Mi hallgattam novemberben?

A novemberben több mint húsz albumot lefogyasztottam, de végül úgy döntöttem, hogy maradok a 12 lemezes ajánló formátumnál, mert ennyiről még értelmesen is tudok írni. Decemberben már sok új érdekes lemez nem jön ki, és a 2023-as lemaradásom is tetemes, ezért elképzelhető, hogy decemberben már nem lesz ajánló vagy csak egy nagyon rövid (pár lemez még célkeresztben van, aztán meglátjuk, hogy mire jutok velük).

Azonban az év utolsó napjára jön a nagy Top20 Dal/Lemez cikk, amiben igazságot teszek arról, hogy mégis miért érte meg idén zenét hallgatni.

Addigi s fogadjátok ezt a lemezcsokrot. Szerintem egész erős volt ez a hónap is.

Ashbringer: We Came Here to Grieve (Translation Loss)

Színes izé, nekem nem mond semmit.

Stílus: post-black metal post-grunge elemekkel

Az amerikai Ashbringer még a 2019-es Absolution lemezükkel felkeltette az érdeklődésemet, de akkor nem kerültek be a zenehallgatási rotációmba, de érezhető volt, hogy egy érdekes atmoblack projectről van szó, amire érdemes lesz odafigyelni. Az idei lemezükkel húztak egy elég merészet, és a lemez kapcsán elég szélsőséges véleményeket lehet olvasni. A lényeg: a korábbi eléggé közhelyes post-black elemeket rengeteg grunge-al öntötték fel. Az első Rain című dalnál még nem tűnik fel semmi, mert egy rohadt intenzív és erős dalt kapunk hardcore-os hangzással és kiabálásokkal. Majd jön a második dal, ami eldönti szerintem mindenkinél, hogy tetszeni fog-e a lemez. A Pages kellemes akusztikus gitáros intrója egy post-grunge-os tiszta éneket vezet fel, amely szinte hangra olyan, mintha valaki Eddie Veddert próbálná imitálni több-kevesebb sikerrel. Ebben a dalban szerintem benne van az egész lemez esszenciája, mert a grunge os a black metal keverésére nem sok példát tudok mondani és őszintén szólva nekem rohadtul bejön, amit hallok, azonban nem tudok elmenni amellett, hogy Nick Stanger énekes/zenekaralapítő/főnök tiszta éneklése bizony meg-megbicsaklik. Azonban amennyire tökéletlen a dal és próbára teszi az ember türelmét mégis azt érzem, hogy a maga esetlenségében nagyon szerethető és érzelmes dalról van szó. Ha visszagondolok 2023-ra, akkor a Pages minimum említést érdemel.

A lemez fennmaradó részében aztán sajnos a zeneszerzés és az éneklés is vet egy kisebb halálugrást (pl: Unsaid), sajnos az eredeti stílus kombóhoz nem volt elég ötlet plusz Stanger énekesi képességei is bőven a határaiig lettek feszítve. A banda zenészei szerintem jó teljesítményt nyújtanak, semmi egyedi, de jól hozzák a 90-es évek altrockját némi hardcore-ral és black metallal vegyítve (utóbbi azért mintha elszivárgott volna a zenéből). Én szurkolok nekik, mert a Pages zenei mixe szerintem nagyon jó és ha sikerül javítani az éneken, akkor a követekző lemez simán 5.0-ás klasszikus lehet nálam. A lenti értékelés a potenciálnak és a hitelesen szenvedélyes zenei világnak szól.

Értékelés: 3.0 (jó)

Színes izé, ami kifejezetten tetszik.

