Az elmúlt hónapban sajnos nagyon eltűntem, de szeretném kiköszörülni a csorbát, ezért az „ünnepi héten” minden nap osztok meg posztokat (lényegében azokat, amiket terveztem erre a hónapra). Az első egy nagyon személyes napon egy nagyon személyes poszt.
Az alábbiakban egy sor toposzt és közhelyet osztok meg, amik szerintem meghatározzák azt, hogy mégis milyen szerepjátékos mesélő vagyok, vagy milyen rugóra jár az agyam. Igyekszem amennyire lehet őszinte és (ön)bálványromboló lenni. Remélem szórakoztató lesz olvasni. Végeredményben ez a cél.
Toposz: világmegmentés
Alapvetően nagyon megalomán mesélő vagyok, nagyon meg kell erőltetnem magam, hogy ne nagyon nagyban gondolkodjak, és ez a szerepjátékos kampányaim minden aspektusára rányomja a bélyegét.
Habár elég rugalmas vagyok, azért minden kampányom végeredményben arról szól, hogy egy pár semmiből jött hős megmenti a világot/országot/stb. Kifejezetten szeretek hősies karaktereknek mesélni, akik próbálnak segíteni egy alapvetően barátságtalan, álszent és széthúzó világban. Egyszer volt kísérletem egy gonosz karakterekre épülő kampányra, de azt arra sajnos túl készültem, és nem lett belőle semmi. Talán így volt ez rendben.
Toposz: istenek hangsúlyos szerepe
Nem tudom, hogyan miért, de egy-egy isten vagy istenek csoportja esetleg egyház mindig a konfliktusok középpontjában van a kampányaim során. Volt, ahol egy elnyomó gonosz isten birodalmával küzdöttek a karakterek. Máskor egy halott istenség öröksége mozgatta a szálakat. A Dragonlance-t nem kell magyaráznom, de a most futó Haldokló Nap árnyéka sem lóg ki ebből a sorból. Egyszerűen a különböző egyházak és istenek mindig érdekes ellenfeleket vagy szövetségeseket jelentenek.
Toposz: NJK kísérők
Már a Phandelver elveszett bányájáról szóló posztomban írtam arról, hogy a Baldur’s Gate sorozat csatlakozó NPC-i mennyire hatottak a saját mesélői stílusomra. Azóta is úgy van, hogy szintem inden kampányomban előkerül pár érdekes vagy színes NJK, akik átmenetileg a csapattal együtt kalandoznak. Könnyű beleesni a Mindent Megoldó Mesélői Karakter (MMMK) csapdájába, de azt hiszem, hogy ezt általában egész jól megoldom (sőt, előfordult, hogy mindig őket kellett menteni pár rossz dobás után). Azért is szeretem ezt a megoldást, mert egy plusz biztosítékot jelentenek, afféle mesélői rezonőrként használva őket beletudok nyúlni a csapatdinamikába, ami néha nem árt.
Toposz: Annyi nevesített NJK a kampány során, hogy George RR Martin is megnyalná az ujját utána
Túl megalomán vagyok ahhoz, hogy beérjem egy maréknyi nevesített karakterrel. Ha beindul a kampány, akkor ott bizony egész családok, szervezetek tobzódnak mindenütt. Habár igyekszem leszorítani a számukat, de sajnos a karakter-ökonómia nem tartozik az erősségeim közé. Szóval százával jönnek az újabb és újabb NJK-k a maguk kis ügyeivel (tessék elolvasni a kalandbeszámolókat a Haldokló Nap Árnyékához).
Mindez persze maga után vonja, hogy a kampányiam egy idő után kicsit kezdenek szappanoperákká válni, de küzdök ellene.
Toposz: Örökös kísérletezés a birtok igazgatással és a nagy seregek csatáival
Megint a gyógyíthatatlan megalomániám. A nagy csaták és az egész országrészek kormányzása mesélőként érdekes, és a legtöbb csapatom olyan volt, hogy erre vevők voltak ők is. Az egyedüli probléma, hogy senki sem dolgozott ki igazán jó rendszert erre. Szóval majdnem minden kampányomban másban vélem megtalálni a „Szent Grált”, ami megoldja ezt a játékelemet. Annyi már lepárlódott bennem, hogy a csatáknál minél egyszerűbbet akarok, a birtokigazgatásnál, pedig meglátjuk, hogy a Birthright alapokra épített kísérleti anyagom hogyan fog szuperálni a gyakorlatban (tessék megnézni a Haldokló Nap Árnyéka kampánykészletet).
