#200. Víziszony

Ha az istenek kegyesek, szárnyakat adnak nekem, hogy elrepülhessek.

Egyedül állok itt a szirten, melyet elnyel a tenger, és nem tehetek semmit.

Nem fontos a nevem, elmondhatatlan időkkel ezelőtt születtem távoli földön a tengerpartján, hol egykor a világ legegyszerűbb népe élt. Halász voltam, hajómmal messze hajóztam a tengerbe, de sosem merészkedtem oly messzire, hogy ne lássam a partot.

Valahonnan mély morgást hoz a szél.

Békében éltem én és a tenger, nem háborgattam ismeretlen mélységeit, nem kísértettem végtelen tereit, mely ónszürke lepelként fedi be a mélyben rejtőző háborgathatatlant. Sosem kérdeztem, miért olyan üres a halak tekintete, és mit mesélhetnének néma ajkaik arról, mi lent van.

Csak az ég, csak a lég az ember világa! Kérlek hát, vigyél engem messzire, vigyél engem csúcsokra, hol ismeretlen a sötét és lábam nem ostromolják a tenger sötét hullámai!

Halász voltam, jámbor és szegény. Nem felejtem a napot, mikor kikötöttek a szürke vitorlás hajók acélruhás katonái. Az ég szétszórta fényét és a tenger felől halálszagot hozott a szél.

Három hajó volt, kecsesek és erősek, mint a szigony. Katonákért jöttek, és vittek minden hadra fogható férfit és ifjút. Sokan próbáltak megszökni, de az acélruhás emberek kérlelhetetlenek voltak, nem volt halandó, kit üldözőbe vettek volna, és szürkevitorlás hajóikra ne vittek volna. Köztük voltam én is.

A vezetőjük egy hét láb magas óriás, volt, ki így fogadott bennünket:

– Evezni, harcolni és halni fogtok a Tenger Isteneinek legnagyobb dicsőségére!

Mondd, ó mondd miért nem gondolkodtam sosem rajta, hogy mivégre jár a tenger szintje fel és le szép hazám partjain! Vajh miféle ördögi mesterkedés állhat a háttérben? Nem tudom, csupán sejtem, hogy egy nap semmi sem állítja meg a tengert, és el fogja nyelni ezt a világot, és az ember és az állat akkor nem menekülhet! És én sem fogok, alig van csupán egy talpalatnyi hely ezen a sziklán, mely reggel még büszkén tornyosodott a sátáni tömeg fölé.

Figyeltem, ahogy szépen zsugorodik a part, amelynek kék fövenye lassan beleolvadt a horizontba. Eltűnt, és elfogott a rettegés, körülöttünk nem volt csupán a végtelen tenger. Senki sem értett, hiába magyaráztam, hogy az embernek nem szabad ilyen messzire a nyílt vízen járnia!

Mi lehet az? Kar vagy uszony?

Bejártuk a tengert, jártunk Özvegyfok rendíthetetlen sziklavárosában, melynek lakói térden állva járnak a város ősi épületei között. Ott voltunk Napkeleten, hol a tengerparti vadont holdimádó, vonító vademberek lakják. Oly földeken jártunk, hol nem ismerik a nevetést, és oly partokon, hol csak a sekély tengerből kiemelkedő gigászi bálványok jelezték, hogy valaha emberek éltek ott, ha emberek voltak egyáltalán.

Öltem. Több alkalommal is. A holtakat a tengernek adtuk függetlenül attól, hogy az ellenséghez tartoztak, vagy hozzánk. Óriás kapitányunk nem kegyelmezett, nem harácsolt. Ezüst érmét dugott a holtak szájába, és a tenger hajította őket. Láng égett a szemeiben. Nem kalózok voltunk, hanem gyilkosok.

Nem, nem lehet, hogy nem jár erre egy hajó sem! Irgalom, ó irgalmazzatok! Leszáll az éj és a Hold és a csillagok fénye sem lesz elég, hogy meglássanak a semmi közepén ezen a magányos sziklán. Emberek, ember, meg se álljatok a hegyek tetejéig, fel, hol nem érnek el a hullámok, fel, hol a béke és szeretet igaz Istenei élnek! Emberek, könyörögjetek nekem szárnyakért, hogy elrepülhessek! Ha nem elég a könyörgésetek adjátok nekik tulajdon szíveteket! Esküszöm, hogy megbántam bűneim, vagy legyen átkozott a világ!

Oly vörös tengeren hajóztunk, ahol a tengerből görcsös almafák nőttek. Oly városokban jártunk, hol pikkelyes bőrű fajzatok állatként tartottak embereket. És nyomunkat tengerbe hajított tetemek jelezték végig a világon.

Háromszáz évvel ezelőtt csatát vívtunk, és én, hogy szabaduljak, holtnak tetettem magam. Elfeküdtem a hajó zsigerekkel teli véres fedélzetén, mint egy letaglózott marha. Az acél ruhás lények megragadtak és a fedélzet szélére vittek. A kapitány nevetve a számba dugott egy ezüstérmét, hínárkötéllel megkötözte a kezem s lábam, majd arcom bekente bálnazsírral, szívemre pedig envérével tett jelet.

– Fogadjátok áldozatom Tenger Mindenható Urai, mint eddig is tettétek!

És azzal a tengerbe löktek. A szívem úgy vert, mint a dob, melyet az uldari majomemberek vernek. Szemem tágra nyílt és úgy lélegeztem, mintha a tenger szürke abroszának tetején lennék. Bár ne nyílt volna ki a szemem!

Százan voltak, talán ezren, ott úsztak a hajó alatt és a tengerbe dobott holttesteket prédálták fel. Groteszkek voltak. Nem lehet embernek mondani őket, pedig két kezük és két lábuk volt. Nem lehet halaknak nevezni őket, pedig úgy úsztak, mint az éhes cápák. Nem lehet őket eviláginak nevezni, mert teljesen valószínűtlenül mozogtak a víz alatt, de láttam őket, ott voltak. Láttam, ahogy elragadják az új életre kelt holtakat, és vitték őket a tenger néma homályába, melyet emberi szem még sosem látott.

Engem is elragadtak. Rúgkapáltam, de a lény erősebb volt, nem volt menekvés. Láttam a tengermélyi félhomályt, a különös halakat és más szörnyűségeket, az elsüllyedt városok romjait, hol ezek a lények éltek. Láttam egy szobrot, amely biztosan a felszíni világ egyik istenének kövült mása lehetett, mert oly tökéletes volt. A tenger fenekére vittek, hol láttam, hogy egy megmagyarázhatatlan formájú oltáron egy pap második halált oszt és az áldozatokat a lények ocsmány lárváinak veti, amit azok nyomban elemésztettek.

Nem tudom, mi történt, a következő emlékem már csak az, hogy három nappal ezelőtt – vagy csak három órája? – kibukkantam a tenger felszínére és száraz földet kerestem. Megtaláltam ezt a sziklát, amíg sütött a nap meg szárítottam magam, csak hogy szabaduljak a tenger vizétől, de azóta a víz visszatért. Most itt térdepelek ezek a sziklán, fentről az eső, lentről a tenger visszatarthatatlanul ostromolja sziklámat, és araszról-araszra nyeli el a sziklámat, ezt az egyetlen védőbástyát, ami szilárdan itt tart ezen a világon. Ha a szikla víz alá kerül, akkor én is, és ha én víz alá kerülök, akkor nincs remény…

Ha az istenek kegyesek lennének, szárnyakat adnának nekem.