Bear Ghost: Jiminy (Szerzői kiadás)

Stílus: progresszív metal sok véletlenszerű váltással

Azt hiszem az idei Avenged Sevenfold ilyen zenei idegösszeomlás szeretett volna lenni. Az amerikai Arizonából származó Bear Ghost trió zenéje az avantgarde/progresszív rock kísérletezősebb, de zeneileg könnyedebb ágát képviseli. Az albumnyitó After Me, the Flood is nagyon erős, a maga szinte Queent idéző játékos témáival és vokálharmóniáival, majd igazából egészen a harminchat perces lemez végéig kitart ez a magas energiaszint. Nagyon érződik, hogy a srácokból természetesen jön ez a nagyon szellemes, játékos és őrült zenei ötletek jegyzéke: rock, jazz, swing, blues, latin zene vagy rnb remekül megtalálja itt a helyét. De nem csak arról van szó, hogy néha percenként váltanak stílust és az egész nagyon könnyed, hanem mellé nagyon jók a dalok is, sőt helyenként kifejezetten táncolhatóak is (pl: Sirens). Igazából a lemez vidámsága a zenéből áradó zabolátlan energiákból ered, ami miatt mindig jókedvre derít, akárhányszor meghallgatom.

A Bear Ghost friss lemeze összességében egy kiváló zenei anyag, amely megmutatja, hogy amennyire öncélú tud lenni a különböző zenei stílusok keverése, ha ez jó ízléssel és szakértelemmel van csinálva, akkor tényleg nagyon szórakoztató tud lenni. Az első hallgatásnál az volt az érzésem, mintha egy modern Queent hallgatnék (helyenként Ryan Abel énekes/gitáros nagyon közel kerül Freddie Mercury orgánumához), és szerintem innentől muszáj lesz követni ezt a bandát. Simán ott van az év legjobb zenei anyagai között.

Értékelés: 4.0 (kiváló)

Gatekeeper: From Western Shores (Cruz del Sur Music)

A borítókép Duncan Storr keze nyomát dicséri. Egy tök jó fantasy illusztráció.

Stílus: tradicionális heavy metal

A Gatekeeper az amerikai tradicionális heavy metal kortárs hullámához sorolható kanadai brigád, akiknek már a 2018-as East of the Sun című lemezüket is bírtam (bár nem került túl gyakran vissza azóta a lejátszóba, de azt az albumborítót nagyon megjegyeztem). Ennek a stílusnak a sajátossága a 80-as évek heavy metal dalszerzésének és elemeinek felidézése egy kicist modernebb hangzással, amit a Gatekeeperes srácok maximálisan hoznak. Felszínen ez egy Judas Preist kópiának tűnhet, és egy kis mélyfúrás után is, amivel személyesen azért nincs problémám, mert ha a kortárs metal színtért megnézzük, akkor valójában azt látjuk, hogy abból az őshangzásból két felé indultak el: vagy eszméletlenül súlyosak és bartáságtalanak lettek (a teljes extrém metal színtér death metaltól kezdve a black metalon át a metalcore különböző leágazásaiig), vagy pedig szirupos power metal lett belőlük. A félreértések elkerülése végett: én szeretem az utóbbiakat, de szerintem van valami bája a régi Iron Maiden/Judas Priest/Manilla Road/Dio hangzását idéző heavy metalnak, ami egyszerűen csak gyors, agresszív gitározást, technikás, de nem túlbonyolított dobolást, tiszta (!) erőteljes éneklést jelentett. A fantasy tematika már opcionális.

Ebből a szempontból szerintem a Gatekeeper jelesre vizsgázik a lecke felmondásában: már a címadó első dal fantasztikus gitárharmóniái és nagyívű énekdallamai megragadják az ember. Azonban mégis a Black Wings of Death a szívem csücske, amely konkrétan Dragonlance ihletettségű, de nem csak a dalszöveg, hanem szuper dallamok és agresszív riffek adják el az egészet. A lemez további részében igazából nem téveszt a banda ütemet: a Shadow And Stone a Gyűrűk Ura trilógia holtak seregének sztoriját dolgozza fel, majd a jön a fasza Exiled King ami inkább a történelmi tematikát viszi tovább. A Nomads dögös riffje, nagyívű refrénje majd a dal közepi dallamos enyhén doomos gitárjaiból kibontakozó gitárszólója miatt emlékezetes. Igazából fel lehetne sorolni az összes dalt, mert mindegyikben van valami olyan elem, ami miatt szerethetőek. Talán az egyedül azt lehet felróni az egésznek, hogy olyan nagy innováció nincs benne, és a dalok helyenként talán lehetnének rövidebbek. Ettől függetlenül az év egyik legszórakoztatóbb heavy metal albumáról van szó. Aki szereti a 80-as évek heavy emtalját, annak kötelező.