Azért, ha önkritikus lennék, akkor gyaníthatóan az ilyen jellegű játékélményt nem a szerepjátékban hanem az kifejezetten erre a célra designolt tárasjátékokban találnám meg.
A csataszabályaim legújabb iterációja.
Toposz: A jóslatok hiánya és helyette a múlt visszhangjai
Ez egy negatív toposz, mert szemben a fantasy irodalom nagyjával nem nagyon szoktam a világmegváltó jóslatokat alkalmazni sztorielemként. Nem tudom, hogy miért alakult így, de ha visszagondolok, az összes kampányomat inkább az határozza meg, hogy mi történt a múltban, és hogy miként értették félre vagy hallgatták el a múlt egy fontos pontját, és ez most miként sodorja veszélybe a világot/vezeti meg a világmegmentő hősöket. Szóval a jóslatok a lehető legritkábban játszanak az én kampányaim során. Viszont a múlt kreatív újraértelmezése és leleplezése szinte rutinszerű. Lehet, hogy változtatni kellene a gyakorlataimon.
Toposz: De szép városi szociális hálód van, kár lenne ha történne vele valami
Ha van, amit nagyon szeretek a meséléskor az a különböző NJK-k és szociális csoportok kidolgozása. Ebből a szempontból a nagy városok a kedvenceim (habár a városi térképeimmel nem vagyok megelégedve, de erre elég jó eszközök vannak). Általában sok csoportot, aljas húzásokkal, titkos összeesküvésekkel és tiltott szerelmekkel. Végtelenül instabil rendszerek ezek, amikhez elég egy maréknyi jól szervezett kalandozó, hogy úgy összeomoljon, hogy visszatekintve csodálkozzunk, hogy egyáltalán eddig hogyan tudott működni az adott közösség.
Persze ennek vannak hibái is: a sok munka után kb egy-két játékalkalom után úgy megváltozik a város képe, hogy szinte rá sem ismerni, miközben ha kicsit konzervatívabb lettem volna a konfliktusok eszkalációjában, akkor nem tűntek volna el a városi frakciók fele és pár ellenfél hosszabb távon is a kampányban maradhatott volna. Well, shit happens, ahogy a művelt angol mondja.
Ennek egy speciális formája volt nálam régebben, az ún. kocsmai bunyó. Ezt az eszközt akkor alkalmaztam, amikor a kampány kezdett leülni és a játékosaim nem tudtak mit kezdeni magukkal. Ilyenkor egyszerűen a csapat bekerült egy fogadóba ellenséges és barátságos NJK-kkal vegyesen (ezer és egy ok lehet erre). Kell egy kezdő lökés: egy ellenszenves személy, kötözködés, érdekes idegen, aztán dobatok kezdeményezést. A kezdeményező dobás egyrészről strukturálja a nyitott szociális szituációt, másrészt a „rajtad van a kör” mindenkiből előhozza a cselekvőt, ráadásul a kezdeményezési sorrend tudatalatt mindenkit harcrakésszé tesz. Nekem mesélőként csak az a feladatom, hogy levezényeljem a káoszt, ami kibontakozik. Több alkalommal is tovább lendítették az ilyen szituációk a játékot plusz a „Úristen mit csináltunk?” miatt a játékosok is úgy álltak fel az asztaltól, hogy jól szórakoztak. Pedig csak nem volt ötletem mesélőként, és számukra is értelmezhető keretek közé tereltem a szabad játékosi cselekvést.
