátlan és búvalbaszott kultúrával ebből csak egy ilyen hulladék tud születni.
Ha végig tekintünk az elmúlt évtizedek magyar kulturális teljesítményein, akkor azt látjuk, hogy a maximum, amire még képesek vagyunk, hogy dagonyázunk az önironikus Kelet-Európai röhögésben (Üvegtigris, Valami Amerika, Mi kis falunk és a többi újabb magyar sorozat), de valójában semmi emelkedettség, fantázia és költőiség nincs abban a kultúrában, amely egykor még képes volt például egy Szerb Antalt kitermelni. A magyar kultúra elmúlt kétszáz éve csak a saját ködökével és nemzethalálával volt elfoglalva, és közben sikerült minden könnyedséget, álmodozást, a szerhasználaton túl mutató eszképizmust (vö. alkoholizmus, füvezés és más drogok) és fantáziát kiölnie magából. Szimptomatikus, hogy a 90-es évek nagy fantasy világa (rád nézek Ynev) rekord sebességgel váltott egy hamis realista grimdark fantasybe. Ebben az országban nincs helye a színeknek, blöffön túlmutató mély gondolatoknak, sem a mélyen megélt pátosznak, csak az operett meséknek és vaskos paraszthumornak.
Ezek után nem is csoda, hogy egy beszélő macska és az apja halált feldolgozni nem tudó fiatal nő románca egy sekélyes blődi lett. Csak az lehet az írók mentsége, hogy a produkció során az első fésületlen, de őszinte forgatókönyv lett így kiherélve a magyar valóságot képviselő filmes rendszer által.
De mindaddig, amíg az államilag dotált művészi elit csak ennyit képes produkálni (amennyire szörnyű, ami az SZFE-vel történt 2020-ban, annyira megérdemelne a szakma egy valódi, alulról jövő reformot és új hangokat; de ez igaz más művészi/alkotói ágazatokra is), addig maximálisan megérdemeljük, hogy eltűnjünk a föld színéről. Nem fognak a sírnál a Vörösmarty által megírt népek hüppögni értünk, mert az eltűnésünkkel nem veszne velünk semmi értékes oda. Ideje lenne tényleg szárnyakat növeszteni.
Kavicsok a margón 
1 thoughts