Értékelés: 3.5 (nagyon jó)

Hemina: Romancing the Ether (Szerzői kiadás)

Nem tudom, hogy én lágyulok-e el, de ez a színes borító nagyon tetszetős.

Stílus: progresszív rock/metal

Az ausztrál Hemina idei lemeze a szerzői szándék szerint egyetlen harmincöt perces dal lenne, amelyet különböző tételekre bontottak, ami máris elárulja, hogy egy progresszív metal lemezről van szó. A banda korábbi lemezeiből kiindulva egy dallamos, nem túl agresszív lemezt vártam, és ebből a szempontból nem okoztak csalódást. A Romancing the Ether a címéhez méltóan egy szép, romantikus, dallamos progmetal mintha csak a 2000-es éveket írnánk. Az introként értelmezhető első tétel (Intention) után berobbanó második dal (Strike Four) agresszív riffjei eléggé megleptek, de utána hamar váltunk egy szép romantikus zongora központú részre, ahol Douglas Skene szép éneklését hallgathatjuk (helyenként a honfitárs Caligula’s Horse-ra emlékezet az, amit a srácok csinálnak).

A lemez legnagyobb erénye szerintem az, hogy mennyire szépen és organikusan építkezik, minden váltás, minden riff és harmónia a helyén van, az énekharmóniák csodálatosak és érezni, hogy nagyon alaposan át volt gondolva az összes kompozíció. Persze a dolog ára az, hogy ha nem is akarja az ember egyhuzamban meghallgatni a teljes lemezt, akkor is rá kell szánni az egyes tételekre az időt, mert harmincöt perces anyag a streaming szolgáltatóknál hat tételre oszlik, amiből kettő az intro és outro. Azonban a progresszív metal rajongóknak szerintem kötelező hallgatni való, különösen, ha jól bírja az ember a kicsit cukormázas dallamokat. A sok extrém hörgés és agresszív zajongás közepette nekem kifejezetten jól esett egy ennyire normálisan szép metal lemez.

Értékelés: 4.5 (fantasztikus)

Az év egyik legcsúnyább boritója, mint egy ezredfordulós PC-s játék cutscene-je.

Isole: Anesidora (Hammerheart)

Stílus: epic doom

A svéd Isole már elég régóta jelen van a színtéren (2005-ben jött ki az első lemezük és ez már a nyolcadik lemezük), de jómagam ezzel az albumukkal találkoztam először. A banda stílus szempontjából tipikus északi, zord doom metalt játszik (a lemez egyes dalaivel egy epic doom műsorlistán találkoztam először, de szerintem közelebb állnak a 90-es évek death-doomjához csak sokkal több dallammal). Ami az első The Song fo the Whales című daluknál feltűnt, hogy Daniel Bryntse énekes-gitáros szép, sallangmentes éneklése volt, és habár nem nevezhető virtuóznak, amit csinál mégis nagyon illik a zenéhez ez az érces orgánum. Nem merészkedik igazán magasak felé, de mégis valahogy „betölti a teret”, ami egy ilyen dallamosabb doom metal zenekarnál szerintem alapkövetelmény: ha epic doomot játszol, akkor minimum egy lobogó hajú harcos vizionálja egy hegy tetején kivont karddal, az Isole pedig maximálisan teljesíti ezt a követelményt.