Toposz: Apró rock és metal zenei utalások a saját szórakoztatásomra
A blogom alapján látható, hogy imádom a zenét, és szeretek apró easter eggeket elrejteni a kampányban, amik valamilyen zenére vagy zenészre utalnak. Aztán ez vagy kiderül, vagy nem. Ebből a szempontból a legutóbbi Haldokló Nap Árnyéka játékalkalmunk egy állatorvosi ló volt, ahol szinte az összes extrémmetal klisét sikerült elsütni. Megmondom őszintén miközben ezt a részt kidolgoztam nagyon szellemesnek éreztem magam. Habár a kontent nagyja mellett elment a csapat. nem baj, majd egy másik csapattal kiderül. De egy másik kampányomban a főgonosz két csicskását Lassúkéznek és Gilmornak nevezték (én kérek elnézést), szerintem csak azért nem pfujolt ki az akkori csapatom, mert nem értették az utalást (más zenei műveltségük volt). gyermeteg játék, de engem szórakoztat.
Van még valami, ami inkább a prózaírói tevékenységemhez tartozik, de kicsit átszivárgott a kalandírási metódusomba. Eleve úgy írok bármit, hogy keresek egy lemezt, amit hallgatok közben, vagy most már összerakok egy playlistet. Miért jó ez? Általában van vázlatom és tervem arra, hogy kampányszinten honnan hova akarok eljutni, vagy mit szeretnék elmesélni. A regényírásnál dettó így van. Az, hogy egyes helyekhez etapokhoz vagy fejezetekhez zenét keresek és azt valahogy értelmes lejátszási listába önteni segít. Miért? Egyrészről miközben zenét keresek nem cselekményben és karakterekben gondolkodom, hanem arról, amit el akarok mesélni, hanem hangulatban vagy távoli asszociációkban ölt testet, amik így máshogy horgonyoznak le a formálódó sztoriba (és adott esetben ha a régi vázlatom nem mond semmit segít felidézni egy-két dolgot). Plusz menet közben intő jel, ha a vázlatomban van egy bejegyzés, és nem találok rá zenét: ez szinte mindig azt jelenti, hogy a kezdeti ötletemen túl semmi mást nem tudok hozzákötni, és az egy kreatív holtvágány. Tényleg működik.
Ez talán picit spoileres, de a Haldokló Nap árnyékához is készült egy playlist. Hallgasd, ha nem ijeszt meg a death metal.
Nagy koncepciók, amiket csak részben tudok megvalósítani
Minden kampányomhoz igyekszek valami témát vagy irodalmi előképet keresni. Ezt tök jól le tudom előzetesen írni, de a megvalósítás nem mindig megy. Ez részben a játékosok hibája, részben egy idő után én is beállok a saját rutinjaimra. Erre jó példa Szélfölde kampányom, amely egy Nibelungok gyűrűje jellegű cucc lett volna, de végül csak egy általános (de szórakoztató) Keve-féle high fantasy kampány lett belőle.
Erősségem: lelkesedés és reaktív mesélés
A mesélői erősségek felsorolása kapcsán kényelmetlenül érzem magam, mert olyan, mintha dicsekednék. Szóval, ami az erősségem, hogy nagyon lelkesen és szinte tékozlóan sok energiát tudok beleölni a játékaimba. Ez különösen a kampány kezdeti szakaszaira érvényes, amikor még sok a kreatív munka, és még sok a lehetőség. Viszont számomra a szerepjáték legérdekesebb része mindig az, hogy a játékosok mit hoznak az asztalhoz, ezért (azt hiszem) egészen rugalmas és játékosi ötletekre nyitott mesélő vagyok. Szeretek játszani, és a játék számomra azt jelenti, hogy nem tudom, hogy mi fog történni az asztalnál. Talán csak az a baj, hogy a túlkészülés miatt hajlamos vagyok a váratlan szituációkban leblokkolni, de amennyire lehet igyekszem teret adni a játékosaimnak.
Gyengeségem: dungeoncrawl és csapdák
Habár az OSR-mozgalmat nagy lelkesedése követtem, és sokat tanultam belőle, a dungeoncrawl jellegű játékmenet mesélése nem tartozik az erősségeim közé. Persze nagyon sokáig mindig nagyon lelkiismeretesen nekiálltam, hogy most aztán szétkapom a játékosaimat, de a játékélmény nekem is és szerintem a játékosaimnak is középszerű volt. Ennek két okát látom:
1. Egyszerűen nem fekszik a kazamatajárás. Ez egy olyan skill, amit el kell sajátítani, de én nyilván gyengébb képességekről próbálom magamat feljebb tornászni. Több-kevesebb sikerrel.