Az első dal lendületes középtempója után sorra jön a többi dal, amelyek megmutatják a banda melankolikusabb (In Abundance) vagy atmoszférikusabb oldalát (Forgive Me). Később meglepő módon még a hörgések is felütik a fejüket (pl a Monotonic Scream vége), amely jelenlétével úgy voltam, hogy nem hiányoztak igazán, de legalább nem lógnak ki lefelé vagy rontják el a hangulatot (a lassú mélyre hangolt doom riffekre hörgést imádom. Emellett nem szabad elmenni a hangszeres szekció teljesítménye mellet sem, a hosszú dalok ellenére egyszer sem éreztem, hogy túl lenne húzva a lemez, minden dalban elég váltás, dallam és gitárszóló volt, amire jót lehetett lassan bólogatni. Igazság szerint nagyon szívesen hallgattam a lemezt, és biztosan vissza fogok térni hozzá, de valamit mégis hiányoltam ahhoz, hogy az értékelés magasabb legyen vagy a potenciális évvégi listámon az „említésre méltó” kategórián kívül kerüljön.

Értékelés: 3.5 (nagyon jó)

Obsidian Tide: The Grand Crescendo (Szerzői kiadás)

Szerintem nagyon szép és letisztult borító, a hideg kék-fekete színvilág tetszik.

Stílus: progresszív death metal orientális hatásokkal (Oldpeth)

Még egy zenekar a régi Opeth árváinak, ezúttal Izraelből. A trió felállású zenekar egy meglepően kompetens és hangulatos lemezt rakott össze, amely sok tekintetben a Watershed-érás Opeth logikus folytatásának tűnik (illetve az újabb bandák közül a számomra kedvenc Wilderun is fel-felrémlik). Azonban a szuper progresszív muzsika és súlyos death metalos zúzdák ellenére számomra a legkiemelkedőbb pontja Oz Avneya gitáros éneklése volt, amelyre Shachar Bieber bassszer hörgései válaszoltak (ezzel a két vokalista felállással a dalok vokális rétege szerintem még érdekesebb lett). Az ének egyszerre nagyon hagyományos progresszív metal csapoásirányt követi, de azért a közel-keleti dallamok is vastagon benne vannak a lemezben. Zeneileg kifejezetten erős és feszes a ritmusszekció, amelyre Aveyne óriási gitárszólókat pakol rá (pl: Clandestine Calamities). Helyenként kifejezetten jazzes, máshol pedig az Orphaned Land orientális metalját is megidézi a zenekar. Elsőre is nagyon tetszetős és fogós lemezről van szó, de többszöri hallgatás után kezd igazán beütni. Az első dal itt is nagyon erős, de szerintem a lemez további csúcspontját jelentik a brutális Halo Crvsher, kalandos (és óriási gitárszólóval megáldott) The Undying Flames, vagy az eposzi negyedórás Field of Reeds szvit.

A hangzás a szerzői kiadás ellenére szerintem makulátlan és a trió felállás ellenére nem érzem semminek sem a hiányát (persze itt-ott más hangszerek is feltűnnek mint például különböző fúvósok). Én nagyon szurkolok nekik, hogy a következő lemez már egy rendes nagy kiadó gondozásában jöjjön ki, mert van bennük potenciál.

Értékelés: 4.0 (kiváló)

A Rise to the Sky összes borítóján szép, szomorú lányok láthatóak, ezt a tematikát szerencsére megtartották.

Rise to the Sky: Two Years of Grief (Tragedy Productions)

Stílus: death-doom

Néha a jóból is megárt a sok. A chilei Sergio González Catalán egyszemélyes death-doom projectje 2019 óta hat lemezt adott ki, amelyeket a saját személyes problémái tragédiái és gyásza ihletett. Azonban a brutálisnak látszó termés ellenére szerintem a project valójában nem fáradt el még a mostani sorban átmenetileg utolsónak szánt albummal sem. A Rise to the Sky a 90-es évek brutális melankolikus doom metalját játsza elképesztő energiákkal és dallamokkal. Azonban hiába tökéletes a hangzás, jók a témák, még így háromnegyed órás hosszúságban is kicsit egysíkúvá kezd válni a lemez. Pedig igazság szerint nincsenek rossz dalok, de amennyire karakteres és változatos (a stílus keretei között) a lemezkezdő Funeral For My Home, annyira összefolyik a többi dal. Persze, ha az ember véletlenszerűen kiemel egy-egy dalt, akkor kijönnek az apró különbségek (egy kis női ének, néhol vonósok, goth rock hangzás, démoni bömbölés stb.), és a doom metal sötét szépsége a dalok mögül, de sajnos amennyire imádom ezt a típusú zenét annál inkább nem tudtam a lemez egészét megszeretni.

Ennek ellenére szerintem egy emlékezetes albumról van szó, amelyet melegen ajánlok a stílus kedvelőinek és én is vissza-vissza fogok a jövőben térni ehhez a projecthez, mert van benne valami elképesztően atmoszféra. A fent említett Funeral For My Home gyanús, hogy fel fog kerülni az év végi kedvenc dalaim listájára.

Értékelés: 3.5 (nagyon jó)

Sorcerer: Reign of the Reaper (Metal Blade)

Sajnos ez egy meglehetősen közhelyes borító.

Stílus: epic doom

A svéd Sorcerer egy igazi későn érő zenekar, amely 1988-as alakulása ellenére csak 2015-ben hozta ki az első lemezét In the Shadow of the Inverted Cross címmel, majd nagyjából megnyerték 2017-es évet a zseniális The Crowning of the Fire King lemezükkel. Sajnos a 2020-as Lamenting of the Innocent kimaradt, szóval kíváncsian vártam, hogy mire jutottak az elmúlt években az erősen Candlemass hatású doom metaljukkal. A lemezt párszor meghallgatva igazából még mindig egy nagyon míves és a stílushoz illő nagyívű zenéről van szó, amely nem újítja meg a műfajt, de cserébe kapunk egy rakás jó dalt. Azonban amennyire tetszik a dolog, nekem ez az idei lemez annyira nem jött be egészében nézve. Nincsenek komoly hibái, és ha csak egy elemen kellene elvernem a port, akkor is bajban lennék, mert Niemann-Hallgren gitáros duó tényleg nagyon jó riffeket és doomos goth rockos harmóniákat hoznak, a lemez faszán megdörren, és elég dinamika is van a dalokban (ami a stílusra jellemző monoton vánszorgást tekintve nagy szó). A hangulattal sincs szerintem probléma, tök jó stánista-okkult zenéről van szó. De igazán Anders Engberg éneklése viszi el a hátán a lemezt, a fickónak óriási hangja van, és még a néhol középszerű dalokat is képes feljebb emelni. Összességében nekem igazából tetszett a lemez, de hiányoztak az igazán emlékezetes dalok (azért van pár: a címadó Reign of the Reaper, a Curse of the Medusa vagy az Underworld). Igazából nem váltja meg ez a lemez a világot, de nem mondanám oppresszíven rossznak. Inkább csak átlagos metal lemez, kiemelkedő énekesi teljesítménnyel.

Értékelés: 3.0 (jó)

A magam módján bírom ezt a geometrikus-színes motívumot, de azért elég nagy művészieskedő blöffnek érződik.

Steven Wilson: Harmony Codex (Virgin Music)

Stílus: art rock, progresszív rock, alternatív pop

Finoman szólva nem vagyok nagy Porcupine Tree rajongó (nem utálom őket, de a hype egyáltalán nem ért el hozzám), Steven Wilson szóló dolgait pedig inkább éreztem izzadtságszagú erőlködésnek arra, hogy művésziek vagy éppen nagyon populárisak és menők (hipszter kompatibilisek) legyenek. A Future Bites lemez után el is döntöttem, hogy részemről ennyi volt a próbálkozás Steven Wilsonnal, és a tavalyi Porcupine Tree jó pillanatai sem voltak elegek ahhoz, hogy a közönyöm falait átüsse. Aztán idén kijött a Harmony Codex, amelyről volt egy kis vita a The Prog Report youtube csatorna egyik videójában, amelyben egyesek a mennybe menesztették, mások pedig azt mondták, hogy egyedül a címadó zseniális. Innentől úgy voltam vele, hogy teszek vele egy próbát, mert éppen megteltem az extrém metallal.