2. Magamtól nem tudok jó dungeont rajzolni, a benépesítéséhez meg végképp nincs elég fantáziám. Szerencsére a térkép rajzolás problémája sokféleképpen megoldható, volt, hogy kész térképet kölcsönöztem máshol, csináltam random térképet „analóg módon” (legalább 2-3 alkalommal a DMG random dungeon generátorával) vagy online eszközökkel. A benépesítésnél van, hogy vannak ötleteim, de itt is van segítség.
3. A csapdák. Oh boy, szerintem a mai napig bénán/rosszul mesélek csapdákat. Megfeledkezek róluk, vagy könnyen hagyom, hogy megoldják és megyünk tovább. Játékosként sem tud nagyon érdekelni és az „utolsó könyök mozdulatomat is leírom, hogy elkerüljem a csapdát” típusú játékód nagyon tud fárasztani, ha olyan hangulatban vagyok.
Nyugdíjazott törekvés: kísérletezés az igazzy szerepjátékkal
A mesélői praxisom első tíz éve azzal telt, hogy álmodoztam a nagy szerepjátékos élményről, amikor dráma lesz meg katarzis, és a játékosaim 100 %-osan komolyan veszik a kampányt, nem komolytalankodják el a játékalkalmat és beleélik magukat a karaktereikbe. Ma már látom, hogy ez egyrészről nagyon magas léc, másrészt nem csak ezen múlik a jó játékélmény. A 90-es évek szerepjátékos babonái, jótanácsai és normái rám is hatottak, de egy részüket eltudtam engedni. Ma már csak egy jót akarok játszani a barátaimmal, aztán a „SZEREPjáték” majd jön ahogy jön.
Amit utálok: zene a játék közben/játékosok elkezdenek valamin poénkodni és nem tetszik, mert megakaszt és kizökkent
Talán az első kívülről jött jótanács volt, amit nagyon hamar elvetettem: nekem mondhatja bárki, hogy a zene és a hangok mennyit hozzáadnak a játékélményhez, de az én könnyen elkalandozó fejem számára a folyamatos zene miközben beszélnem, koncentrálnom és gondolkodnom kell maga rémálom. Ha én mesélek nincs zene és hangeffekt.
Amiben fejlődnöm kell: leírások és lelkiismeretes jegyzetelése az improvizációimnak
Részben a dungeoncrawl is itt bukik meg szerintem nálam. Hajlamos vagyok elmismásolni a leírásokat, vagy nagyon elnagyoltan leírni a helyszínt. Mivel sosem írok le leírásokat, és a szövegdobozok felolvasása is kontraproduktív nálam, ezért többnyire kulcsszavakat írok le magamnak, és azokra tekintve valahogy leírom a helyszínt vagy a személyeket. Persze ettől az egész sokkal esetlegesebb lesz, és adott esetben kimaradnak dolgok vagy hozzá költök valamit, ami eredetileg nem volt ott. Ez persze nem baj, csak ezt a részét le kellene jegyezni a mesének, de ez nem mindig történik meg. Nem tudom, hányszor úsztam meg, hogy egyik játékalkalomról a másikra egy harmadrangú improvizált NJK neve megváltozott.
Rossz szokásom: túlkészülés
Legszörnyűbb mesélői szokás kampányok kezdetén a túlkészülés. A fent már utalás szinten megemlített gonosz kampányom ebbe bukott bele. Nyilván kampányvázlatot és világot kidolgozni mesélőként nagyon jó szórakozás, de csak annyit ér, amennyi a tényleges játékban megjelenik. Nah, és itt követem el a hibát. A korai időszakomban ez gyakran álmodozásban is megjelent: elképzeltem, hogy milyen lesz a játék, és a valóság nem ért fel az eszményképeimhez. Később ez már mennyiségi túlkészülés lett. Szerintem ebből a szempontból is érdemes megnézni a Haldokló Nap Árnyéka kampánykészletemet a letöltésekben, mert ennyire barokkos túlkészülés egy kampányra iszonyatos nagy túlzás. Egy éve a KaTa utáni beszélgetés során többen is mondták „el kell kezdeni mesélni”. Igazuk volt. A rengeteg munkám talán kifizetődik.
Kavicsok a margón 
1 thoughts