Emlékszem, hogy egy kora hajnali órában dolgoztam odahaza, amikor fejhallgatón meghallgattam a lemezt, és jöttek sorra a dalok és nem győztem álmélkodni, hogy mennyire jó és hangulatos lemezről van szó. Az Inclination tökéletes albumkezdő dal a maga agresszív dobjaival, aztán jön a What Life Brings és Economies of Scale a maga álmos artpop hangulatával és szuper vokál harmóniaiával. De a lemez igazán a negyedik daltól kapcsol maximális fokozatra az elképesztő progrockos Impossible Tightrope-pal, amely azért vicces, mert a Porciupine Tree a 90-es évek elején még Wilson titokzatos szóló projectje volt és az volt a városi legenda, hogy ez valójában Pink Floyd csak álnéven. Nos, az Impossible Tightrope talán a leg floydosoabb dal a lemezről (van egy pont a tíz perces dalban van egy olyan fél perces etűd, ami konkrétan olyan, mintha a The Wallról keveredett volna ide). Azonban ez még csak a kezdet, mert ezt követi a Nina Tayebbel felvett Rock Bottom blues rockos duettje, ami simán az év egyik legszebb dal (Tayeb akkorát énekel benne, mint kevesek idén). A Beautiful Scarecrow folytatja az electro progrockos irányt, és helyenként konkrétan olyan, mintha egy Jean-Michel Jarre szerzemény lenne a Metamorphoses idejéből (a dal végi hömpölygő zenefolyam a maga módján az egyik legsúlyosabb cucc a lemezen). A címadó the Harmony Codex inkább egy ambientes hangulat zene némi spoken worddel, szerintem nem ez a legkiemelkedőbb rész a lemezről, de továbbra is a zsenialitás szféráiban mozgunk. Az ezt követő Time is Running Out, Actual Brutal Facts esetében inkább a Radieheadet véltem kihallani, de továbbra is nagyon jó dalokról van szó. A kilenc és fél perces lemezzáró Staircase szerintem tökéletes lezárása a lemeznek.

Összességében azt kell, hogy mondjam, hogy Steven Wilson túltett mindenben saját magán, és összehozta egyik 2023 legjobb lemezét. A dolgot jól jelzi, hogy általában Spotifyon szoktam hallgatni az újabb zenéket (tudom, miattam fognak éhen halni a zenészek), és csak jó pár hónap folyamatos hallgatás után merek bármit is megvenni fizikai formában. Ebben az esetben egy hét hallgatás után azt mondtam, hogy ez kell nekem, Simán egy modern progrock-artrock klasszikus, amit mindenkinek ajánlok, aki szereti a mívesen összerakott muzsikát.

 Szép, éteri art-rock lemez

Értékelés: 5.0 (klasszikus)

Sulphur Aeon: Seven Crowns and Seven Seals (Ván Records)

Nyami. Persze közhelyes lovecrafti-metalos borító, de a festmény jelleg miatt nekem tetszik.

Stílus: dallamos death metal

A német Sulphur Aeon az év végére leszállított az év death metal lemezét. A Somber Tiding introja után igazából a srácok szinte végig maximális intenzitással pörgetik a brutális muzsikájukat, amely csöpög a lovecraft témáktól és utalásoktól. Nagyon nehéz kiemelni dalokat, mert mindegyik zseniális és tele van ötletekkel a maga módján. Hammer of the Howling Void az egész lemez kvintesszenciája a brutalitással és dallommak, az Usurper of Earth and Ash letépi az ember fejét, a The Yearning Abyss Devour Us dallamos gitártémái betöltik a kozmoszt, az Arcane Cambrian Sorcery démoni hörgései és dallamaira jól esik együtt bömbölni a „refrént”. A címadó Seven Crowns and Sevens Seals talán az egyik legjobb dal a lemezről, ahol szépen fel vannak sorolva a Cthulhu-mítosz legfontosabb alakjai (nem egyedi, de azért jól esik brutális zakatoló riffekre hallgatni azt, hogy „OH, Yog-Sothoth, Confront me through jupiterian spheres!/He who lies beyond, he who is the gate!”). Ezek után nehéz bármit is mondani, de a lemezt záró monumentális Beneth the Ziqquratsszal azért még egyszer nyomasztanak kicsit a lezúzzák az ember arcát.

A Sulphur Aeon idei lemez szerintem az egyik legkirályabb és legbrutálisabb cucc volt, amit idén hallgattam. De a zene erényei közé tartozik, hogy a sűrűsége ellenére elég dinamikus és dallamos ahhoz, hogy élvezetes maradjon. Az, hogy az apokaliptikus témákhoz mérten eléggé nagyszabású és eposzi a hangzás már csak a hab a tortán. Minden extrém metal kedvelőnek a Nagy Öregek kultistáinak is ajánlom.

Értékelés: 5.0 (klasszikus)

A country-western tematika miatt értem a borítót, de annyira azért nem tetszik.

Wayfarer: American Gothic (Profound Lore Records)

Stílus: black metal erős country/americana elemekkel

Az amerikai Wayfarer a balck metalt játszik egy igen különleges csavarral: a legfeketébb metal stílus igazából mindig is közeli viszonyt ápolt a tradícionális és népi zenével, de ez a legtöbbször valamiféle kelta-folk muzsikát takart, amit jól vagy rosszabbul rádobtak a zenére. Az amerikai színtér post-black metalja igazából tobzódott eddig is az akusztikus-folk-indie hangzásban, de a Wayfarernek sikerült rátenni egy lapáttal erre azzal, hogy egy vérbő country-americana színt vittek az összképbe. Mielőtt meghajolunk a nagyságuk előtt, azért érdemes megjegyezni, hogy (az egyébként idén szintén kiváló lemezt kiadó) Panoticon Ketucky című lemeze már ezt a trükköt eljátszotta és az Untamed Land western black metalja is elég komoly hullámokat vetett a 2018-as debüttel. De azért nem lehet mondani, hogy a coloradoi négyes zenéje tucatmuzsika lenne. Alaposabb hallgatás után egy kifejezetten dalalom, szellős lemezről van szó, amely a black metal extrém vokáljait használja, és helyenként a stílus nyers zajongása is felüti a fejét, de összességében egy sokkal kifinomultabb és kellemesebb zenével állunk szemben. A harmóniák, a tiszta gitárok, az akusztikus betétek nagyon szépen és okosan épülnek bele a zene hangképébe.

Az egyedüli problémám, hogy közben szerintem nem sikerült igazán jó és emlékezetes dalokat írni, illetve az „tök jó ez szinte country” hangulaton túl semmi más dolgot nem sikerült összerakni. Ez nagyon kár, mert az alapkoncepció zseniális, és a mozaikosan kiugró gitártémák valami sokkal nagyszabásúbb és eposzibb dolog ígéretté hordozzák magukban. Úgy gondolom, hogy ha kapnak még egy esélyt és megturnéztatják ezt a zenei anyagot, akkor a következő lemezük zseniális lesz. Én nagyon szurkolok nekik. Addig is ajánlom a lemezt mindenkinek, aki szereti az amerikai black metal kicsit finomabb dallamosabb oldalát (Agalloch, Amiensus, Panopticon), mert szerintem ez egy jó lemez, aminek nem sikerült az nemes alapanyagokból egy még nemesebb zenei étket varázsolni.

Értékelés: 3.0 (jó)

Within Temptation: Bleed Out (Force Music)

Nagy összegben mernék rá fogadni, hogy az AI “kezét” dicséri ez a borító.

Stílus: pop metal, szimfonikus metal

Az emberek mit meg nem tesznek a megélhetésért ugye… A Within Temptationnel való első találkozásomat egy szerencsés félreérté okozta, amikor is az akkori barátnőm (mostani feleségem) még úgy emlékezett, hogy dicsértem a zenekart és ezért ajándékba megkaptam a Silent Force lemez egy nagyon fapados változatát. Akkor egy elég jól összerakott nightwishcore zenekarnak éreztem a holland banda zenéjét, de a 2011-es The Unforgivinggel örökre a szívembe zártam őket (az a lemez simán 5.0-át érdemelne a blogon manapság), majd a The Hydra szerintem tartotta a nagyon erős szintet. Azonban érezhető volt, hogy a banda ellépése az európai női énekeses szimfonikus metaltól egyfajta útkeresést is jelentett a mainstream felé (a pop centrikus feldolgozás lemezük ebből a szempontból meglepő, de nagyon hatásos cucc volt). Ezt én nem érzem gyarlóságnak, mert közben a dalok szerintem nagyon jók lettek, még ha érezni lehetett, ahogy elhagyják azokat a gyökereket, ahonnan jöttek.

Aztán 2020-ban furcsa dolgok történtek a zenekar háza táján: a korábbi Reisst lemezük már egy erősen numetal/pop/buttrock felé orientálódó lemez volt, de a nagy leállás közepette a zenekar szeretett volna váltani a stratégiájukon (több kislemez sűrűbben publikált egyedi dal és az album formátum hanyagolása, ami egyébként kórtünet), amire az akkor kiadójuk (Spinefarm) nemet mondott. Szóval a banda bontotta a szerződését és saját kaidót hozott létre (Force Music) ami intézte a zenekar ügyeit. Az új stratégiának meg volt a hatása: igazából a mostani lemez dalainak egy része már 2020 óta kijött, és az idén promócióban publikát dalok egy része már AI-generálta képes vizuállal állt ki a nagy közönség elé. Ebben az értelemben a mostani lemez egy nagy kockáztatás, mert lényegében egy 20+ éve létező (és intézménnyé vált) európai szimfonikus power metal zenekar függetlenségi kísérletét kell benne látnunk. Őszintén szólva a lemez megjelenésének eme rétege tiszteletet követel, mert gyakorlatilag a színtér egyik legnagyobb és legkönnyebben marketingelhető zenekaraként mondták azt, hogy a saját játékszabályaik szerint szeretnének működni.

Azonban ott van az a kérdés, hogy milyen is a zene? És itt bajban vagyok, mert igazából egy nagyon polírozott, popos, mainstream felé kacsintgató és politizáló lemezt raktak össze. Ami feltűnik a gitártémákban az a djentes riffek túlsúlya (ebben az értelmében egyszerre nagyon modern, de egyúttal rettentően unalmas zenei világot sikerült adaptálni), a szimfonikus elemeket kicsit átvették a modernebb elektor-szintis megoldások, de a korábbi szimfonikus metal nagyívűsége megmarad végig. A lemez összeképére viszont kíméletlenül ki kell mondanom, hogy most ez nagyon semmilyen és egyéniség nélküli lett. Egyedül az isteni Sharon den Adel (rendületlenül az második számú kedvenc holland énekesnőm Anneke után) emeli a lemezt ki az unalomból. Őszintén szólva az idei lemezt inkább érzem egy szükségszerű terméknek, aminek ki kellett jönnie, ahol a dalok egy része a covidos leállás idején született, mások ki tudja mikor, végül párat töltelékként azért, hogy legyen még dal a lemezre. És úgy gondolom, hogy ez az összevisszaság az, ami miatt hiába relatíve egységes a hangzás és érezhető a társadalmilag tudatos szövegekben, hogy a banda változott, de mégsem érzem elég jónak ezt a dalcsokort. Sajnálom, mert ők voltak az utolsó reményem, hogy ebből a nightwishcore stílusból ők produkálnak valami értéklehetőt. Én azért továbbra is szurkolok nekik, mert szerintem még ebben a stílusban is, ha jobb dalokat pakolnának Sharon alá, akkor a végeredmény jobb lenne. Az lenne a kérésem, hogy legközelebb jobban koncentráljanak arra, hogy mit akarnak a zenével csinálni, és kevesebbet arra, hogy éppen mi a menő hangzás. Én jobban örülnék, ha nem a tiktoknak írnának dalokat, hanem a mindenséghez.

Értékelés: 3.0 (jó)

***

Műsorlisták

Az ehavi műsorlistán nem sok olyan új dal van, ami nem kapcsolódik már meglévő lemezhez. Így viszont lett egy csomó régi dal, amiket hallgattam. Talán szórakoztató lehet valakinek.